Rainer Maria Rilke

To Lou Andreas-Salomé

I held myself too open, I forgot
that outside not just things exist and animals
fully at ease in themselves, whose eyes
reach from their lives' roundedness no differently
than portraits do from frames; forgot that I
with all I did incessantly crammed
looks into myself; looks, opinion, curiosity.
Who knows: perhaps eyes form in space
and look on everywhere. Ah, only plunged toward you
does my face cease being on display, grows
into you and twines on darkly, endlessly,
into your sheltered heart.

As one puts a handkerchief before pent-in-breath-
no: as one presses it against a wound
out of which the whole of life, in a single gush,
wants to stream, I held you to me: I saw you
turn red from me. How could anyone express
what took place between us? We made up for everything
there was never time for. I matured strangely
in every impulse of unperformed youth,
and you, love, had wildest childhood over my heart.

Memory won't suffice here: from those moments
there must be layers of pure existence
on my being's floor, a precipitate
from that immensely overfilled solution.
For I don't think back; all that I am
stirs me because of you. I don't invent you
at sadly cooled-off places from which
you've gone away; even your not being there
is warm with you and more real and more
than a privation. Longing leads out too often
into vagueness. Why should I cast myself, when,
for all I know, your influence falls on me,
gently, like moonlight on a window seat.

Translated by A. Poulin

 

Lou Andreas-Salomé Asszonyhoz

I

Túl nyitott maradtam, azt is elfeledtem,

hogy kint csak dolgok vannak s önmagukhoz

szokott állatok, melyeknek szeme

a létük kerekségéből nem ér ki

másképpen, csak mint bekeretezett kép;

és azt is, hogy én mindennel és mindig

szempillantásokat vontam magamhoz:

pillantást, véleményt, kíváncsiságot.

   Ki tudja, szemek képződnek a térben,

velünk lakók. Ó, csak hozzád zuhanva

az én arcom nincs kiállítva, véled

nőtt össze, s ott folytatódik sötéten

és végtelenül, jól védett szivedben.

II

Ahogy a kendőt gyors lélegzetünkre,

nem: inkább ahogy sebünkre szorítjuk,

melyből az élet egyszerre s egészen

kiszállna -- így húztalak én magamhoz,

és láttam: te is kipirultál tőlem.

Ki mondja meg, hogy mi történt velünk?

Mindent kipótolunk, amihez nem volt

eddig időnk. Én a keresztülugrott

ifjúkor lázán érlelődtem furcsán --

és kedvesem, te sokkal vadabb

gyermekkorod tombolt szivem fölött. 

III

Itt emlékezni nem elég -- ama

nagy pillanatok puszta léte kell hogy

legyen bensőmben, mint korlátlanul

már túltelített oldat üledéke.

Mert én nem emlékszem; ami vagyok,

csupán teérted van. Fel sem fedezlek

a sok-sok szomorún kihűlt helyen,

ahonnan eljöttél; bár nem vagy itt,

tőled melegszik át és több, valóbb, mint

a nélkülözés. Gyakran megy a vágy

bizonytalanba. Miért zárjam ki

magam, míg talán hatásod oly könnyű,

mint egy holdsugár ablakom szegélyén. 

Franyó Zoltán fordítása