Memory Green / Emlékvirágzás: Kemenczky Judit

August 26, 2011

Kemenczky Judit

(1948. augusztus 9. - 2011. augusztus 19.)

"A színek világába jöttem - és a szeretet országába távozom rövidesen! Rövidesen! És akkor végre pihenni fogok egy forrásnál, páfránylevelek alakját viselő lelkemmel zöld kezemben."

(A Legújabb Szövetség, B.J.)

ZSebszótár. Ó, Nyelvek Teremtője, azé, ami a szájban tartózkodik folyamatosan és azé is, amelyik a szájból kijőve függetleníti magát és különféle módszerekkel vándorol a világban, tehát minden nyelv és minden nyelvek; a fekete, a fehér, valamint a lángnyelvek alkotója, add, hogy jól használjam a nyelvem, különben nem tudom előadni, amit akarok, pedig nagyon is kétségbeesetten, majdhogynem kényszeresen akarom. És add, hogy úgy használjam, hogy legyenek benne fekete-, fehér- és lángnyelvek is. A fekete, hogy az alkímia aranyával megjeleníthessem rajta azt, amiben hiszek, amit szeretek és aminek elérésére olyan szív dobog bennem, amely nem rettegi a halált, sem a büntetéseket, sem az őrültek zavaros törvényeit, sem a hosszútűrést, sem a feketeség feketeségében való végtelen vándorlás fenyegetéseit, sem a hóhért, sem az akasztott embert, de még a posvány unalmat sem, amiről tudvalévő, hogy rohadtul unalmas. És legyen benne fehér, hogy ki- és letörölhessem vele mindazt a feketeséget, azt a barna mocskot, amiben vándorolni kényszerültem és ami a csontjaim lyukacsos üregébe és pórusaimba is beleette magát, befújta zsíros hamuját, ezért ezt a fehér nyelvet is akarom. És legvégül és mindenekfölött a lángot akarom, hogy megvilágítson minden törvényt és törvénytelenséget, hogy erőt adjon a színtelen és halott nyelvek megélesztéséhez, valamint és legvégül, hogy beleplántálhassam a szent lótuszokat, ezeket a gyöngéd és örökkévaló növényeket, amelyek a teremtés tűzbeszédei. [...]

Rendezett a világképem. Minden felébredés előtt látom a szétrobban világgolyót, EGYBEN, néhány milliméteres elcsúszással működni. Látom a testrészeit, a hegyeket, az erdőket, a folyókat, látom belsőszerveit, látom rajta megtelepedett és vonzásában keringő élőlényeket és az űrt, ahol a világszellem közeledik. Amikor kinyitom a szemem, a szétszakadt világtagok vörös forradással összenőnek a felületen és statikus, meditáló tartásban kinyilatkoztatások hangzanak el földajkaiból. Ilyesmik: igyál egy csésze kávét, fésülködj meg, háromnegyed kilenc múlt öt perccel, a szoknyádról tüntesd el a ráömlött vörösbor nyomát, ma sem mondtad el a reggeli hiszekegyet, stb. Amikor visszacsúszom az álomba, egy férfi fogja a kezem és a távolba tekint. Elfelejtem, hogy ez melyik országba történik, tekintetének irányát követve, egyenletes mozdulatokkal úszom a Devon-kor ősnövényei fölé, ütemes szárnycsapásokkal haladok az évezredeken át, ahol nincsenek is országok, semmi más nincs, csak páfrányok, számomra teljesen ismeretlen ősnövényzet, legalábbis én csak ennyit látok. Kezdek fáradni, mintha az idők kezdete óta az idők végezetéig lenne menetjegyem, alattam (most) középkori vidékek, mezőség, erdőrészlet; bottal hadonászó, viaskodó alakzatokat fényképez a szemem, barátságtalan, komor jelenetek, egy szabadtéri színjátékra látok, ami félelmetesen ismerős, érzem, nem akarok itt földetérni, de egyre lassabban, akaratom ellenére, egyre mélyebben repülök, gyengülő szárnycsapásokkal. Miért vagyok ilyen súlyos, amikor nemrég még könnyű voltam? A hasam súrolja a fák lombjait, hirtelen, botladozva ott érek földet, ahol nem akarok, nincs akarat többé a felemás tagjaimban. Harctér. De nem tátok semmit. Nem tudom, a férfi miért vette kezébe a kezemet és nem tudom, miért nézett abba az irányba, ahol most lehuppanok. Mindezeknek a dolgoknak látszólag semmi értelme sincs. Egyedül vagyok, valakinek az álma lett a valóságom, amihez viszont semmi közöm, legalábbis én úgy gondolom, de ez a gondolat is értelmetlen gondolatok stiláris láncszemeibe kapcsolódik. Kételyeim vannak, de ezeket a kételyeket senki sem hallgatja meg. Így senkinek sem árulom el. Egyedül vagyok a középkorban, a szürkületben, egy kiüresedett csatatéren. Mégis szerelmes vagyok. A vonzás égő spirálterében felismeréseim támadnak és világossá válik: tovább kell menjek. Egyszemélyes út. A szívemben ingázó időjelzők összevissza kalimpálnak, ezeket kell egyeztessem, hogy a férfi közelébe érjek, aki érthetetlen humorral nézi mesterkedéseimet, amikkel leplezni igyekszem, hogy nehezemre esik ebben a lángoló spirálgyűrűben gyakorlatozni. És az sem világos, hogy a halál, vagy az élet volt előbb? [...]

HEGY...

ahol megölöd (magadban) az ÉN-t, a hegy, aminek fénytérképeit rajzoltam vándorlásaim során, a hegy, amelyben a kozmikus erők sugárzása magnetizálódik, a hely, melyre a mennyei források ereszkednek, a hegy, amire fölmész meghalni és újjászületni, a hegy, ahol levetkőzöd az értelem sötét nehézkességét és magadhoz veszed a szellem világosságát, a hegy, ahol az állatok és madarak elrejtőznek az ember elől, a hegy, ahol a források itatják az élőlényeket, a hegy, amelynek sötét gyomrában drága- és féldrágakövek, valamint a gyémántszútra szentbeszédei várnak rád, a hegy, melynek kietlen, néma, hófödte csúcsain a hangok forrásáig ér a szíved, a hegy, ahol az elhagyatottság, a félelem, az őrület kísértetei várakoznak, hogy harcolj velük, a hegy, ahol a gyilkos kiszemeli áldozatát, a hegy, ahol a megbocsátásra szólítanak fel, a hegy, ahonnan nincs visszaút, a beszélő hegy, az irgalmas hegy, Keresztes Szent János hegye, a mohamedán hegy, az Olajfák hegyén a büntetés és bosszú tövisbokrai, a hegy, ahonnan a bárány napja magasba emelkedett, a hegy, ahol a kehely felfogja a kiömlő vért, a hegy, ahol a napfutók futnak, a hegy, ahol az Égben Táncot Járó, a Fehér Ruhás társnő áll, színe vörös, eleme a tűz, tavirózsát és csengettyűt tart, a hegy, ahová férfiak és nők zarándokolnak, sokszázezer férfi és nő, a hegy, ahol a világ hangjai kinyilatkoztatják zenéiket, a hegy, amiről nincsenek ismereteid, a hegy, ahonnan évszázadok múlva lesétálsz,

ahonnan mégis és mindenek ellenére újra visszatérsz, a hegy, ahol nincs senki más, csak Te meg Én, a hegy, ahová nem vágyódsz, a hegy, ami rádmosolyog, a hegy, ami elfordítja rólad a tekintetét, a hegy, ahol megsemmisülnek a kiváltságosok, a hegy, amit néz a nap [...]