(21 August 1871 – September 12, 1919)
Leonyid Andrejev: Az Ember élete (részlet)
(The Life of Man)
Prológus
A Szürkeruhás Ismeretlen, Ő, az Ember életéről beszél. Egy nagyméretű, szabályos négyszög alakú, teljesen üres szoba belseje látható, melynek sem ajtaja, sem ablaka nincsen. Minden szürke, homályos, egyhangú, szürke falak, szürke padló. Egy láthatatlan fényforrásból egyenletes, fakó fény árad, mely szintén szürke, monoton, kísérteties, nincsenek árnyékok, színes fényfoltok. Némán előlép a szürke falhoz simuló Szürkeruhás Ismeretlen. Formátlan, bő, szürke köpenyt visel, mely alatt kirajzolódnak a nagy test vonalai, fején ugyanolyan szürke csuklya van, mely sötét árnyékot vet arca felső részére. A szemét nem látni. Ami látható belőle: a járomcsontok, az orr és az áll, nagy és súlyos, mintha az egészet szürke kőből faragták volna ki. Ajkai szorosan össze vannak zárva. A fejét kissé felemeli, majd szenvtelen, minden érzelemtől mentes hangon, akár egy fizetett felolvasó, rideg közönnyel olvas fel a Sors Könyvéből.
A Szürkeruhás Ismeretlen:
A Szürkeruhás Ismeretlen, Ő, az Ember életéről beszél. Egy nagyméretű, szabályos négyszög alakú, teljesen üres szoba belseje látható, melynek sem ajtaja, sem ablaka nincsen. Minden szürke, homályos, egyhangú, szürke falak, szürke padló. Egy láthatatlan fényforrásból egyenletes, fakó fény árad, mely szintén szürke, monoton, kísérteties, nincsenek árnyékok, színes fényfoltok. Némán előlép a szürke falhoz simuló Szürkeruhás Ismeretlen. Formátlan, bő, szürke köpenyt visel, mely alatt kirajzolódnak a nagy test vonalai, fején ugyanolyan szürke csuklya van, mely sötét árnyékot vet arca felső részére. A szemét nem látni. Ami látható belőle: a járomcsontok, az orr és az áll, nagy és súlyos, mintha az egészet szürke kőből faragták volna ki. Ajkai szorosan össze vannak zárva. A fejét kissé felemeli, majd szenvtelen, minden érzelemtől mentes hangon, akár egy fizetett felolvasó, rideg közönnyel olvas fel a Sors Könyvéből.
A Szürkeruhás Ismeretlen:
Nézzétek és hallgassátok ezt, ti, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és nevessetek. Elvonul majd előttetek az Ember egész élete, melynek sötét a kezdete és sötét a vége. Ami ez idáig nem létezett, csak a végtelen idő rejtette titkon, nem gondolt rá senki, nem érezte senki és nem tudott róla senki, egyszerre titokzatosan áttöri a nemlét korlátait, és sikoltva jelzi rövid életének kezdetét. A nemlét éjében fellobban egy mécses, melyet ismeretlen kéz lobbantott lángra, íme, ez az Ember élete.
Megszületvén emberalakot ölt, nevet kap, és mindenben hasonlóvá válik a földi emberekhez. Könyörtelen sorsuk az ő könyörtelen sorsa is lesz, a saját könyörtelen sorsa pedig a többiek sorsává válik.
Az idő feltartóztathatatlan vonzásában eltökélten járja be az emberi élet összes lépcsőjét, a mélyből felfelé és fentről a mélybe. Korlátozott látása miatt soha nem fogja majd látni a következő lépcsőt, melyre már gyenge lába lép, korlátozott tudása miatt soha nem fogja majd tudni, hogy mit hoz számára az eljövendő nap, az eljövendő óra és perc. És előérzetektől gyötört vak tudatlanságában kétségbeesés és remények közt vergődve betölti majd a vak sors vasakaratát.
Íme Ő – boldog fiatalemberként. Nézzétek, milyen fényesen lobog a gyertya lángja! A végtelen térségek fagyos szele erőtlenül kering körülötte, ingadozik a láng, de mégis fényesen ragyog a gyertya. De fogyatkozik a viasz, melyet fölemészt a tűz. De fogyatkozik a viasz.
Íme Ő – boldog férjként és apaként. De nézzétek csak, milyen bágyadtan és furcsán pislog a láng: mintha hunyorogna a sárguló fény, mintha remegne és bújna a hideg elől. De fogyatkozik a viasz, mert felfalja a tűz. De olvad a viasz.
Íme Ő – öregemberként, betegen és gyengén. Már nincsen több lépcső, sötét mélységek tátonganak a helyükön, de még mindig halad előre a remegő láb. A földhöz simulva erőtlenül terjed széjjel a lobogó láng, remeg és lehull, majd csendben kialszik.
Így hal meg az Ember. Az éjből érkezvén visszatér ugyanabba az éjszakába, majd eltűnik nyomtalanul az idő végtelenjében, úgy, hogy nem gondol rá senki, nem érzi senki és nem tud róla senki.
És én, akit mindenki Ő-nek nevez, az Ember hű kísérője leszek élete minden napján, élete minden útján. Habár sem ő, sem szerettei nem látnak majd engem, én mégis mindig ott állok majd mellette észrevétlenül. Mikor virraszt vagy alszik, imádkozik vagy átkozódik. A boldogság óráiban, mikor magasan szárnyal szabad, merész lelke, a csüggedés és szomorúság óráiban, mikor halálos gyötrődésben komorodik el a lelke, és a vér megdermed a szívében, a győzelem és a vereség óráiban, a megváltoztathatatlannal vívott nagy harc óráiban. Én ott leszek vele. Én ott leszek vele.
És ti pedig, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és vigadjatok, ti halálra kárhoztatottak, nézzétek és hallgassátok: mint távolban zúgó visszhang, bánatával és örömeivel elzúg majd előttetek az Ember rövid folyású élete.
A Szürkeruhás Ismeretlen elhallgat. A beállt csendben kialszik a fény, sötétség fogja körül őt és a szürke szobát. Lemegy a függöny.
Megszületvén emberalakot ölt, nevet kap, és mindenben hasonlóvá válik a földi emberekhez. Könyörtelen sorsuk az ő könyörtelen sorsa is lesz, a saját könyörtelen sorsa pedig a többiek sorsává válik.
Az idő feltartóztathatatlan vonzásában eltökélten járja be az emberi élet összes lépcsőjét, a mélyből felfelé és fentről a mélybe. Korlátozott látása miatt soha nem fogja majd látni a következő lépcsőt, melyre már gyenge lába lép, korlátozott tudása miatt soha nem fogja majd tudni, hogy mit hoz számára az eljövendő nap, az eljövendő óra és perc. És előérzetektől gyötört vak tudatlanságában kétségbeesés és remények közt vergődve betölti majd a vak sors vasakaratát.
Íme Ő – boldog fiatalemberként. Nézzétek, milyen fényesen lobog a gyertya lángja! A végtelen térségek fagyos szele erőtlenül kering körülötte, ingadozik a láng, de mégis fényesen ragyog a gyertya. De fogyatkozik a viasz, melyet fölemészt a tűz. De fogyatkozik a viasz.
Íme Ő – boldog férjként és apaként. De nézzétek csak, milyen bágyadtan és furcsán pislog a láng: mintha hunyorogna a sárguló fény, mintha remegne és bújna a hideg elől. De fogyatkozik a viasz, mert felfalja a tűz. De olvad a viasz.
Íme Ő – öregemberként, betegen és gyengén. Már nincsen több lépcső, sötét mélységek tátonganak a helyükön, de még mindig halad előre a remegő láb. A földhöz simulva erőtlenül terjed széjjel a lobogó láng, remeg és lehull, majd csendben kialszik.
Így hal meg az Ember. Az éjből érkezvén visszatér ugyanabba az éjszakába, majd eltűnik nyomtalanul az idő végtelenjében, úgy, hogy nem gondol rá senki, nem érzi senki és nem tud róla senki.
És én, akit mindenki Ő-nek nevez, az Ember hű kísérője leszek élete minden napján, élete minden útján. Habár sem ő, sem szerettei nem látnak majd engem, én mégis mindig ott állok majd mellette észrevétlenül. Mikor virraszt vagy alszik, imádkozik vagy átkozódik. A boldogság óráiban, mikor magasan szárnyal szabad, merész lelke, a csüggedés és szomorúság óráiban, mikor halálos gyötrődésben komorodik el a lelke, és a vér megdermed a szívében, a győzelem és a vereség óráiban, a megváltoztathatatlannal vívott nagy harc óráiban. Én ott leszek vele. Én ott leszek vele.
És ti pedig, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és vigadjatok, ti halálra kárhoztatottak, nézzétek és hallgassátok: mint távolban zúgó visszhang, bánatával és örömeivel elzúg majd előttetek az Ember rövid folyású élete.
A Szürkeruhás Ismeretlen elhallgat. A beállt csendben kialszik a fény, sötétség fogja körül őt és a szürke szobát. Lemegy a függöny.
H. Végh Katalin fordítása
Леонид Андреев. Автопортрет. 1910 год.
Önarckép, 1910.
Önarckép, 1910.
The Life of Man
PROLOGUE
SOMEONE IN GRAY CALLED HE, SPEAKING OF THE LIFE OF MAN
A large, rectangular space resembling a room without doors or windows and quite empty. Everything is gray, monocolored, drab--the watts gray, and the ceiling, and the floor. A feeble, even light enters from some invisible source. It too is gray, monotonous, spectral, producing neither lights nor shadows.
Someone in Gray moves noiselessly away from the wall, close against which He has been standing. He wears a broad, gray, formless smock, vaguely outlining the contours of His body; and a hat of the same gray throws the upper part of His face into heavy shadow. His eyes are invisible. All that is seen are His cheekbones, His nose, and His chin, which is massive, heavy, and blunt, as if hewn out of rock. His lips are pressed tight together. Raising His head slightly, He begins to speak in a firm, cold, unemotional, unimpassioned voice, like a reader hired by the hour reading the Book of Fate with brutal indifference.
SOMEONE IN GRAY
Look and listen, you who have come here to laugh and be amused. There will pass before you the whole life of Man, from his dark beginning to his dark ending. Previously non-existant, mysteriously hidden in the infiniteness of time, neither feeling nor thinking and known to no one, he will mysteriously break through the prison of non-being and with a cry announce the beginning of his brief life. In the night of non-existence a light will go up, kindled by an unseen hand. It is the life of Man. Behold the flame--it is the life of Man.
Being born, he will take the form and the name of Man, and in all things will become like other men already living. And their hard lot will be his lot, and his hard lot will be the lot of all human beings. Inexorably impelled by time, he will, with inavertible necessity, pass through all the stages of human life, from the bottom to the top, from the top to the bottom. Limited in vision, he will never see the next step which his unsteady foot, poised in the air, is in the very act of taking. Limited in knowledge, he will never know what the coming day will bring, or the coming hour, or the coming minute. In his unseeing blindness, troubled by premonitions, agitated by hope and fear, he will submissively complete the iron-traced circle foreordained.
Behold him a happy youth. See how brightly the candle burns. From boundless stretches of space the icy wind blows, circling, careering, and tossing the flame. In vain. Bright and clear the candle burns. Yet the wax is dwindling, consumed by the fire. Yet the wax is dwindling.
Behold him a happy husband and father. But see how strangely dim and faint the candle burns, as if the yellowing flame were wrinkling, as if it were shivering with cold and were creeping into concealment. The wax is melting, consumed by the fire. The wax is melting.
Behold him, an old man, ill and feeble. The stages of life are already ended. In their stead nothing but a black void. Yet he drags on with palsied limbs. The flame, now turned blue, bends to the ground and crawls along, trembling and falling, trembling and falling. Then it goes out quietly.
Thus Man will die. Coming from the night, he will return to the night and go out, leaving no trace behind. He will pass into the infinity of time, neither thinking nor feeling, and known to no one. And I, whom all call He, shall remain the faithful companion of Man throughout his life, on all his pathways. Unseen by him, I shall be constantly at hand when he wakes and when he sleeps, when he prays and when he curses. In his hours of joy, when his spirit, free and bold, rises aloft; in his hours of grief and despair, when his soul clouds over with mortal pain and sorrow, and the blood congeals in his heart; in the hours of victory and defeat; in the hours of great strife with the immutable, I shall be with him--I shall be with him.
And you who have come here to be amused, you who are consecrated to death, look and listen. There will pass before you, like a distant phantom echo, the fleet-moving life of Man with its sorrows and its joys.
[Someone in Gray turns silent. The light goes out, and He and the gray, empty room are enveloped in darkness.
PROLOGUE
SOMEONE IN GRAY CALLED HE, SPEAKING OF THE LIFE OF MAN
A large, rectangular space resembling a room without doors or windows and quite empty. Everything is gray, monocolored, drab--the watts gray, and the ceiling, and the floor. A feeble, even light enters from some invisible source. It too is gray, monotonous, spectral, producing neither lights nor shadows.
Someone in Gray moves noiselessly away from the wall, close against which He has been standing. He wears a broad, gray, formless smock, vaguely outlining the contours of His body; and a hat of the same gray throws the upper part of His face into heavy shadow. His eyes are invisible. All that is seen are His cheekbones, His nose, and His chin, which is massive, heavy, and blunt, as if hewn out of rock. His lips are pressed tight together. Raising His head slightly, He begins to speak in a firm, cold, unemotional, unimpassioned voice, like a reader hired by the hour reading the Book of Fate with brutal indifference.
SOMEONE IN GRAY
Look and listen, you who have come here to laugh and be amused. There will pass before you the whole life of Man, from his dark beginning to his dark ending. Previously non-existant, mysteriously hidden in the infiniteness of time, neither feeling nor thinking and known to no one, he will mysteriously break through the prison of non-being and with a cry announce the beginning of his brief life. In the night of non-existence a light will go up, kindled by an unseen hand. It is the life of Man. Behold the flame--it is the life of Man.
Being born, he will take the form and the name of Man, and in all things will become like other men already living. And their hard lot will be his lot, and his hard lot will be the lot of all human beings. Inexorably impelled by time, he will, with inavertible necessity, pass through all the stages of human life, from the bottom to the top, from the top to the bottom. Limited in vision, he will never see the next step which his unsteady foot, poised in the air, is in the very act of taking. Limited in knowledge, he will never know what the coming day will bring, or the coming hour, or the coming minute. In his unseeing blindness, troubled by premonitions, agitated by hope and fear, he will submissively complete the iron-traced circle foreordained.
Behold him a happy youth. See how brightly the candle burns. From boundless stretches of space the icy wind blows, circling, careering, and tossing the flame. In vain. Bright and clear the candle burns. Yet the wax is dwindling, consumed by the fire. Yet the wax is dwindling.
Behold him a happy husband and father. But see how strangely dim and faint the candle burns, as if the yellowing flame were wrinkling, as if it were shivering with cold and were creeping into concealment. The wax is melting, consumed by the fire. The wax is melting.
Behold him, an old man, ill and feeble. The stages of life are already ended. In their stead nothing but a black void. Yet he drags on with palsied limbs. The flame, now turned blue, bends to the ground and crawls along, trembling and falling, trembling and falling. Then it goes out quietly.
Thus Man will die. Coming from the night, he will return to the night and go out, leaving no trace behind. He will pass into the infinity of time, neither thinking nor feeling, and known to no one. And I, whom all call He, shall remain the faithful companion of Man throughout his life, on all his pathways. Unseen by him, I shall be constantly at hand when he wakes and when he sleeps, when he prays and when he curses. In his hours of joy, when his spirit, free and bold, rises aloft; in his hours of grief and despair, when his soul clouds over with mortal pain and sorrow, and the blood congeals in his heart; in the hours of victory and defeat; in the hours of great strife with the immutable, I shall be with him--I shall be with him.
And you who have come here to be amused, you who are consecrated to death, look and listen. There will pass before you, like a distant phantom echo, the fleet-moving life of Man with its sorrows and its joys.
[Someone in Gray turns silent. The light goes out, and He and the gray, empty room are enveloped in darkness.
Magyar szöveg: Napkút
FotókLeonyid Andrejevről (szinhaz.net)
.
