Pages

April 10, 2011

Emil Cioran

(April 8, 1911 – June 20, 1995)
 
A trójai háborúban ugyanannyi isten állt az egyik oldalon, mint amennyi a másikon. Ez a nézőpont a helyes, de a modernek már nem képesek rá: azt akarják, hogy csak az egyik oldalnak legyen "igaza". Homérosz sokkal tárgyilagosabb volt.
*
Abban a reményben olvasok ilyen sokat, hogy egy szép nap olyan magányra bukkanok, mely nagyobb, mint az enyém.
*
Nem veszett el minden, amíg elégedetlenek vagyunk magunkkal.
*
Életérzésem: egy olyan pokol fenekén vagyok, amelynek minden pillanata csoda.
*
Imádság nélkül élhet az ember, de az imádság lehetősége nélkül már nem.
*
Ha mindenki tisztán látná, hogy milyen parányi helyet foglal el a társadalomban - és a világegyetemben - , remekül mennének a dolgok, akadálytalanul. De minthogy mindenki úgy él, mintha a mindenség középpontja volna, csakis rosszul alakulhatnak a dolgok... Felbolygatni egy társadalmat annyi, mint fölébreszteni a mindnyájunkban többé-kevésbé ott szunnyadó megalomániát.
*
Egyre jobban elnemzetlenedem. Hogyan is áldozhattam ennyit a származásomnak? Nem tartozom a világhoz, hogyan is tartozhatnék egy hazához?
*
Az ember abban a mértékben szabad, amilyen mértékben képes rá, hogy ne cselekedjék azonnal. Csakis reflexeinek ernyedtsége biztosíthatja szabadságát, mivelhogy az időt enged arra, hogy elgondolkodjék, latolgasson, válasszon: intervallumot, űrt teremt tettei között. Ez az űr a szabadság tere és feltétele. Az ember hiányosságai által ember. Ha nem volna némi hiba alapreflexeiben, automata volna csak.
*
Önmaga csak bálványai rovására lehet az ember.
*
Akkor kell levelet írni, mikor kedvünk van hozzá. Különben ugyanolyan rossz lesz a levél, mint egy megrendelt vers. Jó levelet felháborodásunk, csodálatunk vagy gyűlöletünk ösztönzésére írunk. Semleges levél nincs. Vagy ha van, mit sem ér, ahogyan semmi, ami magán viseli az érzelmi kopottság jegyeit. Ha az ember már nem tud vidám lenni vagy szomorú, abba kell hagyni az írást, főként a levelezést.
*
Az imént magyar cigányzenét hallgattam. Szüleimre gondoltam, akik szerették ezt a muzsikát, arra, hogy amikor 1920-ban Szebenbe érkeztem, a kávéházakban és éttermekben ezeket a szívet tépő nótákat játszották, újra szüleimre gondoltam, meg a gyerekkoromra, és könnyekben törtem ki. Mert sírni csak akkor tud az ember, ha gyerekkorát idézi fel, az enyém káprázatos volt, minden, ami emlékeztet rá, felzaklat. Míg a román népzene, kivéve a doinát, hidegen hagy, sőt zavar, egy magyar nóta foszlányai is megindítanak, úgy, ahogy semmi sem tud megindítani. Normálisan, ha "Románia" nem létezett volna, Budapesten vagy Bécsben végeztem volna tanulmányaimat; közép-európai vagyok, véremben van ennek a szerencsétlen népnek minden fatalizmusa, de egyszersmind osztrák-magyar vagyok, az egykori Monarchia fia. ...

Magyar melankóliám. Mióta ezt a jelzőt ragasztottam betegségemre, megkönnyebbültem. Mintha most már tudnám, hogy mitől szenvedek.
*
Az egyetlen dolog, amire itt a földön törekedtem, az volt, hogy élet és halál iránt egyaránt közömbös legyek. Nem sikerült.

Fordította: Réz Pál


__________
Emil Cioran: Füzetek 1957-1972
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999
Fotó: Franziska Messner-Rast