THE PAINTER
Sitting between the sea and the buildings
He enjoyed painting the sea’s portrait.
But just as children imagine a prayer
Is merely silence, he expected his subject
To rush up the sand, and, seizing a brush,
Plaster its own portrait on the canvas.
So there was never any paint on his canvas
Until the people who lived in the buildings
Put him to work: “Try using the brush
As a means to an end. Select, for a portrait,
Something less angry and large, and more subject
To a painter’s moods, or, perhaps, to a prayer.”
How could he explain to them his prayer
That nature, not art, might usurp the canvas?
He chose his wife for a new subject,
Making her vast, like ruined buildings,
As if, forgetting itself, the portrait
Had expressed itself without a brush.
Slightly encouraged, he dipped his brush
In the sea, murmuring a heartfelt prayer:
“My soul, when I paint this next portrait
Let it be you who wrecks the canvas.”
The news spread like wildfire through the buildings:
He had gone back to the sea for his subject.
Imagine a painter crucified by his subject!
Too exhausted even to lift his brush,
He provoked some artists leaning from the buildings
To malicious mirth: “We haven’t a prayer
Now, of putting ourselves on canvas,
Or getting the sea to sit for a portrait!”
Others declared it a self-portrait.
Finally all indications of a subject
Began to fade, leaving the canvas
Perfectly white. He put down the brush.
At once a howl, that was also a prayer,
Arose from the overcrowded buildings.
They tossed him, the portrait, from the tallest of the buildings;
And the sea devoured the canvas and the brush
As though his subject had decided to remain a prayer.
John Ashbery interviewed by John Tranter, 1985 / Jacket Magazine
*
A FESTŐ
Ült, előtte tenger, mögötte házsor,
S élvezte, hogy a tengerről fest portrét.
De ahogy a gyermek képzelte fohász
Merő csend, ő is azt várta, hogy a téma
Felfut a homokra, fogja az ecsetet,
S maga festi meg, képmássá, a vásznat.
Festék így nem s nem érintette a vásznat,
Míg rá nem vették az emberek, a házsor
Lakói: "Próbád használni az ecsetet
Eszközként. Válassz, hogy készíthess portrét,
Kevésbé vad s nagy dolgot, mely jobb téma
A festőkedvnek, s talán jobb fohász."
Hogy magyarázta volna meg: neki a fohász
Csak az, ha a természet bírja a vásznat?
Választott: felesége lett az új téma,
Óriásra festette, mint egy romos házsor,
Mintha maga csinálta volna a portré a portrét,
Magát-feledvén, nem kérve ecsetet.
Bátrabb lett kicsit, s mártván az ecsetet
A tengerbe, kelt ajkán szív-fohász:
"Lelkem, ha festem e következő portrét,
Te légy, aki ronccsá rontod a vásznat."
Futótűzként terjedt a hír, s a házsor
Megtudta: a festőnek újra a tenger a téma.
Képzelj festőt, kit keresztre feszít a téma!
Ereje nem volt, hogy fogja az ecsetet,
S pár művész gúnykacajra fakadt a házsor
Ablakaiból: "Nálunk sincs itt fohász,
Hogy avval fessük meg magunkról a vásznat,
Vagy hogy a tengerről készítsünk portrét!"
Mások szerint magáról festett portrét.
Végül aztán fakulni kezdett a téma
Minden kezdeménye, s hagyta a vásznat
Szín-fehéren. A festő letette az ecsetet,
S hirtelen nagy üvöltés harsant, fohász
Egyszersmind, hallatta a zsúfolt házsor.
Lelökték őt, a portrét, onnét, hol legmagasabb a házsor,
S a tenger elnyelte a vásznat és az ecsetet,
Mintha azt határozta volna a téma, hogy marad fohász.
Tandori Dezső fordítása
[Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990]
..............................................................................................................................................................................................................................