IV
"Minden tér szűk nekem. Mozdulok, ugrok, vetődök, és máris bent vagyok egy térben, mely szűk nekem, elviselhetetlenül szűk, pedig néha éppen csak hogy szűk, de éppen ekkor, amikor éppen csak szűk, amikor egy kissé szűk az a tér, akkor a legelviselhetetlenebb, ugrok, s már bent is vagyok valamiben, amit felesleges nem-elégséges-nagyságú térnek nevezni, mert nem egyszerűen a nagyságáról van szó, hanem hogy abban a pillanatban, hogy ugrok, és benne vagyok ebben a térben, azonnal meg is vagyok fogva, megfogott az a tér, amelybe így óvatlanul beleugrottam, és nem arról van szó, hogy nem vagyok elég óvatos, elég óvatos vagyok, talán túlontúl is az, hanem hogy mindegy, hova ugrom, biztos, hogy olyan térbe érkezem, mely szűk nekem, néha éppen csak szűk, de gyakran rendkívüli módon az, kibírhatatlanul, érzem, hogy az a tér, mint egy ketrec fonódik körém, bármerre mozdulok, azonnal elérek a végéig, sőt, alig mozdulok, máris hozzám ér annak a térnek a vége, mondom, hogy olyan, mintha egy ketrecbe, mintha mindig csak ketrecbe tudnék ugrani, de mást nem tehetek, ugranom kell, [...] "
____Krasznahorkai László - Max Neumann: ÁLLATVANBENT, - részlet
Magvető, Budapest, 2010
.
