(részlet)
"Drága Hazám, megint egyszer meg kell mondanom Neked, mi az igazság. Az az igazság, hogy mostanában olyan hülye vagy, mint Makó Jeruzsálemtől, beleértve persze engem is, de nem szeretnék hivalkodni. Lehetséges volna – Gömbös Gyulával szólva, Réz Pál szíves szóbeli közlése nyomán –, hogy a nemzet hajója kardélen táncol? Jó Kormost idézve: öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé.
(...)
(...)
Itt van, teszem azt, ez a zsidózás. Én édes Hazám, itt is többszörösen dúl benned a hülyeség. Ugyebár, részben zsidó is vagy, s olykor nem átallasz rögtön antiszemitázni, amikor szidják a zsidókat. Tudom, hogy tudod, de azért elmondom: zsidó szidása önmagában az még nem zsidózás, az szidás. Zsidózás az, ha elkezdik számolni a kromoszómákat vagy miket, szóval ha valakit nem azért szidnak, mert hülye (s mint ilyen olykor zsidó, olykor nem zsidó), hanem mert zsidó. Aki zsidózik, arra én, hogy európaian fejezzem ki magam, köpök. Jó Nemzetem, ha ez itt megint bármilyen rejtett vagy rejtjelezett formában fölmerülhet, akkor itt nemhogy Európa nem lesz még mutatóba se, de kereszténység se.
(...)
Drága Hazám, hidd el, nem kioktatni akarlak, hanem emlékeztetni. Nagyjából csak azt tudhatom, amit Te is tudsz. Amit tudok, általad tudom. De ha a tollam hegyére piros-fehér-zöld pántlikát kötök, avval ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegye kell legyen – meg egy kevés téma. A kokárda helye a szív fölött van kijelölve."
Nemzeti olvasókönyv
(Gondolat, 1988, szerk. Lukácsy Sándor)
"Ez egy egészen fantasztikus könyv. Képzeljenek el – úgyse tudják elképzelni – egy országot, amelyik szép, jó benne élni, vagy ha nem olyan jó, van remény a változásra, természetesen lélegzik együtt Európával, hisz maga is része annak, vannak álmai, vágyai, reményei, amelyeket intelligensen és hévvel tud megfogalmazni, és amelynek neve, ha hiszik, ha nem, ezt állítja ez a könyv: Magyarország.
Ki gondolta volna? Külföldiektől szoktuk többnyire hallani, milyen remek itt, mint férfiak élénk eszűek vagyunk, és éppenséggel nem fáradtak, mint nők pedig elegánsak, nemcsak vádlink nemes, de jól is öltözünk + panoráma. Hüm-hüm, szoktuk erre kevély letargiával mondani, és eszünkbe jut az összes rossz, amit ettől a helytől kapunk, nap nap után, az összes csalás, hazugság, agresszió, szegénység és megfélemlítés. Általános kelet-európai reflexszel az ország helyett a rendszerre gondolunk, hovatovább az ország nem is létezik, csak ez a rendszer (képesen szólva: nemhogy Pázmány, de még csak nem is Rajk, hanem: a Rajk-ügy).
Erre a tévedésünkre figyelmeztet ez a könyv. Meglehet, nem is tévedés ez, hanem kiszolgáltatottság, akkor meg a szabadságunkra, erre a nehéz kötelességre – akár egy jó regény.
Valóban, olvasható annak is, regénynek, amelynek főhőse a magyar szellem, amely itt a legkevésbé sem provinciális vagy műveletlen vagy acsarkodó vagy megvert, hanem nagyvonalú, nagyra néző, erős, tárgyszerű, igazmondó, tehát önkritikus, önzetlen – hirtelen rálátunk egy tágas, nyugodt és nyugtalan vidékre, régi, kézzel rajzolt térképek kékjeit, zöldjeit s barnáit látjuk, és valódi bérceket és folyamokat, Mikszáth hegyi rétjeit, Petőfi alföldjét, egy országot, hazát, ahol nemcsak barátaink élnek, ami nagyon is gyanús volna, hanem mindenféle emberek, de ahol mindenki számára van hely, s aki itt van, itthon van – legföljebb nem állunk szóba vele, hazát mondtunk, nem földi mennyet…
Olvashatjuk áthallásosan is, nagy és unott rutinunk lehet ebben, de talán még célravezetőbb a párhuzamokban azt meglátni, mennyivel radikálisabban, tisztábban és okosabban beszélnek eleink, mint manapság: mi. – Micsoda gazdag hagyomány! – és most nem az irodalomról beszélnék, hanem közvetlenül a gondolkodásról, a jellemekről! Mennyi példa! (Időleges vagy átmeneti nőíróként, és egyáltalán, erőteljesen kifogásolom, hogy a gyűjteményből hiányoznak a nők.) Én ritkán érzek örömet azért, hogy magyar vagyok, lehetek, hogy ezt nekem megadta a sors (igaz, bánni se bánom: secko jedno), de e könyvet lapozva, éreztem ezt az örömet; azt az örömet egyébként, ami mondjuk egy olaszról lerí.
Ki gondolta volna? Külföldiektől szoktuk többnyire hallani, milyen remek itt, mint férfiak élénk eszűek vagyunk, és éppenséggel nem fáradtak, mint nők pedig elegánsak, nemcsak vádlink nemes, de jól is öltözünk + panoráma. Hüm-hüm, szoktuk erre kevély letargiával mondani, és eszünkbe jut az összes rossz, amit ettől a helytől kapunk, nap nap után, az összes csalás, hazugság, agresszió, szegénység és megfélemlítés. Általános kelet-európai reflexszel az ország helyett a rendszerre gondolunk, hovatovább az ország nem is létezik, csak ez a rendszer (képesen szólva: nemhogy Pázmány, de még csak nem is Rajk, hanem: a Rajk-ügy).
Erre a tévedésünkre figyelmeztet ez a könyv. Meglehet, nem is tévedés ez, hanem kiszolgáltatottság, akkor meg a szabadságunkra, erre a nehéz kötelességre – akár egy jó regény.
Valóban, olvasható annak is, regénynek, amelynek főhőse a magyar szellem, amely itt a legkevésbé sem provinciális vagy műveletlen vagy acsarkodó vagy megvert, hanem nagyvonalú, nagyra néző, erős, tárgyszerű, igazmondó, tehát önkritikus, önzetlen – hirtelen rálátunk egy tágas, nyugodt és nyugtalan vidékre, régi, kézzel rajzolt térképek kékjeit, zöldjeit s barnáit látjuk, és valódi bérceket és folyamokat, Mikszáth hegyi rétjeit, Petőfi alföldjét, egy országot, hazát, ahol nemcsak barátaink élnek, ami nagyon is gyanús volna, hanem mindenféle emberek, de ahol mindenki számára van hely, s aki itt van, itthon van – legföljebb nem állunk szóba vele, hazát mondtunk, nem földi mennyet…
Olvashatjuk áthallásosan is, nagy és unott rutinunk lehet ebben, de talán még célravezetőbb a párhuzamokban azt meglátni, mennyivel radikálisabban, tisztábban és okosabban beszélnek eleink, mint manapság: mi. – Micsoda gazdag hagyomány! – és most nem az irodalomról beszélnék, hanem közvetlenül a gondolkodásról, a jellemekről! Mennyi példa! (Időleges vagy átmeneti nőíróként, és egyáltalán, erőteljesen kifogásolom, hogy a gyűjteményből hiányoznak a nők.) Én ritkán érzek örömet azért, hogy magyar vagyok, lehetek, hogy ezt nekem megadta a sors (igaz, bánni se bánom: secko jedno), de e könyvet lapozva, éreztem ezt az örömet; azt az örömet egyébként, ami mondjuk egy olaszról lerí.
Elias Canetti Káprázatának hőse, Kien professzor (beszélő név volna?), körülnéz a könyvtárszobájában és fellélegzik, mint aki börtönből szabadult. Igen, ez az ő hazája. Még a gondolatára is elmosolyodott, hogy itt valami baja eshetnék… Hazára minden embernek szüksége van, persze, nem olyanra, amilyennek a primitív, melldöngető hazafi képzeli, olyanra sem, mint a vallásé, vagyis holmi túlvilági haza bágyatag ízelítőjére, nem, az embernek olyan haza kell, ahol talaj, munka, barátság, pihenés és szellemi befogadóképesség egyetlen természetes, kiegyensúlyozott és rendezett egészet, sajátos és egyéni világmindenséget alkot. A haza legjobb meghatározása: a könyvtár. (Kiemelés tőlem. – E. P.)
Zárásul családom ez idő szerint legokosabb tagját (mert ez folyamatosan változik, gyerekeim és szüleik okosodnak, hülyülnek, kiszámíthatatlanul), a hétéves Zsófit idézem: „Figyeljél már ide. NEKEM EGY CSOMÓ MÚLTAM VAN. Érted te ezt egyáltalán, papa?!”
___________
.jpeg/457px-I%27m_Forever_Blowing_Bubbles_(sheet_music_cover).jpeg)
