In the terrible night, natural substance of all nights
In the terrible night, natural substance of all nights,
In the night of insomnia, natural substance of all my nights,
I remember, awake in tossing drowsiness,
I remember what I’ve done and what I might have done in life.
I remember, and an anguish
Spreads all through me like a physical chill or a fear,
The irreparable of my past — this is the real corpse.
All the other corpses may very well be illusion.
All the dead may be alive somewhere else,
All my own past moments may be existing somewhere
In the illusion of space and time,
In the falsity of elapsing.
But what I was not, what I did not do, what I did not even dream;
What only now I see I ought to have done,
What only now I clearly see I ought to have been —
This is what is dead beyond all the Gods,
This — and it was, after all, the best of me — is what not even the Gods bring to life…
If at a certain point
I had turned to the left instead of to the right;
If at a certain moment
I had said yes instead of no, or no instead of yes;
If in a certain conversation
I had hit on the phrases which only now, in this half-sleep, I elaborate —
If all this had been so,
I would be different today, and perhaps the whole universe
Would be insensibly brought to be different as well.
But I did not turn in the direction which is irreparably lost,
Not turn or even think of turning, and only now I perceive it;
But I did not say no or say yes, and only now see what I didn’t say;
But the phrases I failed to say surge up in me at present, all of them,
Clear, inevitable, natural,
The conversation gathered in conclusively,
The whole matter resolved…
But only now what never was, nor indeed shall be, hurts.
What I have missed definitely holds no sort of hope
In any sort of metaphysical system.
Maybe I could bring what I have dreamed to some other world,
But could I bring to another world the things I forgot to dream?
These, yes, the dreams going begging, are the real corpse.
I bury it in my heart for ever, for all time, for all universes,
In this night when I can’t sleep and peace encircles me
Like a truth which I’ve no share in,
And the moonlight outside, like a hope I do not have, is invisible to me.
Translated by Jonathan Griffin
[Source: "99 Poems in Translation," selected by Harold Pinter, Anthony Astbury and Geoffrey Godbert]
A SZÖRNYŰ ÉJSZAKÁN
A szörnyű éjszakán, mely minden éjszakák természetes szubsztanciája,
az álmatlanság éjszakáján, mely minden éjszakám természetes szubsztanciája,
fölidézem, ólmos fáradtság közben fenn virrasztva,
fölidézem, amit tettem s amit tehettem volna életemben.
Fölidézem, s közben szorongás
tölti el egész valómat, miként a testben terjedő hideg vagy félelem.
Ami múltamból helyrehozhatatlan, az ám a hulla!
Minden más hulla káprázat lehet.
Minden halott élő lehet másvalahol.
Múltam minden pillanata fennmaradhatott valami más világban,
tér és idő káprázatában,
csalókaságában az elmúló időnek.
De ami nem voltam soha, amit sohase tettem, amiről nem is álmodtam soha,
amiről most látom be csak, hogy meg kellett volna tennem,
amiről most látom csupán világosan, hogy meg kellett volna történnie,
az csakugyan halott, halottabb minden isteneknél,
azt — s bennem voltaképp az volt a legjobb — az istenek sem tudják feltámasztani...
Ha egy ízben
nem jobbra fordultam volna, de balra,
ha egy alkalommal
igent mondottam volna nem helyett, avagy nemet igen helyett,
ha beszélgetés közben
kiejtettem volna a mondatokat, melyeket most félálomban formálgatok,
hogyha így történt volna mindez,
más ember volnék most, s tán az egész világ is
mássá lett volna észrevétlenül.
De nem a visszavonhatatlanul elveszített irányban indultam el,
nem arra fordultam, nem is akartam, és csak most látom ezt,
nem mondtam igent vagy nemet, s hogy mit nem mondtam, csak most jövök rá;
az elmulasztott mondatok pedig csak most támadnak föl belül
világosan, egyszerűen s változhatatlanul,
mikor már rég lezárult a beszélgetés,
és a téma kimerítve...
Mégis most fáj csak, ami nem volt, és ezután se lesz.
Az elmulasztottat megvalósítani nincsen remény
a metafizikai rendszerekben.
Lehet, hogy egy másik világba álmaimat magammal vihetem,
de magammal vihetem-e, amit álmodni elfeledtem?
Igen, a megvalósulatlan álmok, azok ám az igazi hullák!
Szívembe temetem őket örökre, minden időkre, minden világegyetemekre,
ezen az álmatlan éjszakán, ahol nyugalom vesz körül,
mint oly igazság, melyhez nincs közöm,
s künn a holdfény, mint a hozzá nem férhető remény, számomra láthatatlan.
Fordította Kálnoky László
[HESPERIDÁK KERTJE, AZ IBÉRIAI VILÁG KÖLTÉSZETE II., Európa Könyvkiadó, Bp., 1971]
..............................................................................................................................................................................................................................
