Vladimir Mayakovsky

(Russian, July 19, 1893 – April 14, 1930)

Lilichka
Лиличка!
(instead of a letter)

Tobacco smoke has consumed the air.
The room
is a chapter in Kruchenykh’s inferno.
Remember -
beyond that window
in a frenzy
I first stroked your hands.
You sit here today
with an iron-clad heart.
One more day
you’ll toss me out,
perhaps, cursing.
In the dim front hall my arm,
broken by trembling won’t fit right away in my sleeve.
I’ll run out,
throw my body into the street.
I’ll rave,
wild,
lashed by despair.
Don’t let it happen
my dear,
my darling,
let us part now.
After all
my love
is a heavy weight
hanging on you
no matter where you go.
Let me bellow a final cry
of bitter, wounded grievance.
If you drive a bull to exhaustion
he will run away,
lay himself down in the cold waters.
Besides your love
I have
no ocean
and your love won’t grant even a tearful plea for rest.
When a tired elephant wants peace
he lies down regally in the firebound sand.
Besides your love
I have
no sun,
but I don’t even know where you are and with whom.
If you tortured a poet like this,
he
would berate his beloved for money and fame,
but for me
no sound is joyous
but the sound of your beloved name.
I won’t throw myself downstairs
or drink poison
nor can I put a gun to my head.
No blade
holds me transfixed
but your glance.
Tomorrow you’ll forget
that I have crowned you,
that I burned my flowering soul with love,
and the whirling carnival of trivial days
will ruffle the pages of my books…
Would the dry leaves of my words
force you to a stop
gasping for air?
At least let me
pave with a parting endearment
your retreating path.

26 May 1916, Petrograd

LILIKÉNEK

LEVÉL HELYETT

Dohányfüst cserzi a levegőt.
Szobám:
Krucsonih poklából egy fejezet.
Emlékszel-e,
az ablak előtt
hogy ültünk először,
s én önfeledten hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szíved vasban.
S holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az előszobába,
remegő karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék? -
Édességem,
százszorszépem,
búcsúzzunk el másképp,
s mert szerelmem
nehéz
súly, kolonca
rajtad örökké,
bárhova tűnnél:
végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserűség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költőt kínoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,
de nekem,
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengője kell.
A lépcsőházban nem vetem le magamat,
mérget nem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?

Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá. 

Szabó Lőrinc fordítása

_________

Majakovszkij versei, Európa Könyvkiadó, Bp., 1973 

Fotó:  Vladimir Mayakovsky and Lili Brik (1918)