1842. március 9 -én került sor Giuseppe Verdi  Nabucco című operájának ősbemutatója, a milánói Teatro alla Scalaban. Szövegkönyvét Temistocle Solera írta Anicet-Bourgeois és Francis Cornu bibliai témájú története alapján.

Az opera harmadik felvonásában felcsendülő "Va, pensiero" (Szállj, gondolat) c. híres Rabok-kórusából (Szabadság-kórus) ráadást adtak a premieren, bár ezt egy szabály tiltotta.

A Nabucco színrevitelére Verdi életének egy nagyon nehéz időszakában került sor, ugyanis rövid idő alatt veszítette el két gyermekét, majd feleségét (1838, 1839, 1840). 

Az opera viszont átütő sikert aratott, és ez megerősítette tehetségében vetett hitét és beletemetkezett a munkába. Verdi maga is úgy tartotta, hogy a Nabuccoval kezdődött el valójában a művészi pályafutása.

Az operát Magyarországon 1847. január 2-án a Nemzeti Színházban mutatták be.

A "Va, pensiero..."-t amolyan második nemzeti himnuszként tartják számon az olaszok. Magam a veronai Arénában láttam az operát, több mint tíz évvel ezelőtt.
Alább 2011-ben, a római Teatro dell'Opera-ban éneklik, színészek és közönség együtt, többek között a kultúra "meggyilkolása" (kilátásba helyezett pénzelvonás), a szellemi nyomorba taszítás elleni tiltakozásukként.

Egyszerre szomorú és felemelő...

Vezényel: Riccardo Muti

Mint a fecske, repülj messze földre,
Színarany szárnyú gondolat, repülj el!
Rég nem látott hazámba kerülj el,
Vár a hőn szeretett szép otthoni táj!

Üdvözöld várunk száz ősi tornyát,
Nézz az áldott, az egykor oly virágzó völgybe...
Tudd meg bús földünk szánalmas sorsát,
Ó az emlék, hogy kínoz, hogy fáj!

Bölcsek lantja a fűzfának ágán
Ó miért lett oly néma a húrja?
Zengjen áradjon dallama újra
Mondja el, hogy mily szép volt a múlt.

Keljen életre mindenki száján,
Szálljon bátran a feltámadt ének.
Adjon hangot e sorsűzött népnek,
Mely a bús szívbe új lángot gyújt.
Fényes új lángot gyújt!

(Temistocle Solera)

 Va, pensiero, sull'ali dorate;
va, ti posa sui clivi, sui colli,
ove olezzano tepide e molli
l'aure dolci del suolo natal!

Del Giordano le rive saluta,
di Sionne le torri atterrate...
O, mia patria, sì bella e perduta!
O, membranza, sì cara e fatal!

Arpa d'or dei fatidici vati,
perché muta dal salice pendi?
Le memorie nel petto raccendi,
ci favella del tempo che fu!

O simile di Sòlima ai fati
traggi un suono di crudo lamento,
o t'ispiri il Signore un concento
che ne infonda al patire virtù.