"To be honest, I think back on my early years with delight and curiosity. My imagination and senses were given nourishment, and I remember nothing dull, in fact the days and hours kept exploding with wonders, unexpected sights and magical moments. I can still roam through the landscape of my childhood and again experience lights, smells, people, rooms, moments, gestures, tones of voice and objects. These memories seldom have any particular meaning, but are like short or longer films with no point, shot at random.
The prerogative of childhood is to move unhindered between magic and oatmeal porridge, between boundless terror and explosive joy. There were no boundaries except prohibitions and regulations, which were shadowy, mostly incomprehensible...
It was difficult to differentiate between what was fantasy and what was considered real. If I made an effort, I was perhaps able to make reality stay real. But, for instance, there were ghosts and specters. What should I do with them? And the sagas, were they real? God and the Angels? Jesus Christ? Adam and Eve? The Flood? What was it truly like to be with Abraham and Isaac? Was he really going to cut Isaac's throat? I stared in dismay at Dore's engraving, identifying myself with Isaac. That was real. Father was going to slit Ingmar's throat. What would happen if the Angel came too late? then they would have to weep. Blood running and Ingmar smiling bleakly. Reality. Then came the cinematograph.
The weeks before Christmas. The immensely rich Aunt Anna's uniformed Mr Jansson had already delivered a quantity of presents. As usual, they were placed in the Christmas present basket in the cupboard under the stairs. One parcel in particular aroused my excited curiosity. It was brown and angular with ’Forsners' on the wrapping paper. Forsners was a photographic store in Hamngatan which sold not only cameras but real cinematographs.
More than anything else, I longed for a cinematograph.
The year before, I had been to the cinema for the first time and seen a film about a horse. I think it was called Black Beauty and was based on a famous book. The film was on at the Sture cinema and we sat in the front row of the circle. To me, it was the beginning. I was overcome with a fever that has never left me. The silent shadows turned their pale faces towards me and spoke in inaudible voices to my most secret feelings. Sixty years have gone by and nothing has changed; the fever is the same. - Later that autumn, I went to see a school friend who had a cinematograph and a few films, and he put on "a dutiful performance for Tippan and me. I was allowed to wind the machine while our host necked with Tippan. Christmas was an explosion of amusements. Mother directed it all with a firm hand, and there must have been considerable organization behind this orgy of hospitality, meals, visiting relatives, Christmas presents and church arrangements. At home, Christmas Eve was a fairly quiet affair which began with Christmas prayers in church at five o'clock, then a happy but restrained meal, the lighting of the candles on the tree, the reading of the Christmas story and early bed. (We had to be up for early mass the next day, in those days really early.) No presents were handed out, but the evening was joyful, an exciting prelude to the festivities of Christmas Day. After early Church service with lighted candles and trumpets came Christmas breakfast. By then Father had carried out his professional duties and had exchanged his cassock for his smoking jacket. He was in his most merrymood and made an improvised speech in verse to our guests, sang a song composed for the occasion, toasted every one in schnapps, gave imitations of his colleagues and made everyone laugh. I sometimes think about his cheerful light-heartedness, his kindness, friendliness and extravagance.
More than anything else, I longed for a cinematograph.
The year before, I had been to the cinema for the first time and seen a film about a horse. I think it was called Black Beauty and was based on a famous book. The film was on at the Sture cinema and we sat in the front row of the circle. To me, it was the beginning. I was overcome with a fever that has never left me. The silent shadows turned their pale faces towards me and spoke in inaudible voices to my most secret feelings. Sixty years have gone by and nothing has changed; the fever is the same. - Later that autumn, I went to see a school friend who had a cinematograph and a few films, and he put on "a dutiful performance for Tippan and me. I was allowed to wind the machine while our host necked with Tippan. Christmas was an explosion of amusements. Mother directed it all with a firm hand, and there must have been considerable organization behind this orgy of hospitality, meals, visiting relatives, Christmas presents and church arrangements. At home, Christmas Eve was a fairly quiet affair which began with Christmas prayers in church at five o'clock, then a happy but restrained meal, the lighting of the candles on the tree, the reading of the Christmas story and early bed. (We had to be up for early mass the next day, in those days really early.) No presents were handed out, but the evening was joyful, an exciting prelude to the festivities of Christmas Day. After early Church service with lighted candles and trumpets came Christmas breakfast. By then Father had carried out his professional duties and had exchanged his cassock for his smoking jacket. He was in his most merrymood and made an improvised speech in verse to our guests, sang a song composed for the occasion, toasted every one in schnapps, gave imitations of his colleagues and made everyone laugh. I sometimes think about his cheerful light-heartedness, his kindness, friendliness and extravagance.
After breakfast, everyone went to bed for a few hours. The internal domestic routine must have gone on working, for at two o'clock, just as dusk was falling, afternoon coffee was served. We had open house for anyone who cared to come and wish the parsonage a happy Christmas. Several friends were practicing musicians and part of the afternoon festivities was usually an improvised concert. Then the sumptuous culmination of Christmas Day approached: the evening meal. This was held in our spacious kitchen, where the social hierarchy was temporarily set aside. All the food was laid out on a serving table and covered working surfaces, and the distribution of Christmas gifts took place at the dining room table. The baskets were carried in, Father officiated with a cigar and glass of sweet liqueur, the presents were handed out, verses were read aloud, applauded and commented on; no presents without verses.
That was when the cinematograph affair occurred. My brother was the one who got it. 'At once I began to howl. I was ticked off and disappeared under the table, where I raged on and was told to be quiet immediately. I rushed off to the nursery, swearing and cursing, considered running away, then finally fell asleep exhausted by grief.
That was when the cinematograph affair occurred. My brother was the one who got it. 'At once I began to howl. I was ticked off and disappeared under the table, where I raged on and was told to be quiet immediately. I rushed off to the nursery, swearing and cursing, considered running away, then finally fell asleep exhausted by grief.
The party went on.
Later in the evening I woke up. Gertrud was singing a folk song down-stairs and the night light was glowing. A transparency of the Nativity scene and the shepherds at prayer was glimmering faintly on the tall chest of drawers. Among my brother's other Christmas presents on the white gate-legged table was the cinematograph, with its crooked-chimney, its beautifully shaped brass lens and its rack for the film loops. I made a swift decision. Iwoke my brother and proposed a deal. I offered him my hundred tin soldiers in exchange for the cinematograph. Agreement was made to the satisfaction of both parties.
The cinematograph was mine.
The next morning I retreated into the spacious wardrobe in the nursery, placed the cinematograph on a sugar crate, lit the paraffin lamp and directed the beam of light on to the white washed wall. Then I loaded the film. A picture of a meadow appeared on the wall. Asleep in the meadow was a young woman apparently wearing national costume. Then I turned the handle! It is impossible to describe this. I can't find words to express my excitement. But at any time I can recall the smell of the hot metal, the scent of mothballs and dust in the wardrobe, the feel of the crank against my hand. I can see the trembling rectangle on the wall.
I turned the handle and the girl woke up, sat up, slowly got up, stretched her arms out, swung round and disappeared to the right. If I went on turning, she would again lie there, then make exactly the same movements all over again.
I turned the handle and the girl woke up, sat up, slowly got up, stretched her arms out, swung round and disappeared to the right. If I went on turning, she would again lie there, then make exactly the same movements all over again.
She was moving.
[from The Magic Lantern: An Autobiography by Ingmar Bergman (2007), transl. by Joan Tate]
*****
Ingmar Bergman: Laterna magica (részlet)
Az igazat megvallva szívesen és bizonyos kíváncsisággal gondolok vissza gyerekkori éveimre. Képzeletem és érzékeim táplálékhoz jutottak, és nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna. Éppen ellenkezőleg: napjaimat és óráimat szinte szétfeszítették az érdekes események, a váratlan jelenetek, a varázslatos pillanatok. Még ma is be tudom járni gyerekkorom tájait, és fel tudom idézni a fényeket, illatokat, az embereket, a szobákat, pillanatokat, a mozdulatokat, a hanghordozást, a tárgyakat. Amiket felidézek, többnyire nem epizódok, nincsen történetük, inkább csak találomra felvett és csattanó nélküli, hosszabb-rövidebb filmtöredékek.
A gyerekkor kiváltsága: akadálytalanul mozogni varázslat és zabkása, határtalan iszonyat és kirobbanó öröm között. Csak a tilalmak és szabályok szabnak határokat, de ezek is elmosódóak és legtöbbször érthetetlenek. (...)
Az igazat megvallva szívesen és bizonyos kíváncsisággal gondolok vissza gyerekkori éveimre. Képzeletem és érzékeim táplálékhoz jutottak, és nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna. Éppen ellenkezőleg: napjaimat és óráimat szinte szétfeszítették az érdekes események, a váratlan jelenetek, a varázslatos pillanatok. Még ma is be tudom járni gyerekkorom tájait, és fel tudom idézni a fényeket, illatokat, az embereket, a szobákat, pillanatokat, a mozdulatokat, a hanghordozást, a tárgyakat. Amiket felidézek, többnyire nem epizódok, nincsen történetük, inkább csak találomra felvett és csattanó nélküli, hosszabb-rövidebb filmtöredékek.
A gyerekkor kiváltsága: akadálytalanul mozogni varázslat és zabkása, határtalan iszonyat és kirobbanó öröm között. Csak a tilalmak és szabályok szabnak határokat, de ezek is elmosódóak és legtöbbször érthetetlenek. (...)
Nehéz volt megkülönböztetni képzeletem szüleményeit attól, amit valóságosnak tartottam. Némi erőfeszítéssel ugyan elérhettem volna, hogy a valóság megmaradjon valóságosnak, de ott voltak például a szellemek és kísértetek. Velük mit kezdjek? És a mesékkel? Azok talán valóságosak? És Isten és az angyalok? Jézus Krisztus? Ádám és Éva? Az özönvíz? És mi történt valójában Ábrahámmal és Izsákkal? Ábrahám tényleg el akarta vágni a fia nyakát? Feldúltan néztem a jelenetet Doré metszetén, azonosítottam magam Izsákkal, és így már valóságos volt: apa el akarja vágni Ingmar nyakát. Mi lesz, ha az angyal későn érkezik? Akkor majd sírhatnak. Folyik a vér, és Ingmar sápadtan mosolyog. Valóság. És ekkor jött a vetítőgép.
Karácsony előtt jártunk néhány héttel. A mérhetetlenül gazdag Anna néni egyenruhás sofőrje, Jansson úr már elhozott egy csomó ajándékot, melyeket szokás szerint a karácsonyi ajándékok gyűjtőhelyére, egy nagy ruháskosárba tettek az emeletre vezető lépcső alatt megbújó kamrában. Az egyik csomag kiváltképp felkeltette a kíváncsiságomat: a szögletes, barna doboz ugyanis "Forsners" feliratú papírba volt csomagolva. És a Forsner-cég ismert fotóüzletében a Hamngats-backenen nemcsak fényképezőgépeket árultak, hanem vetítőket is.
Mindennél jobban szerettem volna egy vetítőgépet. Egy évvel azelőtt voltam először moziban, és láttam egy filmet, amelyik egy lóról szólt, azt hiszem, Fekete szépség volt a címe, és egy híres gyerekkönyv történetét dolgozta fel. A Sture moziban játszották, és mi az erkélyen, az első sorban ültünk. Számomra ez volt a kezdet. Olyan láz lett úrrá rajtam, amelyik soha nem múlt el. A néma árnyak felém fordítják sápadt arcukat, és hangtalanul szólnak legtitkosabb érzéseimhez. Hatvan év telt el azóta, a láz ugyanaz, semmi nem változott.
Később, azon az őszön, meglátogattam egyik osztálytársamat. Volt egy vetítőgépe és néhány filmje, és szabályos előadást tartott Tippannak és nekem. Megengedte, hogy én hajtsam a gépet, ő meg ezalatt Tippant fogdosta a sötétben.
A karácsony a vigasságok vulkánkitörése volt. Anyám irányította az eseményeket erős kézzel. A vendégszeretetnek, az étkezéseknek, a látogatóba érkező rokonoknak, a karácsonyi ajándékoknak és a templomi szertartásoknak ezt az orgiáját minden bizonnyal jól meg kellett szervezni.
Maga a karácsonyeste nálunk meglehetősen csendesen zajlott: a templomban kezdődött a délutáni ötórai istentisztelettel, aztán derűs hangulatú, szerény vacsorával folytatódott, meggyújtottuk a karácsonyfán a gyertyákat, meghallgattuk a karácsonyi evangéliumot, és korán lefeküdtünk, hogy reggel idejében elkészülhessünk a nyolcórai istentiszteletre. Az ajándékokat még nem kaptuk meg, de az este vidáman telt, ígéretes prológusa volt a másnapi vigasságoknak. A trombitás, gyertyafényes reggeli istentisztelet után kezdetét vette a nagy karácsonyi reggeli. Apám ekkorra már elvégezte hivatali kötelességeit, levetette papi talárját, és házikabátba bújt. Elragadóan jókedvű volt, rögtönzött verssel köszöntötte a vendégeket, elénekelt egy erre az alkalomra komponált dalt, pálinkával éltette a napot, utánozta a paptársait, és mindenkit megnevettetett. Néha eszembe jut, hogy milyen könnyed és derűs volt, milyen gondtalan, milyen tékozlóan gyengéd és barátságos. És hogy mindezt milyen könnyen beárnyékolta a sötét kedélyállapot, a nehézkesség és brutalitás, a közöny. Azt hiszem, emlékezetemben gyakran nagyon igazságtalan vagyok apámmal.
Reggeli után mindenki ágyba bújt, és aludt néhány órát. De az előkészületek bizonyára folytak tovább, mert két órakor, épp amikor sötétedni kezdett, kávézással folytatódott a nap. A ház nyitva állt mindenki előtt, aki boldog karácsonyt akart kívánni a lelkész úrnak és családjának. A barátok között sok zenész is akadt, akik nemegyszer rögtönzött koncerttel emelték a délután fényét. És aztán elérkezett a karácsonynap fő étkezésének, az esti lukulluszi lakomának az ideje. Helyszíne a tágas konyha volt, ahol átmenetileg megszűntek a társadalmi rangkülönbségek. A sokféle ennivaló a tálalóasztalra és az abroszokkal letakart mosogatóállványokra volt kirakva. A karácsonyi ajándékok kiosztására az ebédlőasztalnál került sor. Behozták a kosarakat, apám szivarral és puncsospohárral a kezében vezette a ceremóniát, verses köszöntők kíséretében adta át az ajándékokat, s a verseket, melyek egyetlen ajándék mellől sem maradtak el, az egybegyűltek megtapsolták és élénken kommentálták.
Most térek rá a vetítőgépre. A bátyám kapta meg.
Nyomban bömbölni kezdtem, rendreutasítottak, bebújtam az asztal alá, és tovább vonítottam, rám szóltak, hogy legalább maradjak csendben, elrohantam a gyerekszobába, káromkodtam és átkozódtam, meg akartam szökni, végül bánatomban elaludtam.
Az ünnep ment tovább.
Este felébredtem. Gertrúd egy népdalt énekelt odalent, a magas fiókos szekrényen pislákolva égett az éjjelilámpa egy festett üvegkép mögött, amely a betlehemi jászolt és a térdeplő pásztorokat ábrázolta. A szétnyitható fehér asztalon a bátyám karácsonyi ajándékai között ott állt a vetítőgép a görbe kéményével, a formás, réztokos lencséjével, a filmtekercsek rögzítésére szolgáló rúdjaival.
Gyors elhatározásra jutottam, felköltöttem a bátyámat, és üzleti ajánlatot tettem neki. A száz ólomkatonámat kínáltam cserébe a vetítőért. Mivel Dagnak nagy hadserege volt, és mindig valamilyen bonyolult háborúsdit játszott a barátaival, az alkut, mindkettőnk megelégedésére, nyélbe ütöttük.
A vetítő az enyém volt.
Nem volt különösebben bonyolult gépezet. A fényt petróleumlámpa szolgáltatta, a hajtókar egy fogaskereket és egy máltai keresztet forgatott. A bádogtest hátsó, keskenyebb lapjára egyszerű homorú tükröt szereltek. A lencse mögött volt benne egy tartókeret a színezett állóképek számára. A készülékhez tartozott még egy szögletes, lila doboz is. Ebben lehetett tárolni az üvegképeket és a szépiaszínű, 35 mm-es filmtekercset. Ez utóbbi egy körülbelül három méter hosszú, a két végén összeragasztott végtelen szalag volt. A doboz tetején olvasható felirat szerint Frau Holle volt a címe. Senki nem tudta, ki lehet az a Frau Holle, de később kiderült róla, hogy a szerelem mediterrán istennőjének valamilyen népies alakváltozata.
Másnap reggel bevonultam a gyerekszoba tágas ruháskamrájába, felállítottam egy vetítőt egy cukrosládára, meggyújtottam a petróleumlámpát, és a fényt a fehérre meszelt falra irányítottam. Aztán betöltöttem a filmet.
A falon egy rét képe jelent meg. A réten népviseletbe öltözött fiatal nő szendergett. Ekkor elfordítottam a hajtókart (ezt nem tudom megmagyarázni, nem tudom leírni, hogy milyen izgalom lett rajtam úrrá, de bármikor fel tudom idézni a forró fém illatát, a molyirtó és a por szagát a ruháskamrában, a fogantyú tapintását, a remegő négyszöget a falon).
Elfordítottam a hajtókart, és a lány felébredt, felült, lassan két lábra emelkedett, kinyújtotta két karját, aztán megfordult és jobbra eltűnt. Ha tovább forgattam a hajtókart, újra ott feküdt, és aztán megtette pontosan ugyanazokat a mozdulatokat.
Mozgott.
Kúnos László fordítása
__________
__________
Ingmar Bergman: Laterna magica, Európa Könyvkiadó, 1988, 17-20. old.
Fotók: A vetítőgép a Fanny és Alexander-ben. / Sven Nykisttel és Ewa Frölinggel /
.
Fotók: A vetítőgép a Fanny és Alexander-ben. / Sven Nykisttel és Ewa Frölinggel /
.
