J. M. Coetzee (b. 9 February 1940)

"The children never doubt that the great old trees in whose shade they play will stand forever, that one day they will grow to be strong  like their fathers, fertile like their mothers, that they will live and prosper and raise their own children and grow old in the place where they were born. What has made it impossible for us to live in time like fish in water, like birds in air, like children? It is the fault of Empire! Empire has created the time of history. Empire has located its existence not in the smooth recurrent spinning time of the cycle of the seasons but  in the jagged time of rise and fall, of beginning and end, of catastrophe. Empire dooms itself to live in history and plot against history. One thought alone preoccupies the submerged mind of Empire: how not to end, how not to die, how to prolong its era."

"To the last we have learned nothing. In all of us, deep down, there seems to be something granite and unteachable."
__________
--J. M. Coetzee, Waiting for the Barbarians, 1980.

"A gyerekek nem vonják kétségbe, hogy a hatalmas, öreg fák, melyeknek árnyékában játszadoznak, örökké fognak állni, és egy nap, ha felnőnek, ők is olyan erősek lesznek, mint az apjuk, és termékenyek, mint az anyjuk, bőségben fognak élni, és gyerekeket nevelnek, és megöregednek azon a helyen, ahol születtek.
Miért vált lehetetlenné, hogy úgy éljünk, mint a hal a vízben, mint madár a levegőben, mint a gyerekek? Ez a birodalom vétke. A Birodalom csinált történelmet az időből. A Birodalom nem az évszakok ismétlődő, természetes körforgásának idejébe helyezte létét, hanem a felemelkedés és a bukás, a kezdet és a vég, a katasztrófák széttördelt idejébe. A Birodalom arra ítéli önmagát, hogy a történelemben éljen és összeesküvéseket szőjön a történelem ellen. A Birodalom elvakult agyát csupán egy gondolat foglalkoztatja: hogyan lehet kikerülni a véget, hogyan lehet mind tovább fennmaradni."

(...)
"Az utolsó pillanatig nem tanulunk semmiből. Lelkünk legmélyén mindannyiunkban gránitkemény, taníthatatlan mag rejlik."
__________
J. M. Coetzee, A barbárokra várva, Sebestyén Éva fordítása, Art Nouveau, én.


.

In Memory of Philip Seymour Hoffman

In Memory of Philip Seymour Hoffman from Nelson Carvajal on Vimeo.

Thomas Bernhard (1931-1989)

"Körülbelül egyszer egy héten szabad volt a Hipping-birtokon éjszakáznom, előtte azonban még egy kannában haza kellett vinnem azt a két liter tejet amit a Hipping-birtokon kaptunk. Többnyire, ősszel mindenképp, már egész sötét volt ilyenkor, és mégiscsak egy fél kilométert kellett futnom, először körülbelül félútig le a patakhoz, aztán a másik oldalon megint fel. Akkor féltem. A Hipping-birtoknál nekifutottam, és rohantam, amilyen gyorsan tudtam le a patakhoz, hogy azzal a lendülettel, amit a tüdőmmel szembeni kíméletlenség árán elértem, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, a másik oldalon ismét fel-, és így hazajussak. Nagyanyám már várt a tejre és felforralta. Különös diadalt jelentett számomra ezeken a tejfutásokon mindig, hogy futás közben a jobb kezemben tartott tejeskannát egy lendülettel körbeforgattam, a fejem fölé és megint le, úgy, hogy a tej, bár a kannának nem volt teteje, nem tudott kifolyni. Egyszer megpróbáltam valamivel lassabban. A tej rámömlött. Katasztrófát sejtettem.

Néha hetekig Hippingben voltam, a lovászok mellett aludtam új barátommal együtt, a két Hippinger fiú közül az idősebbikkel, akit Hippinger Hansinak hívtak. A szobákban csak ágyak voltak felállítva, a falara kampók voltak felerősítve sorban, amelyeken a legkülönfélébb lószerszámok lógtak. A dunyhák nehezek voltak, de lószőrökön feküdtünk, ma már tudom, hogy ez mit jelent. Fél ötkor keltünk a lovászokkal. A kakasok kukorékoltak, a befogott lovak megrázták magukat. A konyhában elfogyasztott reggeli után, amely kávéból és ugynevezett tejeskalácsból állt, indultunk kifelé. Megismertem a paraszti munkát.

A  távolban, dél körül, felfedeztem nagyapámat, toronyiránt odafutottam hozzá. Nyáron csak vászonöltönyt és pamutkalapot hordott. Soha nem indult el sétapálca nélkül. Megértettük egymást. Néhány lépés vele, és meg voltam mentve. (...) Ezeken a sétákon alapvető beszédtilalom volt érvényben, amelyet nagyapám csak ritkán oldott fel. Ha neki volt kérdése, vagy nekem. Ő volt számomra a nagy magyarázó, az első, a legfontosabb, lényegében az egyetlen. Az állatokra és a növényekre rámutatott a botjával, minden ilyen módon kiemelt állathoz és minden ilyen módon a középpontba állított növényhez kiselőadást fűzött. Fontos, hogy tudjuk, mit látunk. Lassanként tudnunk kell legalább megnevezni mindent. Tudnunk kell, honnan ered. Mi az. Másfelől utálta az olyan embereket, akik mindent tudnak, vagy tudni vélnek. Azok a legveszélyesebbek. (...)

Leült egy fatönkre, és azt mondta: Mindig a legfőbbet szem előtt tartani! De mi volt a legfőbb? Ha körülnéztünk csak a nevetségesség és a szánalmasság vett körül bennünket.  Ez elől a nevetségesség és szánalmasság elől csak elmenekülni érdemes. A legfőbbet szem előtt tartani! Attól kezdve mindig a legfőbbet tartottam szem előtt. De nem tudtam, mi a legfőbb. Vajon ő tudta? Vele a séták folyamatosan csak természettudományból, filozófiából, matematikából. geometriából, tanításból álltak, ami boldoggá tett. Milyen kár, mondta, hogy mindazzal, amit tudunk, nem jutunk előbbre. Az élet egy tragédia, legjobb esetben komédiává tehetnénk.

A Hippinger Hansival bensőséges barátság kötött össze. Annyi idős volt, mint én, nagyapám elismerte értelmi képességeit, és szellemi pályát jósolt neki. Tévedett, Hansinak végül át kellett vennie a gazdaságot, és el kellett temetnie szellemi ambícióit. Ha ma meglátogatom, kezet rázunk, és nincs mit mondanunk egymásnak. Az emlékezet azonban azt mutatja, hogy életünk több évén keresztül, nem is a legjelentéktelenebb években, hanem talán a legdöntőekben egy szív és egy lélek voltunk, ahogy mondják. Szövetség a környezet ellen, amelynek szépségét és gonoszságát egyformán ismertük. A legsúlyosabb titkokat őriztük, a legelképesztőbb terveket gyártottuk. Folyamatosan azokra a kalandokra törekedtünk, amelyek álmaikban megvalósulásra vártak. Kitaláltunk magunknak egy világot, amelynek a bennünket körülvevő világhoz semmi köze nem volt. A szénában kuksoltunk, és tudósítottuk egymást külső körülményeinkről és belső félelmeinkről. Versengve dolgoztunk, a szántóföldön, a tehénistállóban, a disznóknál és a tyúkok között, és egy úgynevezett egyfogatún már ötévesen hordtuk a tejet a tejgazdaságba. A tejjel lementünk, aztán egy kanna savóval jöttünk vissza. Szüleinek szigorúsága rám is érvényes volt, a Hipping-birtokon fegyelem és rend uralkodott, az emberek saját magukkal sem bántak olyan jól, mint a jószággal. Az apa minden alkalommal egy régi bőrszíjjal verte meg a fiát, amelyikkel ő maga már ötven évvel ezelőtt megismerkedhetett a saját apja révén. (...) Mégis a paradicsom volt. És én, amíg ebben a paradicsomban éltem, ennek a ténynek teljesen tudatában voltam. A feltétel nélküli szigor közben mégis biztonságban voltunk, otthon éreztük magunkat. (...) A viharok csak rövid ideig tartottak, a nyíltság, amellyel a Hipping-birtokon mindent tisztáztak, abszolút szükségszerűség volt, nem tűrt ködösítést. Egy pofon, egy szíjcsapás, és az ügy el volt intézve. A következő étkezés már megint teljesen normális állapotban zajlott. Vasárnap voltak a legjobb túrós palacsinták, amelyeket valaha ettem, nagy tepsikben érkeztek közvetlenül az asztalra. Ez volt a csúcspont."

Thomas Bernhard, Egy gyerek (részletek), fordította: Sarankó Márta

________

Thomas Bernhard: Önéletrajzi írások

AbOvo, 2007

Fotó: Erika Schmied

 

.

Thomas Bernhard (February 9, 1931 – February 12, 1989)

Hinter den Bäumen ist eine andere Welt 
(Behind The Trees There Is A Different World)

Hinter den Bäumen ist eine andere Welt,
der Fluß bringt mir die Klagen,
der Fluß bringt mir die Träume,
der Fluß schweigt wenn ich am Abend in den Wäldern
vom Norden träume...

Hinter den Bäumen ist eine andere Welt,
die mein Vater vertauscht hat für zwei Vogel,
die meine Mutter heimtrug in einem Korb,
die mein Bruder im Schlaf verlor, als er sieben Jahre alt war und müde…

Hinter den Bäumen ist eine andere Welt,
ein Gras, das nach Trauer schmeckt, eine schwarze Sonne,
ein Mond der Toten,
eine Nachtigall, die nicht aufhört zu klagen
von Brot und Wein
und Milch in großen Krügen
in der Nacht der Gefangenen.

Hinter den Bäumen ist eine andere Welt,
sie gehen in langen Furchen hinunter
in die Dörfer, in die Wälder der Jahrtausende,
morgen fragen sich nach mir,
nach der Musik meiner Gebrechen,
wenn der Weizen fault, wenn nichts von gestern
geblieben ist, von ihren Zimmern, Sakristeien und Wartesälen.

Ich will sie verlassen. Mit keinem
will ich mehr sprechen
sie haben mich verraten, der Acker weiß es, die Sonne
wird mich verteidigen, ich weiß,
ich bin zu spät gekommen...

Hinter den Bäumen ist eine andere Welt,
dort ist ein anderer Kirtag,
im Kessel der Bauern schwimmen die Toten und um die Tümpel
schmilzt leise der Speck von den roten Skeletten,
dort träumt keine Seele mehr von Mühlrad,
und der Wind versteht
nur den Wind...

Hinter den Bäumen ist eine andere Welt,
das Land der Fäulnis, das Land
der Händler,
eine Landschaft der Gräber laß hinter dir
und du wirst vernichten, grausam schlafen
und trinken und schlafen
von Morgen zum Abend, vom Abend zum Morgen
und nicht mehr verstehn, nicht den Fluß und nicht die Trauer;
denn hinter den Bäumen
        morgen,
und hinter den Hügeln,
        morgen,
ist eine andere Welt.

Thomas Bernhard, 1968 /  Foto: © Erika Schmied

A FÁK MÖGÖTT EGY MÁS VILÁG VAN

A fák mögött egy más világ van,

jajszókat hoz nekem a folyó,

álmokat hoz nekem a folyó,

hallgat a folyó, ha este az erdőkben

északról álmodom…

A fák mögött egy más világ van,

mit két madárért elcserélt apám,

mit egy kosárban anyám hazahordott,

mit álmában fivérem elveszített, mikor hétéves volt és fáradt…

A fák mögött egy más világ van,

bánat-ízesítette fű, fekete Nap,

halottak Holdja,

egy csalogány, mely panaszát zengi szüntelenül

borról és kenyérről,

s a nagy korsónyi tejről

a foglyok éjjelében.

A fák mögött egy más világ van,

lefelé mennek hosszú barázdákban

évezredek falvaiba, erdeibe,

holnap felőlem kérdeznek,

ínségem muzsikájáról,

ha rothad a búza, ha tegnapról

semmi nem maradt, szobájukról, sekrestyéjükről s várótermeikről.

Elhagyom őket. Már senkivel

nem akarok beszélni,

ők elárultak engem, tudja a szántó, a Nap

véd meg majd engem, tudom,

túl későn jöttem…

A fák mögött egy más világ van,

más búcsú van ott,

a parasztok kondérjában úsznak a holtak, s a tócsák körül

vöröslő csontvázakról halkan olvad a szalonna,

egy lélek sem álmodik ott a malomkerékről,

és a szelet

csak a szél érti meg.

A fák mögött egy más világ van,

a romlás földje, a kufárok

földje,

hagyd magad mögött a sírok vidékét

és megsemmisülsz, kegyetlenül alszol majd,

iszol és alszol

reggeltől estig, estétől reggelig,

és többé semmit nem értesz, sem a folyót, sem a bánatot:

mert reggel,

    a fák mögött,

és reggel

    a dombok mögött

egy más világ van.

Erdélyi Z. János fordítása

______________

Thomas Bernhard: A Hold kardja alatt. Összegyűjtött versek

Napkút Kiadó, Budapest, 2005

.

Edward Lear (1812-1888)

There was a young man of Bengal,

    Who went to a fancy-dress ball.

        He went, just for fun,

        dressed up as a bun,

    and a dog ate him up in the hall. 

Egy hóbortos urat Bengálba
Meghívtak jelmezbálba.
Szólt: sokan lesznek,
Öltözöm keksznek –
S a kutya azonmód
Elrágta.

Illusztráció: James Marshall (1942-1992)

.

Elizabeth Bishop (February 8, 1911 – October 6, 1979)

Pink Dog
[Rio de Janeiro]

The sun is blazing and the sky is blue.
Umbrellas clothe the beach in every hue.
Naked, you trot across the avenue.

Oh, never have I seen a dog so bare!
Naked and pink, without a single hair...
Startled, the passersby draw back and stare.

Of course they're mortally afraid of rabies.
You are not mad; you have a case of scabies
but look intelligent. Where are your babies?

(A nursing mother, by those hanging teats.)
In what slum have you hidden them, poor bitch,
while you go begging, living by your wits?

Didn't you know? It's been in all the papers,
to solve this problem, how they deal with beggars?
They take and throw them in the tidal rivers.

Yes, idiots, paralytics, parasites
go bobbing int the ebbing sewage, nights
out in the suburbs, where there are no lights.

If they do this to anyone who begs,
drugged, drunk, or sober, with or without legs,
what would they do to sick, four-legged dogs?

In the cafés and on the sidewalk corners
the joke is going round that all the beggars
who can afford them now wear life preservers.

In your condition you would not be able
even to float, much less to dog-paddle.
Now look, the practical, the sensible

solution is to wear a fantasía.
Tonight you simply can't afford to be a-
n eyesore... But no one will ever see a

dog in máscara this time of year.
Ash Wednesday'll come but Carnival is here.
What sambas can you dance? What will you wear?

They say that Carnival's degenerating
— radios, Americans, or something,
have ruined it completely. They're just talking.

Carnival is always wonderful!
A depilated dog would not look well.
Dress up! Dress up and dance at Carnival!


Rózsaszín kutya
[Rio de Janeiro]

Kékell az ég, akár a láng a nap,
a partokon ernyők tarkállanak,
s te, meztelen, az úton átszaladsz.

Soha, soha, kutyát ilyen mezítelen!
Egy árva szőrszál nélkül, rózsaszínen,
megbámulnak, s kikerülnek nagy ívben

az emberek. Persze, mindenki retteg.
Igaz, rühes vagy, de nem tűnsz veszettnek,
okosnak inkább. Mondd csak, hova tetted

kölykeidet? (Csecsed söpri a földet,
szoptatsz tehát.) Hová dugtad el őket,
szegény, míg koldulod a betevődet?

Hát nem tudod? Megírta minden újság,
a koldus-kérdést végleg meg hogy oldják:
fognak minden koldust és vízbe dobják.

Igen, hülye, béna, parazita
a szennyvízben föl-le bukdosik a
sötét külvárosokban éjszaka.

Ha ily sors várja mind, ki kéreget,
csonkát vagy épet, józant, részeget,
mi vár egy négylábú, szegény ebet?

Presszóban, utcán szájról szájra jár a
vicc: minden koldus kinek futja rá, ma
vízhatlan mentőmellényt vesz magára.

Ilyen állapotban a földszínen
se bírsz maradni: úszni pláne nem.
Hanem figyelj, van egy kiváló ötletem:

miért ne öltözhetnél maskarába?
Ma egyszerűen nem nyújthatsz, hiába
riasztó látványt. De Farsang havába-

n egy kosztümös kutya mért tűnne fel?
Még Karnevál van, bár a böjt közel.
Szambázni tudsz, mondd? Minek öltözöl?

A Karnevál sem az már, ami rég,
a turisták, a tévé, miegyéb
tönkretették, mondják. Mesebeszéd.

A Karnevál ma is: akár az álom.
De hogy hat egy csupasz kutya a bálon?
Öltözz hamar! Siess, jöjj, táncolj a Karneválon!

Rakovszky Zsuzsa fordítása

_____________
Elizabeth Bishop, A képzeletbeli jéghegy
Európa, Budapest, 1990
Fotó:  Joseph Breitenbach


.

William S. Burroughs (February 5, 1914 – August 2, 1997)

Allen Ginsberg, William Burroughs at rest in the side-yard of his house... Lawrence, Kansas May 28, 1991

from Art Tattler

"Nincs pontos emlékképem arról, hogy hol, mikor, hogyan írtam azokat a feljegyzéseket, amelyeket most MEZTELEN EBÉD címmel közreadok. A cím Jack Kerouac ötlete. Nem is értettem, mit jelent, egészen a legutóbbi időkig, amikor sikerült kigyógyulnom. A cím pedig pontosan azt jelenti, amit ezek a szavak: MEZTELEN EBÉD – az a megfagyott pillanat, amikor mindenki világosan látja, mi is van minden egyes villa hegyén. A Betegség nem más, mint a kábítószerrabság, és én tizenöt éven át a kábítószer rabja voltam. A kábszer itt a mákot jelenti (ami összefoglaló terminus az ópiumra és minden ópiumszármazékra, a szintetikus drogokra is, a demeroltól a palfiumig).

[...]

A mák az ideális termék... a legtöbb, amivé egy kereskedelmi áru válhat. Nem kell hozzá hirdetés, rábeszélés. A kuncsaft képes átmászni érte a csatornán, könyörögve, hogy vehessen belőle... A mákkereskedő nem az áruját adja el a fogyasztónak: a fogyasztót adja el az árujának. Nem az áruját fejleszti tovább, javítja föl, hanem a kliensét degradálja, rongálja a javíthatatlanságig. A dolgozóit mákkal fizeti. A drogból levezethető a „gonosz” vírus alapképlete: a szükség algebrája. A „gonosz” mindig a teljes hiány, a szükség képében jelenik meg. Kábszermániás az olyan ember, aki a kábítószer abszolút hiányállapotában él. Egy meghatározott gyakoriságot túllépve, ennek a szükségnek nincs semmi határa, semmi gátja. Az abszolút hiányállapot jellemző kifejezése:
„Megtenné?”
Igen, mindent megtenne. Hazudna, lopna, csalna, besúgná a barátait, bármit megtenne, hogy megszüntesse az abszolút hiányt. Mert a betegség egészen elhatalmasodott rajta, birtokba vette, nincs rá mód, semmi lehetőség, hogy másképp cselekedjen. A drogmániás beteg, csak azt teszi, amit ez a betegség diktál. A veszett kutya nem tud mást, csak marni. Nem célravezető semmilyen farizeuskodó, álszent álláspont, hacsak nem arra törekszünk, hogy a drogvírust működésben tartsuk. Mert a drog nagyipar.

[...]
Vagy egy éve nem fürödtem, nem cseréltem ruhát, le sem vetettem, legföljebb akkor hajtottam, tűrtem föl az inget, amikor úgy óránként helyet kerestem a tűnek a kábítószer-szenvedély végső stádiumára jellemző rostos, szürke, parafaszerű húsban. Egyszer sem takarítottam ki a szobát, nem is szellőztettem. Az üres ampullás dobozok halma a többi szeméttel együtt a plafonig ért. A fizetetlen számlák miatt már réges-rég elzárták a vizet és kikapcsolták a villanyt. Abszolúte semmit nem csináltam. Képes voltam nyolc órán keresztül a cipőm orrát bámulni. Csak akkor léptem működésbe, amikor a drogóra csöngetett. Ha odatévedt egy haver – nemigen került sor ilyesmire, hiszen ki vagy mi maradt még látogatnivaló? –, csak ültem, nem érdekelt, ha belemászott a látóterembe, ebbe a szürke, egyre halványabb, egyre ködösebb mezőbe, de az sem, amikor kifordult belőle. Ha ott hal meg előttem, akkor is tovább ültem volna a cipőm orrát bámulva, arra készülve, hogy kiforgatom a zsebeit.

Megtenné?
Mert soha nem volt elég mákom – de hát kinek van? Napi két gramm morfin, és még az sem volt elég. Hosszú kujtorgások a patika előtt. A késleltetés a drogkereskedő legáltalánosabb aranyszabálya. A Fejes mindig késlekedik. És ez nem véletlen. A drog világban nincs véletlen.
[...]
Nézz végig nézzetek végig azon a narkós úton mielőtt elindultok az utazásra és belekeveredtek a Rossz Társaságba...
Az okos ért a szóból."

______________
William S. Burroughs: Meztelen Ebéd (Naked Lunch) - részletek, fordította: Szili József
Cartaphilus, Budapest, 2010

William S Burroughs: the naked photographer (The Guardian)

ArtDaily: "Taking Shots: The Photography of William S. Burroughs" on view at The Photographers' Gallery

.

Kibédi Varga Áron (Szeged, 1930. február 4. -)

• Február 6.

Embertársainkat emocionális pillanatokban állatokhoz hasonlítjuk. Ha mérgesek vagyunk rájuk, a disznót, az ökröt, a marhát emlegetjük, ha kedveskedni akarunk nekik, kiscicának esetleg mackónak nevezzük őket. Csak a franciáknál hallottam pozitív értelemben a patkányt, például este: "Dors bien, mon rat." (Aludj jól, patkányom.)

• Március 14.

A holland akadémián egy művészettörténész arról beszél, hogy Mondriant a régebbi festők közül különösen Saenredam inspirálta, azok a nagy üres templomok, amelyekben alig van ember. Eszembe jutott, hogy Saenredam Weöres Sándornak is kedvenc festője volt. Mikor 1963-ban végigkísértem az amszterdami múzeumokban, az ő képei előtt mindig megállt, és sokáig nézte őket.  

• Július 13.

 Enyedi György tizenhatodik századbeli erdélyi unitárius teológusnál olvasom: "Arisztoltelész azt tartotta, hogy egyeseket életkoruk, másokat viszont bölcsességük tesz öreggé." 

Egy másik írásában olvasom: "Aki csak azt tudja, ami az ő idejében és éltében volt, mindenkor gyermek az. Mert amiképpen Jóbnál vagyon írva: csak tegnapiak vagyunk. Szükség azért a mi atyáinknak és eleinknek és előttünk elmúlt embereknek is dolgait és cselekedeteit értenünk, hogy örök emberkorbeli eszünk lehessen, és mind magunknak s mind egyebeknek cselekedeteit megítélhessük. Mert a históriáknak tudásából ez a hasznunk, hogy értvén egyebeknek maguk viselését, mi is hasonló dolgokról azon ítéletben legyünk. Sőt valaminek a kezdetit látván, a végét is idején már megtudhatjuk. Mert megszokott folyása e világnak nem igen változik meg. Hasonló eredetből hasonló kimenetelt kell várni." 

• Július 26.

A Mona Lisa alkalmasint a leghíresebb festmény a világon, hosszú sorokban állnak előtte a Louvre-ban a külföldi turisták. Nekem vele kapcsolatban két egymástól nagyon különböző ember jut eszembe: Marcel Duchamp és Kim Dzsong Il.  Az első azért, mert ő a dadaista, a polgároknak a művészet iránt tanúsított vallásos áhítatát úgy akarta kifigurázni, hogy a reprodukciókra bajuszt festett neki és a kép alá odaírta az ominózus betüket: L.H.O.O.Q, amit franciául úgy ejtenek ki, hogy "elle a chaud au cul" (azaz forró a segge). - Az észak-koreai diktátorra pedig azért gondolok, mert még 1984-ben kiadott kétkötetes életrajzában mesélik, hogy bement egy képzőművészeti akadémián egy tanterembe és megleckéztette azokat a tanárokat, akik a Mona Lisáról pozitívan nyilatkoznak. Nem lehet jó egy olyan kép, és nem a dolgozó népnek való, amelyen e lefestett személy mosolya titokzatos. A népnek tudnia kell, hogy mihez tartsa magát: Mona Lisának világosan, jókedvűen, optimistán kellene mosolyognia. 

• Október 16.

Károly király, utolsó Habsburg uralkodónk magyar tudásáról sok legenda kering. Amikor Kolozsváron meglátogatta az egyetemet, a rektor elmondta, hogy az egyetemnek négy fakultása van. Mire a király megkérdezte: "És rögvest megnyitották mind a négyet?" A sajtó persze azonnal kiemelte az uralkodó tősgyökeres magyar tudását: rögvest!

Egy másik történetet Lajos bátyámtól hallottam, aki végigharcolta az első világháborút. A király meg akarta látogatni azt a frontszakaszt, ahol nagybátyám is volt, és személyesen akarta átadni néhánynak - köztük nagybátyámnak is - a Nagy Arany Vitézségi Érmet. Hideg volt, feszes vigyázzállásban várta a seregtest a királyt, majd megdermedtek, míg végre Károly király nagy késéssel megérkezett. A személyes kitüntetésre már nem volt idő, így a király csak néhány keresetlen szóval fordult a magyar katonákhoz. Mégpedig így: "Derék fiúk megvagytok! Jól megrohamoztátok magatokat!"

• Október 18.

"Micsoda az embernek legnehezebb munkája?"

Hogy magát megesmérje; az ember magának feneketlen mélység, melyet soha ki nem tanul. Mert mint a szem mást néz, de magát nem látja, úgy az elme is egyebet megtanul, de magát nem tudja: a nagy hegyeket, völgyeket az emberek vizsgálják, csudálják, de magokat nem vizsgálják s nem is csudálják. Aki magát megesméri, az a nagy filozófus. Az idvességnek is legelső lépcsője ez: Nosce te ipsum. Esmérd meg magadat.

Honnan vagyon az ember kevélysége?

A maga nem tudásából: mert ha meggondolná, micsoda szemét, ganéj között fogontatott, mezítlen született, nyomorúságok között él, s mindenkor a halál horgára vagyon függesztve, nem kevélykednék. Nagy nyavalya a kevély ember.

Hogy alázatos légy, mit kell meggondolnod?

Ezt a hármat: Honnan jöttél? Büdös cseppből. Hová mégy? Földi férgek eledelekre. Kinek adsz számot? Annak, aki mindent tud, a királyok királyjoknak."

Ezt Bod Péter Szent Hilárius című, 1760-ban megjelent könyvében olvasom. A könyvet a cenzúra elkobozta, húsz évvel ezelőtt jelent meg újra.

• December 3.

Az összes férfinak, akivel eddig találkoztam, rendkívül banális neve van: Müller, Mayer, Schmidt. A nőknek pont fordítva: a bankban egy  rendkívül kedves, de csúnya és bőkeblű asszony szolgált ki, a neve: Brüstele, azaz mellecske; a városházán pedig egy csinos fiatal nő: Frau Hengst, azaz csődör. 

• December 6.

Freiburgban feltűnően sok a fodrász és a pék: több mint bárhol másutt, ahol eddig laktam. A fodrászüzletek konganak az ürességtől, a pékeknél viszont sorba kell állni. Állítólag a belgák esznek a legtöbb pralinét, személyenkét hat kilót évente. A freiburgiakról nem láttam statisztikát,  de hihetetlen, hogy mennyi sósperecet és főleg édességet, süteményt és tortát fogyasztanak naponta. 

• December 16.

Velencébe készülök, elolvasom tehát, hogy a Szentföldre menet mit írt Páter Kiss István útközben Velencéről 1766-ban. A Szent Márk székesegyházról így szól: "Az egész épületnek Rómáig nints mássa. Rómában ugyan vannak nagyobbak, úgymint a Sz. Péter apostolé, az Laterániumi, Sz. Pál apostolé, de a többiek nem méltóságosbak mind mások, mind az én tsekély ítéletem szerént. Egy szóval ditsőséges benne még a sz. ájtatosság is, mint egy kis mennyországban volna az imádkozó. A templomból felmentünk az városi, Szent Márk piartzán vigyázó legmagasabb toronybam, mellyet az velentzeiek Szán Márkónak neveznek; fölötte sugáros, az felyhőket szurdállya.

Ezen toronyból lejővén, megvizsgáltuk a Respublica palotáját, mellyben a duce, vagy velentzei koronás fejedelem lakik, éppen a Sz. Márk temploma mellett. Kár és szégyen, hogy minden szegeletben az rútság és a szaglást bosszantó büdösség. Nem tsuda, mert az olasz ahol terheltetik, izibe ott hagyja terhét minden szemérem nélkül, még pedig akkor tubákolgat javában és ami több, ketten, hárman is felibe állonak, úgy beszélgetik éjjeli álmokat, vagy az hallott, látott és olvasott napkeleti újságokat, egyik feláll, másik lekukorodik."

________
In: Kibédi Varga Áron, Lépések, Napló 2005-2006
Kalligram, Pozsony, 2007


.

Jacques Prévert (4 February 1900 – 11 April 1977)

 Marlene Dietrich

Music: Joseph Kozma

BREAKFAST
Déjeuner du matin

He poured the coffee
Into the cup
He poured the milk
Into the cup of coffee
He added the sugar
To the coffee and milk
He stirred it
With a teaspoon
He drank the coffee
And put back the cup
Without speaking to me
He lit a cigarette
He blew some rings
With the smoke
He flicked the ashes
Into the ashtray
Without speaking to me
Without looking at me
He got up
He put his hat
On his head
He put on
His raincoat
Because it was raining
He went out
Into the rain
Without a word
Without looking at me
And I
I took my head
In my hands
And I wept

Translated by Alastair Campbell

REGGELI

Kávét öntött
A csészébe
Tejet öntött a
Csésze kávéba
Cukrot tett a
Tejeskávéba
Kiskanállal
Megkavarta
Kiitta
És letette a csészét
Anélkül, hogy szólt volna,
Rágyújtott egy cigarettára
Karikákat fújt
A füstből
Leverte a hamut
A hamutartóba
Anélkül, hogy szólt volna
Anélkül, hogy rám nézett volna
Felöltözött
Fejébe húzta a sapkáját
Felvette az esőkabátját
Mert esett
Elment az esőben
Egy szó nélkül
Egy pillantás nélkül
Én a kezembe temettem a fejem
És sírtam.

Kéri Katalin fordítása

Jacques Prévert, Vence, 1953

Photo: Giséle Freund / RMN

BREAKFAST
(After Jacques Prévert's poem)
György Petri
Translated from the Hungarian by Bruce Berlind

He pours coffee in the cup
Pours milk in the coffee
Sugar in the coffee with milk
Drinks up the coffee with milk
Without looking at me
Without saying a word
Rinses his cup
In which his coffee was
In which the milk in his coffee was
In which the sugar in his coffee with milk was
Lights up a cigarette
Blows a smoke ring
Without looking at me
Without saying a word
Flicks ash
In the ashtray
Blows out the smoke
Flicks ash
Without looking at me
Without saying a word
Blows out the smoke
And puts out the butt
In the ashtray
Puts on a raincoat
Because it's raining
Takes his hat
Without looking at me
Without saying a word
Goes out into the rain
In his raincoat and hat
Without and without
And I clasp my head
In my hands
And weep 


Petri György: REGGELI
Jacques Prévert költeménye nyomán

Kávét önt a csészébe
Tejet önt a kávéba
Cukrot a tejeskávéba
Kiissza a tejeskávét
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Kimossa a csészéjét
Amiben a kávéja volt
Amiben a kávéjához a tej volt
Amiben a tejeskávéjához a cukor volt
Rágyújt
Karikát fúj füstből
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Hamut pöccent
A hamutartóba
Kifújja a füstöt
Hamut pöccent
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Kifújja a füstöt
És elnyomja a hamutartóban
A cigaretta végét
Esőkabátot vesz
Mivelhogy esik
Veszi a kalapját
Anélkül hogy rámnézne
Anélkül hogy egy szót szólna
Megy ki az esőbe
Az esőkabátjában kalapjában
Anélkül hogy és anélkül hogy
És én a kezembe
Fogom a halántékomat
És sírok.
___________
Petri György munkái I., 277-278. old
Magvető, Budapest, 2003


.

Simone Weil (1909. február 3. – 1943. augusztus 24.)

Csak annak az embernek a létét érthetjük meg, akit igazán szeretünk.

Bizalom a másikban - úgy ahogy van - ez a szeretet.

(Simone Weil)

"A közvélemény szabadságában, intelligenciánk kivételével valamennyi képességünk közül igazában egyedül szívünknek ama része érdekelt, mely a rossz ellen kiált. De mivel e kiáltás legtöbbször egyáltalán nem lel szavakra, a szabadság alig jelent valamit számára.
Ezért a köznevelésnek kellene eleve olyannak lennie, hogy lehetőség  szerint minél több kifejezési eszközzel siessen a segítségére. Oly kormányzat kellene továbbá, mit a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egyféle csendes és figyelő atmoszféra jellemezne, melyben még e gyenge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna. S végezetül olyan intézményekre lenne szükségünk, hol olyan emberek jutnak szerephez, kik vágynak arra, hogy meghallják és megértsék e kiáltást.

Világos, hogy egy olyan párt, mely az uralomra jutás vagy a kormányzóhatalom megőrzésének gondjaiban él, e kiáltásból csupán a lármát hallja ki. Reagálása attól függ, hogy e lárma erősíti vagy gyengíti saját propagandája zaját. De egyik esetben se lesz képes arra, hogy jövőbe látó és gyengéd figyelemmel kihallja és fölismerje e zajok rejtett jelentését. Valamivel enyhébb fokon, de érvényes ez a többi szervezetre is, miket megfertőztek és utánzásra csábítottak a pártok - (azzal hogy pártharcuk szinte az egész közéletet dominálja) - minden szervezetre érvényes, beleértve például a szindikátusokat, vagy magukat az egyházakat is. Értsük meg, hogy a pártok és hasonló szervezetek tökéletesen idegenül állnak a szellem gondjaival szemben.  Amikor a gondolatszabadság a különböző szervezetek  propagandaszabadságát jelenti, a lélek ama része, mely egyedül érdemel szabadságot, nem juthat szóhoz. Vagy ha igen, alig hangosabban, mint a totalitárius rendszerekben.

Nos, ez a helyzet abban a demokráciában, ahol a pártok erőjátéka szabályozza a hatalom megoszlását...
Helyébe valami jobbat kellene hát kitalálnunk.
(...)
A szépség és igazság valódi otthona a névtelen és személytelen dolgok birodalma. Szent hely ez. A tudományban az igazság a szent. A művészetben a szépség. Szépség és igazság pedig mindig személytelen.
(...)
A bűnösöknek igaz büntetést; a szerencsétleneknek, kiket lelkük mélyéig megsebzett a szerencsétlenség, gyámolítást és segítséget, hogy szomjukat a természetfeletti forrás vizéből csillapíthassák; mindenki másnak egy kevés jólétet, sok-sok szépséget, és védelmet a rossz ellen; mindenütt szigorú korlátozást a tömeges hazugságnak, propagandának és hasonló nézetek burjánzásának; és végül csendet, miben az igazság kicsírázhat és beérhet; röviden ez az, ami megilleti az embereket.

Hogy mindezt megadhassuk nekik, csakis azokra számíthatunk, kik elértek már egy bizonyos határvonal túlsó oldalára. Azt fogják mondani, hogy ilyenek kevesen vannak. Ez valószínűleg igaz is, mégse lehet megszámlálni őket; legtöbbjük rejtve előlünk. A tiszta jóból csupán észrevétlen mennyiségben részesítette az ég akár az egyesek lelkét, akár a szocietást.  "A mustármag a magok legkisebbje." Proserpina csupán egyetlen gránátalma magot evett. A földbe ásott gyöngyszem láthatatlan. Senki a tésztába kevert kovászt nem észleli.
De ahogy a kémiai reakciókban - a kovász példájára - a katalizátorok és baktériumok, hasonlóképpen döntő módon hatnak az emberi viszonylatokban puszta jelenlétükkel a tiszta jó észrevétlen magjai, ha kellő helyre vetettük őket.

De miként ültessük őket oda, ahová kell?
Sok történne már, ha azok közül, kiknek tisztje a közt figyelmeztetni, mit is érdemes dicsérnünk, csodálnunk (remélnünk), keresnünk és kérnünk - legalább egyesek elhatároznák, hogy szívükben ezentúl megvetik mindazt, mélyen és kivétel nélkül, ami nem tiszta jó, szeplőtlen igazság, igazságosság, tökéletesség, szeretet.
Még több történne, ha azok, kik ma a szellemi autoritás morzsáinak birtokosai, többségükben kötelességüknek éreznék, hogy a valóságosan és tökéletesen jón és tisztán kívül soha semmi mást nem tűznének célul az emberi törekvések elébe."
__________
Simone Weil: Ami személyes és ami szent - részletek. Pilinszky János fordítása
In: Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés (La pesanteur et la grâce), Vigilia, Bp., 1994