Jogre Luis Borges (1899-1986)

Al primer poeta de Hungría

En esta fecha para ti futura
que no alcanza el augur que  la prohibida
forma del porvenir ve en los planetas
ardientes o en las vísceras del toro,
nada me costaría, hermano y sombra,
buscar tu nombre en las enciclopedias
y descubrir qué ríos reflejaron
tu rostro, que hoy es perdición y polvo,
y qué reyes, qué ídolos, qué espadas,
qué resplandor de tu infinita Hungría,
elevaron tu voz al primer canto.
Las noches y los mares nos apartan,
las modificaciones seculares,
los climas, los imperios y las sangres,
pero nos une indescifrablemente
el misterioso amor de las palabras,
este hábito de sones y de símbolos.
Análogo al arquero del eleata
un hombre solo en una tarde hueca
deja correr sin fin esta imposible
nostalgia, cuya meta es una sombra.
No nos veremos nunca cara a cara,
oh antepasado que mi voz no alcanza
Para ti ni siquiera soy un eco;
para mí soy un ansia y un arcano,
una isla de magia y de temores,
como lo son tal vez todos los hombres,
como lo fuiste tú, bajo otros astros.

Ferdinando Scianna - Jorge Luis Borges, Italy, 1984 / Magnum photos

Az első magyar költőhöz

E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sohasem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.

Somlyó György fordítása
_______
Jorge Luis Borges, Poesía completa, Random House Mondadori, 2011
Jorge Luis Borges, A homály dicsérete,  180. old.

Európa Könyvkiadó, 2000

.

1842. március 9 -én került sor Giuseppe Verdi  Nabucco című operájának ősbemutatója, a milánói Teatro alla Scalaban. Szövegkönyvét Temistocle Solera írta Anicet-Bourgeois és Francis Cornu bibliai témájú története alapján.

Az opera harmadik felvonásában felcsendülő "Va, pensiero" (Szállj, gondolat) c. híres Rabok-kórusából (Szabadság-kórus) ráadást adtak a premieren, bár ezt egy szabály tiltotta.

A Nabucco színrevitelére Verdi életének egy nagyon nehéz időszakában került sor, ugyanis rövid idő alatt veszítette el két gyermekét, majd feleségét (1838, 1839, 1840). 

Az opera viszont átütő sikert aratott, és ez megerősítette tehetségében vetett hitét és beletemetkezett a munkába. Verdi maga is úgy tartotta, hogy a Nabuccoval kezdődött el valójában a művészi pályafutása.

Az operát Magyarországon 1847. január 2-án a Nemzeti Színházban mutatták be.

A "Va, pensiero..."-t amolyan második nemzeti himnuszként tartják számon az olaszok. Magam a veronai Arénában láttam az operát, több mint tíz évvel ezelőtt.
Alább 2011-ben, a római Teatro dell'Opera-ban éneklik, színészek és közönség együtt, többek között a kultúra "meggyilkolása" (kilátásba helyezett pénzelvonás), a szellemi nyomorba taszítás elleni tiltakozásukként.

Egyszerre szomorú és felemelő...

Vezényel: Riccardo Muti

Mint a fecske, repülj messze földre,
Színarany szárnyú gondolat, repülj el!
Rég nem látott hazámba kerülj el,
Vár a hőn szeretett szép otthoni táj!

Üdvözöld várunk száz ősi tornyát,
Nézz az áldott, az egykor oly virágzó völgybe...
Tudd meg bús földünk szánalmas sorsát,
Ó az emlék, hogy kínoz, hogy fáj!

Bölcsek lantja a fűzfának ágán
Ó miért lett oly néma a húrja?
Zengjen áradjon dallama újra
Mondja el, hogy mily szép volt a múlt.

Keljen életre mindenki száján,
Szálljon bátran a feltámadt ének.
Adjon hangot e sorsűzött népnek,
Mely a bús szívbe új lángot gyújt.
Fényes új lángot gyújt!

(Temistocle Solera)

 Va, pensiero, sull'ali dorate;
va, ti posa sui clivi, sui colli,
ove olezzano tepide e molli
l'aure dolci del suolo natal!

Del Giordano le rive saluta,
di Sionne le torri atterrate...
O, mia patria, sì bella e perduta!
O, membranza, sì cara e fatal!

Arpa d'or dei fatidici vati,
perché muta dal salice pendi?
Le memorie nel petto raccendi,
ci favella del tempo che fu!

O simile di Sòlima ai fati
traggi un suono di crudo lamento,
o t'ispiri il Signore un concento
che ne infonda al patire virtù.

Jan Garbarek (born March 4, 1947)

 

Jan Garbarek Group - Mission: To Be Where I Am

Jan Garbarek, Eberhard Weber, Rainer Bruninghaus, Manu Katche 

 37th Internationale Jazzwoche, Burghausen, Germany (2006)

 

Hilde Domin (1909-2006)

Knospe

Die Knospe einer Liebkosung,
von keinem Gärtner gepflegt,
im Laub meines Körpers verborgen,
langsam,
unaufhaltsam sich öffnend
macht mich fremd mit mir selbst.

Hilde Domin, 1959 - Foto: S. Fischer

Bimbó
^(Knospe)

Egy becézés bimbója,
nem ápolta semmiféle kertész
testem lombjába rejtve,
lassan,
feltarthatatlanul kinyílik
s idegenné tesz önmagam előtt is.

Hajnal Gábor fordítása

__________
Új kalandozások, 189. old.
Európa, Budapest, 1980


.

R.I.P. Alain Resnais (June 3, 1922 - March 1, 2014)

Alain Resnais

Last Year in Marienbad / Tavaly Marienbadban. 1961

Hiroshima, mon amour / Szerelmem, Hirosima. 1959. 

Eiji Okada és Emmanuelle Riva

Nuit et Brouillard / Sötétség és köd. 1955

René Char (1907-1988)

Brassaï: René Char dans sa chambre à l’hôtel Lutèce, 1952

A könyvtár lángban áll

                                              Georges Braque-nak

Ez ágyú torkán át havazik. A pokol volt fejünkben. Ugyanakkor itt a tavasz ujjaink hegyén. Az újra engedélyezett, gyors lépés ez, a szerelmi lázban égő föld, a buján sarjadó füvek.

Mint minden más, a szellem is rengett.

A jövőben van a sas.

Minden cselekedetnek, ami elkötelezi a lelket, még ha az nem is tud róla, bűnbánat vagy szomorúság lesz az epilógusa. Bele kell nyugodni ebbe.

Hogyan jött rám az írás? Mint madárpihe az ablakomra télen. S a tűzben kitört nyomban a parázsló fahasábok harca, ami még ma sem ért véget.

A köznapi tekintet selymes városai, más városok közé elhelyezve, az általunk egyedül kijelölt utcákkal, a figyelmeinkre válaszoló villámok szárnya alatt.

Mindennek ujjongó örömünneppé kellene válnia bennünk, amikor valami, amit előre nem láttunk, aminek irányt nem mi mutatunk, s ami a szívünkhöz szól majd, pusztán a saját erejéből, beteljesül.

Szondázzuk tovább a mélységeket, beszéljünk tovább egyenletes hangon, csoportokba rendezett szavakkal, végül elnémítjuk mind ama kutyákat, elérjük, hogy belevesszenek a füvek közé, zavaros szemmel figyelve ránk, miközben hátukat eltörli majd a szél.

Nem egy pillanatig tart, számomra folyamatos a villám.

Csak a felebarátom, a társnő vagy a társ tud fölébreszteni tompultságomból, indíthatja be költészetemet, lendíthet a régi pusztaság határai ellen, hogy győzedelmeskedjem rajtuk. Semmi más. Se mennyország, se kiváltságos föld, se remegést kiváltó dolgok.

Fáklya, csak vele táncolok.

Nem kezdhetünk el verset önmagunkra vagy a világra vonatkozó csipetnyi hiba nélkül, az első szavakban naivitási vakfolt nélkül.

A versben minden szót vagy csaknem mindet az eredeti értelmében kell fölhasználni. Némelyek, elszabadulva, többértelműekké válnak. Vannak értelmüket vesztők. A Magányos csillagképe feszes.

A költészet fogja halálomat elrabolni.

Miért porlasztott vers?  Azért, mert a Haza felé tartó utazás végén, a születés előtti homály és a földi könyörtelenség után a vers végessége fény, a lét adománya az életnek.

A költő nem őrzi meg, amit fölfedez; lemásolva nyomban elveszti. Ebben rejlik újdonsága, végtelensége és kockázata.

Hivatásom élenjáró hivatás.

Az emberekkel születünk, s az istenek közt vigasztalanul halunk meg.

A magot befogadó föld szomorú. Az oly sokat kockáztató mag boldog.

Van olyan átok, amelyik semmilyen másikra nem hasonlít. Valamiféle tunyaságban káprázik, nyájas természetű, és megnyugtató arcvonásokat ölt magára. Ám micsoda lendület, a színlelést elvetve, micsoda gyors vágta a célba! Mivel az árnyék, ahol építkezik, ravasz, a környék tökéletesen titkos, valószínűleg kivonja magát a néven nevezés alól, s mindig időben elsuhan. Néhány látnok fátyolos égboltjára elég rémítő példázatokat vázol.

Mozdulatlan könyvek. Napjainkba ruganyosan mégis beférkőznek, s ott panaszt hallatnak, bálokat nyitnak.

Hogyan mondjam ki szabadságomat, ámulatomat az ezernyi kitérő végére jutva: nincs padlat, nincs mennyezet.

Néha fiatal ló, távoli gyerek árnyképe közeledik járőrként homlokom felé, s gondom rúdját átugorja. Akkor a fák alatt megszólal újra a forrás.

Szeretnénk ismeretlenek maradni ama nők kíváncsisága számára, akik szeretnek minket. Mi is szeretjük őket.

A fénynek van kora. Az éjszakának nincsen. De milyen volt ama hiánytalan forrás pillanata?

Ne legyen több fölfüggesztett s mintegy behavazott halál. Egy legyen csak, jó homokból. És föltámadás nélkül.

Álljunk meg ama teremtések közelében, akik el tudnak szakadni erőforrásaiktól, jóllehet számukra alig van vagy nincs is visszavonulás! A várakozás szédítő álmatlanságot vés beléjük. A szépség virágkalapot rak fejükre.

Törékenységtek, veszélyes álmotok egy köteg nádra bízó madarak, ha beáll a hideg, mennyire hasonlítunk rátok!

Csodálom a valamit megtöltő kezeket, s hogy párosítsanak, hogy összefűzzenek, a kockázatot elutasító ujjakat.

Néha elgondolom, hogy létezésünk áramlása alig érthető, mivel nemcsak szeszélyes hatalmának engedelmeskedünk, hanem a karok és lábak könnyű mozgásának is, amik odavinnének minket, ahová örömest mennénk, a sóvárgott partra, szerelmek elébe, miknek eltérései gazdagítanának, ám e mozgás teljesítetlen marad, gyorsan képpé halványodik, ahogy golyóvá az illat emlékezetünkben.

Vágyakozás, vágy, te tudod, sötétségünkből hasznot nem húzunk, csak néhány igazi hatalomtól, melyek láthatatlan lángokkal, láthatatlan láncokkal vannak ellátva, s magukat föltárva, lépésről lépésre, minket ragyogtatnak.

A szépség egyedül veti meg fenséges ágyát, szokatlanul építi fel hírnevét az emberek között, mellettük és mégis távolságot tartva.

Vessünk nádat és műveljünk szőlőt a domboldalakon, szellemünk sebeinek partján! Kegyetlen ujjak, óvatos kezek, ez a bolondos hely kedvező.

Aki kitalál, azzal ellentétben, aki fölfedez, nem tesz hozzá a dolgokhoz, nem ad a teremtményeknek csak álarcokat, válaszfalakat, vasgálicot.

Végre az egész élet, amikor szerelmes igazságod gyöngédségét mélységedből kiszakítom!

Maradjatok a felhő közelében! Virrasszatok a szerszám mellett! Minden magot utálat övez.

Emberek jótékonysága bizonyos csikorgó reggeleken. Az őrjöngő levegő nyüzsgésében fölemelkedem, magamba zárkózom, föl nem falt rovar, üldözött és üldöző.

Szememben e zord alakzatú vizekkel, ahol szétszakadt csokrokban úszik el a zöld hegység minden virága, a Hórák az istenekkel házasodnak.

Friss nap, aminek a liánja vagyok.

Parancs János fordítása

___________
René Char: A könyvtár lángban áll (124-128. old)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989 

LA BIBLIOTHEQUE EST EN FEU 

Par la bouche de ce canon il neige. C'était l'enfer dans notre tête. Au même moment c'est le printemps au bout de nos doigts. C'est la foulée de nouveau permise, la terre en amour, les herbes exubérantes.

L'esprit aussi, comme toute chose, a tremblé.

L'aigle est au futur.

Toute action qui engage l'âme, quand bien même celle-ci en serait ignorante, aura pour épilogue un repentir ou un chagrin. Il faut y consentir.

Mascha Kaléko (b. Golda Malka Aufen, 1907-1975)

Für Einen

Die Andern sind das weite Meer.
Du aber bist der Hafen.
So glaube mir: kannst ruhig schlafen,
Ich steure immer wieder her.

Denn all die Stürme, die mich trafen,
Sie ließen meine Segel leer.
Die Andern sind das bunte Meer,
Du aber bist der Hafen.

Du bist der Leuchtturm. Letztes Ziel.
Kannst Liebster, ruhig schlafen.
Die Andern... das ist Wellenspiel,
Du aber bist der Hafen.





.

Stefan Zweig (November 28, 1881 – February 22, 1942)

"A sakkjátéknak megvan az a csodálatos előnye, hogy az intellektuális energiákat egészen szűk körre korlátozza, s így a legmegerőltetőbb szellemi tevékenység után sem merül ki az agy, sőt inkább felélénkül, felfrissül. Eleinte gépiesen játszottam le a mesterjátszmákat, egyiket a másik után. Lassan kezdtem csak érteni és élvezni a játszmák művészi szépségét. Megismerkedtem a támadásban és a védekezésben egyaránt kifejezésre jutó apró ravaszságokkal, cselekkel, fogásokkal. Megtanultam az előrelátás, a kombináció és riposzt technikáját, és ráismertem egyéni játékmodoráról az egyes sakkmesterekre, ahogy egy-két sor után ráismer az ember egy vers költőjére. Eleinte időtöltő tevékenység volt a játék számomra, s most komoly élvezetté vált. 

(...)

Annyi azonban bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy a sakk játék lévén, melyben a véletlennek semmi szerepe sincs, önnönmaga ellen senki sem sakkozhat; ez teljes képtelenség, önellentmondás. A sakk érdekessége éppen abban rejlik, hogy két különböző agyban különbözőképpen alakul ki a játszma menete, s hogy ebben a helyzetben, a fekete nem ismerheti előre a fehér szándékait, de kikövetkeztetheti és keresztezheti. A fehér viszont a fekete titkos terveinek megvalósítását akarja megelőzni, ellensúlyozni. Ha mármost a fekete és fehér egyazon személy, ebből az a képtelen helyzet áll elő, hogy ugyanaz az agy egy időben tud és nem tud valamit. Amikor a fehéret képviseli, tökéletesen elfelejti, amit egy perccel ezelőtt mint fekete tervezett. Az ilyen kettős gondolkozás tulajdonképpen az öntudat teljes hasadását tételezi fel, az agyműködés mechanikus szabályozhatóságát, tetszőleges ki- és bekapcsolódását.

Egyedül sakkozni éppen olyan paradoxon, mintha valaki saját árnyékát akarná átugrani."

Stefan Zweig: Sakknovella (Schachnovelle) - ford. Fónagy Iván

Woodcuts by Elke Rehder to the Chess Story by Stefan Zweig

"I was occupied without exhausting myself, for the wonderful advantage of the game of chess is that, by concentrating your intellectual energies into a strictly limited area, it doesn’t tire the brain even with the most strenuous thinking, but instead increases its agility and vigour. Gradually, in what at first had been purely mechanical repetitions of the championship matches, an artistic, pleasurable understanding began to awaken in me. I learned to understand the subtleties of the game, the tricks and ruses of attack and defence, I grasped the technique of thinking ahead, combination, counter-attack, and soon I could recognize the personal style of every grand master as infallibly from his own way of playing agame as you can identify a poet’s verses from only a few lines. What began as mere occupation to fill the time became enjoyment
(...)
But even the briefest reflection should be enough to show that as chess is a game of pure thought involving no element of chance, it’s a logical absurdity to try playing against yourself. At heart the attraction of chess resides entirely in the development of strategies in two different brains, in the fact that Black doesn’t know what manoeuvres White will perform in this war of the mind, and keeps trying to guess them and thwart them, while White himself is trying to anticipate and counter Black’s secret intentions. If Black and White were one and the same person, you’d have the ridiculous state of affairs where one and the same brain simultaneously knows and doesn’t know something, and when operating as White can forget entirely what it wanted and intended a minute ago when it was Black. Such dual thinking really presupposes a complete split of consciousness, an arbitrary ability to switch the function of the brain on and off again as if it were a mechanical apparatus. 

Wanting to play chess against yourself is a paradox, like jumping over your own shadow."

from "Chess Story (The Royal Game)" by Stefan Zweig, tr. by Anthea Bell

_______________

Korábban / Previously

Stefan Zweig: Könyves Mendel

Wystan Hugh Auden (21 February 1907 – 29 September 1973)

RECITATIVE

If the muscle can feel repugnance, there is still a false move to be made;
If the mind can imagine tomorrow, there is still a defeat to remember;
As long as the self can say "I", it is impossible not to rebel;
As long as there is an accidental virtue, there is a necessary vice:
And the garden cannot exist, the miracle cannot occur.
For the garden is the only place there is, but you will not find it
Until you have looked for it everywhere and found nowhere that is not a desert;
The miracle is the only thing that happens, but to you it will not be apparent,
Until all events have been studied and nothing happens that you cannot explain;
And life is the destiny you are bound to refuse until you have consented to die.
Therefore, see without looking, hear without listening, breathe without asking:
The Inevitable is what will seem to happen to you purely by chance;
The Real is what will strike you as really absurd;
Unless you are certain you are dreaming, it is certainly a dream of your own;
Unless you exclaim – "There must be some mistake" – you must be mistaken.

from For the Time Being: A Christmas Oratorio by W.H.Auden (1941-1942)


RECITATIVO

Ha izmod vonakodik, még mindig marad egy hamis mozdulatod;
ha holnapba lát is a szem, még mindig marad egy kudarc, ami eszedbe jut,
mindaddig, míg valaki azt mondhatja, hogy "Én", fel nem lázadni lehetetlen;
mindaddig, míg lehet véletlen erény, van bűn, amely szükségszerű:
és nem létezhet a kert, és nem eshet meg a csoda.
Mert nincs más hely, csak a kert, meg mégse találod,
amíg nem kerested mindenütt úgy, hogy seholse találtad, csak a pusztaságban;
mert nem is történik más, csak a csoda, de fel nem tárul előtted,
míg át nem értettél mindent, ami történt, és semmi sem történhet, aminek ne tudnád a magyarázatát;
s az élet az a végzet, amit nem tudsz vállalni, amíg a halált el nem fogadod.
Ennélfogva láss, de ne nézz, hallj, de ne hallgass, mondj, de ne kérdezz:
ez az Elkerülhetetlen, amiről úgy érzed, merőben esetleges;
az a Valódi, ami valóban döbbenetesen elhihetetlen;
amíg csak bizonyos nem vagy benne, hogy álmodsz, bizonnyal a te álmod ez az egész;
amíg csak nem kiáltod: "Valami tévedés lesz" – biztos, hogy részed a tévedés.

Somlyó György fordítása

__________
Wystan Hugh Auden válogatott versei (130. old.)
Kozmosz Könyvek, 1980

Fotó: W.H. Auden, 1930 - Cecil Beaton / NPG

.

Márai Sándor (1900. ápr. 11 - 1989. febr. 21.)

Verses Könyv (1944-1945) 
Versciklus Egy-Hetvenkettő
RÉSZLET

EGY

A körök körbe s lefele vezetnek,
Az élet minden körrel hűvösebb.
Adj pontosabb hangzást az ékezetnek!
Ne mondj te titkosat, se bűvöset,
Csak azt a szót mondd... Mint a víz a kőből,
Bokorból láng s égből tüzes kövek:
Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl
És utánunk halnak az istenek.

NÉGY

A világ füst, a szó kemény valóság,
Sírodon közönnyel nőnek a rózsák.
Egy szó is nő a sivatag időben,
Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem
Szerencsétlen, mi néked a világ itt?
A mélyvízi hal teste is világít,
Az emberiség meghal és a porban
Gyíkok osonnak hosszú libasorban.

HUSZONEGY

Ki elszánta magát a halálra,
Figyelmes lesz, mint a jó süketek.
Egy tárgyra néz és az egészet látja,
És az egészben lát egy részletet.
Minden közel jön hozzá, mint az őzek
és minden messze, mint a sós vizek.
A végtelen számára ismerősebb
És a közel kancsin idegenebb.

HARMINCKILENC

S mint a kártyás, hajnal felé, ha sárga
Ujjaival a frakknadrág zsebében
Pisztolyt keres, s egy hang ezt mondja: "Még nem!" –
Hőkölj meg és nézz vissza a világra.
Mi maradt még? A hold, Kína, a fjordok –
Szent Ferenc pőrén s halottan volt boldog, –
Vesztettél, állj fel és köszönj. Szemed
Megint a Csillagra emelheted.

ÖTVENHAT

Magyarul akarsz szólni magyarokhoz,
Beszélni Világról és Értelemről,
Könyveket írsz (akad közötte sok rossz),
Kürtöd nincs és Jericho össze nem dől,
De hangodra felel néha egy lélek.
Szavad zavaros porfelhőket ver fel
S amíg kutyáddal sétálsz és öregszel,
Csivog s vinnyog az irodalmi élet.

ÖTVENHÉT

Otthon vagy? Hol vagy "otthon"? Csak a nyelvben,
Minden más fonák, zavaros, homályos.
Mint egy barokk képen - arany keretben
Egy férfi –, idegen vagy és magányos.
Sikered van és tudod: félreértés,
Gáncsolnak, s nem tud fájni semmi sértés.
A "Krisztiná"-ban polgár vagy, honos
Szerkesztő úr s házrésztulajdonos.

HATVAN

Az Értelem torz vigyorral kísért meg,
A Haladás lárvát visel, halott
Álcát, a sátán vigyoroghatott
Így a Hegyen, mikor embert kísértett.
Nagy vásárt csap – hisz marad is, meg jut is –
S a piacon ugrál, visít a bugris,
Árul, mint régen a züllött papok,
Búcsút, kötést és mézes madzagot.

HATVANEGY

Az eszelős zaj felveszi magányod
Barlangod előtt nyögnek a sakálok
Bűzös nyál és frecskelő lepedék
Rondítja az írástudók kezét
Kereszténység! – rikoltják, – Haza! Fajta!
Két telt pofára lakomáznak rajta
És – úgy fájt, hogy nem mondod ki azóta –
Szennyes szájukban jelszó Európa.

HATVANKETTŐ

És a haza? Mit válaszol? A drága
Hangszer, az anyanyelv, most mit felel?
Visszhangzik-e, mint Petőfi szavára,
Vallja-e, hogy most "élni, halni kell"?
Felel – s hátrálva, megborzongva hallod:
Hazám, Arany hazája, ez a hangod?...
Teli tüdővel árul és tagad
Mindent, mi örökségbe rámaradt.

HATVANHÁROM

Tagadja az Értelmet és a szűzi
Eszmét, a nemes szavak lovagi
Kardvillanását, jó hit már nem űzi
Vérét a szabadságért ontani.
Mit csinál? Pusmog. Markát tartja. Árul
Származást, hitet, világnézetet.
Büszkén beszél a zsidó patikárul
Melyet "igényelt" s ki nem fizetett.

HATVANNÉGY

A nemzet?... Ez a hangja? Eszme, hűség,
Igazság hangja?... Nem feledted el:
Ez a hang súgta: "mintha pásztortűz ég..."
És: "... lassan szállj és hosszan énekelj"?
Ez sírt, hörgött a döblini szobában?
Anyanyelved volt: hitted, hogy anyád van,
Hallgatod s nem hiszel többé soha:
Nem anya ez. Rút, rideg mostoha.

HATVANÖT

Lúdbőrözöl, hátrálsz. Hang bőg a sötétben,
Gépi hang, szűkölő, ősemberi -
Mene, tekel, ufarsin ég az égen.
Írták fényszórók szellemkezei,
Székesegyházak s jogrendek omolnak,
Ezer év emelte, szemétdomb holnap
S mert az Értelemnek nincs szava többé már,
A nagy díszlet szétesik, mint egy kővár.

HATVANHAT

No, ülj a földre és voníts. Ha kedved
Így tartja éppen, hát voníts. Hazátlan,
Ődöngj holdfényben és esőkabátban,
Keresd helyét lábnyomnak s kerevetnek.
Itt egy jelző hever, amott egy vásott
Plakát ígér "bőrtalpú lábbeli"-t.
Halottaid holnap mélyebbre ásod
S egyszer tán hűlt helyed is meglelik.

HATVANHÉT

Oly tisztán, mint hegyi víz, olyan éles
Hideg fénnyel, mint a holdsugarak,
Úgy tudjad, mint a vadállat, ha éhes,
Mint tigris, mikor nyers húsba harap.
Tudjad, mint a föld a napot, a hajnal
Az illó szellőt, hús a végzetet:
Hasztalan hívsz segítséget a dallal,
Ki emberrel szerződött, elveszett.


_______
Márai Sándor: Összegyűjtött versek, Helikon Kiadó, 2004

.