(Czech, September 16, 1905 - March 31, 1980)
.
On the way from nature to being
walls are not really kind
walls soaked with the urine of talents, walls running with the spittle
of eunuchs in revolt against the spirit, walls no smaller
for not yet being born,
walls that enclose the ripened fruit...
The supple ripeness of Shakespeare
invites licence. It's meaning,
which like amazement should be
festive, with the decline of the times,
(in face of the possible signs of his absence)
becomes a supercharge levied on every apartment
into which a director has rudely shoved his way.
Fraud alone is certainty here. And the spectator,
crawling out before his time like St George's dragon,
basks in the bile of the critics...
And those who dare to map desire
are at their ease, though their bad temper
shows that the brute is always with us...
Nature is a sign
which, if not mute,
denies itself. And the male of the species,
that opener, feels dumb simply because
the spirit always moves forward
while everything closes behind it...
And he was like that... Hamlet!
He had an arm missing and evening
rolled through the empty sleeve of his coat
as through a blind man's sex nipped by music...
Nature merged our contempt for the town
with the rock urine of mosses uprooted
at the golden summit of power
and waited for the caterpillar of the vine to change into a butterfly,
but waited in vain,
for he despised wine from the day
he was driven by thirst to open a horse's artery
and drink the blood...
So he made up his mind to admit the jinn
and exclude the apparently unrevealed mysteries,
and caught between himself and himself
to plead for the abyss.
Afterwards he spoke only from its depths
even when talking of a certain saint
who no longer had anything except the pain
of remembering an ancient love,
a pain little enough to be easily hidden
in a hollow tooth...
It doesn't matter
whether what we heard was the sucked saliva
running from sleeping crickets' mouths,
builders of midnight bridges,
creators who made themselves double tombs,
or phantoms whose wages is prophecy.
Only art made no excuses...
And also life insisted
insisted dangerously that we would survive,
though we might really wish to die...
There was no refuge... Nowhere, not even in the unconscious...
But he was there, Hamlet, who like a Mozart-tippler
overturned the Alps in order to stand a bottle shakily
on the creaking stairs of the fear of death,
so locked in himself that all immortality
could fit inside him...
And it is true that in his presence
the knife raised above a sheep
would not cut
and the melted pewter of old baptismal fonts
returned to its primal form.
Anxiety endures. He got in the way of eternity
and had to heal the wound. He was in the grave of the father
and had to be the child of the sons... He was
face to face with the holy spirit of music
and had to live for the takings of a whore
or the price of a dog.
Oh, not that he knew everything, for he well understood
that when egoism overeats
it doesn't throw up but digests and starts again -
not that he was wise, like a single wooden pillar
among columns of stone -
not that he trembled like an aspen facing
that ancient floor painted with menstrual blood -
not that he was a miser, thinking of final things
and living in King Atreus' tomb
where the treasury led straight to the charnel-house -
not that it mattered to him
whether Alexander the Great's crooked neck
had straightened out anything in history -
no, no, but I always see his grimace
at those for whom any mystery
is a void into which
they hurl all the fury of the castrated...
He who gives is still a miser...
But we who do not believe are always expecting something,
and maybe people always expect something
because they have no faith... They are enlightened
but don't give light... They are thin-blooded
yet for them nothing exists unless blood is shed,
they are damned though not yet excommunicated,
they are curious but haven't found the mirror
in which Helen-Helen
looked at herself from below-from below,
and they are so deaf they would like to hear
Christ's voice on a disc.
Meanwhile everything, everything here
is a miracle only once:
only once Abel's blood
which was to destroy all wars,
only once the irrecoverable, the unconscious of childhood,
only once youth and only once song,
only once love, in the same breath lost,
only for once everything against heredity and custom,
once only the loosing of contracted ties and liberation
and so only once the essence of art,
only for once everything against the prison,
unless God Himself should wish to build a house
on this earth...
– excerpt from 'A Night with Hamlet' (Noc s Hamletem)
(More poems)
Éjszakai párbeszéd Hamlettel
(Részlet)
Miközben a természetből a létbe lépünk,
az átmenet fala nem éppen kedves hozzánk.
Ez az a fal, amelyet a tehetségesek levizelnek,
a szellem ellen lázadó heréltek leköpnek,
és semmivel sem kisebb, mikor még nem létezik,
de a magzatot már körbe keríti...
Shakespeare idomuló tökélye
önkényre csábít. Tartalma,
amely, mint az iszony, ünnep lehetne,
hanyatló idővé
s – az időhiány esetleges jelzése mellett –
olyan lakások uzsorakamatjává süllyed,
amelyekbe, szemtelenül, a rendező költözött be.
Itt csak a csalás bizonyos. A néző,
mint a Szent György-napi kígyó, idő előtt mászik ki üregéből,
a kritikusoknak meg, akik a vágyat is képesek feltérképezni,
könnyű, jóllehet mindegyik indulatos tanúságtétel is:
a barmok folytonosságát tanúsítja...
De a természet mindig jelzés,
mely, ha éppen nem hallgat,
saját magát tagadja. Hisz a hím állat,
ez a bontóvas is azért érez némán,
mert a szellem mindig előrenyomul,
s mögötte minden bezárul...
Ilyen volt ő is... Hamlet!
Egyik karja levágva, s áradt
az este az üres kabátujjában,
mintha egy vak férfi nemi szervén át áradt volna,
melyben előbb a zene vájt utat...
A képességeink aranyhegyén a felfordított
mohadarabokból kőhúgy csorgott, városmegvetésünket
a természet ezzel társította,
s várta, hogy a borhernyó muslincává feseljék,
de hiába várta,
mert Hamlet attól a naptól kezdve, mikor
kénytelen volt a lova üterét felszakítani
s vérrel oltani szomját,
a bort megvetette...
Ez volt az utolsó lökés, eztán a szellemet a palackból kiengedve,
kizárta a látszólag feltáratlan rejtélyt,
s maga és önmaga között állva
a szakadék érdekében kezdett szólni,
s aztán már nem is az érdekében, hanem belőle beszélt,
például akkor is, mikor arról a bizonyos szentről szólt,
akinek már egyebe sem volt, csak a régi kedvesét
idéző emlék fájdalma,
s az is csak olyan kicsi, hogy könnyűszerrel
elrejthette a lukas fogában...
Keveset számít,
hogy az alvó tücskök
szájából folyó nyálat
az éjféli hídverők,
a teremtett teremtők
fújták-e közénk, azok, kik két sírdombot emeltek maguknak,
s maguk fölé pénzért jósoló kísérteteket.
Csak a művészet maradt alibi nélkül...
Az élet is sürgetett bennünket,
de a túlélésünk veszélyével érvelt,
arra az esetre, ha mi is meg akarnánk halni...
Nem volt megállás... Sehol, a tudattalanban sem...
De itt volt ő, Hamlet, aki – mint egy iszákos Mozart –
felfordította az Alpok hegyét, s a palackot bizonytalanul
a halálfélelem nyikorgó lépcsőjére állította,
ő, aki olyan szorosan állt önmaga mellett, hogy kettejük között
az egész öröklét elfért...
S valóban: jelenlétében
a kos-ölésre szolgáló késsel
nem lett volna mit vágni,
s a régi keresztelőmedencék olvasztott ónja
visszamerevült volna eredeti alakjába.
Csak a szorongás... Ő az öröklét sebében állt,
ahelyett, hogy azt begyógyította volna. Az apja sírjába lépett,
ahelyett, hogy gyermekei fia lett volna... A zene
lelke, szentjei mellett állott,
holott egy örömlány béréért,
vagy egy kutya áráért kellett volna neki...
Ó, nem volt mindentudó, hisz jól érezte,
ha az önzés degeszre falja magát,
nem fial többet, kiöklend magából mindent, s újra kezdi –
Nem volt bölcs, nem úgy, mint az egyetlen
faoszlop a kőpillérek közt,
nem remegett az undortól,
látva a menstruációs-vérrel festett antik padlót –
nem zsugoriságból emlegette a végső dolgokat,
s nem lakott Atreusz sírboltjában,
ahol is a pénztár közvetlen a hullaházba nyílt –
nem mintha fontosnak tartotta volna,
hogy Nagy Sándor görbe nyaka
egyenesített-e valamit a történelmen –
nem, nem, de én egyre látom a vigyort az arcán,
azokat nevette ki, akik számára, ha valami titok,
akkor az mindjárt űr is, s abba dobálják
kiherélt düheiket...
Aki adakozik, még mindig fösvény...
S mégsem hiszünk, még mindig várunk valamit,
s könnyen meglehet, hogy az ember mindig vár,
s csak azért, mer nem hisz... Ő maga felvilágosult,
de nem világít... Vérszegény,
de mintha vérontás nélkül semmi se menne,
már elutasították, de még nem közösítették ki,
kíváncsi, de még mindig nem lelte meg a tükröt,
melyben Helené-Helené
alulról-alulról nézegeti magát –
sőt olyan süket, hogy szívesen meghallgatná
az Úrjézus gramofonlemezre vett hangját...
S mégis, eddig minden, de minden
csak egyszer volt, s ez kész csoda:
egyszer volt Ábel vére,
amelynek a háborúkat kellett volna megszüntetnie,
egyszer a megismételhetetlenség s a gyermekkor tudatlansága,
egyszer van a fiatalság, egyszer az ének,
egyszer a szeretet (mellyel egy időben el is veszünk),
egyszer van – s az öröklődés s a megszokás ellen van – minden,
egyszer oldódnak föl a közös megegyezéssel megkötött csomók,
s a művészetek lényege is egyszer lényeg,
a börtönökkel is csak egyszer feszül szembe minden,
hacsak az Isten nem akar majd magának
házat építeni a földön...
Tőzsér Árpád fordítása
..............................................................................................................................................................................................................................
