Rainer Maria Rilke - Sonnets to Orpheus II, 29

Quiet friend who has come so far,

feel how your breathing makes more space around you.

Let this darkness be a bell tower

and you the bell. As you ring,

what batters you becomes your strength.

Move back and forth into the change.

What is it like, such intensity of pain?

If the drink is bitter, turn yourself to wine.

In this uncontainable night,

be the mystery at the crossroads of your senses,

the meaning discovered there.

And if the world has ceased to hear you,

say to the silent earth: I flow.

To the rushing water, speak: I am.

Sonnets to Orpheus II, 29
translation by Joanna Macy and Anita Barrows

Szonettek Orpheuszhoz

II. 29.

Messzeségek halk barátja, érzed? -- 

lélegzetedre tágul a Tér.

Haranglábak homályán az ércet:

kongasd magad. Mind erőre kél,

ami emészt, ha te vagy az étek.

Változz azzá, mit a lét akar.

Mit számít a legfőbb szenvedésed?

Légy borrá, ha italod fanyar.

Légy varázs, e bőség éjjelét

hasd ma át, s mi kusza, testet ölthet,

egymásra lel s értelme ragyog.

S ha elfeled majd e földi lét,

"Eliramlok" -- mondd a néma földnek.

S szólj a fürge vízhez így: "Vagyok."

Szabó Ede fordítása

___________
Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983

Rainer Maria Rilke (1875-1926)

The Sonnets to Orpheus 

XXI 

Spring has returned. The earth resembles
a little girl who has memorised
many poems …. For all the trouble
of her long learning, she wins the prize.

Her teacher was strict. We loved the white
in the old man’s beard and shaggy eyebrows.
Now, whatever we ask about
the blue and green, she knows, she knows!

Earth, overjoyed to be out on vacation,
play with the children. We long to catch up,
jubilant earth. The happiest will win.

What her teacher taught her, the numberless things,
and what lies hidden in stem and in deep
difficult root, she sings, she sings!

Translated by Stephen Mitchell

Spring has again returned. The Earth
is like a child that knows many poems,
many, o so many . . . . For the hardship
of such long learning she receives the prize. - See more at: http://picture-poems.com/rilke/features/moor-III.html#X

 Ferenczy Károly: Madárdal (Bird Song), 1893

Olaj, vászon, 108 x 77,5 cm

Orfeus-szonett

Tavasz van újra. A föld, mint a gyermek,
aki verset tud, költeményt, olyan.
Azért, amit lassan fejébe vertek,
most átveszi jutalmát komolyan.

Szigoru volt a tanítója. Kérdezd,
milyen az agg fehér szakálla, nos,
mondd meg, hogy hívják a zöldet, a kéket:
mind tudja ő, úgy, hogy csodálatos!

A szünidős föld játszik a sikító
kisgyermekekkel. Megfogunk mi végre,
víg föld, s elcsípi őt egy kis bohó.

Mindazt, mire oktatta a tanító
s nyomtatva van lenn törzsbe és gyökérbe,
nekünk dalolja ki a földgolyó!

Kosztolányi Dezső fordítása

(Idegen Költők, Szépirodalmi, Bp.,1988)

Ferenczy Károly: Változat a Madárdalhoz, 1893

Olaj, vászon papírlemezen, 48,5x61 cm

 XXI. Sonnet

Frühling ist wiedergekommen. Die Erde
ist wie ein Kind, daß Gedichte weiß,
viele, o viele... Für die Beschwerde
langen Lernens bekommt sie den Preis.

Streng war ihr Lehrer. Wir mochten das Weiße
an dem Barte des alten Manns.
Nun, wie das Grüne, das Blaue heiße,
dürfen wir fragen: sie kanns, sie kanns!

Erde, die Frei hat, du glückliche, spiele
nun mit den Kindern. Wir wollen dich fangen,
fröhliche Erde. Dem Frohsten gelingts.

O, was der Lehrer sie lehrte, das Viele,
und was gedruckt steht in Wurzeln und langen
schwierigen Stämmen: sie singts, sie singts!

Aus: Die Sonette an Orpheus, Erster Teil (1922)

.

Rainer Maria Rilke

To Lou Andreas-Salomé

I held myself too open, I forgot
that outside not just things exist and animals
fully at ease in themselves, whose eyes
reach from their lives' roundedness no differently
than portraits do from frames; forgot that I
with all I did incessantly crammed
looks into myself; looks, opinion, curiosity.
Who knows: perhaps eyes form in space
and look on everywhere. Ah, only plunged toward you
does my face cease being on display, grows
into you and twines on darkly, endlessly,
into your sheltered heart.

As one puts a handkerchief before pent-in-breath-
no: as one presses it against a wound
out of which the whole of life, in a single gush,
wants to stream, I held you to me: I saw you
turn red from me. How could anyone express
what took place between us? We made up for everything
there was never time for. I matured strangely
in every impulse of unperformed youth,
and you, love, had wildest childhood over my heart.

Memory won't suffice here: from those moments
there must be layers of pure existence
on my being's floor, a precipitate
from that immensely overfilled solution.
For I don't think back; all that I am
stirs me because of you. I don't invent you
at sadly cooled-off places from which
you've gone away; even your not being there
is warm with you and more real and more
than a privation. Longing leads out too often
into vagueness. Why should I cast myself, when,
for all I know, your influence falls on me,
gently, like moonlight on a window seat.

Translated by A. Poulin

 

Lou Andreas-Salomé Asszonyhoz

I

Túl nyitott maradtam, azt is elfeledtem,

hogy kint csak dolgok vannak s önmagukhoz

szokott állatok, melyeknek szeme

a létük kerekségéből nem ér ki

másképpen, csak mint bekeretezett kép;

és azt is, hogy én mindennel és mindig

szempillantásokat vontam magamhoz:

pillantást, véleményt, kíváncsiságot.

   Ki tudja, szemek képződnek a térben,

velünk lakók. Ó, csak hozzád zuhanva

az én arcom nincs kiállítva, véled

nőtt össze, s ott folytatódik sötéten

és végtelenül, jól védett szivedben.

II

Ahogy a kendőt gyors lélegzetünkre,

nem: inkább ahogy sebünkre szorítjuk,

melyből az élet egyszerre s egészen

kiszállna -- így húztalak én magamhoz,

és láttam: te is kipirultál tőlem.

Ki mondja meg, hogy mi történt velünk?

Mindent kipótolunk, amihez nem volt

eddig időnk. Én a keresztülugrott

ifjúkor lázán érlelődtem furcsán --

és kedvesem, te sokkal vadabb

gyermekkorod tombolt szivem fölött. 

III

Itt emlékezni nem elég -- ama

nagy pillanatok puszta léte kell hogy

legyen bensőmben, mint korlátlanul

már túltelített oldat üledéke.

Mert én nem emlékszem; ami vagyok,

csupán teérted van. Fel sem fedezlek

a sok-sok szomorún kihűlt helyen,

ahonnan eljöttél; bár nem vagy itt,

tőled melegszik át és több, valóbb, mint

a nélkülözés. Gyakran megy a vágy

bizonytalanba. Miért zárjam ki

magam, míg talán hatásod oly könnyű,

mint egy holdsugár ablakom szegélyén. 

Franyó Zoltán fordítása

Rainer Maria Rilke

(4 December 1875 – 29 December 1926)

Duino Elegies: The Fourth Elegy

O trees of life, oh, what when winter comes?
We are not of one mind. Are not like birds
in unison migrating. And overtaken,
overdue, we thrust ourselves into the wind
and fall to earth into indifferent ponds.
Blossoming and withering we comprehend as one.
And somewhere lions roam, quite unaware,
in their magnificence, of any weaknesss.

But we, while wholly concentrating on one thing,
already feel the pressure of another.
Hatred is our first response. And lovers,
are they not forever invading one another's
boundaries? -although they promised space,
hunting and homeland. Then, for a sketch
drawn at a moment's impulse, a ground of contrast
is prepared, painfully, so that we may see.
For they are most exact with us. We do not know
the contours of our feelings. We only know
what shapes them from the outside.

Who has not sat, afraid, before his own heart's
curtain? It lifted and displayed the scenery
of departure. Easy to understand. The well-known
garden swaying just a little. Then came the dancer.
Not he! Enough! However lightly he pretends to move:
he is just disguised, costumed, an ordinary man
who enters through the kitchen when coming home.
I will not have these half-filled human masks;
better the puppet. It at least is full.
I will endure this well-stuffed doll, the wire,
the face that is nothing but appearance. Here out front
I wait. Even if the lights go down and I am told:
"There's nothing more to come," -even if
the grayish drafts of emptiness come drifting down
from the deserted stage -even if not one
of my now silent forebears sist beside me
any longer, not a woman, not even a boy-
he with the brown and squinting eyes-:
I'll still remain. For one can always watch.

Am I not right? You, to whom life would taste
so bitter, Father, after you - for my sake -
slipped of mine, that first muddy infusion
of my necessity. You kept on tasting, Father,
as I kept on growing, troubled by the aftertaste
of my so strange a future as you kept searching
my unfocused gaze -you who, so often since
you died, have been afraid for my well-being,
within my deepest hope, relinquishing that calmness,
the realms of equanimity such as the dead possess
for my so small fate -Am I not right?

And you, my parents, am I not right? You who loved me
for that small beginning of my love for you
from which I always shyly turned away, because
the distance in your features grew, changed,
even while I loved it, into cosmic space
where you no longer were...: and when I feel
inclined to wait before the puppet stage, no,
rather to stare at is so intensely that in the end
to counter-balance my searching gaze, an angel
has to come as an actor, and begin manipulating
the lifeless bodies of the puppets to perform.
Angel and puppet! Now at last there is a play!
Then what we seperate can come together by our
very presence. And only then the entire cycle
of our own life-seasons is revealed and set in motion.
Above, beyond us, the angel plays. Look:
must not the dying notice how unreal, how full
of pretense is all that we accomplish here, where
nothing is to be itself. O hours of childhood,
when behind each shape more that the past lay hidden,
when that which lay before us was not the future.

We grew, of course, and sometimes were impatient
in growing up, half for the sake of pleasing those
with nothing left but their own grown-upness.
Yet, when alone, we entertained ourselves
with what alone endures, we would stand there
in the infinite space that spans the world and toys,
upon a place, which from the first beginnniing
had been prepared to serve a pure event.

Who shows a child just as it stands? Who places him
within his constellation, with the measuring-rod
of distance in his hand. Who makes his death
from gray bread that grows hard, -or leaves
it there inside his rounded mouth, jagged as the core
of a sweet apple?.......The minds of murderers
are easily comprehended. But this: to contain death,
the whole of death, even before life has begun,
to hold it all so gently within oneself,
and not be angry: that is indescribable.

Translated by Albert Ernest Flemming 

 

Rilke három évesen

(via Mit Rilke durch das Jahr...)

Duinói Elégiák - A NEGYEDIK ELÉGIA
Duineser Elegien - Die Vierte Elegie

Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.

S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.

 
Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.
 
Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.

Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.

Rónay György fordítása

______

Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó,  Budapest, 1983