LE MUR DES VISAGES
Tout compte fait cette chaleur
dont chaque matin je me couvre
comme d'un manteau de théâtre,
tout compte fait cette chaleur
démontre-t-elle que j'existe?
D'autres qui marchent près de moi
en portent une même part
et cependant du même drame que
nous allons jouer ensemble
jusqu'au soir aucune réplique
n'a la force de nous atteindre.
Nos paroles qu'il faut sans cesse
disputer à d'obscures craintes,
ces paroles, sitôt franchies
les embûches de nos secrets
et les crevasses de nos rêves,
ne tiennent pas plus hors
des lèvres que le souvenir
d'un amour sur le visage d'une morte.
Nous sommes notre propre foule:
ses pas nous ramènent au point
d'où nous partîmes sûrs des signes
convenus pour nous reconnaître.
Solitaires dès le réveil,
nous avons beau suivre le monde
comme derrière des hublots
ceux-là qui marchent près de nous
et nous cherchent sans le savoir,
se demandent de quelle source
lointaine leur parvient l'écho
lorsqu'ils entendent nos soupirs.
(Paul Chaulot, Jours de béton: poèmes. Les Amis de Rochefort, 1954)
CAMPAGNE
Tant de paix sous le boisseau,
tant de périls dans l'amande,
tant de fureur dans un bruit d'ailes,
tant de ténébreux hasards
au-devant de la fourmi.
Tant de ciel pour un cyprès,
tant d'alarmes pour une source,
tant d'oubli pour une eau vive.
Tant et tant de routes prêtes
à m'égarer à ma porte.
Faut-il qu'à toi je m'arrête,
pourpre du coquelicot,
seuil secret de ma demeure,
seuil mouvant de ma demeure ?
Si je pouvais vous franchir,
fossés profonds de l'été,
droit j'irais à ma frayeur.
Mais derrière les monts
l'innocence est ma ville.
(Paul Chaulot: Soudaine écorce, Seghers, 1967.)
AZ ARCOK FALA
Legvégül is ez a meleg,
amit minden reggel felöltök,
akár egy szinházi kabátot,
legvégül is ez a meleg
bizonyíték arra, hogy élek?
Ilyet hordanak mások is,
kiket mellettem visz el útjuk,
még nincs a drámának, amit
közösen játszunk, bár csak egy
válasza, amely estelig
valahogy elvergődne hozzánk.
Szavaink, miket egyre vak
félelmektől kell elvitatnunk,
ha kikerülnek titkaink
kelepcéiből, álmaink mély
résén át, e szavak csak addig
élnek ajkunkon túl, ameddig
egy szerelem emlékei
egy halott női arcon élnek.
A magunk tömege vagyunk:
léptünk visszavisz oda, honnét
indultunk, bízva a jelekben,
amikről megismerjük egymást.
Ébredésünktől egyedül,
mint ablakszem mögül, hiába
követtük váltig a világot -
akik mellettünk mennek és
öntudatlanul is keresnek:
mily messzi forrásnak verődik
visszhangja - kérdik - a fülükbe,
ha meghallják sóhajainkat.
Rónay György fordítása
VIDÉK
Mennyi béke a cserépkürtő alatt,
mennyi veszély a mandulában,
mennyi hév egy szárnycsattogásban,
mennyi sunyi kockázat
a hangya útja előtt.
Mennyi égbolt egy ciprusért,
mennyi féltés egy forrás miatt,
mennyi felejtés egy folyóvízért.
Mennyi de mennyi arra kész út
hogy elcsábítson a kapumból.
Nálad kell hát megállapodnom,
pipacsok bíbora,
hajlékom titkos küszöbe,
hajlékom mozgó küszöbe?
Ha át tudnálak lépni,
mély árkai a nyárnak:
rémületemmel megküzdenék.
Ám a hegyek mögött az
ártatlanság a városom.
Jékely Zoltán fordítása
__________
Paul Chaulot: Az arcok fala, Európa, Bp., 1982
ÖNÉLETRAJZ
