OF POOR B.B.
1
I, Bertolt Brecht, came out of the black forests.
My mother moved me into the cities as I lay
Inside her body. And the coldness of the forests
Will be inside me till my dying day.
2
In the asphalt city I'm at home. From the very start
Provided with every last sacrament:
With newspapers. And tobacco. And brandy.
To the end mistrustful, lazy, and content.
3
I'm polite and friendly to people. I put on
A hard hat because that's what they do.
I say: they are animals with quite a peculiar smell
And I say: does it matter? I am too.
4
Before noon on my empty rocking chairs
I'll sit a woman or two, and with an untroubled eye
Look at them steadily and say to them:
Here you have someone on whom you can't rely.
5
Towards evening it's men that I gather round me
And then we address one another as "gentlemen".
They're resting their feet on table tops
And say: things will get better for us. And I don't ask when.
6
In the grey light before morning the pine trees piss
And the vermin, the birds, raise their twitter and cheep.
At that hour in the city I drain my glass, then throw
The cigar butt away and worriedly go to sleep.
7
We have sat, an easy generation
In houses held to be indestructible
(Thus we built those tall boxes on the island of Manhattan
And those thin aerials that amuse the Atlantic swell).
8
Of those cities will remain what passed through them, the wind!
The house makes glad the eater: he clears it out.
We know that we're only tenants, provisional ones
And after us there will come: nothing worth talking about.
9
In the earthquakes to come, I very much hope
I shall keep my cigar alight, embittered or no
I, Bertolt Brecht, carried off to the asphalt cities
From the black forests inside my mother long ago.
—Translated from the German by Michael Hamburger
[Source: Bertolt Brecht, Poetry and Prose]
Bertolt Brecht
A SZEGÉNY B.B-RŐL
1
Én, Bertolt Brecht, a fekete erdőből
Származom. Anyám a városba vitt,
Midőn méhében feküdtem. S az erdők hűvösségét
Megőrzöm magamban halálomig.
2
Az aszfaltváros az otthonom. Valamennyi
Halotti szentségét magamhoz vettem:
Ujságokat. És dohányt. Pálinkát.
Gyanakvón, lustán és végül elégedetten.
3
Barátságos vagyok az emberekhez.
Hordom mint ők a keménykalapot.
Azt mondom: Mind egész különös szagu állat.
S azt mondom: Nem számít, én is az vagyok.
4
Üres hintaszékeimbe néhány asszonyt
Ültetek délelőttönként néhanap.
Gondtalan elnézem őket s így szólok: A tiétek
Vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.
5
Férfiak gyűlnek körém estelente,
"Gentlemen"-t mond ilyenkor, aki szól.
Lábukat felrakják az asztalomra,
S "lesz még jobb sorunk is" — mondják. S én nem kérdem, mikor.
6
Reggel a szürkületben a fenyők vizelnek
És férgük a — sok madár — jajgatásba fog.
A városban poharamat ekkor hörpintem ki,
Eldobom a csikket s nyugtalan álomba zuhanok.
7
Könnyelmű nemzedék, ültünk, és azt gondoltuk:
Nem dőlhetnek romba fejünk fölött a házak
(Így építettük Manhattan szigetének felhőkarcolóit,
S az Atlanti-óceánt mulattató karcsú antennákat).
8
E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél!
Boldog, mert házainkat üresre zabálja végre.
Tudjuk, hogy előfutár mind, aki ma él,
És ki utánunk jön, nem méltó említésre.
9
A jövendő földrengésekkor remélhetőleg
Nem oltom ki virginiámat keserűen-zavartan,
Én, Bertolt Brecht, ki aszfaltvárosokba vetődtem
A fekete erdőből, anyám testében, hajdan.
Eörsi István fordítása
[Bertolt Brecht versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976]
..............................................................................................................................................................................................................................
