Kosztolányi Dezső és Botfai Hüvös László szobrászművész Bp., 1933.
forrás: Litera
Happiness
Now — said Kornél Esti and I was all ears — we all dream of being happy
some day. What do we have in mind when we say this? Probably something
permanent, substantial, enduring. For instance, a palatial villa by the
sea, with a peaceful garden, a wife, children, a family; perhaps money,
or glory. This is idle nonsense. These are images from our childhood.
True, they come equally to mind now if we try to picture happiness,
because in our daydreams we remain forever children. But this is just a
fairytale, a timeless, insubstantial fantasy. This villa, like the
palaces in fairytales, has no floor-plan, no mortgage, and no local
taxes are paid on it. The wife we picture to ourselves has neither body
nor soul and we have no real relationship with her. The children of our
imagination never catch measles or come home with bad reports from
school. As for glory: we aspiring writers daren't admit it amounts
largely to haggling with publishers, which gets us so agitated we can't
eat afterwards. These images, then, have no substance and that is what
makes them so appealing.
There is certainly such a thing as happiness. But it is quite, quite
different. Even I can recall some moments when I was happy. When, you
ask, was I happiest? Well, I can tell you, if you wish.
A couple of years ago — it was the end of October — I had to go on a
long journey. I packed the night before and went to bed. The train was
due to leave in the morning. I couldn't sleep, even though I'd had
several sleepless nights. I tossed and turned. Suddenly I felt a stab of
pain in the small of my back. I took my temperature: it was high. I
would have given a great deal not to have had to travel the next day,
but there was no putting it off. As day dawned I was filled with a sense
of dread that I would never come home. It was a soggy, dark autumn. The
hapless train was waiting for me, with its sodden, miserable carriages.
Its corridors rang hollow and even inside its carriages there shivered
only the odd, pallid passenger, as if the entire train were under some
evil spell. Alone in my carriage I looked out on the mist rising above
the fields. The air was black, the highways yellow. We stopped at a
station and a peasant lad ran the length of the train, barefoot in the
pouring rain, with a jug and cup, shouting "Fresh water! Fresh water!"
The world-weary guard barely glanced at my ticket. Instead of a
greeting, he gave me a sigh. The nightmare continued over the border.
Deserted stations trundled up and rolled by. A red-nosed Austrian youth
with glasses, in a smuggler's capacious coat, stared at me long and hard
and I stared back. A cat stole into a stationmaster's hut, as if not
wanting even to see me. A thin woman stood by a sumach tree, her skirts
billowing in the wind. In Germany little boys were on their way to, or
from, school, laden with books, drawing pads and rulers. As I'd not had
anything to eat, I lost all sense of time. I didn't know if it was the
morning or afternoon. Usually I found travel amusing. You saw life,
framed as a picture or a play, bereft of its content, simplified. But
now life, with its empty frames, made me despair. Everything and
everyone seemed pointless and desolate — the Austrian youth, the cat,
the thin woman in the wind, even the German schoolboys, but above all
myself. Thoughts of all my failures and sins took over my mind.
Self-reproach gnawed my insides. At night in the wide sleeper I was the
only one to make up a bed. A hatchet-faced conductor, like some
out-of-work actor, snarled 'Good night', as if he had already decided to
slit my throat the moment I fell asleep. Just in case, I took a double
dose of sleeping pills. I lay half-awake for hours listening to the
clanking of the train before managing to drift off. I woke up with a
scream. I reached out in the dark. I had no idea where I was. My throat
was parched. The radiators belched a tropical heat. I snatched on some
clothes and staggered out into the corridor.
This was the moment that it began, the happiness I've mentioned, a
happiness more complete and pure than ever. The train was snaking its
way through romantic, pine-crested mountains. Snow was falling. Imagine!
Snow, in early autumn, like some surprise or gift from heaven, and the
sun was shining. It was a glorious, glittering morning. In the valley a
small German town came into view. I took my suitcase and got off. I took
a cab into town. Laughing children on their way to school were pelting
each other with snowballs. The roofs of the houses were white. Lamps
shone from the upper floors. Trams jingled their way along the streets,
making a quite unusual noise, like Christmas angels. My heart pounded
with joy. I took a room at the finest inn. They welcomed me with the
utmost courtesy and deference, offering a room with a balcony at a very
decent rate. A white-haired, tufted maid came in. She spoke in hushed
tones. She brought two jugs of hot water. I went over to the window,
which looked out onto the square, and stared open-mouthed for I don't
know how long at the joyous fall of childhood's snow. Never before had I
been so happy to be alive on this earth. Life again had meaning. I had
breakfast in the languid restaurant downstairs. The table lamps with
their colorful little hats made the white of the tablecloth gleam with
light. A grandfather clock ticked on the wall. Butter and honey were
brought to the table. I even had a soft-boiled egg, something I normally
hate. Everything was wonderful, everything was marvelous, everything
was desirable, inexplicably and inexpressibly beautiful.
That was the time in my life when I was happiest. Why, you ask? It's a
puzzle I leave to you analysts of the psyche. I have little time for
notions of repression and sublimation, for symbols of the unconscious or
the subconscious. I have no wish to be autopsied while I am still
alive. Let what I am remain private, whole, and mysterious. Let it
continue to yield sufferings and joys uncomprehended. And when I die may
it all be destroyed, like an unopened letter. Believe me, that's worth
more than any amount of knowledge. What I am trying to say is that
happiness is like this and nothing else. Always it blossoms in the
shadow of extraordinary suffering, and it is just as extraordinary as
suffering that's suddenly over. But it doesn't last long, because we
grow used to it. It is a passage, an interlude. Perhaps it is no more
than suffering's absence.
Translated from the Hungarian by Peter Sherwood
Rónai Dénes - Kosztolányi Dezső és családja, 1927
BOLDOGSÁG
- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.
- Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.
- Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.
Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.
Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.
Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.
