April 12, 2014
Antonio Porchia (1885-1968)
To wound the heart is to create it.
~
They’ll say you’re walking down the wrong path, if you’re walking down your path.
~
What you do is not what you think you do.
~
A door opens to me. I go in and am faced with a hundred closed doors.
~
Everything is a bit of darkness, even light itself.
~
The shadows: some hide, others reveal.
~
Not everyone does evil, but everyone stands accused.
~
We perceive emptiness by filling it.
~
Even the smallest of creatures carries the sun in its eyes.
~
When the superficial wearies me, it wearies me so much that I need an abyss in order to rest.
~
Only a few arrive at nothing, because the way is long.
~
Man, when he realises that he is an object of comedy, does not laugh.
~
Sometimes I believe that evil is everything, and that good is only a beautiful desire for evil.
~
The love that is not all pain is not all love.
~
Whoever loves knowing why they love, doesn’t love.
~
Don’t uncover, because there might be nothing. And nothing can’t be covered again.
~
Nothing is not only nothing. It is also our prison.
~
Man goes nowhere. Everything comes to man, like tomorrow.
~
I can wait for you longer. Because you have arrived.
~
The less you think you are, the more you bear. And if you think you’re nothing, you bear everything.
~
Fear of separation is all that unites.
~
I’ve come to be a step away from everything. And here I stay, away from everything, by a step.
~
Only the wound speaks its own word.
~
I know what I have given you, I do not know what you have received.
~
Almost without words, you’ve come to this world, which understands nothing without words.
~
Some, getting ahead of everyone, are winning the desert.
~
You are sad because they abandon you and you have not fallen.
~
There are dreams that need rest.
~
One can owe nothing by giving its light back to the sun.
~
Every toy has the right to break.
~
The loss of a thing affects us until we have lost it altogether.
~
Near me nothing but distances.
~
When one does not love the impossible, one does not love anything.
___________
From Voices by Antonio Porchia
.
April 11, 2014
Költészet napja - Variáció egy József Attila-versre
Költészet napja alkalmából a Litera felkérésére tizenhárom költő írt szonettet József Attila Légy ostoba
című versének kezdősorára. A szerzők József Attila mellett: Kántor
Péter, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Nádasdy Ádám, Nemes Z. Márió,
Parti Nagy Lajos, Sajó László, Schein Gábor, Szabó T. Anna, Szálinger
Balázs, Takács Zsuzsa, Térey János és Tóth Krisztina.
A közös mű:
Légy ostoba
Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
majd eljő, szül neked igaz rendet.
Nem béget rendelésre; halk, ha hagyják;
de ha elhallgat, hallod a csendet.
Légy ostoba. Nincsen más menedéked,
mint rögeszméid rácsa, te majom.
Csak át ne gondold úgy, mint egy egészet,
hogy e ketrec-lét: élni alkalom.
Vagy légy szerelmes: az nagy butaság,
mégis megóv - ne akarj okosabbat.
Magad fölé hajolsz, mint tóba ág,
s a mélyben nem tükör lesz: csupa ablak.
Élhettél volna másként? Meg ne kérdezd.
S élhetsz-e még, ha lassan csukva hagynak.
2014. április. 11.
Az eredeti vers:
Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.
Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Nem lehet soha nem igaz szavad -
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.
1935. augusztus 6.
Szöveg: József Attila
Zene. Márta István
Előadja: Hobo (Földes László)
József Attila (1905. április 11. - 1937. dec. 3.)
BEVEZETŐ
Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot—
hejh burzsoá! hejh proletár!—
én, József Attila, itt vagyok!
1927. máj.
OPENING
Lidi’s young brother here,
Khan Batu’s Budapest relative,
who lived on bread for years
and never owned a royal-blue eiderdown;
for whose poems death
simmers beans in a wooden pot—
hey bourgeois! hey proletarian!—
I, Attila József, am here!
Translated from Hungarian by Ron A. Kalman and Gabor J. Kalman
source: Exqusite Corpse
Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot—
hejh burzsoá! hejh proletár!—
én, József Attila, itt vagyok!
1927. máj.
OPENING
Lidi’s young brother here,
Khan Batu’s Budapest relative,
who lived on bread for years
and never owned a royal-blue eiderdown;
for whose poems death
simmers beans in a wooden pot—
hey bourgeois! hey proletarian!—
I, Attila József, am here!
Translated from Hungarian by Ron A. Kalman and Gabor J. Kalman
source: Exqusite Corpse
"A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."
József Attila: A Dunánál (részlet)
I sat there on the quayside by the landing,
a melon rind was drifting on the flow.
I delved into my fate, just understanding:
the surface chatters, while it's calm below.
As if my heart had been its very source,
troubled, wise was the Danube, mighty force.
By the Danube (excerpt), tr. by Peter Zollman
EMBEREK
Családunkban a jó a jövevény.
Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, —
ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag
s ma már sejteni kezdi sok szegény.
Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak.
A dallam nem változtat szövegén.
De énekelünk mind teli torokkal
s edzzük magunkat borokkal, porokkal,
ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.
Erényes lény, ki csalódni ügyes.
Úgy teli vagyunk apró, maró okkal,
mint szúnyoggal a susogó füzes.
1935. máj.
HUMANS
In our family goodness is a guest.
Interest arranges all things like a host
Foolishly, but the rich were long aware
Of this, and now it dawns on most of the poor.
Every entanglement works loose at last.
While we are sure of our truth and hold it fast,
Our lives gloss over those with bad designs.
A change of setting does not change the lines.
Yet at the top of our voices we all sing,
Borne on the gusto wine and powders bring.
Mouth empty, our spirit sinks: we drain the vatS.
He is best who, bearing disillusion, pauses.
We are as full of small and mordant causes
As the murmuring willow grove is full of gnats.
Translated from Hungarian by Vernon Watkins
Korábban / Previously:
- Levegőt / A Breath of Air
- A Hetedik / The Seventh
- Betlehemi királyok / Kings of Bethlehem
- A Dunánál (Kaszás Attila előadásában)
- Thomas Mann üdvözlése / Welcome for Thomas Mann
- Tr. by Ron A. Kalman and Gabor J. Kalman
- Tr. by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner
- Tr. by Vernon Watkins
- Reménytelenül / Without Hope (Latinovits Zoltán előadásában)
- Versek Latinovits Zoltán előadásában: Íme, hát megleltem hazámat; Reménytelenül
- Harmatocska / Rosée
- Óda / Ode ( Latinovits Zoltán előadásában)
- József Attila / Attila József
- Eszmélet / Consciusness
- Amit szívedbe rejtesz / That Which Your Heart Disguises
- Egyszerű ez (Cserhalmi György előadásában)
.
April 10, 2014
Ancsel Éva (1927-1993)
Ancsel Éva, 1986
A szeretet tudás, de nem a jó és a rossz tudásának a fáján terem. Ez már a kiűzetés után születik, fájdalomban és verejtékben.
~
A nem-tudásnak is van fája. Csakhogy ezt már mi ültettük magunknak, és gondozzuk is féltve.
~
A nem-tudásnak is van fája. Csakhogy ezt már mi ültettük magunknak, és gondozzuk is féltve.
~
Az ember olyan kíváncsi lény, hogy nincs az a reménytelen kötélhágcsó, amin föl ne mászna, hogy beleshessen az ablakon, de ismerni nem akarjuk a másikat, azt már nem, mert annak kiszámíthatatlan következményei vannak.
~
Akit szeretünk, azt ismerjük, de nem tudjuk és nem is akarjuk tudni a titkait. A szeretet nem ismer nyomozást.
~
Kiválasztottam a három, számomra legjelentősebb igét: "szeretni, szenvedni, tudni". Vajon léteznek-e egymás nélkül?
~
Legfontosabb dolgainknak nincsen nemzetiségük. Se a szenvedésnek, se a szerelemnek.
~
Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömöt - mindent. Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis és annyiszor?
Akit szeretünk, azt ismerjük, de nem tudjuk és nem is akarjuk tudni a titkait. A szeretet nem ismer nyomozást.
~
Kiválasztottam a három, számomra legjelentősebb igét: "szeretni, szenvedni, tudni". Vajon léteznek-e egymás nélkül?
~
Legfontosabb dolgainknak nincsen nemzetiségük. Se a szenvedésnek, se a szerelemnek.
~
Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömöt - mindent. Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis és annyiszor?
~
Ha az igazság nem is szokott győzni - vagy nagyon ritkán -, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg lábán a világ.
~
Minden jó kérdés kínos kérdés, de aki keresni akarja az igazságot, annak keresnie kell ezt a fajta kínt.
Ha az igazság nem is szokott győzni - vagy nagyon ritkán -, azért még minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg lábán a világ.
~
Minden jó kérdés kínos kérdés, de aki keresni akarja az igazságot, annak keresnie kell ezt a fajta kínt.
~
Hasonlítunk Michelangelo rabszolga-szobraira: nem dolgozzuk ki magunkat a nyers kőből - csak éppen nem is birkózunk vele.
A kéznek is kell tudni emlékezni. A soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. Egyáltalán az embernek kézzel, lábbal - gyomrával és tüdejével is - emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy mégis a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?
~
Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül.
~
Van rosszabb a rossznál - tudniillik a rossz igazolása. Természetesen nemesnél nemesebb eszmék segítségével.
~
Csak arról szoknánk le, hogy a "szép jövőről" akármit is mondjunk! Hiszen rettenetes dolgokra képesek érte az emberek.
~
A szomorúság tudás, de nem az a fajta, ami a cselekvésre késztet. Felesleges dolgokat azonban abbahagyat velünk - és ez sem kevés.
~
Van-e szomorúbb és okosabb lény a bohócnál?
~
A farsangi álarcok tisztességesek. Nem álcázzák magukat arcnak.
~
A képmutatóknak nem könnyű megbocsájtani, mert pontosan tudják, mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
Hasonlítunk Michelangelo rabszolga-szobraira: nem dolgozzuk ki magunkat a nyers kőből - csak éppen nem is birkózunk vele.
A kéznek is kell tudni emlékezni. A soha meg nem érintett kezek melegére, a meg nem érintett homlokok, a lázból gyógyulók homlokának meleg hűvösére. Egyáltalán az embernek kézzel, lábbal - gyomrával és tüdejével is - emlékeznie kell, mert semmije sincs, csak az, amit ily módon megőriz. Miért, hogy mégis a felejtéshez van nagyobb tehetségünk?
~
Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül.
~
Van rosszabb a rossznál - tudniillik a rossz igazolása. Természetesen nemesnél nemesebb eszmék segítségével.
~
Csak arról szoknánk le, hogy a "szép jövőről" akármit is mondjunk! Hiszen rettenetes dolgokra képesek érte az emberek.
~
A szomorúság tudás, de nem az a fajta, ami a cselekvésre késztet. Felesleges dolgokat azonban abbahagyat velünk - és ez sem kevés.
~
Van-e szomorúbb és okosabb lény a bohócnál?
~
A farsangi álarcok tisztességesek. Nem álcázzák magukat arcnak.
~
A képmutatóknak nem könnyű megbocsájtani, mert pontosan tudják, mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
~
Még az arc is lehet jólöltözött - és még a szem is lehet a lélek hamis tükre. De a verejtéknek, ha kiüt a homlokon, annak hinni lehet - miként az árkoknak a szemek alatt.
Még az arc is lehet jólöltözött - és még a szem is lehet a lélek hamis tükre. De a verejtéknek, ha kiüt a homlokon, annak hinni lehet - miként az árkoknak a szemek alatt.
~
Az udvari bolond szolgálatának fizetsége mindenkinél királyibb adomány: a szólásszabadság ugyanis.
~
Látni akarni kell, de ennyi sem elég, még el is kell viselni, azt, amit látunk.
~
A humorérzék az elme szellőzőablaka. Ezért mentálhigiéniai jelentőségű.
~
Akit szeretünk, azzal úgy vagyunk, mint egy zeneművel. Minél jobban ismerjük minden taktusát, annál nagyobb gyönyörűséget okoz. Azt élvezzük éppen, hogy tudjuk előre: most megszólal mindjárt az arietta-téma.
~
Az embert saját fejének termékei szokták főbe kólintani. Ha elég bátor és nem tér ki előle.
~
Az udvari bolond szolgálatának fizetsége mindenkinél királyibb adomány: a szólásszabadság ugyanis.
~
Látni akarni kell, de ennyi sem elég, még el is kell viselni, azt, amit látunk.
~
A humorérzék az elme szellőzőablaka. Ezért mentálhigiéniai jelentőségű.
~
Akit szeretünk, azzal úgy vagyunk, mint egy zeneművel. Minél jobban ismerjük minden taktusát, annál nagyobb gyönyörűséget okoz. Azt élvezzük éppen, hogy tudjuk előre: most megszólal mindjárt az arietta-téma.
~
Az embert saját fejének termékei szokták főbe kólintani. Ha elég bátor és nem tér ki előle.
~
A gondolatok nem akarnak senki emberfiát sehova elvezérelni. Legföljebb egy útra invitálnak - igaz, meredek útra.
~
Csak a magányok találkozásából születhet testvériség.
~
A zene igazsága elementáris. Hasonlatos az erdők és a vizek igazságához.
~
Csak a magányok találkozásából születhet testvériség.
~
A zene igazsága elementáris. Hasonlatos az erdők és a vizek igazságához.
~
Az lehet, hogy az életnek nincs értelme, de szappanbuborékokat fújni a gyerekeknek: ennek biztos van.
____________
Ancel Éva összes bekezdése
Kossuth Kiadó, 1999
April 9, 2014
Juan Ramón Jiménez (1881-1958)
Mañana de la cruz
Dios está azul. La flauta y el tambor
anuncian ya la cruz de primavera.
¡Vivan las rosas, las rosas del amor,
entre el verdor con sol de la pradera!
Vámonos al campo por romero,
vámonos, vámonos
por romero y por amor…
Le pregunté: «¿Me dejas que te quiera?»
Me respondió, radiante de pasión:
«Cuando florezca la cruz de primavera,
yo te querré con todo el corazón.»
Vámonos al campo por romero,
vámonos, vámonos
por romero y por amor…
«Ya floreció la cruz de primavera.
¡Amor, la cruz, amor, ya floreció!»
Me respondió: «¿Tú quieres que te quiera?»
¡Y la mañana de luz me traspasó!
Vámonos al campo por romero,
vámonos, vámonos
por romero y por amor…
Alegran flauta y tambor nuestra bandera.
La mariposa está aquí con la ilusión…
¡Mi novia es la virjen de la era
y va a quererme con todo el corazón!
Dios está azul. La flauta y el tambor
anuncian ya la cruz de primavera.
¡Vivan las rosas, las rosas del amor,
entre el verdor con sol de la pradera!
Vámonos al campo por romero,
vámonos, vámonos
por romero y por amor…
Le pregunté: «¿Me dejas que te quiera?»
Me respondió, radiante de pasión:
«Cuando florezca la cruz de primavera,
yo te querré con todo el corazón.»
Vámonos al campo por romero,
vámonos, vámonos
por romero y por amor…
«Ya floreció la cruz de primavera.
¡Amor, la cruz, amor, ya floreció!»
Me respondió: «¿Tú quieres que te quiera?»
¡Y la mañana de luz me traspasó!
Vámonos al campo por romero,
vámonos, vámonos
por romero y por amor…
Alegran flauta y tambor nuestra bandera.
La mariposa está aquí con la ilusión…
¡Mi novia es la virjen de la era
y va a quererme con todo el corazón!
Abril
(El día de Robert Browning)
El chamariz en el chopo.
-¿Y qué más?
El chopo en el cielo azul.
- ¿Y qué más?
El cielo azul en el agua.
- ¿Y qué más?
El agua en la hojita nueva.
- ¿Y qué más?
La hojita nueva en la rosa.
- ¿Y qué más?
La rosa en mi corazón.
- ¿Y qué más?
¡Mi corazón en el tuyo!
Vámonos a soñar al jardín
Vamonos a soñar al jardín solitario...
Allí, bajo el boscaje de laurel, las violetas
y las rosas perfuman un místico sagrario
hecho para las novias de los tristes poetas.
Ha nacido la luna, y su niveo sudario
inunda de tristeza las lejanas siluetas...
y al frescor de la brisa nocturna, el incensario
de la tierra embriaga las soledades quietas.
Vamonos a soñar bajo el tibio boscaje
de laurel; las guirnaldas del argénteo ramaje
dejan ver lo infinito de los cielos profundos...
Enlazadas mis manos en tus manos de nardo,
estaremos la noche mirando el dulce y tardo
titilar somnoliente de los lejanos mundos.
Vamonos a soñar al jardín solitario...
Allí, bajo el boscaje de laurel, las violetas
y las rosas perfuman un místico sagrario
hecho para las novias de los tristes poetas.
Ha nacido la luna, y su niveo sudario
inunda de tristeza las lejanas siluetas...
y al frescor de la brisa nocturna, el incensario
de la tierra embriaga las soledades quietas.
Vamonos a soñar bajo el tibio boscaje
de laurel; las guirnaldas del argénteo ramaje
dejan ver lo infinito de los cielos profundos...
Enlazadas mis manos en tus manos de nardo,
estaremos la noche mirando el dulce y tardo
titilar somnoliente de los lejanos mundos.
Juan Ramón Jiménez, 1955
Napfényes reggel
Az Isten kék. A flóta meg a dob
már azt hirdeti: tavasz jön a földre.
Éljen a szerelem rózsája, és a sok
mező és tisztás napsütötte zöldje!
Rétre fussunk, ott terem
ott terem a rozmaring,
rozmaring s a szerelem.
"Szólj, szerethetlek?" - megkérdeztem tőle,
s ő sugárzón azt felelte, hogy
"Mihelyt a tavasz fénye záporoz a földre,
egész szívemből csak tied vagyok."
Rétre fussunk, ott terem
ott terem a rozmaring,
rozmaring s a szerelem.
"Már tavaszi fény záporoz a földre,
a fény, szerelmem, itt van, itt ragyog!"
Fénylett a reggel, s átfúrt komolykás szava tőre:
"Szeretni foglak én is, akarod?"
Rétre fussunk, ott terem
ott terem a rozmaring,
rozmaring s a szerelem.
Flóták s dobok vigalma jár ma körbe.
A pillangó is itt van: ábrándot hozott...
Mátkám a mezők szűze, a rétek drágagyöngye,
ki engem mindörökre szívből szeretni fog!
Timár György fordítása
Párbeszéd áprilisról
Zöldike a fekete nyárfán!
- Mondj valami többet!
Fekete nyárfa azúr egeken!
- Mondj valami többet!
Azúr egek ott a vizek tükörén!
- Mondj valami többet!
Vizek az új zöld levelekben!
- Mondj valami többet!
Új zöld levelek a rózsa körül!
- Mondj valami többet!
A rózsa itt bent a szívemben!
- Mondj valami többet!
Az én szívem bent a szívedben!
Végh György fordítása
Az Isten kék. A flóta meg a dob
már azt hirdeti: tavasz jön a földre.
Éljen a szerelem rózsája, és a sok
mező és tisztás napsütötte zöldje!
Rétre fussunk, ott terem
ott terem a rozmaring,
rozmaring s a szerelem.
"Szólj, szerethetlek?" - megkérdeztem tőle,
s ő sugárzón azt felelte, hogy
"Mihelyt a tavasz fénye záporoz a földre,
egész szívemből csak tied vagyok."
Rétre fussunk, ott terem
ott terem a rozmaring,
rozmaring s a szerelem.
"Már tavaszi fény záporoz a földre,
a fény, szerelmem, itt van, itt ragyog!"
Fénylett a reggel, s átfúrt komolykás szava tőre:
"Szeretni foglak én is, akarod?"
Rétre fussunk, ott terem
ott terem a rozmaring,
rozmaring s a szerelem.
Flóták s dobok vigalma jár ma körbe.
A pillangó is itt van: ábrándot hozott...
Mátkám a mezők szűze, a rétek drágagyöngye,
ki engem mindörökre szívből szeretni fog!
Timár György fordítása
Párbeszéd áprilisról
Zöldike a fekete nyárfán!
- Mondj valami többet!
Fekete nyárfa azúr egeken!
- Mondj valami többet!
Azúr egek ott a vizek tükörén!
- Mondj valami többet!
Vizek az új zöld levelekben!
- Mondj valami többet!
Új zöld levelek a rózsa körül!
- Mondj valami többet!
A rózsa itt bent a szívemben!
- Mondj valami többet!
Az én szívem bent a szívedben!
Végh György fordítása
Menjünk most álmodozni
Menjünk most álmodozni a néptelen ligetbe,
hol babérlombok alján ibolya- s rózsaágyak
illata száll a titkos szentélyt körüllebegve,
amit a kert emelt bús költők menyasszonyának.
Feljött a hold, fehéren csillog halotti leple,
s a messzi sziluettet elönti néma bánat...
A föld nagy füstölője már megrészegítette
A hűvös éji szélben a csöndes, puszta tájat.
Menjünk most álmodozni babérliget ölére;
ahol rést hagy a langyos ezüst-ágak füzére,
a mérhetetlen égbolt mélyét ragyogni látod...
Kezeimet szelíden nárdus-kezedre fonva,
Elnézzük majd az éjben, hogy álmos, furcsa, lomha
Fénnyel ránkhunyorítnak a távoli világok.
Jánosházy György fordítása
Menjünk most álmodozni a néptelen ligetbe,
hol babérlombok alján ibolya- s rózsaágyak
illata száll a titkos szentélyt körüllebegve,
amit a kert emelt bús költők menyasszonyának.
Feljött a hold, fehéren csillog halotti leple,
s a messzi sziluettet elönti néma bánat...
A föld nagy füstölője már megrészegítette
A hűvös éji szélben a csöndes, puszta tájat.
Menjünk most álmodozni babérliget ölére;
ahol rést hagy a langyos ezüst-ágak füzére,
a mérhetetlen égbolt mélyét ragyogni látod...
Kezeimet szelíden nárdus-kezedre fonva,
Elnézzük majd az éjben, hogy álmos, furcsa, lomha
Fénnyel ránkhunyorítnak a távoli világok.
Jánosházy György fordítása
___________
In: Hesperidák kertje, Az ibéri világ költészete I., 779-790. old.
Európa, Budapest, 1971
Korábban / Previously:
Korábban / Previously:
Örkény István (1912. ápr. 5. - 1979. jún. 24.)
Ismeretlen fotográfus
Déry Tibornak
- De vajon miért hallgatok?
- Miért?
- Mert nem jut semmi az eszembe - mondta, az orrát kifújva. - A tökéletes boldogság állapota.
- Sokan vagyunk így ebben az országban - feleltem. - Boldog ország!
- Boldog kor! - mondta. - Mert ha történetesen valakinek mégis eszébe jutna valami értelmes dolog, az már csak a megvalósult tökéletes világot tökéletesíthetné tovább, ami nonszensz, mert a tökéletesnek nincs sem közép-, sem felsőfoka.
Ha tehát valakinek mégis eszébe jutna valamilyen értelmes dolog, akkor világunk nem lehet tökéletes.
- S akkor?
- Akkor nekem is eszembe jutna valami.
- És semmi?
- Semmi.
- Ez esetben világunk kétségkívül elérte a tökéletesség állapotát - mondtam.
BEVÉGEZETLEN RAGOZÁS
Sokszor csak úgy magam elé nézek
Sokszor csak úgy magad elé nézel
Sokszor csak úgy maga elé néz
Sokszor csak úgy magunk elé nézünk ---
________
Örkény István, Egyperces novellák, Palatinus, 2000
Korábban/ Previously:
Kosztolányi Dezső (1885. márc. 29. - 1936. nov. 3.)
Kosztolányi Dezső, 1924 körül
Fotó: Rónai Dénes
Politika
Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem,
s gondolni elalvás előtt az emberekre.
De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét, s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük,
és vérzett az emberek szeme is.
Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből,
s húzták lefelé, a szent szekeret
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé, és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk,
és sáros lett az emberek szeme is.
Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy míly párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.
Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.
1929 (?)
________________
Kosztolányi Dezső összes versei, 653. oldal
Osiris, Budapest, 2002
+
.
March 27, 2014
Friederike Mayröcker (b. December 20, 1924)
Friederike Mayröcker
© Heide Heide
was brauchst du
für Heinz Lunzer
was brauchst du? einen Baum ein Haus zu
ermessen wie groß wie klein das Leben als Mensch
wie groß wie klein wenn du aufblickst zur Krone
dich verlierst in grüner üppiger Schönheit
wie groß wie klein bedenkst du wie kurz
dein Leben vergleichst du es mit dem Leben der Bäume
du brauchst einen Baum du brauchst ein Haus
keines für dich allein nur einen Winkel ein Dach
zu sitzen zu denken zu schlafen zu träumen
zu schreiben zu schweigen zu sehen den Freund
die Gestirne das Gras die Blume den Himmel
what do you need
what do you need? a tree a house to
gauge how great how small our human life
how great how small when you look up to the top of the tree
and get lost in the lush luxuriant green
how great how small when you think how short
your life compared with the life of trees
you need a tree you need a house
not all for yourself just a corner a roof
to sit to think to sleep to dream
to write to be silent to see your friend
the stars grass flower sky
mire is van szükséged
Heinz Lunzernek
mire is van szükséged? egy fára egy házra ezeken
mérd mily nagy mily kicsi emberként az élet
milyen nagy milyen kicsiny mikor felnézel a koronába
mikor zölden pompázó szépségében elveszel mily
nagy mily kicsi amikor meggondolod
mily rövid az élet összevetve a fák életével
egy fa kell neked egy ház
nem egyedül neked csak egy szeglete
tető a fejed fölé ülni gondolkodni aludni álmodni
írni hallgatni nézni a barátodat
a csillagzatot a füvet a virágot az eget
Nádas Péter fordítása
forrás: műút
.
March 11, 2014
Jogre Luis Borges (1899-1986)
Al primer poeta de Hungría
En esta fecha para ti futura
que no alcanza el augur que la prohibida
forma del porvenir ve en los planetas
ardientes o en las vísceras del toro,
nada me costaría, hermano y sombra,
buscar tu nombre en las enciclopedias
y descubrir qué ríos reflejaron
tu rostro, que hoy es perdición y polvo,
y qué reyes, qué ídolos, qué espadas,
qué resplandor de tu infinita Hungría,
elevaron tu voz al primer canto.
Las noches y los mares nos apartan,
las modificaciones seculares,
los climas, los imperios y las sangres,
pero nos une indescifrablemente
el misterioso amor de las palabras,
este hábito de sones y de símbolos.
Análogo al arquero del eleata
un hombre solo en una tarde hueca
deja correr sin fin esta imposible
nostalgia, cuya meta es una sombra.
No nos veremos nunca cara a cara,
oh antepasado que mi voz no alcanza
Para ti ni siquiera soy un eco;
para mí soy un ansia y un arcano,
una isla de magia y de temores,
como lo son tal vez todos los hombres,
como lo fuiste tú, bajo otros astros.
Az első magyar költőhöz
E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sohasem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.
Somlyó György fordítása
_______
Jorge Luis Borges, Poesía completa, Random House Mondadori, 2011
Jorge Luis Borges, A homály dicsérete, 180. old.
Európa Könyvkiadó, 2000
.
En esta fecha para ti futura
que no alcanza el augur que la prohibida
forma del porvenir ve en los planetas
ardientes o en las vísceras del toro,
nada me costaría, hermano y sombra,
buscar tu nombre en las enciclopedias
y descubrir qué ríos reflejaron
tu rostro, que hoy es perdición y polvo,
y qué reyes, qué ídolos, qué espadas,
qué resplandor de tu infinita Hungría,
elevaron tu voz al primer canto.
Las noches y los mares nos apartan,
las modificaciones seculares,
los climas, los imperios y las sangres,
pero nos une indescifrablemente
el misterioso amor de las palabras,
este hábito de sones y de símbolos.
Análogo al arquero del eleata
un hombre solo en una tarde hueca
deja correr sin fin esta imposible
nostalgia, cuya meta es una sombra.
No nos veremos nunca cara a cara,
oh antepasado que mi voz no alcanza
Para ti ni siquiera soy un eco;
para mí soy un ansia y un arcano,
una isla de magia y de temores,
como lo son tal vez todos los hombres,
como lo fuiste tú, bajo otros astros.
![]() | |
| Ferdinando Scianna - Jorge Luis Borges, Italy, 1984 / Magnum photos |
Az első magyar költőhöz
E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sohasem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.
Somlyó György fordítása
_______
Jorge Luis Borges, Poesía completa, Random House Mondadori, 2011
Jorge Luis Borges, A homály dicsérete, 180. old.
Európa Könyvkiadó, 2000
.
Subscribe to:
Posts (Atom)








