Sylvia Plath

(October 27, 1932 – February 11, 1963)

12. 

There are times when a feeling of expectancy comes to me, as if something is there, beneath the surface of my understanding, waiting for me to grasp it. It is the same tantalizing sensation when you almost remember a name, but don't quite reach it. I can feel it when I think of human beings, of the hints of evolution suggested by the removal of wisdom teeth, the narrowing of the jaw no longer needed to chew such roughage as it was accustomed to; the gradual disappearance of hair from the human body; the adjustment of the human eye to the fine print, the swift, colored motion of the twentieth century. The feeling comes, vague and nebulous, when I consider the prolonged adolesence of our species; the rites of birth, marriage and death; all the primitive, barbaric ceremonies streamlined to modern times. Almost, I think, the unreasoning, bestial purity was best. Oh, something is mere, waiting for me. Perhaps someday the revelation will burst in upon me and I will see the other side of this monumental grotesque joke. And then I'll laugh. And then I'll know what life is. 

17. 

A little thing, like children putting flowers in my hair, can fill up the widening cracks in my self-assurance like soothing lanolin. I was sitting out on the steps today, uneasy with fear and discontent. Peter, (the little boy-across-the-street) with the pointed pale face, the grave blue eyes and the slow fragile smile came bringing his adorable sister Libby of the flaxen braids and the firm, lyrically-formed child-body. They stood shyly for a little, and then Peter picked a white petunia and put it in my hair. Thus began an enchanting game, where I sat very still, while Libby ran to and fro gathering petunias, and Peter stood by my side, arranging the blossoms. I closed my eyes to feel more keenly the lovely delicate-child-hands, gently tucking flower after flower into my curls. "And now a white one," the lisp was soft and tender. Pink, crimson, scarlet, white ... the faint pungent odor of the petunias was hushed and sweet. And all my hurts were smoothed away. Something about the frank, guileless blue eyes, the beautiful young bodies, the brief scent of the dying flowers smote me like the clean quick cut of a knife. And the blood of love welled up in my heart with a slow pain.  

From 'The Journals of Sylvia Plath 1950-1962' (1982) 

 

Sylvia Plath posed with her typewriter. Yorkshire, England, 1956. 

Images courtesy Mortimer Rare Book Room

12. 

Bizonyos időszakokban érthetetlen várakozás tölt el, mintha ott lent, az értelem felszíne alatt valami csak arra várna, hogy megragadjam. Hasonlít ez ahhoz a kínzó érzéshez, amikor majdnem eszedbe jut egy név, mégsem tudod pontosan fölidézni. Ezt érzem, amikor az emberi lényre gondolok, az evolúció olyan elhintett utalásaira – a két bölcsességfogam elvesztéséről ugrott be most –, mint a keskenyedő állkapocs, amelynek nem kell már olyan durva táplálékot megrágnia, vagy a szőr fokozatos eltűnése a testen, no és a szem alkalmazkodása a nyomtatott betűkhöz, a huszadik század fölgyorsult, színes mozgásához. Ugyanez a homályos és bizonytalan érzés fog el, ha emberfajunk elnyújtott kamaszkorára gondolok, a születés, a házasság, a halál rítusaira, mindahány ősi és barbár ceremóniára, amely mostanára a modern időkhöz igazodott. Néha szinte azt gondolom, hogy az oktalan, állati tisztaság jobb volt. Ó, valami vár ott lent. Talán egy napon rám tör a megvilágosodás, és akkor látni fogom ennek a nagyszabású groteszk játéknak a másik oldalát is. És akkor nevetek egy jót. És akkor tudni fogom, hogy mi az élet.

17. 

A magabiztosságom falán támadó réseket, mint csillapító lanolin, kitölti egy-egy apróság: például gyerekek virágot tűznek a hajamba. Ma kiültem a lépcsőre, teli nyugtalansággal és elégedetlenséggel. Peter (a szomszéd kisfiú), nagy, kék szemek, elkeskenyedő arc, lassan felderülő, törékeny mosoly, áthozta imádnivaló kishúgát, Libbyt, a lenszőke copfos, líraian szép, tömör gyerektestű kislányt. Gyámoltalanul álldogáltak egy ideig, azután Peter letépett egy fehér petúniát, és a hajamba tűzte. Így kezdődött el a megejtő játék: az én szerepem az volt, hogy csendben üljek, Libby oda-vissza futkosott, hogy begyűjtse a petúniát. Peter pedig mellettem állt, és elrendezte a szirmokat. Becsuktam a szememet, hogy jobban érezzem a kedves, finom gyerekkezek érintését, amint virágot virág után tűztek a hajamba. – Most egy fehéjet – még selypíteni is gyengén tudtak. Rózsaszín, karmazsin, skarlátvörös, fehér… a bágyadt, szúrós illat édessége tompult. Minden bánatom elsimult. Volt valami a tiszta, kék szemekben, a szép gyerektestekben, a haldokló virágok kurta illatában, ami úgy sújtott rám, mint egy kés gyors és hideg pengéje. És a szeretet vére lassú fájdalommal gyűlt fel a szívemben. 

Lázár Júlia fordítása

_______

Sylvia Plath: NAPLÓK, 1950-1962, Cartaphilus Kiadó, Bp., 2004