László Noémi

IDŐMILLIOMOS 

Óra kondul, nem számolom, hányszor.
Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol.
Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan.
Mi történt, most miért nem visszakoztam.
Haj hull, térd fárad, szem világa tompul.
Már nem veszettül, nem is átkozottul,
csak egyszerűen látni szeretnélek.
Ráérek.

HOZZÁSZOKOM A GYÁVASÁGHOZ

Az tartja bennem az erőt:
egyszer majd úgyis visszanézel.
Pontosan akkor, amikor
már nem törődöm az egésszel.

Így ébredek, így alszom el, ilyen bután.
Hozzászokom a gyávasághoz: elhiszem,
hogy semmivel sem áltatom magam,
csak bámulok utánad,

ahogyan feloldódsz a délutáni fényben.
Mint bárki más. Egészen szép vagy.
Nem fogadlak el,
és minden mozdulatod értem.

EZERKILENCSZÁZ

A múltidő:
csipkés vászonruhák,
diófa-mértan, lágy csigavonal,
redőnyök csendje, lomha zongora,
függöny-redőkön esti rejtjelek;

csukott szemek,
a tenyér zegzugos
történetében süllyedő világ,
gyufásdoboz kilobbanó napon –
kis balladák.

FOTÓ: Facebook/ László Noémi