F. Chopin / M. Argerich

Martha Argerich plays Chopin's Ballade No. 1. (via)

R. M. Rilke to Franz Kappus

[…] und ich möchte Sie, so gut ich es kann, bitten, lieber Herr, Geduld zu haben gegen alles Ungelöste in Ihrem Herzen und zu versuchen, die Fragen selbst liebzuhaben wie verschlossene Stuben und wie Bücher, die in einer sehr fremden Sprache geschrieben sind. Forschen Sie jetzt nicht nach den Antworten, die Ihnen nicht gegeben werden können, weil Sie sie nicht leben könnten. Und es handelt sich darum, alles zu leben. Leben Sie jetzt die Fragen. Vielleicht leben Sie dann allmählich, ohne es zu merken, eines fernen Tages in die Antwort hinein.
— Rainer Maria Rilke 

(via patrix urban)

"... amennyire csak tudom, arra kérem, kedves Uram, legyen türelemmel szívének minden megoldatlan kérdésével szemben és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák, vagy nagyon idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után, melyek nem adatnak meg Önnek, mivel nem tudná őket átélni. És erről van szó: átélni mindent. Éljen most a kérdésekben. Talán lassankint, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe..." 

[Részlet Rainer Maria Rilke, Franz Xaver Kappushoz írott leveléből, Worpswede, Bréma mellett, 1903. júl. 16., fordította Szabó Ede]

_______  

Rainer Maria Rilke: LEVELEK EGY FIATAL KÖLTŐHÖZ, Egyetemi Nyomda, Bp., 1947,  12. old.

 

 

Rainer Maria Rilke

Vitali Awoke

Vitali awoke. He could not remember whether he'd had any dreams. But he knew that a whisper had woken him. Instinctively he looked at the clock: it was a little past four.  A regular, uniform brightening came into the room's semi-darkness.
He stood up and, in his white wool bedrobe, which gave him the appearance of a young monk,walked over to the window.  The little garden lay there before him – silent, empty.
It must have rained in the night.
Through black bare branches he could see the dark ground; it looked heavy and full as though night, fleeing, had sunk  back down into it instead of rising up into the heavens.
The heights were desolate, shrouded in clouds and moving in the high winds. But while Vitali's glance moved aimlessly across the clouds he heard the whisper again, and only now realized it was the distant early skylarks, celebrating the dawn. Their voices were everywhere, near and far, as though dissolved in the lukewarm thawing air, so that you felt them more than hearing them with your ear. And he knew at once that this hour full of voices cannot be named with any name and cannot be read on any clock. That it is not yet morning and no longer night. With this feeling he drew near to the garden beneath his windows, as though he understood its face better now; he saw something he had never noticed before, the strong bush on whose branches the buds, big as small birds, sat and waited. Everything down there was expectation and patience. The trees and the small round flowerbeds, already prepared for something new, awaited day from the heavens, and in truth they expected not a bright sunny day but a day from which rain would fall, without hurting itself because everything in nature had become a hand to receive it. So touching, this little garden's patience. Vitali, though, said out loud across the garden: It's like looking through a Gothic window. Then he walked with calm steps back to his bed. Obediently he took sleep upon himself. But he still heard how, outside, a heavy rain started to fall and then rushed down. 

Translated by Damion Searls

Photo: Ferdinando Scianna /Magnum

Vitali erwachte ...

(1900)

Vitali erwachte. Er konnte sich nicht erinnern, ob er geträumt hatte. Aber er wußte, daß ein Flüstern ihn weckte. Unwillkürlich sah er nach der Uhr. Es war wenig nach vier. Durch die Dämmerung des Zimmers ging ein gleichmäßiges Hellwerden. Er erhob sich und trat in seiner weißen wollenen Schlafkutte, die ihm das Aussehen eines jungen Mönches gab, ans Fenster. Da lag der kleine Garten vor ihm   still und leer. Es mußte nachts geregnet haben. Durch schwarze kahle Äste sah man den dunklen Boden, der schwer und satt schien, als ob die Nacht, flüchtend, in ihn zurückgesunken wäre, statt sich zu den Himmeln zu erheben. Die Höhen waren öde, umwölkt und von hohen Winden bewegt. Aber als Vitali den Blick ziellos über die Wolken zog, hörte er wieder das Flüstern, und jetzt erst wußte er, daß das frühe ferne Lerchen sind, die den Morgen feiern. Ihre Stimmen waren überall, fern und nah, wie aufgelöst in der lauen tauenden Luft, so daß man sie mehr mit dem Gefühl empfing, als mit dem Ohr. Und er begriff mit einem Male, daß diese Stunde voll Stimmen mit keinem Namen zu nennen ist und auf keiner Uhr abzulesen. Daß noch nicht Morgen ist und nicht mehr Nacht. Er näherte sich mit seinem Gefühle dem Garten unter den Fenstern, als ob er sein Gesicht nun besser verstünde; und er erkannte, den er früher nicht bemerkt hatte, den starken Strauch, auf dessen Ästen, groß wie kleine Vögel, Knospen saßen und warteten. Und Alles da unten war Erwartung und Geduld. Die Bäume und die kleinen runden Beete, die man schon vorbereitet hatte auf etwas Neues, erwarteten den Tag von den Himmeln, und zwar keinen sonnigen, strahlenden Tag, einen Tag, aus dem der Regen fiel, ohne sich wehzutun, weil alles in der Natur Hand ward, die ihn empfing. So rührend geduldete sich der kleine Garten. Vitali aber sagte laut über ihn hin: Wie durch ein gotisches Fenster schaue ich. Dann trat er zurück und ging mit ruhigen Schritten zu seinem Lager. Willig nahm er den Schlaf auf sich. Er hörte aber noch, wie draußen ein großer Regen begann und rauschte.

VITALIJ FELÉBREDT

Vitalij felébredt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy álmodott-e vajon. De azt tudta, hogy suttogás ébresztette föl. Önkéntelenül az órára nézett. Alig múlt négy. A szoba félhomályát világosodás járta át. Fölkelt és fehér gyapjú hálókámzsájában, amelyben fiatal szerzetesnek látszott, az ablakhoz lépett. A kis kert ott feküdt előtte – csöndesen és üresen. Éjjel eshetett. Tar ágak között látni lehetett a talajt, amely nehéznek és jóllakottnak tűnt, mintha belé süllyedt volna vissza menekültében az éjszaka, ahelyett, hogy a mennyekig emelkedett volna. Kietlenek voltak az égi magasok, felhők fedték őket és élénk szelek csapáztak. De amint Vitalij pillantása céltalanul a felhők fölé tévedt, ismét hallotta a suttogást, és csak most tudta, hogy korai, távoli pacsirták azok, akik ünneplik a reggelt. Hangjuk mintha mindenütt – közel s távol – feloldódott volna a langyos, harmatos levegőben, s inkább érezni lehetett, mint füllel felfogni. És egyszeriben megértette, hogy ez a hangokkal teli óra semmi néven nem nevezhető és semmilyen óralapról le nem olvasható. Hogy még nincs reggel, de már nincs éjszaka sem. Érzésével úgy közeledett az ablak alatti kerthez, mintha most jobban megértené annak arcát; és felismerte, amit korábban észre sem vett, az erős bokrot, melynek ágain kis madárka nagyságú bimbók ülnek és várakoznak. És ott lenn minden csupa várakozás volt és türelem. A fák s a már valami újra előkészített kis kerek ágyások várták az égből a nappalt, mégpedig nem egy napos, sugárzó nappalt, hanem egy olyat, amelyből eső hull anélkül, hogy magának fájdalmat okozna, mert a természetben minden kézzé vált, amely őt fogadta. Ily megható türelemmel várakozott a kis kert. De Vitalij hangosan szólott fentről: úgy tekintek ki, akár egy gótikus ablakból. Aztán hátralépett és nyugodt léptekkel ágyához ment. Szívesen fogadta a reászálló álmot. De még hallotta, amink kint rákezdett egy nagy eső és susogott.

Fordította: Erdélyi Z. János

Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései és más szépprózai írások, Fekete Sas Kiadó, Bp., 2002

 R. M. Rilke by Hertha König, 1917

Erdős Virág: mikor

ha majd minden kisbalázsnak
bealszik a
mamája
ha majd nem lesz erőszak az
együttélés
szabálya
ha majd prímán megférnek a
bringák közt a
rollerek
ha majd szépen elhúznak a
picsába a
pollenek
ha majd nem lesz veszélyben a
visszaszólás
szabadsága
ha majd nem lesz akadály a
ruházatom
szakadtsága
ha majd nem fog megbűnhődni
mindenki csak
az az egy
ha majd minden hajléktalan
besokall és
hazamegy
ha majd nem lesz pokol ez az
úgynevezett
kánaán
ha majd nem lesz olyanom hogy
bár a halál
várna
rám
ha majd nem kell kalkulálni
börtönnel se
kárhozattal
ha majd nem kell kivárni a
rendezői
változattal
ha majd nem lesz az a híres
jogbiztonság
lufi
ha majd nem lesz hazánk legszebb
rózsaszála
pufi
ha majd nem kell minden szabad
helyre brendet
építeni
ha majd nem lesz mit a magunk
ocsmányságán
szépíteni
ha majd nem a tartózkodá
sunkkal fogunk
tüntetni

ha majd nem lesz egyszerűbb az
áldozatot
büntetni
ha majd minden kisiskolás
úszkálhat az
usziban
ha majd nem fog harminc ezüst
csörögni egy
pusziban
ha majd nem kell viselni a
könnyítések
terhét
ha majd nem lesz tizenhárom
ezer forint
per
hét
ha majd nem kell hülyeségből
történelmet
írni
ha majd nem kell egyeseknek
erőn felül
bírni
ha majd nem lesz élet-halál
ura minden
helyi
jegyző
ha majd nem küld mindnyájunkat
padlóra egy
hülye
edző  

(...)

A teljes vers ITT olvasható.


.

Kemény István

(Budapest, 1961. október 28. - )
 ~

A TITKOS ÉLET

Ha egyszer majd számonkéri tőled,

akitől semmiképp se várnád,

hogy mért nem volt titkos életed,

nem foghatod rá senkire.

Nem az agyadra gondol ő se,

abban akármi megterem,

hanem annyira, annyira egyszerűen

arra, amiért felelős nem vagy,

mert csak fütyülsz, és közben éled,

míg itt a csodák történelme

csodáról csodára pereg le, és te

azt mondod, köszönöm, van nekem szebb,

és közben nincs, mert honnan lenne,

de mégis időnként hallod a sínpár

koccanását a végtelenben,

és tudod, hogy nem a fogad vacog.

~

 

 Kemény István

THE SECRET LIFE

If someday someone should demand
 - from whom you’d never have thought to expect it -
why you didn’t have a secret life,
you can’t blame it on anyone.

It’s not your mind he’s thinking of either
in that anything at all can grow,
but simply, so very, very simply
of that for which you’re not responsible.

For you just whistle, and meanwhile live
while here the history of miracles
unravels, miracle by miracle, and you
say, thanks, I’ve got something more beautiful.

And in fact you don’t, from where would you?
But still you hear at times the train-tracks
rattling in the endless distance,
and you know it’s not merely the chattering of your teeth.

Translated from the Hungarian by Thomas Cooper


Source: PIM

Photo: Andreas Feininger

Das geheime Leben

Zieht dich jemand zur Rechenschaft,
von dem du es niemals erwartet,
warum du kein geheimes Leben hattest,
kannst du keinem die Schuld dafür geben.

Nicht dein Verstand ist dann gemeint,
denn dem kann alles entsprießen,
sondern einfach, nur ganz einfach
das, was nicht in deiner Macht liegt,

weil du nur pfeifend vor dich hin lebst,
während sich hier die Geschichte der Wunder
Wunder für Wunder abspielt, und du
sagst, danke, ich habe etwas Schöneres,

dabei ist es nicht so, denn warum auch,
und doch hörst du wie manchmal das Schienenpaar
in der Unendlichkeit aneinanderschlägt,
und du weißt, es sind nicht deine Zähne.

Aus dem Ungarischen von Christine Rácz und Éva Zádor

.

Nichita Stanescu (1933-1983)

A Poem

Tell me, if I caught you one day
And kissed the sole of your foot—
Wouldn’t you limp a little afterwards
Afraid you’re going to crush my kiss?
 
Poem

Spune-mi, dacă te-aş prinde-ntr-o zi
şi ţi-aş săruta talpa piciorului,
nu-i aşa că ai şchiopăta puţin, după aceea,
de teamă să nu-mi striveşti sărutul?...

Vers

Mondd csak, ha elkapnálak egyszer
és megcsókolnám a talpadat,
ugye, sántikálnál egy ideig,
mert félnél, hogy széttiprod a csókom?

Demény Péter fordítása





.

Cseh Tamás (1943. január 22. – Budapest, 2009. augusztus 7.)

Csönded vagyok

V. Mayakovsky (1893-1930)

FIRST OLD WOMAN. I remember like today...
FIRST OLD MAN. No, I remember like today!
SECOND OLD WOMAN. You remember like today, but I remember like it was before.
SECOND OLD MAN: And I remember like today what it was like before.
THIRD OLD WOMAN. And I remember what it was like even before that, a long, long time ago.
THIRD OLD MAN. And I remember like today and like it was before.
ORGANISER. Be quiet, eyewitnesses. No quarreling! Make way for the children, comrades! This way, comrades! Quickly! Hurry up!

From: Vladimir Mayakovsky, The Bedbug, Scene Nine- excerpt

 

D. Shostakovich, V. Meyerhold, (seated)

V. Mayakovsky and A. Rodchenko (standing)

rehearsing Mayakovsky's play The Bedbug, 1929

1-я старуха.  Как сейчас помню...
1-й старик.  Нет — это я помню, как сейчас!
2-я старуха.  Вы помните, как сейчас, а я помню, как раньше.
2-й старик.  А я как сейчас помню, как раньше.
3-я старуха.  А я помню, как ещё раньше, совсем, совсем рано.
3-й старик.  А я помню и как сейчас и как раньше.
Распорядитель.  Тихо, очевидцы, не шепелявьте! Расступитесь, товарищи, дорогу детям! Сюда, товарищи! Скорее! Cкорее!! 

Клоп (Маяковский), 1928

Álvaro de Campos (Fernando Pessoa)

IDŐKAPU
(Passagem das horas)
- részlet -

"A szívem mélyén hordozom,
Mint valami dobozkában, amely annyira tele van, hogy nem lehet bezárni,
Az összes helyet, ahol jártam,
Az összes kikötőt, ahová megérkeztem,
Az összes vidéket, ami felbukkant az ablakok mögött vagy megláttam a kajütből,
Vagy a parancsnoki híd mögött álmodozva,
És minden egyéb, ami oly sok, és mégis kevés, ahhoz képest, amit akarok.
(...)

Érzékelni kell mindent a lehető legtöbbféleképpen,

Meg kell élni mindent minden oldalról,

Ugyanannak kell lenni egyszerre minden lehetséges módon,

Meg kell valósítani önmagában minden idők egész emberiségét,

Egyetlen szétszórt, tékozló, teljes és messzi pillanatban."

Mohácsi Árpád fordítása



"I carry inside my heart,
As in a chest too full to shut,
All the places where I’ve been,
All the ports at which I’ve called,
All the sights I’ve seen through windows and portholes
And from quarterdecks, dreaming,
And all of this, which is so much, is nothing next to what I want.
(...)
To feel everything in every way,
To live everything from all sides,
To be the same thing in all ways possible at the same time,
To realize in oneself all humanity at all moments
In one scattered, extravagant, complete, and aloof moment."

--from ‘Time’s Passage’
Fernando Pessoa & Co.: Selected Poems (trans. & ed. Richard Zenith, 1998, New York: Grove Press)


PASSAGEM DAS HORAS

"Trago dentro do meu coração,
Como num cofre que se não pode fechar de cheio,
Todos os lugares onde estive,
Todos os portos a que cheguei,
Todas as paisagens que vi através de janelas ou vigias,
Ou de tombadilhos, sonhando,
E tudo isso, que é tanto, é pouco para o que eu quero.
(...)
Sentir tudo de todas as maneiras,
Viver tudo de todos os lados,
Ser a mesma coisa de todos os modos possíveis ao mesmo tempo,
Realizar em si toda a humanidade de todos os momentos
Num só momento difuso, profuso, completo e longínquo."

József Attila

Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

The Three Kings (mosaic), c. 560

 Basilica of Sant' Apollinare Nuovo, Ravenna, Italy

Photo: ms

Kings of Bethlehem

Little Jesus, God bless Thee, God bless Thee,
Royal kings we are all three.
Above us shone a blazing star,
on foot we’ve come from very far.
A little lamb so surely said
that Jesus Christ lay here in bed.
My name is King Melchior.
Help me, help me, my dear Lord.

Good day to you, Son of God, Son of God,
Silly old priests we are not.
News of your birth has travelled far,
King of the poor we’ve heard you are.
Hence our little visitation,
heaven’s kingdom’s our salvation.
My name’s Jasper and I think
I’m a kind of worldly king.

Greetings to you, Saviour, Saviour,
Our land is much sunnier.
All our sausage we have eaten,
our fine boots look weatherbeaten,
six handfuls of gold we have got,
also incense in a big pot.
King Balthazar, yes, that’s me:
The Saracen of the three.

Flushes-blushes sweet Mary, sweet Mary,
little mother she’s happy.
Casting down her eyes she peers
at her Jesus through her tears;
hear the shepherds’ music-playing,
feeding time bears no delaying.
Kindly three kings make your bow,
I must bid you farewell now.

Translation by John P. Sadler 

_______

Hundred Hungarian Poems, Albion Editions, Mancheste, 1976