Liliane Wouters: Tantième Expédition ou Le Journal du Scribe

(...)

Les chiens aboient, la caravane passe.
Fixe un point devant toi, ne daigne
écouter la rumeur.
Fixe un point devant toi, regarde au loin,
même si tout n'est que mirage,
même si loin il n'y a rien.

*

J'étais la goutte dans la mer, j'étais
la mer qui tient toutes les gouttes.

*
Tu crois posséder, tu n'as rien.
Tu crois avancer, tu n'as pas bougé.
Tu crois appartenir, tu échappes.
Tu crois habiter, tu traverses.
Tu crois finir, tu commences.

*

Il faut savoir
tout perdre, même soi
même le souvenir de soi. Il faut
quitter le lieu, sortir du temps,
jeter le vêtement précaire,
ôter les six membranes, accepter
que la septième avec le grain pourrisse,
que l'eau du fleuve tout recouvre,
que le soleil sèche cette eau,
que le vent du désert efface
sa trace sur le sable.

*

Miroir qui se répète à l'infini :
le soleil brille dans nos yeux comme dans ceux
des bêtes,
comme dans chaque goutte de rosée.
La lune s'y reflète aussi,
et des étoiles depuis longtemps mortes,
et l'univers toujours en train de se créer.

Chacun contient en soi le Tout
qui est peut-être aussi le Rien.

*

Le fou habite le présent
et le sage l'éternité.

Je dis que le présent n'existe pas,
qu'entre hier et demain nous avançons
sur un fil plus léger
que ceux tissés par l'araignée,
qu'entre demain et hier
il n'y a que l'espace d'une haleine.

Non, le présent n'existe pas.
C'est seulement un mur qui nous traverse
jusqu'à l'instant où c'est nous qui le traversons

*
(...)

–Liliane Wouters, Tantième Expédition ou Le Journal du Scribe
(Bon-A-Tirer, Revue Littéraire en Ligne, Numéro 119)

 Abelardo Morell - Water Alphabet (1998)

Az írnok naplója

- részletek -

A kutyák ugatnak, a karaván halad.

Egy pontba rögzíteni mindent,

nem figyelni a szóbeszédre.

Egy pontba rögzíteni mindent, messzire nézni

még akkor is, ha mindez tükröződés,

még akkor is, ha délibáb, semmi.

*

Csepp voltam a tengerben, tenger

voltam, ki cseppet őriz.

*

Hiszed, hogy birtokolsz, semmid sincs.

Hiszed, hogy haladsz, nem mozdulsz.

Hiszed, hogy ott vagy, elkerülsz.

Hiszed, hogy lakozol, átjársz.

Hiszed, hogy lezárod, elkezded.

*

Tudni kell
mindent elveszteni, önmagad is,
önmagad emlékét is. Elhagyni a
helyet, kilépni az időből,
elvetni a kétes ruhát, eldobni
hat kártyát, elfogadni,
hogy a hetedik a maggal együtt elrohad,
hogy a folyóvíz mindent befed,
hogy a nap kiszárítja a vizet,
hogy a sivatagi szél letörli
nyomát a homokról.

*

Végtelenségig ismétlődő tükör:
a nap ragyog szemünkben, mint az állatok
szemében,
mint minden egyes harmatcseppen.
A hold is tükröződik szemünkben
és a régóta halott csillagok
és az örökké teremtődő világ.

Mindenki magában hordja a Mindent,
egyben talán a Semmit is.

*

A bolond lakja a jelent,

a bölcs a végtelent.

Azt mondom, a jelen nem létezik,

tegnap s holnap közt haladunk

pókszőtte fonálnál finomabb

fonálon,

tegnap és holnap közt

csak lélegzetnyi tér.

Nem, a jelen nem létezik,

csupán egy fal, mi rajtunk áthalad,

míg rajta át nem haladunk.

Ferenczi László fordítása

[Forrás: *, * ]

Randall Jarrell (May 6, 1914 – October 14, 1965)

.

The Old And The New Masters

About suffering, about adoration, the old masters
Disagree. When someone suffers, no one else eats
Or walks or opens the window--no one breathes
As the sufferers watch the sufferer.
In St. Sebastian Mourned by St. Irene
The flame of one torch is the only light.
All the eyes except the maidservant's (she weeps
And covers them with a cloth) are fixed on the shaft
Set in his chest like a column; St. Irene's
Hands are spread in the gesture of the Madonna,
Revealing, accepting, what she does not understand.
Her hands say: "Lo! Behold!"
Beside her a monk's hooded head is bowed, his hands
Are put together in the work of mourning.
It is as if they were still looking at the lance
Piercing the side of Christ, nailed on his cross.
The same nails pierce all their hands and feet, the same
Thin blood, mixed with water, trickles from their sides.
The taste of vinegar is on every tongue
That gasps, "My God, my God, why hast Thou forsaken me?"
They watch, they are, the one thing in the world.


So, earlier, everything is pointed
In van der Goes' Nativity, toward the naked
Shining baby, like the needle of a compass.
The different orders and sizes of the world:
The angels like Little People, perched in the rafters
Or hovering in mid-air like hummingbirds;
The shepherds, so big and crude, so plainly adoring;
The medium-sized donor, his little family,
And their big patron saints; the Virgin who kneels
Before her child in worship; the Magi out in the hills
With their camels--they ask directions, and have pointed out
By a man kneeling, the true way; the ox
And the donkey, two heads in the manger
So much greater than a human head, who also adore;
Even the offerings, a sheaf of wheat,
A jar and a glass of flowers, are absolutely still
In natural concentration, as they take their part
In the salvation of the natural world.
The time of the world concentrates
On this one instant: far off in the rocks
You can see Mary and Joseph and their donkey
Coming to Bethlehem; on the grassy hillside
Where their flocks are grazing, the shepherds gesticulate
In wonder at the star; and so many hundreds
Of years in the future, the donor, his wife,
And their children are kneeling, looking: everything
That was or will be in the world is fixed
On its small, helpless, human center.

After a while the masters show the crucifixion
In one corner of the canvas: the men come to see
What is important, see that it is not important.
The new masters paint a subject as they please,
And Veronese is prosecuted by the Inquisition
For the dogs playing at the feet of Christ,
The earth is a planet among galaxies.
Later Christ disappears, the dogs disappear: in abstract
Understanding, without adoration, the last master puts
Colors on canvas, a picture of the universe
In which a bright spot somewhere in the corner
Is the small radioactive planet men called Earth. 

Pictures:
Georges de la Tour:  St Sebastien Attended by St Irene (1634-43)

Hugo van der Goes: Portinari Triptych, central panel (1476-79). Galleria degli Uffizi, Florence

Paolo Veronese: Feast in the House of Levi (The Last Supper) (1573). Galleria dell' Accademia, Venice

***

A régi és az új mesterek

Szenvedést, imádást illetően a régi

Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved,

A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot -

Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt.

A Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen

Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek,

Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát

Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre

Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén

Madonna-mozdulattal tárja szét

Karját, így fogadván be a felfoghatatlant.

Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!"

Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej,

Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában.

Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát

A Keresztrefeszített oldalában.

S kezük-lábuk is azok a szögek

Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk,

S ugyanaz az ecetíz nyelvükön,

Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"

Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ.

S még korábban : ekképp mutat van der Goes Jézus 
Születése című képén minden a meztelen,

Fényes kisded felé, iránytű hegyeként.

A világ minden rangja-rendjei :

Angyalok, csöpp manókként gerendákon

Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben;

S a durva pásztorok is mily tisztán imádják;

A kistermetű donor meg a család, s a

Roppant védszentek; ott térdel a Szűz,

Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt

Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy

Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár

Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású

Ormótlan fejük is merő imádat;

És az ajándékok : egy kéve búza,

Agyagkorsó, virágok, azok is mintha

Elmélyülten viselnék büszke részük,

Mi a világ megváltásából nekik jut.

S az Idő is egyetlen pillanatban

Összpontosul: amott messze a sziklák

Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral,

Jönnek Betlehembe; a füves dombon

Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak:

Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat

Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor,

Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent,

Ami csak volt s lesz a világon, odavonz

A csöppnyi, árva, emberi középpont.

Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már

A kép sarkába szorult: mindenki a fontos

Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos.

Az új mesterek szabadabban választják meg a témát;

Veronesét, ekképpen, üldözte az Inkvizíció,

Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett;

A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt.

Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt

Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél

Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe,

S egy fénylő pont valahol a sarokban:

Kis rádióaktiv bolygó, a neve: Föld.

Tandori Dezső fordítása

Yiannis Ritsos (1 May 1909 - 11 November 1990)

Stones

Days come, go, without effort, no surprises.
The stones soak in the light and memory.
One makes a stone a pillow.
Another puts a stone on his clothes before swimming
to keep them from being blown away by the wind. Another uses
a stone as his stool
or to mark something in his field, in the cemetery, in the wall, in
the woods.

Later, after sunset, when you return home,
any pebble from the beach you place on your table
is a statuette- a small Nike or Artemis’s dog,
and this one, on which a young man stood with wet feet at noon,
is a Patroklus with shady shut eyelashes

Yiannis Ritsos © Eri Ritsou, Mpenaki Museum

Kövek

Jönnek és mennek a napok, sietség nélkül, meglepetéstelenül

kövek áznak a fényben, emlékezetben

párnául választ egyet valaki a feje alá,

más meg a ruháját teszi kő alá, hogy el ne vigye a szél,

míg úszik egyet. Van, aki ülőkének szánja,

vagy jelzőkőnek a szántóföldjén, sövény mentén a temetőben, erdőn.

Hazatérvén, jóval napszállta után,

egy tengerparti követ teszel az asztalodra,

szobrocska az – kicsi kis Niké vagy Artemisz kutyája,

és amelyik déli lába nyomát őrzi egy fiúnak –

Patroklosz az, csukott és árnyas pillákkal.

Dudás Kálmán fordítása

______
In: A bolond gránátalmafa, 
Kozmosz Könyvek, 1984, 279 old.

Arvo Pärt, Cantus in memoriam Benjamin Britten 
Strings of Hungarian State Opera, Tamas Benedek, conductor, Antal Eisrich, percussion.
A special thanks to NASA and the Hubbel Showcase.  (via mangott)

Robinson Jeffers (1887-1962)

LOVE THE WILD SWAN

"I hate my verses, every line, every word.
Oh pale and brittle pencils ever to try
One grass-blade's curve, or the throat of one bird
That clings to twig, ruffled against white sky.
Oh cracked and twilight mirrors ever to catch
One color, one glinting
flash, of the splendor of things.
Unlucky hunter, Oh bullets of wax,
The lion beauty, the wild-swan wings, the storm of the wings."
—This wild swan of a world is no hunter's game.
Better bullets than yours would miss the white breast
Better mirrors than yours would crack in the flame.
Does it matter whether you hate your ... self?
At least Love your eyes that can see, your mind that can
Hear the music, the thunder of the wings. Love the wild swan.

 
— from Solstice (1933-35)
 Photo: Zsolt Szamódy

SZERESD A VADHATTYÚT 

"Gyűlölöm verseim, ahány sor, szó akad.
Hitvány, torz ceruzák, sosem elég kemények
leírni egy fűszálat, széptorkú madarat,
mely ágon függve borzolódik égnek.
Törött, fakó tükrök, soha el nem fogók
egy színt, egy villanást a dolgok sugarából.
Balszerencsés vadász, viaszgolyók
az oroszlán-szépségéhez, vadhattyú-szárnycsapáshoz."
— E vadhattyú-világ nem puska-préda.
Jobb golyó is elvéti melle havát,
jobb tükör is lesz lángok martaléka.
Mit ér, hogy gyűlölöd magad? Legalább
szemed szeresd, mely lát, értelmed, mely remeg
a szárnyak dörejétől. A vadhattyút szeresd.

Hárs Ernő fordítása

Photo by Edward Weston  (1929) 

The Robinson Jeffers Association 

_________

Hárs Ernő, ÁRNYAK A BARLANG FALÁN, Válogatott műfordítások, 

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 223.o. 

Szabó Lőrinc (1900-1957): Dsuang Dszi álma

Rippl-Rónai József: Szabó Lőrinc (1923)

 

The Dream of Tsuang Tsi

Two thousand years ago the Master Tsuang Tsi,
pointed at a butterfly and remarked rather musingly:
„In my dream” he said, „I was this butterfly,
and now I wonder if it is he, or, actually, I.”

„A butterfly, yes, a butterfly was I!” He would often tell,
„and it danced and frolicked in the sun merrily
and didn’t even suspect that he was Tsuang Tsi…
And I woke up… And now I cannot tell,

now I have no idea!” He continued wistfully,
„What is the truth? Which one could I really be?
Did Tsuang Tsi dream the butterfl y,
or was it he butterfl y that was dreaming me?”

I had a good laugh: „Stop kidding me, Tsuang Tsi!
Who else could you be? You are: Tsuang Tsi! You, of course!”
He just smiled: „The butterfly within your dream
believed, just like you do, in his own truth!”

He smiled and I shrugged my shoulders. Then,
something or other made me shudder, nevertheless,
I’ve been trying to figure this out for two thousand years
but my certainty is fast dwindling to less and always less.

And so I came to believe that ’truths’ don’t exist as we know them;
I think that everything is either an image or a poem.
Tsuang Tsi dreams the butterfly – that’s how it now seems –
the butterfly dreams him, and the three of us are but my dreams.

Translated by Adam Makkai

Szabó Lőrinc

Dsuang Dszi álma


Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke – mesélte –, igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltűnődve –,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet?

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát!
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát!

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Miroslav Holub (1923-1998)

A párhuzamosok szindrómája

 

Két párhuzamos mindig
találkozik,
ha szabad kézzel rajzoljuk őket.

Csak az a kérdés,
hogy előttünk
vagy a hátunk mögött.

Hogy az a vonat a távolban
előre megy
vagy tolat. 

Vörös István fordítása

Forrás: Lettre 1995/18.

 *

Parallels Syndrome

Two parallels 

always meet 

when we draw them ourselves.

The question is, 

ahead 

or behind us. 

Whether the train in the distance 

is coming 

or going.

Translated by David Young and Dana Habova


- from Intensive Care:  Selected and New Poems (FIELD Translation Series 22, Oberlin College Press 1996). 
(via Intersections - Poetry with Mathematics)

Samuel Beckett (13 April 1906 – 22 December 1989)

   

Quadrat 1+2 (1982)

Source: UBUWEB

Director: Samuel Beckett
Description: Cloaked, cowled figures wander in patterns to rhythm instruments. Samuel Beckett's Quad was written in 1981 and first appeared in print in 1984 (Faber and Faber) where the work is described as "[a] piece for four players, light and percussion" and has also been called a "ballet for four people." It resembles something the shape-theatre ensemble Mummenschanz might have conceived, a frantic mime. The only thing in the Beckett canon that is at all similar is the short mime at the beginning of What Where.

The play was first transmitted by the Süddeutscher Rundfunk in Germany on 8 October 1981 - as Quadrat 1 + 2. Beckett himself directed ("assisted by Bruno Voges"). The four performers, all "members of the Stuttgart Preparatory Ballet School", were, Helfried Foron, Juerg Hummel, Vlaudia Knujpfer and Susanne Rehe. The same performance was rebroadcast on 16 December 1982, by BBC Two.

"Quad has a musical structure. It is a kind of canon or catch - a mysterious square dance. Four hooded figures move along the sides of the square. Each has his own particular itinerary. A pattern emerges and collisions are just avoided" (Radio Times).
(UbuWeb+ Wikipedia)

Photograph: Reg Lancaster/Hulton Archive

Seamus Heaney (born 13 April 1939)

6. Bedside Reading

The whole place airier. Big summer trees
Stirring at eye level when we waken
And little shoots of ivy creeping in
Unless they’ve been trained out—like memories
You’ve trained so long now they can show their face
And keep their distance. White-mouthed depression
Swims out from its shadow like a dolphin
With wet, unreadable, unfurtive eyes.

I swim in Homer. In Book Twenty-three.
At last Odysseus and Penelope
Waken together. One bedpost of the bed
Is the living trunk of an old olive tree
And is their secret. As ours could have been ivy,
Evergree, atremble and unsaid.

— excerpt from Glanmore Revisited, from Seeing Things (1991)

Újra Glanmore

(részlet)

6. KÖNYV AZ ÁGYAM MELLETT

A hely levegősebb. Dús nyári fák

Hullámoznak körül, mikor felébredünk,

És a repkény hajtásai bekúsznak,

Ha nincsenek megnevelve — akár az emlék,

Melyet annyit edzettél, hogy ha előjön,

Tartja a távolságot. Fakó-szájú depresszió

Úszik elő az árnyékból, mint egy delfin,

Nedves tekintete nyílt és megfejthetetlen.

Homéroszban úszom. Már a vége felé,

Ahol Odüsszeusz és Pénelopé

Együtt ébred. Az ágy egyik oszlopa

Egy öreg, még élő olajfa törzse —

Ez a titkuk. Mienk a repkény lehetne:

Örökzöld, reszket, s nem mondjuk ki soha.

Gerevich András fordítása

________

Seamus Heaney: Hűlt hely, Kalligram, Pozsony, 2010

Geoffrey Chaucer (1343-1400)

When April with his showers sweet with fruit
The drought of March has pierced unto the root
And bathed each vein with liquor that has power
To generate therein and sire the flower;
When Zephyr also has, with his sweet breath,
Quickened again, in every holt and heath,
The tender shoots and buds, and the young sun
Into the Ram one half his course has run,
And many little birds make melody
That sleep through all the night with open eye
(So Nature pricks them on to ramp and rage)-
Then do folk long to go on pilgrimage,
And palmers to go seeking out strange strands,
To distant shrines well known in sundry lands.

Geoffrey Chaucer, The Canterbury Tales, Prologue (excerpt)

 The first lines from the General Prologue 
at the opening folio of the Hengwrt manuscript.
A Hengwrt kézirat nyitóoldala az Általános előbeszéd soraival

(source)

CANTERBURY MESÉK

Általános előbeszéd
/részlet /

Ha március fagyának erejét
április langy esője veri szét,
bőséges nedvet minden érbe hajtva
termékenységet küld szét a talajba;
ha Zephyrus már édesen lehel
és minden zsenge rügy életre kel;
ha félútját az ifjú nap az égen
maga mögött hagyta a Kos jegyében,
s kik éjszaka nyílt szemmel alszanak,
dalolnak már a kicsi madarak,
mert torkukban a természet remeg --
akkor a nép zarándokútra megy,
s távoli szenteket keresve vággyal,
idegen partokon jár pálmaággal.

Vas István fordítása