József Attila (1905. április 11. – 1937. december 3.)

Thomas Mann Üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj”—
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán õ se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj—
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol—
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. jan. eleje
 

József Attila a Kossuth Lajos téri Andrássy Gyula-szobor előtt áll. 

Budapest, 1927 kora őszén
A képet először Reményi József Tamás közölte: "Hunyor nélküli nyugalommal. .." Ismeretlen József Attila-képek. Új Tükör 1976. május 4. 18. sz. 20-21. 

(Különös véletlen, hogy a háború után lebontott Andrássy-szobor helyétől nem messze ma Marton László A Dunánál című József Attila-szobra áll.)

forrás

 

A legfrissebb hírek szerint, egy éven belül a Parlament Duna-parti homlokzata előtt kialakításra kerülő sétányra kerül, mintegy húsz méterrel közelebb a Dunához.

  

 

Welcome for Thomas Mann

Like a tired child who’s been bathed and fed
and has now reached his peaceful bed
still begs “Don’t go. Tell a story”
(so the dark night won’t burst in a hurry),
and while his little heart anxiously beats
he knows not which of two treats
he wants more, the story or that you stay,
so we ask you to tell us a story today.
Tell us like you do, because you are just,
about how in spirit you are joined with us
and of how together with you we stand
who possess concerns worthy of man.
You know well how the poet feels:
tell what’s true, not just what’s real,
the rays of light that illuminate our mind,
since without each other we’re all blind.
As Hans Castorp looked through Madame Chauchat’s chest,
let’s look through each other and see the best.
Your gentle voice always rises above the clatter—
tell us of beauty and the problems that matter
and lift our hearts from mourning to desire.
As you’ve heard, poor Kosztolany’s life has expired,
and mankind, as did he with his cancerous fate,
struggles with more than one monstrous state;
with dread we wonder how we might be betrayed,
from where will new beastly ideas invade,
is there a poison brewing that soon we will face—
for readings like this, will there still be a place?
The point is, when you speak, we don’t fade,
the men remain as men are made,
the women, women, kind and free,
and all of us human, though that’s dwindling rapidly . . .
Have a seat. Kindly start to tell your tale.
We will listen, enthralled, all without fail,
and some of us will happily gaze at the sight
of a European amongst the white.

Translated from Hungarian by Ron A. Kalman and Gabor J. Kalman