André Breton: Sunflower

(February 19, 1896 - September 28, 1966)

  Man Ray: Untitled (Sunflower), 1936

 

Sunflower

for Pierre Reverdy
 
The traveler who crossed Les Halles at summer’s end
Walked on tiptoe
Despair rolled its great handsome lilies across the sky
And in her handbag was my dream that flask of salts
That only God’s godmother had breathed
Torpors unfurled like mist
At the Chien qui Fume
Where pro and con had just entered
They could hardly see the young woman and then only at an angle
Was I dealing with the ambassadress of saltpeter
Or with the white curve on black background we call thought
The Innocents’ Ball was in full swing
The Chinese lanterns slowly caught fire in chestnut trees
The shadowless lady knelt on the Pont-au-Change
On Rue Gît-le-Coeur the stamps had changed
The night’s promises had been kept at last
The carrier pigeons and emergency kisses
Merged with the beautiful stranger’s breasts
Jutting beneath the crepe of perfect meanings
A farm prospered in the heart of Paris
And its windows looked out on the Milky Way
But no one lived there yet because of the guests
Guests who are known to be more faithful than ghosts
Some like that woman appear to be swimming
And a bit of their substance becomes part of love
She internalizes them
I am the plaything of no sensory power
And yet the cricket who sang in hair of ash
One evening near the statue of Etienne Marcel
Threw me a knowing glance
André Breton it said pass

Translation by Mark Polizzotti

 

Andre Breton: Self Portrait, Automatic Writing 1930 (Mutualart)

Tournesol

La voyageuse qui traversa les Halles à la tombée de l'été
Marchait sur la pointe des pieds
Le désespoir roulait au ciel ses grands arums si beaux
Et dans le sac à main il y avait mon rêve ce flacon de sels
Que seule a respiré la marraine de Dieu
Les torpeurs se déployaient comme la buée
Au Chien qui fume
Ou venaient d'entrer le pour et le contre
La jeune femme ne pouvait être vue d'eux que mal et de biais
Avais-je affaire à l'ambassadrice du salpêtre
Ou de la courbe blanche sur fond noir que nous appelons pensée
Le bal des innocents battait son plein
Les lampions prenaient feu lentement dans les marronniers
La dame sans ombre s'agenouilla sur le Pont-au-Change
Rue Git-le-Coeur les timbres n'étaient plus les mêmes
Les promesses de nuits étaient enfin tenues
Les pigeons voyageurs les baisers de secours
Se joignaient aux seins de la belle inconnue
Dardés sous le crêpe des significations parfaites
Une ferme prospérait en plein Paris
Et ses fenêtres donnaient sur la voie lactée
Mais personne ne l'habitait encore à cause des survenants
Des survenants qu'on sait plus dévoués que les revenants
Les uns comme cette femme ont l'air de nager
Et dans l'amour il entre un peu de leur substance
Elle les intériorise
Je ne suis le jouet d'aucune puissance sensorielle
Et pourtant le grillon qui chantait dans les cheveux de cendres
Un soir près de la statue d'Etienne Marcel
M'a jeté un coup d'oeil d'intelligence
André Breton a-t-il dit passe

(L’Amour Fou, 1937)

 Jacqueline Lamba

Napraforgó 

                           Pierre Reverdynek


Az utazó hölgy aki átvágott a Vásárcsarnokon a nyár leszálltakor
Lábujjhegyen haladt
A kétségbeesés az égen görgette gyönyörű és hatalmas kontyvirágait
És kézitáskájában hevert az álmom az az illatos üveg
Amit egyedül csak az Isten keresztanyja szagolt
A kábulat szétterült mint a pára
A Pipázó kutyában
Ahová belépett épp a pro és a kontra
A fiatalasszonyt ők nem láthatták csak oldalról és rosszul úgy ahogy
Vajon a salétrom női nagykövetével akadt dolgom
Vagy amit gondolatnak hívunk a fekete alapon fehér görbület asszonyával
Javában folyt az ártatlanok bálja
Az árnyék nélküli hölgy letérdelt a Pénzváltók hídján
Git-le-Coeur utca az ütőcsengők már nem voltak ugyanazok
Beteljesültek végre az éjszakai ígéretek
A postagalambok a segélyezési csókok
Odaröppentek a szép ismeretlen kebleire
Amiket a tökéletes jelentések selyme alatt dárda járt át
Párizs kellős közepén egy major virágzott
És a tejútra nyíltak ablakai
De nem lakott még benne senki a váratlan vendégek miatt
Akik a szóbeszéd szerint a kísérteteknél is ragaszkodóbbak
Egyesek mint ez az asszony mintha úsznának
És lényegükből egy kevés átáramlik a szerelembe
Ami belső tartalmak felé űzi őket
Nem vagyok én játékszere semmiféle érzéki hatalomnak
Mégis a hamu hajzatában cirpelő tücsök
Étienne Marcel szobra mellett az egyik este
Értelmesen rám tekintett
André Breton mondta menj tovább

Parancs János fordítása
(Földfény, 1923)
____________

A MÁGNESES MEZŐK, André Breton és Philippe Soupault versei, Magvető, Budapest, 1984 

Pierre Reverdy (1889-1960)

La poésie pourrait bien être, en fin de compte, de tous les arts, le plus inavouable; je pense que, pour beaucoup, elle n'est pas autre chose qu'un alibi, une sorte d'expédient pour se maintenir en porte à faux entre deux échelons de la vie sous toutes ses formes – sociale, sentimentale, matérielle. La vie a gagner – par la poésie, on ne la gagne pas, ce n'est donc pas un métier. La vie politique – on sait quel piteux ménage la politique et la poésie ont toujours fait. Quant aux sentiments, c'est la le pire écueil, il s'agit de les exploiter sans glisser dans le honteux travers d'étaler sans pudeur les plus intimes, sans exhiber ses plaies, ni non plus les truquer et trop habilement tirer parti de ses faiblesses. Il s'agit enfin de se sauver sans se perdre – bref, il s'agit de vivre a coté – c'est bien ce que je disais.
L'art et la poésie ne sont là que pour puiser dans la nature ce que la nature ne fait pas. La poésie est dans ce qui n'est pas. Dans ce qui nous manque. Dans ce que nous voudrions qui fût. Elle est en nous à cause de ce que nous ne sommes pas. De ce que nous voudrions être. D'où nous voudrions être et où nous ne sommes pas.
Au contact du réel, la poésie s'évanouit comme un fantôme au grand jour.
Le réel est, par sa présence, tueur de poésie – par son absence, source de poésie. La poésie, c'est le bouche - abîme du réel désiré qui manque.

(Pierre Reverdy, En Vrac)

Pierre Reverdy by Brassaï (Halász Gyula, 1899-1984)

Réunion des Musées Nationaux

Pierre Reverdy: Erről-arról

   Valamennyi művészet közt végül is alighanem a költészet a legbevallhatatlanabb; azt hiszem, sokak számára puszta alibi, ügyeskedő mód arra, hogy társadalmilag, érzelmileg, anyagilag fönntartsák magukat. Ami a megélhetést illeti - a költészetből nem lehet megélni, tehát a költészet nem mesterség. A politikát illetőleg - tudjuk, milyen szánalmas volt mindig is a politika és a költészet házassága. Az érzelmeket tekintve pedig - (itt volt a legkínosabb nehézség): kihasználni az érzelmeket, anélkül, hogy a legbensőbbek szégyenletes kitálalására vetemednénk, sebeinkkel hivalkodnánk vagy éppenséggel álsebekkel szélhámoskodnánk, és túl könnyedén kamatoztatnánk a gyöngeségeinket. Egyszóval megmenteni, anélkül, hogy kockáztatnánk a bőrünket - lapítva élni - erről van szó.

   A művészet és a költészet azért van, hogy a természetből merítse, amit a természet nem hoz létre.

   A költészet abban van, ami nincs. Ami hiányzik. Amiről szeretnénk, ha lenne. Annak folytán van bennünk, ami nem vagyunk. Annak folytán, ami szeretnénk lenni. Ahol lenni szeretnénk, és ahol nem vagyunk.

   Ha a valóval érintkezik,  a költészet elenyészik, mint kísértet a napvilágon.

   A való, jelenlétével gyilkosa - távollétével forrása a költészetnek. A költészet szakadékszája a hiányzó valónak, amire vágyunk.

Rónay György fordítása

_________

In: A líra ma, Vallomások, esszék, Gondolat, Budapest, 1968

.

David Jou (Sitges, 1953): Dark matter

- David Jou, from 'Les escriptures de l'univers'
(google book)




Fekete lyuk 

(Matèria fosca)

Nem egyszer úgy tűnt, hogy megfogható az anyag,
hogy protonok, neutronok és elektronok zárják be a világot,
erősen, véglegesen,
belemerítve egy foton- és neutron-fürdőbe.

De egyre jobban megtudtuk, hogy forognak a galaxisok:
éspedig oly gyorsan, hogy szét kellene esniük,
darabokra kellene hullaniuk és eltűnniük a sötétben
anélkül, hogy harmonikusan folytatnák a táncukat.
Mi tartotta vissza őket? Mi akadályozta meg széthullásukat?

És felfedeztük a sötét anyagot, mint a szerelmet,
mint a fényben láthatatlan, erővel
el nem távolítható titkos testek
állandó vonzását.

És úgy történt, ahogyan történik a szerelmekkel,
állandóan növekednek,
egyre erősebben jelen vannak,
túlzottan is felülmúlva azt, miről azt hittük, hogy a világ,
még mielőtt megismertük volna,
megsokszorozva azt, amiről azt hittük, hogy ismerjük.
A neve – sötét, a tömege – sötét ...
vagy, mint annyi szerelem, semmi több, csak egy álom. 

Dabi István fordítása

______

David Jou: Az univerzum írásai, "versek a tudományról" (MEK)

Joanna Mieszko-Wiórkiewicz (b. 1954)

O prawach natury według Heraklita z Efezu

5.

mówią

że

nie wystarczy patrzeć

żeby widzieć

nie wystarczy słuchać

żeby usłyszeć

ale wystarczy pięknie deklamować

żeby przekonać pospólstwo

psu

rzucić kość

hienie

padlinę

mędrcom

księgę

kumoszkom

fatałaszki

każdemu według jego potrzeb

rzucić

6.

mówią

że

Pitagoras syn Mnesarchosa

najmocniej ze wszystkich poświęcił się

badaniom

i gdy już pojadł wszelkie rozumy

zmieniły go one

w nadętego przemądrzalca

który sponad własnego pępka

nie dostrzegał

kierunku

w którym kroczyły jego stopy

7.

mówią

że Wszechświat

mówią

że Słońce

mówią

że Prawo

mówią

że Dusza

tymczasem jak okiem sięgnąć

Głupota

Pustka

Arogancja

Rozpacz

 © Abelardo Morell: Víziábécé (1998)

A természet törvényeiről az epheszoszi Hérakleitosz szerint

/részlet/

azt mondják 

hogy 

nem elég nézni 

hogy lássunk 

nem elég hallgatni 

hogy halljunk

de elég szépen szavalni

hogy a csőcseléket meggyőzzük

a kutyának

csontot hajítani

a hiénának

dögöt

a bölcseknek

könyvet

a kofáknak

színes rongyot

mindenkinek szükségéhez mérten

valamit odavetni

6

azt mondják

hogy

Mneszarkhosz fia Püthagorasz

mind közül a legjobban

adta át magát a kutatásnak

és mikor már minden bölcsességet magába szívott

ezek

fölfuvalkodott bölcsködővé tették

aki köldöke fölött

nem is látja

merre

viszik léptei

7

azt mondják

hogy Világmindenség

azt mondják

hogy Nap

azt mondják

hogy Törvény

azt mondják

hogy Lélek

miközben karnyújtásnyira

a Hülyeség

az Üresség

az Arrogancia

a Kétségbeesés

Galambos Csaba fordítása

_________

Magyarul: Nagyvilág Folyóirat, 2011. június

.

Seamus Heaney: The Railway Children

When we climbed the slopes of the cutting

We were eye-level with the white cups

Of the telegraph poles and the sizzling wires.

Like lovely freehand they curved for miles

East and miles west beyond us, sagging

Under their burden of swallows.

We were small and thought we knew nothing

Worth knowing. We thought words travelled the wires

In the shiny pouches of raindrops,

Each one seeded full with the light

Of the sky, the gleam of the lines, and ourselves

So infinitesimally scaled

We could stream through the eye of a needle.

VASÚTI GYEREKEK

Ha felmásztunk az irtás meredélyén,
A távírópóznákon szem-magasba
Került a porcelán meg a sercegő drót.

Gyönyörű kalligráfia keletre,
Nyugatra, ameddig a szem ellát.
Belógott a fecskék súlya alatt.

Kicsik voltunk, azt hittük, nem tudunk
Semmit. Azt hittük, a szavak a fényes
Cseppekben villamosoznak a dróton,

Mindegyik kerek magban ott az égfény,
A ragyogó sínek és mi magunk,
Olyan parányira lekicsinyítve,

Hogy átfértünk volna egy tű fokán.

Imreh András fordítása

______

Seamus Heaney: Hűlt hely, Kalligram, Pozsony, 2010

Greatest Love Of All. (C) 1985 Arista Records, Inc. 

R.I.P.

Whitney Houston: I Will Always Love You. 

(C) 1999 Arista Records, Inc & Viacom International Inc.

via whitneyhoustonVEVO

Nyugodjon békében.

Bertolt Brecht (10. Februar 1898 - 14. August 1956)

Der Blumengarten
   
Am See, tief zwischen Tann und Silberpappel
Beschirmt von Mauer und Gesträuch ein Garten
So weise angelegt mit monatlichen Blumen
Daß er vom März bis zum Oktober blüht.

Hier in der Früh, nicht allzu häufig, sitz ich
Und wünsche mir, auch ich mög allezeit
In den verschiedenen Wettern, guten, schlechten
Dies oder jenes Angenehme zeigen.

*

VIRÁGOSKERT

Ezüstnyár és fenyő között, sövény
s fal-övezte tóparti kert, amelyben
oly bölcsen osztva évszakok virága,
hogy márciustól októberig virít.

Itt ülök néhanapján reggelente,
és azt kívánom, bárcsak mindig én is
a különböző jó és rossz időkben
mutathatnék valami kedveset.

Somlyó György fordítása 

______
Bertolt Brecht, Gedichte im Exil, Buckower Elegien, Insel Verlag, 1964

Szélrózsa II., Magvető, Bp., 1965

Göncz Árpád (Budapest, 1922. február 10.)

Göncz Árpád, a műfordító – 2010. november (Ekultúra) 

-részlet-

ekultura.hu: Elnök Úr számos műfajban, Faulknertől Tolkienen át Arthur C. Clarke-ig rengeteg írót ültetett át magyarra. Ön szerint mitől lesz fordításra érdemes egy mű, és mennyire fontos, hogy az eredeti a magyar kultúra és irodalom részévé váljon?

Göncz Árpád: Fordítani akkor érdemes, ha egy adott mű az eredeti nyelvén is mérce, új és érték. Hogy a befogadó nyelven is annak bizonyuljon, a fordításnak el kell érnie, vagy legalábbis meg kell közelítenie az eredeti tartalmi-formai szintjét; úgy kell a magunk nyelvéhez hasonítani, hogy a feladatot betölthesse; hogy éljen, hasson, igaz és hiteles legyen a befogadó nyelven. S ez esetben a mű keletkezési nyelvétől, keletkezése helyétől és időpontjától függetlenül maga is a magyar irodalom részévé válik.

A fordítás ekképp birtokbavétel is: a művek – s a művekkel együtt formai elemek, kifejezőeszközök s tartalmi elemek: élményvilág, életszemlélet, gondolkodásmód – birtokbavétele. A befogadó nyelv irodalmának kitágítása.

ekultura.hu: És mi szükséges a jó fordításhoz?

Göncz Árpád: Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges.

A fordításnak úgy kell az idegen tartalmat az új befogadó közeg számára közvetítenie, hogy az ott is az eredeti mű hatását keltse. Ehhez pedig – bizonyos szinten felül – új, a fordító anyanyelvén még nem vagy csak csírájukban létező nyelvi kifejezőeszközök kellenek. A fordítás tehát a fordítótól, ha nem is mindig, de igen gyakran több találékonyságot, a forma és tartalom összhangja érdekében nagyobb nyelvi hajlékonyságot követel, mint az eredeti követelt írójától. Valójában a jól fordított szöveg nem felületén hasonlít az eredetihez, hanem a magvában azonos vele.

ekultura.hu: Mennyire szükséges és lehetséges a szöveghűség?

Göncz Árpád: A fordító – hisz ez a dolga – mondatról mondatra igyekszik megfejteni s a maga nyelvén visszaadni mindazt, ami a mű szövegének mélyén, a mondat szavaiban, a szavai egymás közötti viszonyában, kölcsönhatásában rejlik. Értelmez, és arra törekszik, hogy a maga nyelvén alkossa meg minden egyes mondat – hangzását, értelmét tekintve – egyenértékű változatát. S nem a hasonmását! Nem is a magyarázatát. Célja, hogy a lefordított szöveg olvasata legyen ugyanaz, mint az eredetié.

Ebből következően a realista prózától a vers-prózáig haladva a fordítás hűségének kívánalma a szószerintiség felől mindinkább a formahűség felé tolódik el. Persze ez is, az is értelmi hűség, hiszen a versmondathoz közelítő prózai mondat mindössze abban különbözik a realista próza mondatától, hogy mondandójának hatásos közvetítésére fokozott mértékben folyamodik formai kifejezőeszközökhöz – szóhalmozáshoz, gondolatrímekhez, kihagyásos szerkezetekhez, sajátos zenei lejtéshez, ahol a szó közvetlen értelemközvetítő szerepét részben a szerkezet, a hangzás közvetett – kimondhatatlanul kimondatlant talán erősebben sugalló – szerepe váltja fel.

Közben a fordító képtelen kibújni a bőréből; anyanyelve bőréből. Minden nyelv fejlődése, alakulása a szókincs gyarapodása, fogalmibbá válása, a nyelvi formák szegényedése, a színek fakulása a sajátos színek eltűnése irányába halad. Az angol – ebben – jóval „előbbre” jár, mint a magyar. Ebből következik, hogy aki angolból fordít magyarra, óhatatlanul képet lát olyan szavakban is, amelyekben az angol – az író – már csak fogalmat. És esetleg képzavart ott, ahol az angol – az író – kristálytiszta egyértelműséget, egybecsengést. És ahol képet érez, képet lát, ott önkéntelenül is képet fordít. Így válik a mi szövegünk színesebbé, mint – angol szemnek, angol fülnek – az eredeti. De pontosan csak annyira színessé, annyival színesebbé, amennyire nyelvünk jelenlegi állapota, viszonylagos életkora diktálja. Ezt a többletet hívom én a félig értett – túlértett – szövegek bájának, hímporának.

ekultura.hu: Melyik fordítására a legbüszkébb?

Göncz Árpád: Faulkner és Golding fordításaimra. Különösen Faulkner igen nehéz kihívást jelentett. És büszke vagyok arra is, hogy egyszer kaptam egy olyan levelet, amelyen a nevem így szerepelt: „His Excellency Fordította Göncz Árpád, President of the Republic of Hungary”. Nyilván egy könyvben látták így, és azt hitték, valami előnév.

  

A teljes interjú itt olvasható.

 

Isten éltesse sokáig! 

.

Thomas Bernhard (February 9, 1931 – February 12, 1989)

 

Thomas Bernhard, Obernathal 1982 © Sepp Dreissinger

"A nagyapák minden ember tanítói, tulajdonképpeni filozófusai, mindig ők rántják szét a függönyt, amit a többiek folyton összehúznak. Ha velük vagyunk együtt, látjuk, mi van valójában, nem a nézőteret látjuk csupán, de a színpadot is, és látunk mindent a színpad mögött. A nagyapák teremtik meg évezredek óta az ördögöt ott, ahol nélkülük csak a jóisten létezne. Általuk tapasztaljuk meg teljes egészében a színjátékot, nem csak nyomorúságos, hazug maradékaiban, komédiaként. A nagyapák dugják be az unoka fejét oda, ahol legalább valami érdekes, ha nem éppen valami elementáris látható, és folyamatosan a lényegre irányuló figyelmükkel, ők váltanak meg bennünket abból az ínségből, amelyben nagyapák nélkül kétségtelenül hamar meg kellene fulladnunk."

- Egy gyerek (részlet), fordította Sarankó Márta, In: Thomas Bernhard, Önéletrajzi írások (Autobiographische Schriften), Ab Ovo Kiadó, 2007

* * *

"Die Großväter sind die Lehrer, die eigentlichen Philosophen jedes Menschen, sie reißen immer den Vorhang auf, den die andern fortwährend zuziehen. Wir sehen, sind wir mit ihnen zusammen, was wirklich ist, nicht nur den Zuschauerraum, wir sehen die Bühne, und wir sehen alles hinter der Bühne. Die Großväter erschaffen seit Jahrtausenden den Teufel, wo ohne sie nur der liebe Gott wäre. Durch sie erfahren wir das ganze vollkommene Schauspiel, nicht nur den armseligen verlogenen Rest als Farce. Die Großväter stecken den Enkelkopf da hin, wo es mindestens etwas Interessantes, wenn auch nicht immer Elementares zu sehen gibt, und erlösen uns durch diese ihre fortwährende Aufmerksamkeit auf das Wesentliche aus der trostlosen Dürftigkeit, in welcher wir ohne Großväter zweifellos bald ersticken müssten."

- Thomas Bernhard, Ein Kind (Autobiographische Schriften, 1982)

J.M. Coetzee (born 9 February 1940)

 "The more things change the more they remain the same. History repeating itself, though in a more modest vein. Perhaps history has learned a lesson."

- J.M. Coetzee, from "Disgrace' (1999)

***

"Minél inkább változnak a dolgok, annál inkább marad minden a régiben. A történelem önmagát ismétli, csak egyszerűbb formában. A történelem talán levonta a tanulságot."

- J.M. Coetzee, Szégyen, fordította George Gábor, Art Nouveau, Pécs, 2007