Robert Musil (November 6, 1880 - April 15, 1942)

(...) Utopias are much the same as possibilities; that a possibility is not a reality means nothing more than that the circumstances in which it is for the moment entangled prevent it from being realized— otherwise it would be only an impossibility. If this possibility is disentangled from its restaints and allowed to develop, a utopia arises. It is like what happens when a scientist observes the change of an element within a compound and draws his conclusions. Utopia is the expreiment in which the possible change of an element may be observed, along with the effects of such a change on the compound phenomenon we call life. 

If the element under observation is precision itself, one isolates it and allows it to develop, considering it as an intellectual habit and way of life, allowed to exert its exemplary influence on everything it touches. The logical outcome of this should be a human being full of the paradoxical interplay of exactitude and indefiniteness. He is incorruptibly, deliberately cold, as required by the temperament of precision; but beyond this quality, everything else in him is indefinite. The stable internal conditions guaranteed by a system of morality have little value for a man whose imagination is geared to change. Ultimately, when the demand for the greatest and most exact fulfillment is transferred from the intellectual realm to that of the passions, it becomes evident — as already indicated — that the passions disappear and that in their place arises something like a primordial fire of goodness. Such is the utopia of precision. One doesn't know how such a man will spend the day, since he cannot continually be poised in the act of creation and will have sacrificed the domestic hearth fire of limited sensations to some imaginary conflagration. But this man of precision exists already!
He is the inner man who inhabits not only the scientist but the businessman, the administrator, the sportsman, and the technician, though for the present only during those daytime hours they call not their life but their profession. This man, given to taking everything seriously and without bias, is biased to the point of abhorrence against the idea of taking himself seriously, and there is, alas, no doubt that he would regard the utopia of himself as an immoral experiment on persons engaged in serious business.

Which is why Ulrich, in his concern with the question of whether everything else should be subordinated to the most powerful forms of inner achievement — in other words, whether a goal and a meaning can be found for what is happening and has happened to us — had always, all his life, been quite alone.

— from The Man Without Qualities, I., translated by  Sophie Wilkins and Burton Pike [p.265-]

(...) Az utópiák körülbelül ugyanazt jelentik, mint a lehetőségek; abban, hogy valamely lehetőség nem valóság, nem egyéb fejeződik ki, mint hogy ama körülmények, melyekkel ma összefonódnak, megakadályozzák megvalósulásukat, hiszen máskülönben a lehetőség: lehetetlenség lenne; ha tehát kibogozzuk őket kötésükből, és biztosítjuk fejlődésüket, létrejön az utópia. Hasonló jelenség ez, mintha a kutató egy elem változását valamely összetett jelenségben vizsgálja, és ebből vonja le következtetéseit; az utópia kísérletet jelent, amelyben egy elem lehetséges változását és azokat a hatásokat figyeljük meg, amelyeket az általunk életnek nevezett összetett jelenségben váltana ki efféle változás. 

Mármost ha a vizsgált elem maga az egzaktság, ha kiemeljük és fejlődésnek indítjuk, ha gondolkodásbeli szokásnak és attitűdnek tekintjük, példás erejét hatni engedjük mindenre, amivel érintkezésbe kerül, úgy eljutunk ahhoz az embermodellhez, akiben paradox módon kapcsolódik össze a pontosság és a bizonytalanság. Él benne az egzaktság vérmérsékletét biztosító megvesztegethetetlen, szándékolt hidegvér; e tulajdonságán kívül azonban minden egyebe bizonytalan. Bensőnk morál által biztosított állandóságviszonyai nem sokat érnek az olyan ember szemében, akinek képzelete változásokra irányul: különösen pedig ha a legpontosabb és legmaradéktalanabb beteljesülés igényét intellektuális területről a szenvedélyekére plántáljuk át, akkor lehetünk tanúi, ama bámulatos eredménynek, hogy a szenvedélyek eltűnnek, helyüket valami őstűzhöz hasonlatos jóság feltündöklése foglalja el. — Ez az egzaktság utópiája.  Nem tudhatjuk persze, hogyan tölti majd napjait az ilyen ember, hiszen nem leledzhet szüntelenül a teremtés aktusában, nem áldozhatja fel pillanatról pillanatra a korlátozott érzetek tűzhelyparazsát valamiféle imaginárius tűzvész oltárán. De ez az egzakt ember ma létezik! Ott él, ember az emberben, nemcsak a kutatóban, de a kereskedőben, a szervezőben, a sportolóban, a technikusban; még ha egyelőre csak ama fő napszakokban is, amelyet nevezettek nem az életüknek, hanem a hivatásuknak hívnak. Mert ő, aki mindent olyan alapos komolysággal és előítélet-mentesen szemlél, semmit sem vet meg annyira, mint azt az elképzelést, hogy önmagát komolyan vegye; és, sajnos, afelől sincs semmi kétség, hogy önmaga utópiáját is úgy tekintené, mint komoly foglalkozást űző személyek erkölcstelen megkörnyékezését.

Ez magyarázza tehát, hogy Ulrich abban a kérdésben, hogy a benső teljesítmények leghatalmasabb csoportjához a többit hozzáigazítsa-e vagy sem, más szóval hogy valamihez, ami történik és történt velünk, célt és értelmet találhatunk-e, egész élete során meglehetősen magára maradt.

(Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember, ford. Tandori Dezső -  A három értekezés eszménye, avagy az egzakt élet utópiája - részlet, I/268-269 o. ) 

Kalligram, Pozsony, 1995