Rainer Maria Rilke

Vitali Awoke

Vitali awoke. He could not remember whether he'd had any dreams. But he knew that a whisper had woken him. Instinctively he looked at the clock: it was a little past four.  A regular, uniform brightening came into the room's semi-darkness.
He stood up and, in his white wool bedrobe, which gave him the appearance of a young monk,walked over to the window.  The little garden lay there before him – silent, empty.
It must have rained in the night.
Through black bare branches he could see the dark ground; it looked heavy and full as though night, fleeing, had sunk  back down into it instead of rising up into the heavens.
The heights were desolate, shrouded in clouds and moving in the high winds. But while Vitali's glance moved aimlessly across the clouds he heard the whisper again, and only now realized it was the distant early skylarks, celebrating the dawn. Their voices were everywhere, near and far, as though dissolved in the lukewarm thawing air, so that you felt them more than hearing them with your ear. And he knew at once that this hour full of voices cannot be named with any name and cannot be read on any clock. That it is not yet morning and no longer night. With this feeling he drew near to the garden beneath his windows, as though he understood its face better now; he saw something he had never noticed before, the strong bush on whose branches the buds, big as small birds, sat and waited. Everything down there was expectation and patience. The trees and the small round flowerbeds, already prepared for something new, awaited day from the heavens, and in truth they expected not a bright sunny day but a day from which rain would fall, without hurting itself because everything in nature had become a hand to receive it. So touching, this little garden's patience. Vitali, though, said out loud across the garden: It's like looking through a Gothic window. Then he walked with calm steps back to his bed. Obediently he took sleep upon himself. But he still heard how, outside, a heavy rain started to fall and then rushed down. 

Translated by Damion Searls

Photo: Ferdinando Scianna /Magnum

Vitali erwachte ...

(1900)

Vitali erwachte. Er konnte sich nicht erinnern, ob er geträumt hatte. Aber er wußte, daß ein Flüstern ihn weckte. Unwillkürlich sah er nach der Uhr. Es war wenig nach vier. Durch die Dämmerung des Zimmers ging ein gleichmäßiges Hellwerden. Er erhob sich und trat in seiner weißen wollenen Schlafkutte, die ihm das Aussehen eines jungen Mönches gab, ans Fenster. Da lag der kleine Garten vor ihm   still und leer. Es mußte nachts geregnet haben. Durch schwarze kahle Äste sah man den dunklen Boden, der schwer und satt schien, als ob die Nacht, flüchtend, in ihn zurückgesunken wäre, statt sich zu den Himmeln zu erheben. Die Höhen waren öde, umwölkt und von hohen Winden bewegt. Aber als Vitali den Blick ziellos über die Wolken zog, hörte er wieder das Flüstern, und jetzt erst wußte er, daß das frühe ferne Lerchen sind, die den Morgen feiern. Ihre Stimmen waren überall, fern und nah, wie aufgelöst in der lauen tauenden Luft, so daß man sie mehr mit dem Gefühl empfing, als mit dem Ohr. Und er begriff mit einem Male, daß diese Stunde voll Stimmen mit keinem Namen zu nennen ist und auf keiner Uhr abzulesen. Daß noch nicht Morgen ist und nicht mehr Nacht. Er näherte sich mit seinem Gefühle dem Garten unter den Fenstern, als ob er sein Gesicht nun besser verstünde; und er erkannte, den er früher nicht bemerkt hatte, den starken Strauch, auf dessen Ästen, groß wie kleine Vögel, Knospen saßen und warteten. Und Alles da unten war Erwartung und Geduld. Die Bäume und die kleinen runden Beete, die man schon vorbereitet hatte auf etwas Neues, erwarteten den Tag von den Himmeln, und zwar keinen sonnigen, strahlenden Tag, einen Tag, aus dem der Regen fiel, ohne sich wehzutun, weil alles in der Natur Hand ward, die ihn empfing. So rührend geduldete sich der kleine Garten. Vitali aber sagte laut über ihn hin: Wie durch ein gotisches Fenster schaue ich. Dann trat er zurück und ging mit ruhigen Schritten zu seinem Lager. Willig nahm er den Schlaf auf sich. Er hörte aber noch, wie draußen ein großer Regen begann und rauschte.

VITALIJ FELÉBREDT

Vitalij felébredt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy álmodott-e vajon. De azt tudta, hogy suttogás ébresztette föl. Önkéntelenül az órára nézett. Alig múlt négy. A szoba félhomályát világosodás járta át. Fölkelt és fehér gyapjú hálókámzsájában, amelyben fiatal szerzetesnek látszott, az ablakhoz lépett. A kis kert ott feküdt előtte – csöndesen és üresen. Éjjel eshetett. Tar ágak között látni lehetett a talajt, amely nehéznek és jóllakottnak tűnt, mintha belé süllyedt volna vissza menekültében az éjszaka, ahelyett, hogy a mennyekig emelkedett volna. Kietlenek voltak az égi magasok, felhők fedték őket és élénk szelek csapáztak. De amint Vitalij pillantása céltalanul a felhők fölé tévedt, ismét hallotta a suttogást, és csak most tudta, hogy korai, távoli pacsirták azok, akik ünneplik a reggelt. Hangjuk mintha mindenütt – közel s távol – feloldódott volna a langyos, harmatos levegőben, s inkább érezni lehetett, mint füllel felfogni. És egyszeriben megértette, hogy ez a hangokkal teli óra semmi néven nem nevezhető és semmilyen óralapról le nem olvasható. Hogy még nincs reggel, de már nincs éjszaka sem. Érzésével úgy közeledett az ablak alatti kerthez, mintha most jobban megértené annak arcát; és felismerte, amit korábban észre sem vett, az erős bokrot, melynek ágain kis madárka nagyságú bimbók ülnek és várakoznak. És ott lenn minden csupa várakozás volt és türelem. A fák s a már valami újra előkészített kis kerek ágyások várták az égből a nappalt, mégpedig nem egy napos, sugárzó nappalt, hanem egy olyat, amelyből eső hull anélkül, hogy magának fájdalmat okozna, mert a természetben minden kézzé vált, amely őt fogadta. Ily megható türelemmel várakozott a kis kert. De Vitalij hangosan szólott fentről: úgy tekintek ki, akár egy gótikus ablakból. Aztán hátralépett és nyugodt léptekkel ágyához ment. Szívesen fogadta a reászálló álmot. De még hallotta, amink kint rákezdett egy nagy eső és susogott.

Fordította: Erdélyi Z. János

Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások, Fekete Sas Kiadó, Bp., 2002

 R. M. Rilke by Hertha König, 1917