Stefan Zweig (November 28, 1881 – February 22, 1942)

"A sakkjátéknak megvan az a csodálatos előnye, hogy az intellektuális energiákat egészen szűk körre korlátozza, s így a legmegerőltetőbb szellemi tevékenység után sem merül ki az agy, sőt inkább felélénkül, felfrissül. Eleinte gépiesen játszottam le a mesterjátszmákat, egyiket a másik után. Lassan kezdtem csak érteni és élvezni a játszmák művészi szépségét. Megismerkedtem a támadásban és a védekezésben egyaránt kifejezésre jutó apró ravaszságokkal, cselekkel, fogásokkal. Megtanultam az előrelátás, a kombináció és riposzt technikáját, és ráismertem egyéni játékmodoráról az egyes sakkmesterekre, ahogy egy-két sor után ráismer az ember egy vers költőjére. Eleinte időtöltő tevékenység volt a játék számomra, s most komoly élvezetté vált. 

(...)

Annyi azonban bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy a sakk játék lévén, melyben a véletlennek semmi szerepe sincs, önnönmaga ellen senki sem sakkozhat; ez teljes képtelenség, önellentmondás. A sakk érdekessége éppen abban rejlik, hogy két különböző agyban különbözőképpen alakul ki a játszma menete, s hogy ebben a helyzetben, a fekete nem ismerheti előre a fehér szándékait, de kikövetkeztetheti és keresztezheti. A fehér viszont a fekete titkos terveinek megvalósítását akarja megelőzni, ellensúlyozni. Ha mármost a fekete és fehér egyazon személy, ebből az a képtelen helyzet áll elő, hogy ugyanaz az agy egy időben tud és nem tud valamit. Amikor a fehéret képviseli, tökéletesen elfelejti, amit egy perccel ezelőtt mint fekete tervezett. Az ilyen kettős gondolkozás tulajdonképpen az öntudat teljes hasadását tételezi fel, az agyműködés mechanikus szabályozhatóságát, tetszőleges ki- és bekapcsolódását.

Egyedül sakkozni éppen olyan paradoxon, mintha valaki saját árnyékát akarná átugrani."

Stefan Zweig: Sakknovella (Schachnovelle) - ford. Fónagy Iván

Woodcuts by Elke Rehder to the Chess Story by Stefan Zweig

"I was occupied without exhausting myself, for the wonderful advantage of the game of chess is that, by concentrating your intellectual energies into a strictly limited area, it doesn’t tire the brain even with the most strenuous thinking, but instead increases its agility and vigour. Gradually, in what at first had been purely mechanical repetitions of the championship matches, an artistic, pleasurable understanding began to awaken in me. I learned to understand the subtleties of the game, the tricks and ruses of attack and defence, I grasped the technique of thinking ahead, combination, counter-attack, and soon I could recognize the personal style of every grand master as infallibly from his own way of playing agame as you can identify a poet’s verses from only a few lines. What began as mere occupation to fill the time became enjoyment
(...)
But even the briefest reflection should be enough to show that as chess is a game of pure thought involving no element of chance, it’s a logical absurdity to try playing against yourself. At heart the attraction of chess resides entirely in the development of strategies in two different brains, in the fact that Black doesn’t know what manoeuvres White will perform in this war of the mind, and keeps trying to guess them and thwart them, while White himself is trying to anticipate and counter Black’s secret intentions. If Black and White were one and the same person, you’d have the ridiculous state of affairs where one and the same brain simultaneously knows and doesn’t know something, and when operating as White can forget entirely what it wanted and intended a minute ago when it was Black. Such dual thinking really presupposes a complete split of consciousness, an arbitrary ability to switch the function of the brain on and off again as if it were a mechanical apparatus. 

Wanting to play chess against yourself is a paradox, like jumping over your own shadow."

from "Chess Story (The Royal Game)" by Stefan Zweig, tr. by Anthea Bell

_______________

Korábban / Previously

Stefan Zweig: Könyves Mendel

Stefan Zweig (November 28, 1881 – February 22, 1942)

"Jacob Mendel never forgot a title or a figure; he knew every plant, every infusorian, every star, in the continually revolving and incessantly changing cosmos of the book-universe. In each literary specialty, he knew more than the specialists; he knew the contents  of the libraries better than the librarians; he knew the book-lists of most publishers better than the heads of the firms concerned though he had nothing to guide him except the magical powers of his inexplicable but invariably accurate memory. (...) Though in the last analysis unproductive and uncreative, this specifically antiquarian memory of Jacob Mendel, since it was not a printed book-catalogue but was stamped upon the grey matter of a mammalian brain, was, in its unique perfection, no less remarkable a phenomenon than Napoleon's gift for physiognomy, Mezzofanti's talent for languages, Lasker's skill at chess-openings, Busoni's musical genius. (...)

A sense of horror overcame me when, looking into the inner room behind the bar of the Cafe Gluck, I saw that the marble top of the table where Jacob Mendel used to deliver his oracles was now as bare as a tombstone.

Grown older since those days, I understood how much disappears when such a man drops out of his place in the world, were it only because, amid the daily increase in hopeless monotony, the unique grows continually more precious. Besides, in my callow youth a profound intuition had made me exceedingly fond of Buchmendel. It was through the observation of him that I had first become aware of the enigmatic fact that supreme achievement and outstanding capacity are only rendered possible by mental concentration, by a sublime monomania that verges on lunacy. Through the living example of this obscure genius of a second-hand book dealer, far more than through the flashes of insight in the works of our poets and other imaginative writers, had been made plain to me the persistent possibility of a pure life of the spirit, of complete absorption in an idea, an ecstasy as absolute as that of an Indian yogi or a medieval monk; and I had learned that this was possible in an electric-lighted cafe and adjoining a telephone box. (...) There was nothing in the world that mattered to him except his books.  Then disaster befell him.

(...)
Frau Sporschil and I went on talking about him for a long time, the two last persons to remember this strange creature, Buchmendel: I to whom in youth the bookpedlar from Galicia had given the first revelation of a life wholly devoted to the things of the spirit; she, the poor old woman who was caretaker of a cafe-toilet, who had never read a book in her life, and whose only tie with this strangely matched comrade in her subordinate, poverty- stricken world had been that for twenty-five years she had brushed his overcoat and had sewn on buttons for him. We, too, might have been considered strangely assorted, but Frau Sporschil and I got on very well together, linked, as we sat at the forsaken marble-topped table, by our common memories of the shade our talk had conjured up for joint memories, and above all loving memories, always establish a tie. (...)

Then I took my departure, feeling a trifle ashamed when I compared myself with this excellent old woman, who, so simply and so humanely, had fostered the memory of the dead scholar. For she, uncultured though she was, had at least preserved a book as a memento; whereas I, a man of education and a writer, had completely forgotten Buchmendel for years I, who at least should have known that one only makes books in order to keep in touch with one's fellows after one has ceased to breathe, and thus to defend oneself against the inexorable fate of all that lives transitoriness and oblivion."

—Stefan Zweig, from Buchmendel, (1929)

***

"Jakob Mendel egyetlen címet, egyetlen számot sem felejtett el soha, minden növényt, minden ifuzóriumot, minden csillagot ismert a könyvmindenség örökké lengő és rázkódó kozmoszában. Minden szakmából többet tudott a szakembereknél, jobban ismerte a könyvtárakat, mint a könyvtárosok, s a legtöbb esetben jobban tudta, mi van egy-egy cég raktárában, mint maguk a tulajdonosok, céduláikkal és kartotékaikkal egyetemben, pedig nem állt rendelkezésére semmi egyéb, mint az emlékezés mágiája, ez a hasonlíthatatlan, valóban csak száz meg száz különálló példán szemléltethető emlékezőtehetség. (...) 

Jakob Mendel specifikusan antikváriusi emlékezőtehetsége se termékeny, sem alkotó nem volt, csupán egy százezernyi pontból álló cím és névjegyzék, mely, ahelyett, hogy szokás szerint könyvkatalógusba írták volna, egy emlősállat lágy agykérgébe nyomódott; mégis, a maga páratlan tökéletességében ez az emlékezet nem volt csekélyebb jelenség, mint Napóleon arcmemóriája, Mezzofanti nyelvtehetsége, Lasker emlékezőtehetsége sakkjátszmák kezdetére vagy Busonié zenére. (...)

Ezért valamiféle ijedség fogott el, amikor Jakob Mendel orákulomot hirdető márványasztalát a helyiség félhomályában üresen találtam, mint a sírlapot. Csak most, hogy idősebb lettem, értettem meg, milyen sok tűnik el az ilyen emberrel, először, mert menthetetlenül egyhangúbbá való világunkban minden ritkaságot napról napra nagyobb becsben tartunk - aztán meg, az a fiatal, tapasztalatlan ember, aki egykor voltam, valami mélységes sejtelem sugallatára nagyon szerette ezt a Jakob Mendelt. Benne közelítettem meg először a nagy titkot, nála éreztem meg először, hogy ami létünkben különleges és természetfeletti, csak a belső összefogás, valami magasztos s az őrülettel szent rokonságot tartó monománia teljesítménye. Hogy a tiszta lét a szellemben, a teljes absztrakció egyetlen eszmében még ma is lehetséges, hogy létezhet elmélyedés és nem is csekélyebb, mint a hindu jogié vagy a cellájába zárt középkori szerzetesé - mégpedig létezhet egy villanyvilágítású kávéházban, egy telefonfülke tőszomszédságában, ezt a példát, fiatal emberként, sokkal inkább mint kortárs költőinktől, ettől a névtelen kis könyvárustól tanultam. 

(...)

Uramisten, hisz annak a szegény embernek nem is volt más öröme és gondja, csak a könyvek. De aztán egy nap megtörtént a szerencsétlenség. (...) Soká beszélgettünk róla, mi ketten, az utolsók, akik ezt a különös embert ismertük: én, aki egészen fiatal koromban, egzisztenciájának mikróbaszerű kicsinysége ellenére, megajándékozott a szellem tökéletesen zárt életének megsejtésével - és ő, a szegény, agyondolgozott toalettes asszony, aki könyvet soha nem olvasott, s akit földhözragadt szegény világának e részestársához csak az kötötte, hogy huszonöt éven át ő kefélte le a kabátját, és ő varrta fel a gombjait. És mégis, csodálatosan jól megértettük egymást itt, Mendel régi, elhagyott asztalánál, az együttesen felidézett árny közösségében: mert az emlékezés mindenkor összekapcsol, és kétszeresen kapcsol össze, ha szeretettel emlékezünk. (...)

Aztán pedig elmentem és szégyelltem magam e derék öregasszony előtt, aki együgyű és mégis emberi módon hű maradt a halotthoz. Mert ő, a tanulatlan asszony, ő legalább egy könyvet őrzött meg, hogy jobban emlékezhessen róla, de én, én évekre megfeledkeztem Könyves Mendelről, éppen én, akinek tudnia kellene: könyveket csak azért alkotunk, hogy önnön lélegzetünkön túl embereket kapcsoljunk magunkhoz, és így védekezzünk minden élet kérlelhetetlen ellenfele, a múlandóság és feledésbe merülés ellen."

Stefan Zweig: Könyves Mendel (részlet), Lukács Katalin fordítása

____

In: Stefan Zweig: Érzések zűrzavara, Európa, 1968

Fotó: © Hulton-Deutsch Collection/CORBIS

.