Pages

August 23, 2011

Albert Einstein

(14 March 1879 – 18 April 1955)

What an  extraordinary situation is that of us mortals! Each  of us is here for a brief sojourn; for what purpose he knows not, though he sometimes thinks he feels it. But from the point of view of daily life, without going deeper, we exist for our fellow-men — in the first place for those on whose smiles and welfare all our happiness depends, and next for all those unknown to us personally with  whose destinies we are bound up by the tie  of sympathy. A hundred times every day I remind myself that my inner and outer life depend on the labours of other men, living and dead, and that I must exert myself in order to give in the same measure as I have received and am still  receiving. (…)

In  human freedom in the  philosophical sense I am  definitely a disbeliever. Everybody acts not only under external compulsion but  also in accordance with inner necessity.  Schopenhauer's saying, that "a man can do as he will, but not will as he will," has been an inspiration to me since my youth up, and a continual consolation  and unfailing well-spring of patience in the face of the hardships of life, my own and others'. This feeling mercifully mitigates the sense of responsibility which so easily becomes paralysing, and it prevents  us  from taking ourselves and other people too seriously; it conduces to a view of life in which humour, above all, has its due place. 



The  ideals which have lighted me on my way and time  after  time given  me new courage to  face life cheerfully, have been Truth, Goodness, and Beauty. Without the  sense of  fellowship with  men of like mind, of  preoccupation  with the objective, the eternally unattainable in  the field of art and scientific  research, life  would have seemed to me empty. The ordinary objects of  human endeavour — property, outward success, luxury — have always seemed to me contemptible.
My  passionate sense of  social justice and  social  responsibility has always contrasted oddly with my pronounced freedom from the need for direct contact  with other human beings and  human communities. I gang my own gait and have never belonged to my country, my home, my friends, or even my immediate family, with my whole heart; in the face of all these ties I have never lost an obstinate sense of detachment, of  the need  for solitude — a feeling  which  increases  with  the years. One is sharply conscious, yet without regret, of the limits to the possibility of mutual understanding and sympathy with one's fellow-creatures. Such a person no doubt loses something in the  way of geniality  and light-heartedness; on the other  hand, he is largely independent of  the opinions, habits, and judgments of his fellows and avoids the temptation to take his stand on such insecure foundations.
 
My political ideal  is that of democracy. Let every man be respected as an individual and no man idolized. (…) The really valuable thing in the pageant of human life seems to me not the State  but the creative, sentient individual, the personality; it alone creates the  noble and the sublime, while the herd as such remains dull in thought and dull in feeling.
This topic  brings me to that worst outcrop of  the  herd  nature, the military system, which I abhor. That a man  can take pleasure in marching in formation to the strains of a band is enough to make me despise  him. He has only been given his big brain by mistake; a backbone was all he needed. This plague-spot of civilization ought to  be abolished with all possible speed. Heroism  by order, senseless  violence,  and all the pestilent nonsense that does  by the name of patriotism — how I hate  them! War seems to me a  mean, contemptible thing:  I would rather be  hacked  in pieces  than take part in such an abominable business. And yet so high,  in spite of everything, is my opinion of the  human race that  I believe this bogey would have disappeared long  ago,  had  the  sound  sense  of  the nations not been  systematically corrupted by commercial and political  interests acting through the  schools and the Press.

The  fairest  thing we  can  experience is  the  mysterious.  It is the fundamental emotion which stands at the cradle of true art and true science. He who  knows  it not and can no longer wonder, no longer feel amazement, is as  good  as  dead,  a  snuffed-out  candle.  It  was   the   experience  of mystery — even if  mixed with  fear — that engendered religion. A knowledge of the existence of something we cannot penetrate, of the manifestations of the profoundest reason and the most radiant beauty, which are only accessible to our reason  in  their most  elementary  forms — it is this knowledge and this emotion that constitute the truly religious attitude; in this  sense, and in this  alone, I  am  a deeply religious man. I cannot conceive of a God who rewards and punishes his creatures, or  has a will of the type  of  which we are conscious  in ourselves.  An  individual who should survive his physical death is also beyond my comprehension, nor  do I wish it otherwise;  such notions are for the  fears or absurd  egoism of feeble souls. Enough for me the  mystery  of the eternity of  life, and the inkling  of  the  marvellous structure  of   reality,  together  with  the  single-hearted  endeavour  to comprehend a portion, be it never so tiny, of the reason that manifests itself in nature. 

/ —Albert Einstein, from The world as I see it /

~~~~~~


Milyen különös a helyzetünk, a föld gyermekeié! Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja miért, de néha azt hiszi, hogy sejti. A mélyebb szemlélődés nélküli mindennapi élet szempontjából azonban tudjuk: a többi ember miatt vagyunk itt – azaz pontosabban: azok miatt, akiknek kacajától és jólététől a saját boldogságunk függ, és a sok ismeretlen miatt, akiknek sorsával együttérzésünk láncolata fűz össze. Naponta számtalanszor gondolok arra, hogy külső és belső életem mai is élő vagy már meghalt emberek munkáján nyugszik, és hogy igyekeznem kell ugyanolyan mértékben adni, mint amilyenben eddig kaptam, és még kapni fogok. (…)

Az ember — filozófiai értelemben vett — szabadságában semmiképpen sem hiszek. Az ember nemcsak külső hatások kényszere alatt, hanem belső szükségszerűségek hatására is cselekszik. Schopenhauer mondása: "Az ember teheti azt ugyan, amit akar, de nem akarhatja azt, amit akar" már kora fiatalságom óta megfogott, és az élet durvaságainak megpillantásakor és elszenvedésekor mindig vigaszom és türelmem kiapadhatatlan forrás volt. Ez a tudat jótékonyan enyhíti a könnyen bénítólag ható felelősségérzetet, és segít abban, hogy se magunkat, se másokat ne vegyünk túl komolyan, sőt olyan életfölfogást eredményez, amely a humort is érvényesülni engedi. (...)

Az én eszményeim, amelyek a szemem előtt lebegnek, és mindig vidám életkedvvel töltenek el: a jóság, a szépség és az igazság. A velem egyformán gondolkodók megértése, valamint az objektívval, a tudományos kutatás és a művészetek területén örökre elérhetetlennel való foglalatoskodás nélkül az életem ürenek tűnt volna. Az emberi élet banális céljait: a tulajdont, a külső sikert, a fényűzést — már gyermekkorom óta megvetettem. (...)
Én igazi "egyfogatú" vagyok, aki sohasem tartozott teljes szívvel sem az államhoz, sem a hazához, sem a baráti körhöz, de még a szűkebb családhoz sem, hanem mindezekkel a kötelékekkel szemben az idegenség érzete és az egyedüllét kívánsága élt bennem állandóan, és ez az érzés a korommal együtt még növekedett is. Határozottan, de megbánás nélkül érzem a többi emberrel való megértés és összehangoltság határait. Bár az ilyen ember gondtalanságának és fesztelenségének érzetét részben elveszíti, ezzel szemben messzemenően független embertársainak véleményétől, szokásaitól, ítéleteitől és nem esik abba a kísértésbe, hogy egyensúlyát ilyen bizonytalan alapokra helyezze.

Politikai eszményem a demokrácia. Tiszteljenek mindenkit mint személyt, és senkit se istenítsenek. (...)  Igazán értékes emberi hajtóerőnek nem az államot tartom, hanem az alkotó és érző egyént, a személyt: ő az egyedül, aki nemeset és finomat alkot, míg a horda — mint olyan — mindig tompa marad érzéseiben és gondolkodásában.
Itt ki kell térnem a hordaélet leggonoszabb torzszülötteire: az általam annyira gyűlölt militarista szellemű alakulatokra! Nem becsülöm azt az embert, aki élvezettel tud a sorban zeneszóra menetelni; ez az ember agyát csak tévedésből kapta, hiszen teljesen elegendő lett volna neki a gerincvelő is. A civilizációnak ezt a szégyenfoltját a lehető leggyorsabban el kellene tüntetni! Hőstettek — vezényszóra, értelmetlen erőszakosságok és fájdalmas hazafiaskodás! Míly izzóan gyűlölöm ezt a szellemet, mily közönséges és megvetendő számomra a háború; inkább darabokra szaggattatnám magam, minthogy ilyen szégyenletes dolgokban részt vegyek! De annyira jó véleményem van az emberiségről, hogy hinnem kell: e a lidércnyomás már régen megszűnt volna, ha a népek egészséges értelmét az üzletileg és politikailag érdekelt iskolák és a sajtó útján rendszeresen meg nem mételyeznék.

A legszebb, amit megélhetünk, a titok érzete. Ez az az alapérzés, amely az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél jelen van. Aki ezt nem ismeri, aki nem tud csodálkozni, elámulni, az - hogy úgy mondjam — halott, és a szeme kialudt. A titok élménye — ha a félelem érzésével keverten is — nemzette a vallást. A számunkra áthatolhatatlan létezésnek a tudata és a legmélyebb értelemnek és a legragyogóbb szépségnek a megnyilvánulása — mely értelmünk által csak legprimitívebb alakjában közelíthető meg —: ez a tudat és érzés az, ami igazán vallásossá tesz, ebben az értelemben, de csakis ebben tartozom a mélyen vallásos emberek közé. Egy istent, aki teremtményeit jutalmazza és bünteti; akinek olyan akarata van, mint amilyet magunkban mi magunk is tapasztalunk, nem tudok elképzelni. Sőt még azt az individuumot sem tudom elgondolni, aki túlélné testi halálát: akármennyire is táplálják ezt a gondolatot — félelemből vagy nevetséges egoizmusból — a gyenge lelkűek. Részemre elég az élet örökkévalóságának misztériuma, a létező csodálatos fölépítésének tudata és sejtése, és az alázatos igyekezet, hogy a természetben megnyilatkozó értelem hacsak még oly parányi részét is megérthessem.

/Albert Einstein: Hogyan látom a világot? (Wie ich die Welt sehe?) - részlet/

 Fordította: Szécsi Ferenc

Life is like riding a bicycle. To keep your balance you must keep moving
~Albert Einstein



______________
Albert Einstein Válogatott Írásai, Typotex Kiadó, 2005
Fotók: 
-Portrait of Einstein holding a look-alike marionette of himself that was given to him by the Yale Puppeteers in Pasadena c. 1932.
-Lotte Jacobi:  Albert Einstein in Leather Jacket, Princeton, New Jersey. 1938
-Earliest known photo taken at age 3 (1882)
-Ernst Hass: Albert Einstein, Princeton 1951
-Albert Einstein rides his bicycle, Santa Barbara, 1933. 


.