.
There’s always hope
(Die Hoffnung stirbt nie)
"Of course a crypt will cost you, especially along the main route," the clerk cautioned his new customer. "It doesn't have to be on the main route," the customer explained. "Provided the lining is made of concrete."
"Did you say concrete?" the clerk asked, visibly taken aback. "That is a most unusual request. But it can be attended to."
He pushed the standard price list to the side and made new calculations on a fresh slip of paper. A crypt lined with concrete, even without a tombstone thrown in, and lying on a side path, would still come with a stiff price tag. But the customer said he did not mind. Then he began to bite his nails.
"By the way," he added after some time. "The crypt will have to have a funnel."
"What sort of funnel?" the clerk, who we might add was appropriately dressed in black, asked.
"I'm not sure," the customer confessed. "Something like a chimney. Or a conduit. Or like what they have on boats. Or in wine cellars, if you know what I mean."
The clerk did not know what the customer meant. The engineer who was summoned at this point was not much help either. He had to have everything explained to him twice over, and even then he just hemmed and hawed.
"If I may ask," he ventured, "what should this funnel be made of?"
"That is entirely up to you," the customer said. "You are the expert."
"May I suggest slate?" the engineer said. "Or would you prefer brick? Or plain metal?"
"What do you recommend?" the customer asked. "Frankly," the engineer said, "I don't understand any of this. Why not stick to slate?"
"Slate will do just fine," the customer said, relieved they had got that out of the way at last. Then occupied with some new problem, he fixed the engineer with his eye. "Ah … just one more thing," he added. "The crypt must be wired for electricity." "Electricity?" the clerk and the engineer piped in unison. "What on earth for?"
"To light up the place," the customer said. "I have a mortal fear of the dark."
Translated by Szöllősy Judit
Örkény István (c. 1968-69)
Mindig van remény
– Egy kripta különben sem olcsó – közölte a tisztviselő. – A legkevésbé a főútvonalon.
– Nem kell neki a főútvonalon lenni – mondta az érdeklődő. – Az a fontos, hogy betonozva legyen.
– Betonozva? – hökkent meg a tisztviselő. – Szokatlan, kérem. De azért lehet.
Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj.
Rágta a körmét. Gondolkozott.
– Továbbá – mondta – kell bele egy cső.
– Miféle cső? – kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.
– Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a borospincékben van.
A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.
– Ha meg szabad kérdezni – kérdezte –, miből legyen az a cső?
– Azt már önöknek kellene tudni – mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.
– Palából jó lesz? – kérdezte a mérnök. – Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém?
– Ön mit ajánl? – kérdezte az érdeklődő.
– Én semmit sem értek az egészből – mondta a mérnök. – De a legkézenfekvőbb volna a pala.
– Legyen pala – mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. – Továbbá – mondta aztán – be kellene vezetni a villanyt.
– A villanyt? – bámultak rá mind a ketten. – Minek oda villany?
– Jó kérdés – mondta bosszúsan az érdeklődő. – Hogy ne legyen sötét.
– Egy kripta különben sem olcsó – közölte a tisztviselő. – A legkevésbé a főútvonalon.
– Nem kell neki a főútvonalon lenni – mondta az érdeklődő. – Az a fontos, hogy betonozva legyen.
– Betonozva? – hökkent meg a tisztviselő. – Szokatlan, kérem. De azért lehet.
Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj.
Rágta a körmét. Gondolkozott.
– Továbbá – mondta – kell bele egy cső.
– Miféle cső? – kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.
– Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a borospincékben van.
A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.
– Ha meg szabad kérdezni – kérdezte –, miből legyen az a cső?
– Azt már önöknek kellene tudni – mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.
– Palából jó lesz? – kérdezte a mérnök. – Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém?
– Ön mit ajánl? – kérdezte az érdeklődő.
– Én semmit sem értek az egészből – mondta a mérnök. – De a legkézenfekvőbb volna a pala.
– Legyen pala – mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. – Továbbá – mondta aztán – be kellene vezetni a villanyt.
– A villanyt? – bámultak rá mind a ketten. – Minek oda villany?
– Jó kérdés – mondta bosszúsan az érdeklődő. – Hogy ne legyen sötét.
_________
Örkény István: Egyperces novellák, Palatinus, 2000
No comments:
Post a Comment