Afanasy Fet

(Russian, 5 December 1820 — 3 December 1892) 

Ilya Repin: Portrait of the Poet Afanasy Fet. 1882. 

Oil on canvas. The Tretyakov Gallery, Moscow, Russia.

While Lounging In A Chair...

While lounging in a chair, I looked up at the ceiling
Where, teasing my imagination,
A circle hangs above the quiet lamp,
And spins just like a ghostly shadow.

Within the flicker there's a trace of autumn sunset:
As if, above the rooftop and the garden,
Unable to fly off, afraid to land,
Dark flocks of blackbirds circle...

No, it's not wings I hear, but hooves at the front gate!
I hear the trembling hands...
How chill the pallor of a lovely face!
How bitter parting's whisper!

Lost and in silence, I survey the distant road
Beyond the dimming garden,-
While the impatient flock of blackbirds,
Unsheltered, circles still.

© A. Wachtel, I. Kutik and M. Denner

На кресле отвалясь, гляжу на потолок...

 

На кресле отвалясь, гляжу на потолок,
Где, на задор воображенью,
Над лампой тихою подвешенный кружок
Вертится призрачною тенью.

Зари осенней след в мерцанье этом есть:
Над кровлей, кажется, и садом,
Не в силах улететь и не решаясь сесть,
Грачи кружатся темным стадом...

Нет, то не крыльев шум, то кони у крыльца!
Я слышу трепетные руки...
Как бледность холодна прекрасного лица!
Как шепот горестен разлуки!..

Молчу, потерянный, на дальний путь глядя
Из-за темнеющего сада,-
И кружится еще, приюта не найдя,
Грачей встревоженное стадо.

15 декабря 1890

Afanaszij Fet

KARSZÉKBE SÜPPEDEK

Karszékbe süppedek s nézem: a mennyezet
fehérén fénykört írt a lámpa;
ernyője lassan ing - a felgyúlt képzelet
forgó kísértet-árnynak látja.

Őszi alkonyt idéz e sápadt fény-patak:
minthogyha messze, túl a kerten,
kihűlő ég alatt kavargó varjakat
látnék gyászszínű, nagy seregben.

Nem varjú száll: kocsi. A ház elébe ér,
lázas kéz nyomja a kilincset.
Ó, a gyönyörű arc dermedt és gyolcsfehér,
éget a búcsúzó tekintet.

Nézek utána- már az út homályba fúl,
s túl a sötétség ülte kerten
suhognak egyre még, örök-hazátlanul
a varjak, nagy, riadt seregben.

Rab Zsuzsa fordítása 

_____
In: Rab Zsuzsa: Sárkányölő, Magvető, Budapest, 1965 
www.russianpoetry.net



 

Kaffka Margit

 (10 June 1880 – 1 December 1918)

     "They sat down to breakfast, enveloped by the aroma of freshly made coffee, and talked about trifles as is usual in getting acquainted. Only now was Francis able to observe his friend's mother surreptitiously, yet more leisurely. He was surprised. Paul had indeed told him once that she was only thirty-seven, but she looked even younger. Was this on account of her well-preserved dainty figure or of the light-grey dressing-gown, profusely adorned with white lace, which she gracefully drew over her slender white arm as she reached for the milk? But her face too, with its tranquil, oval profile and ivory complexion, was of the kind that withers late; it was crowned with thick, dark-brown hair which clung to the regular forehead in soft, abundant waves. The sun threw a wide band of bright yellow across the table and over the woman's shoulder. Paul lifted her hand caressingly to his lips. And again the same unfamiliar reflection crossed Francis' mind: how good it was to be here, in this bright, clean place, with the lukewarm, white stove, the flowerpots on the window-sill, the Japanese cups, the smiling woman bending her lace-covered shoulders over the table; all this, no doubt, belonged to the good things of life which he yet had to struggle for, which some day he had to win for himself.

The cup in his hand clicked slightly; he put it down, somewhat clumsily, and looked around in alarm. Nothing happened. Paul, wreathed in smiles, was softly explaining something and the maid was closing the door without a sound. How strange, how novel all his impressions were - yet nothing was really happening here. An ordinary morning, a spring-day morning - the escape from work, worry and fatigue - the fresh wind of dawn, the pleasant smell of the wide river, the hooting of the ships, the quick, panting climb up the short slope with its light-green patches of sprouting grass - that was all! And now there would be the holidays and repose, the bright and neat little house, pleasant words, and a smile, a woman's smile, radiating kindness. In the course of a few seconds, a host of dreams and emotions swarmed through his being: simple, clean, stirring, they told him of a life still before him, brimful of good things within the reach of clever, confident and struggling young man who could afford to await his turn with patient obstinacy. Wordly ease, repose, good taste and, yes, a house and a woman - he had hardly ever thought of these up to now."

–Margit Kaffka, Smouldering Crisis (excerpt)
 (more) 
Source: Danse Macabre

***

 "Asztalhoz ültek, friss, zamatos kávéillat párázott szét, és az ismerkedés apró szószaporításai folytak. Ferenc csak akkor nézte vissza loppal, de tartósan a barátja édesanyját. Meg volt lepve – Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsó karja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt, oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. A napfény végigdobta széles, elevensárga csíkját az asztalon és az asszony vállán, Pál hízelegve vonta az ajkához a kezét, és Ferenc egyszerre valami egészen különöset gondolt. Megint azt, hogy itten jó lenni; e világos, tiszta hely, langyos, fehér kályha, a virágcserepek a párkányon, a japán csészék meg az előrehajló, csipkés, mosolygó asszonyalak; – hogy mindez talán hozzátartozik a „jó”-hoz, az élethez, amiért neki még meg kell küzdeni, amit el kell érnie.

A csésze megzörrent a kezében, kicsit félszeg ijedtséggel tette le és szétnézett. Semmi! Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit, és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót. Milyen különösek, újak ezek a pillanatok – pedig itt nem történik semmi. Csak egy reggel, egy tavasznap reggele; – kizökkenés munkából, gondból, aluvásból – hajnali, friss szél, szagos, nagy folyó és hajók tülkölése – gyors, ziháló kapaszkodás a kicsi hegylejtőn, ahol világos fűfoltok zsendülnek; – ennyi! – És hogy most ünnep jön és pihenés – itt egy világos, szép kis ház, szívélyes szavak és egy mosoly, asszonymosoly, tele jósággal. És lám – érzések és álmok raja száll fel egy-két pillanat során; – egyszerűek, tiszták és meghatottak, arról, hogy az élet még hosszú és tele van jóval, amiért eszes és kemény, bízó és birkozó fiatalembernek érdemes türelmes daccal a sorát kivárni. Jómód, nyugalom, ízlés – és igen, ház és asszony –, erre mostanig alig gondolt."

 

Kaffka Margit: Csendes válságok (részlet)

 Fotó: Máté Olga

Kaffka Margit művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

.

Rumi

Jalāl ad-Dīn Muḥammad Rūmī (30 September 1207 – 17 December 1273)

TO TAKE A STEP WITHOUT FEET

This is love: to fly toward a secret sky,
to cause a hundred veils to fall each moment.
First, to let go of live.
In the end, to take a step without feet.
To regard this world as invisible,
and to disregard what appears to the self.

Heart, I said, what a gift it has been
to enter this circle of lovers,
to see beyond seeing itself,
to reach and feel within the breast.

My soul, where does this breathing arise?
How does this beating heart exist?
Bird of the soul, speak in your own words,
and I will understand.

The heart replied: I was in the workplace
the day this house of water and clay was fired.
I was already fleeing that created house,
even as it was being created.
When I could no longer resist, I was dragged down,
and my features were molded from a handful of earth.

Translated by Kabir Helminski

[The Rumi Collection, Shambhala Publications, 2005]

Rúmi

Szerelem: az ég felé repülni...

Szerelem: az ég felé repülni,
Percenként ezer fátyolt széttépni,
Kezdetben életünket feladni,
Vég-lépés után láb nélkül lépni,
A létet szemeinkből kivetni,
Tulajdon szemeinket se nézni.

Mily áldott - így szóltam a szivemhez -

Szeretők hajlékába beférni,
Szemeid látókörén túllátni,
A keblek utcájába betérni.

Ó, lelkem, honnét jött a lehellet,
És szívem dobogása! ki érti?
Madaram, legyen hangod madár-nyelv,
Rejtett értelmét elmém megérti.

Szólt szívem: Láttam az ős műhelyben
Víz és sár hajlékát forrni-égni,
Az anyag házából kirepültem,
Az anyag háza teremtett élni,
Azután, erőm fogytán, befogtak,
Formátlan létet, formába térni.

Weöres Sándor fordítása

______

In: Perzsa költők antológiája, Európa, 1968

Fernando Pessoa

(June 13, 1888 – November 30, 1935)

"Life is whatever we make it. The traveller is the journey. What we see is not what we see but who we are."

 (–Bernardo Soares, The Book of Disquiet)

***

"Az élet az, amivé mi tesszük. Az utazás az utazó maga. Nem azt látjuk, amit látunk, hanem azt, amik vagyunk."

(–Fernardo Pessoa (Bernardo Soares): A kétségek könyve, fordította Pál Ferenc, Kráter, Pomáz, 2007) / Fotó: Vitoriano Braga, 1914 (MultiPessoa)

Francis Picabia (22 January 1879 – 30 November 1953)

  Francis Picabia, 1929. Photographer unknown. 

Photo: Gamma-Keystone via Getty Images.

 Philippe Soupault: ÉPITAPHES
FRANCIS PICABIA

Pourquoi as-tu voulu
qu'on t'enterre avec tes quatre chiens
un journal
et ton chapeau
Tu as demandé qu'on écrive sur ta tombe
Bon voyage
On va encore te prendre pour un fou là-haut 

  Francis Picabia on his bicycle with his dog Ninie 

in September 1940 during a petrol shortage, photographed by his wife Olga.

Philippe Soupault: SÍRFELIRATOK

FRANCIS PICABIA

Mondd 

mért akartad hogy négy kutyáddal

egy újsággal

s a kalapoddal temessünk el

Kérted a sírodra azt véssük fel

Kellemes utazást

Bolondnak néznek majd odafent is

Parancs János fordítása

[In: A mágneses mezők, Magvető, 1984]

Hugo von Hofmannsthal (1874-1929)

BALLADE DES ÄUSSEREN LEBENS

(Ballad of the Outer Life)

Und Kinder wachsen auf mit tiefen Augen,

Die von nichts wissen, wachsen auf und sterben,

Und alle Menschen gehen ihre Wege.

Und süsse Früchte werden aus den herben

Und fallen nachts wie tote Vögel nieder

Und liegen wenig Tage und verderben.

Und immer weht der Wind, und immer wieder

Vernehmen wir und reden viele Worte

Und spüren Lust und Müdigkeit der Glieder.

Und Strassen laufen durch das Gras, und Orte

Sind da und dort, voll Fackeln, Bäumen, Teichen,

Und drohende, und totenhaft verdorrte…

Wozu sind diese aufgebaut? und gleichen

Einander nie? und sind unzählig viele?

Was wechselt Lachen, Weinen und Erbleichen?

Was frommt das alles uns und diese Spiele,

Die wir doch gross und ewig einsam sind

Und wandernd nimmer suchen irgend Ziele?

Was frommts, dergleichen viel gesehen haben?

Und dennoch sagt der viel, der „Abend” sagt,

Ein Wort, daraus Tiefsinn und Trauer rinnt

Wie schwerer Honig aus den hohlen Waben.

Josef Bartuska: Shadows, Prague, 1930

A külső élet balladája

És gyermekek nőnek fel mély szemekkel,

Semmit sem tudva nőnek és kihalnak,

És ezt az útat járja minden ember.

S édes gyümölccsé érik a fanyar mag,

S halott madárként éjidőn lehullva

Ott fekszik, s megrohasztja pár cudar nap.

És mindig fú a szél, és mindig újra

S özönnel hallunk s mondunk furcsa szókat,

És zsibbadoz tagjaink kéje-búja.

A réten útak futnak, szerte sok vak

Falucska, csupa tócsa, fáklya, lombok –

Fenyegetők s halálosan aszottak…

Mért épitették őket? S nem hasonlók

Egymáshoz? És nem érnek soha véget?

Mért sáppadok, mért sirok, mért mosolygok?

S mindez mit ér, s e játékok mit érnek?

Felnőttünk már, örök magányosok,

Céltalan vándorai csak a térnek.

Mi hasznunk ennyi és megannyi képből?

S mégis sokat mond, ki azt mondja: „Este.”

Szavából mélység és gyász úgy csorog,

Mint sűrű méz az öblös sejtű lépből.

Kardos László fordítása

_____

A világirodalom legszebb versei, II. kötet, Európa, 1978

Stefan Zweig (November 28, 1881 – February 22, 1942)

"Jacob Mendel never forgot a title or a figure; he knew every plant, every infusorian, every star, in the continually revolving and incessantly changing cosmos of the book-universe. In each literary specialty, he knew more than the specialists; he knew the contents  of the libraries better than the librarians; he knew the book-lists of most publishers better than the heads of the firms concerned though he had nothing to guide him except the magical powers of his inexplicable but invariably accurate memory. (...) Though in the last analysis unproductive and uncreative, this specifically antiquarian memory of Jacob Mendel, since it was not a printed book-catalogue but was stamped upon the grey matter of a mammalian brain, was, in its unique perfection, no less remarkable a phenomenon than Napoleon's gift for physiognomy, Mezzofanti's talent for languages, Lasker's skill at chess-openings, Busoni's musical genius. (...)

A sense of horror overcame me when, looking into the inner room behind the bar of the Cafe Gluck, I saw that the marble top of the table where Jacob Mendel used to deliver his oracles was now as bare as a tombstone.

Grown older since those days, I understood how much disappears when such a man drops out of his place in the world, were it only because, amid the daily increase in hopeless monotony, the unique grows continually more precious. Besides, in my callow youth a profound intuition had made me exceedingly fond of Buchmendel. It was through the observation of him that I had first become aware of the enigmatic fact that supreme achievement and outstanding capacity are only rendered possible by mental concentration, by a sublime monomania that verges on lunacy. Through the living example of this obscure genius of a second-hand book dealer, far more than through the flashes of insight in the works of our poets and other imaginative writers, had been made plain to me the persistent possibility of a pure life of the spirit, of complete absorption in an idea, an ecstasy as absolute as that of an Indian yogi or a medieval monk; and I had learned that this was possible in an electric-lighted cafe and adjoining a telephone box. (...) There was nothing in the world that mattered to him except his books.  Then disaster befell him.

(...)
Frau Sporschil and I went on talking about him for a long time, the two last persons to remember this strange creature, Buchmendel: I to whom in youth the bookpedlar from Galicia had given the first revelation of a life wholly devoted to the things of the spirit; she, the poor old woman who was caretaker of a cafe-toilet, who had never read a book in her life, and whose only tie with this strangely matched comrade in her subordinate, poverty- stricken world had been that for twenty-five years she had brushed his overcoat and had sewn on buttons for him. We, too, might have been considered strangely assorted, but Frau Sporschil and I got on very well together, linked, as we sat at the forsaken marble-topped table, by our common memories of the shade our talk had conjured up for joint memories, and above all loving memories, always establish a tie. (...)

Then I took my departure, feeling a trifle ashamed when I compared myself with this excellent old woman, who, so simply and so humanely, had fostered the memory of the dead scholar. For she, uncultured though she was, had at least preserved a book as a memento; whereas I, a man of education and a writer, had completely forgotten Buchmendel for years I, who at least should have known that one only makes books in order to keep in touch with one's fellows after one has ceased to breathe, and thus to defend oneself against the inexorable fate of all that lives transitoriness and oblivion."

—Stefan Zweig, from Buchmendel, (1929)

***

"Jakob Mendel egyetlen címet, egyetlen számot sem felejtett el soha, minden növényt, minden ifuzóriumot, minden csillagot ismert a könyvmindenség örökké lengő és rázkódó kozmoszában. Minden szakmából többet tudott a szakembereknél, jobban ismerte a könyvtárakat, mint a könyvtárosok, s a legtöbb esetben jobban tudta, mi van egy-egy cég raktárában, mint maguk a tulajdonosok, céduláikkal és kartotékaikkal egyetemben, pedig nem állt rendelkezésére semmi egyéb, mint az emlékezés mágiája, ez a hasonlíthatatlan, valóban csak száz meg száz különálló példán szemléltethető emlékezőtehetség. (...) 

Jakob Mendel specifikusan antikváriusi emlékezőtehetsége se termékeny, sem alkotó nem volt, csupán egy százezernyi pontból álló cím és névjegyzék, mely, ahelyett, hogy szokás szerint könyvkatalógusba írták volna, egy emlősállat lágy agykérgébe nyomódott; mégis, a maga páratlan tökéletességében ez az emlékezet nem volt csekélyebb jelenség, mint Napóleon arcmemóriája, Mezzofanti nyelvtehetsége, Lasker emlékezőtehetsége sakkjátszmák kezdetére vagy Busonié zenére. (...)

Ezért valamiféle ijedség fogott el, amikor Jakob Mendel orákulomot hirdető márványasztalát a helyiség félhomályában üresen találtam, mint a sírlapot. Csak most, hogy idősebb lettem, értettem meg, milyen sok tűnik el az ilyen emberrel, először, mert menthetetlenül egyhangúbbá való világunkban minden ritkaságot napról napra nagyobb becsben tartunk - aztán meg, az a fiatal, tapasztalatlan ember, aki egykor voltam, valami mélységes sejtelem sugallatára nagyon szerette ezt a Jakob Mendelt. Benne közelítettem meg először a nagy titkot, nála éreztem meg először, hogy ami létünkben különleges és természetfeletti, csak a belső összefogás, valami magasztos s az őrülettel szent rokonságot tartó monománia teljesítménye. Hogy a tiszta lét a szellemben, a teljes absztrakció egyetlen eszmében még ma is lehetséges, hogy létezhet elmélyedés és nem is csekélyebb, mint a hindu jogié vagy a cellájába zárt középkori szerzetesé - mégpedig létezhet egy villanyvilágítású kávéházban, egy telefonfülke tőszomszédságában, ezt a példát, fiatal emberként, sokkal inkább mint kortárs költőinktől, ettől a névtelen kis könyvárustól tanultam. 

(...)

Uramisten, hisz annak a szegény embernek nem is volt más öröme és gondja, csak a könyvek. De aztán egy nap megtörtént a szerencsétlenség. (...) Soká beszélgettünk róla, mi ketten, az utolsók, akik ezt a különös embert ismertük: én, aki egészen fiatal koromban, egzisztenciájának mikróbaszerű kicsinysége ellenére, megajándékozott a szellem tökéletesen zárt életének megsejtésével - és ő, a szegény, agyondolgozott toalettes asszony, aki könyvet soha nem olvasott, s akit földhözragadt szegény világának e részestársához csak az kötötte, hogy huszonöt éven át ő kefélte le a kabátját, és ő varrta fel a gombjait. És mégis, csodálatosan jól megértettük egymást itt, Mendel régi, elhagyott asztalánál, az együttesen felidézett árny közösségében: mert az emlékezés mindenkor összekapcsol, és kétszeresen kapcsol össze, ha szeretettel emlékezünk. (...)

Aztán pedig elmentem és szégyelltem magam e derék öregasszony előtt, aki együgyű és mégis emberi módon hű maradt a halotthoz. Mert ő, a tanulatlan asszony, ő legalább egy könyvet őrzött meg, hogy jobban emlékezhessen róla, de én, én évekre megfeledkeztem Könyves Mendelről, éppen én, akinek tudnia kellene: könyveket csak azért alkotunk, hogy önnön lélegzetünkön túl embereket kapcsoljunk magunkhoz, és így védekezzünk minden élet kérlelhetetlen ellenfele, a múlandóság és feledésbe merülés ellen."

Stefan Zweig: Könyves Mendel (részlet), Lukács Katalin fordítása

____

In: Stefan Zweig: Érzések zűrzavara, Európa, 1968

Fotó: © Hulton-Deutsch Collection/CORBIS

.

William Blake

(28 November 1757 – 12 August 1827)

William Blake by James Deville

plaster cast of head, published 1823

NPG

THE TIGER

TIGER, tiger, burning bright  

In the forests of the night,  

What immortal hand or eye  

Could frame thy fearful symmetry?  

In what distant deeps or skies

Burnt the fire of thine eyes?  

On what wings dare he aspire?  

What the hand dare seize the fire?  

And what shoulder and what art  

Could twist the sinews of thy heart?

And when thy heart began to beat,  

What dread hand and what dread feet?  

What the hammer? what the chain?  

In what furnace was thy brain?  

What the anvil? What dread grasp

Dare its deadly terrors clasp?  

When the stars threw down their spears,  

And water'd heaven with their tears,  

Did He smile His work to see?  

Did He who made the lamb make thee?

Tiger, tiger, burning bright  

In the forests of the night,  

What immortal hand or eye  

Dare frame thy fearful symmetry?

A TIGRIS

Tigris! Tigris! éjszakánk 

erdejében sárga láng, 

mely örök kéz szabta 

rád rettentő szimmetriád? 

Milyen katlan, mily egek 

mélyén gyúlt ki a szemed?

Szárnyra mily harc hőse kelt, 

aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész 

fonta szíved izmait?

És mikor elsőt vert szived, 

milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? mily vasak?

Mily kohóban forrt agyad? 

Mily üllőre mily marok 

törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett, 

mosolygott rád a mestered? 

Te voltál, amire várt? 

Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk 

erdejében sárga láng, 

mely örök kéz szabta rád 

rettentő szimmetriád? 

Szabó Lőrinc fordítása

_________

In: Örök barátaink I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958

.

Alexander Blok

(Russian, 28 November 1880 – 7 August 1921)

 To the Muse

In your innermost songs there are hidden
Fateful tidings of death.
A curse on sacred commandments,
And a profanation of joy.

And such an alluring strength
That I'm ready to pass on the rumor
That you brought angels down
With your seductive beauty...

And when you mock faith
That dim, purplish-gray
Circle I've seen before
Suddenly blazes above you

Evil or good? - You're thoroughly alien.
People speak of you enigmatically:
For some you are Muse and miracle
For me you are torment and hell.

I don't know why, at dawn,
At the time of my last strength,
Rather than die, I caught sight of your face
And begged your consolation.

I wanted us to be enemies,
So why did you present me
With flowering meadows, the starry vault-
The curse of your beauty?

More treacherous than a northern night,
More heady than golden champagne,
And more fickle than a gypsy's love
Were your terrible caresses...

And there was a fatal delight
In flouting sacred truths,
And my heart was maddened
By this bitter, wormwood passion.

29 December 1912

*

К МУЗЕ

Есть в напевах твоих сокровенных
Роковая о гибели весть.
Есть проклятье заветов священных,
Поругание счастия есть.

И такая влекущая сила,
Что готов я твердить за молвой,
Будто ангелов ты низводила,
Соблазняя своей красотой...

И когда ты смеешься над верой,
Над тобой загорается вдруг
Тот неяркий, пурпурово-серый
И когда-то мной виденный круг.

Зла, добра ли? - Ты вся - не отсюда.
Мудрено про тебя говорят:
Для иных ты - и Муза, и чудо.
Для меня ты - мученье и ад.

Я не знаю, зачем на рассвете,
В час, когда уже не было сил,
Не погиб я, но лик твой заметил
И твоих утешений просил?
Я хотел, чтоб мы были врагами,
Так за что ж подарила мне ты
Луг с цветами и твердь со звездами –
Всё проклятье своей красоты?

И коварнее северной ночи,
И хмельней золотого аи,
И любови цыганской короче
Были страшные ласки твои...

И была роковая отрада
В попираньи заветных святынь,
И безумная сердцу услада -
Эта горькая страсть, как полынь!

 29 декабря 1912

*

A MÚZSÁHOZ

Végzetes-vigasztalan halálok
Híradása titkos éneked.
Testamentumokra szórod átkod,
S földi boldogságunk megveted.

És hatalmad oly erővel árad,
Elhiszem a szóbeszédeket, –
Az angyalokat megbabonáztad,
Szépségednek mind a rabja lett...

És ha a hiten kacagsz te éppen,
Látom újra a fejed fölött
Azt a halvány, bíbor-szürke-kéken,
Fényben égő valahai kört.

Jó vagy, rossz vagy? – Egyiké se lázad.
Bölcsen írták rólad valahol:
Némelyeknek Múzsa és csodás vagy,
Énnekem meg szenvedés, pokol.

Nem tudom, egy virradati órán,
Amidőn erőm már nem maradt,
Mért nem haltam meg, de látva orcád
Kértem a vigasztalásodat?

Nem kívántalak, csak ellenségnek,
Mért is tékozoltad rám kegyed:
Csillagos eget, virágos rétet
És elátkozott szépségedet?

S álnokabb, mint észak zordon éje,
S mámorítóbb, mint arany ayi*,
S kurtább, mint cigánylány szenvedélye,
Szörnyű volt becéző ujjad is...

S könnyű lábbal szentségekre hágva,
Végzetessé vált az örömöm,
S őrület lett szívem kéje-vágya –
Keserű, akárcsak az üröm!

1912. december 19.

*ayi - francia pezsgőfajta

Baka István fordítása

.

Konstantin Simonov

(28 November, 1915 - August 28, 1979)

WAIT FOR ME

to Valentina Serova

Wait for me, and I'll come back!
Wait with all you've got!
Wait, when dreary yellow rains
Tell you, you should not.
Wait when snow is falling fast,
Wait when summer's hot,
Wait when yesterdays are past,
Others are forgot.
Wait, when from that far-off place,
Letters don't arrive.

Wait, when those with whom you wait
Doubt if I'm alive.

Wait for me, and I'll come back!
Wait in patience yet
When they tell you off by heart
That you should forget.
Even when my dearest ones
Say that I am lost,
Even when my friends give up,
Sit and count the cost,
Drink a glass of bitter wine
To the fallen friend -
Wait! And do not drink with them!
Wait until the end!

Wait for me and I'll come back,
Dodging every fate!
"What a bit of luck!" they'll say,
Those that would not  wait.
They will never understand
How amidst the strife,
By your waiting for me, dear,
You had saved my life.
Only you and I will know
How you got me through.
Simply - you knew how to wait -
No one else but you.

1941

(Source)

The Poems and Life of Konstantin Simonov / Стихи и жизнь Константина Симонова

Valentina Serova (1917-1975)

Valentina Serova and  Konstantin Simonov

Konsztantyin Szimonov: VÁRJ REÁM

 

Várj reám, s én megjövök,

hogyha vársz nagyon,

várj reám, ha sárga köd

őszi búja nyom;

várj, ha havat hord a szél,

várj, ha tűz a nap,

várj, ha nem is jön levél

innen néhanap;

várj, ha nem vár senkit ott

haza senki már,

s ha nógat is bárki, hogy

nem kell várni már.

Várj reám, s én megjövök.

Fordulj daccal el,

ha álltatják ösztönöd,

hogy: feledni kell...

ha lemondtak rólam már

apám s lányom is,

s jóbarát már egy se vár--

...szinte látom is:

borral búsul a pohár,

s könnyet ejt szemük,

rám gondolva. De te várj

s ne igyál velük.

Várj reám! Ó átkelek

minden vészen én.

Aki nem várt, rám nevet:

"Szerencsés legény".

Nem tudhatja senki sem,

te meg én csupán,

hogy te jártál ott velem

öldöklő csatán,

s te mentettél meg, de hogy?

Egyszerű titok:

várni tudtál rám, ahogy

senki sem tudott.

 Lányi Sarolta fordítása

.