Akkor még édes emléktelenségbe
pólyált kis élet voltam, hogy ne tudjam,
milyen halálos kín a születésem,
melyet csak anyám sejthetett titokban,
de ő arról se szól majd, a szobában
villany égett, vagy petróleumlámpa
pislogatott, miként az istállóban
a jámbor jószág vajudása közben,
s mit csinált apám? és a szomszéd asszony
segített-e a bábának, s különben
hol volt nagyanyám? s hány fazék meleg víz
fogyott a véres fürdetéssel? ennyi
elég is lenne emlékteremtésre,
hiszen a nyomai még megmaradtak,
azok nélkül, a születési éjnek,
kik létem túlfeléről visszaadnak
valami fényt, melytől talán kiválhat
a semmiből a valóságos látszat.
Nyaram virágos bokrát, mintha tél sem
sujtaná máskor, nem láttam enyészni,
megújúlni, csak ahogy terebélye
pompáját évről évre megismétli
egyformán, mégsem unalmasan, csöndben
telítődöm az árnyas örökzölddel,
s már kezdeném a fehérszirmú verset,
de elszáll rögtön, mert folytathatatlan,
ha nincs szavam az első anyanyelvhez,
melyet a beszéd előtt megtanultam,
tétova illat csupán, illó fények,
bujócskái az áldott békességnek,
nincs eseménye, tárgya, szép csodában
rejlő talányos magunkbanvalóság
föloldódása egymás mivoltában,
páros hűségre hasonlít leginkább,
és csak kettőnkre tartozik a titka,
miért van nyitva akkor is ha csukva.
_______
Ágh István művei a Digitális Irodalmi Akadémián
No comments:
Post a Comment