L'effraie
La nuit est une grande cité endormie
où le vent souffle... Il est venu de loin jusqu'à
l'asile de ce lit. C'est la minuit de juin.
Tu dors, on m'a mené sur ces bords infinis,
le vent secoue le noisetier. Vient cet appel
qui se rapproche et se retire, on jurerait
une lueur fuyant à travers bois, ou bien
les ombres qui tournoient, dit-on, dans les enfers.
(Cet appel dans la nuit d'été, combien de choses
j'en pourrais dire, et de tes yeux...) Mais ce n'est que
l'oiseau nommé l’effraie qui nous appelle au fond
de ces bois de banlieue. Et déjà notre odeur
est celle de la pourriture au petit jour,
déjà sous notre peau si chaude perce l’os,
tandis que sombrent les étoiles au coin des rues.
(L'Effraie, éd. Gallimard, 1953)
Philippe Jaccottet
ÉS ÁLOMBA MERÜLT...
A gyöngybagoly (L'effraie) című ciklusból
Egy álomba merült világváros az éjjel,
ahol fütyül a szél... Messziről ért az ágy
menedékéhez. Június van, éjfél.
Alszol, határtalan partra vezettek engem,
szél rázza a diófát. Közelít
a hang s távolodik, esküdnél reá,
fák között röpke fény avagy ezek az árnyak,
ahogy rebesgetik, a pokolban kerengnek.
(A nyári éjszaka hangjáról mennyi mindent
mondhatnék s a szemedről...) De csupán
madárhang szól, a városszéli erdő
mélyén a gyöngybagoly. És virradatkor
szagunk már a bomlásé,
meleg bőrünk böki már a csont,
s az utcasarkon eltűnnek a csillagok.
Rába György fordítása
[In: Francia Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, Bp., 1999]
..............................................................................................................................................................................................................................
