Howard Nemerov (1920-1991)

SNOWFLAKES 

Not slowly wrought, nor treasured for their form 

In heaven, but by the blind self of storm 

Spun off, each driven individual 

Perfected in the moment of his fall.

HÓPIHE

Nem gondos mű, mit tárolnak az égben

Szépségéért: a vak vihar hevében

Peregve, űzve s a magasból esve

Készül egyénire, tökéletesre.

Tótfalusi István fordítása

_____

In: Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990

Photo: Wilson A. Bentley (1890)

Barbu Fundoianu (Benjamin Fondane)

(November 14, 1898 – October 2, 1944)

Cântece simple: Mărior 

III

Din nou ne cheamă iarna la sobă, să vorbim.
Ciori au bătut văzduhul ca nişte cuie şi-mi
place-n urechi tăcerea cum scârţâie... Pesemne,
iar au pornit, în uliţi, căruţele cu lemne.
Amurg. De-ar bate-n uşă deodată, cineva,
desigur că i-aş spune: intră! şi ai intra.
Tăcerea-n noi şi-n seara căzută-ntre covoare,
ar fierbe ca un cântec călduţ, de samovare.
N-ai întreba nimica şi-ai aştepta răspuns —
Ţi-aş spune: o lumină din mine s-a ascuns.
Vrei să ţi-i pun la sobă pantofii de mătasă?
Ţi-aş spune: ai picioare ca iepuri mici de casă;
şi vorbele-ar rămâne limpezi şi grele-n noi,
ca ciorile surprinse de moarte într-un sloi.
Şi mi-ar fi poate frică să nu ghicesc ce-nseamnă
făptura ta, împinsă aicea dintr-o toamnă,
cu capu-n mâni visată, deştept, de-atâtea ori!...
 — Am bănuit că-i iarnă afară după ciori,
şi-aş fi voit să-l dărui cuiva, ca să-l ascunză,
sufletul, cât o umbră crescută sub o frunză.

1922, Din volmul „Privelişti”

Benjamin Fondane (c. 1935)

EGYSZERŰ ÉNEK: MĂRIOR

III

A tél ismét a tűzhöz — csöndes beszédre hí.
Az eget varjak ezre szegekkel verte ki.
A nyikorgó csönd újra jótékonyan borul rám,
úgy látszik, tűzifával jár a szekér az utcán.
Szürkül. Valaki hozzám ha most kopogna be,
nyitnám az ajtót: tessék! S belépnél rajta te.
A csönd itt forrna bennünk s a szőnyegek lágy bolyha
között, s az alkonyatban szamovárként dalolna.
Nem kérdeznél, de kérdőn tekintenél felém.
S én mondanám, hogy elbújt bennem egy röpke fénye.
Tegyem a kályha mellé kis selyemtopánkádat?
S szólnék: mint pici nyúlé, oly törékeny a lábad;
s oly tiszta, csöndes lenne a kettőnk szava már,
mint varjú, hogyha jégbe fagyasztja a halál.
S talán rettegnék tőle, nehogy még kitaláljam,
mit is jelent a lényed, s az ősz mért hagyott nálam,
amint így ébren álmodsz, s nézel a messzeségbe.
Gyanakodtam a kinti varjak miatt a télre, —
s hogy eldugja a lelkem, rábíztam volna másra,
hiszen csak akkorácska, mint egy falevél árnya.

1922

Majtényi Erik fordítása

_____

B. Fundoianu: A KÖLTÉS ÉS ÁRNYÉKA, Kriterion, 1972, 40. old.

Thomas Hardy

(2 June 1840 – 11 January 1928)

Afterwards

When the Present has latched its postern behind my tremulous stay,

And the May month flaps its glad green leaves like wings,

Delicate-filmed as new-spun silk, will the neighbours say,

'He was a man who used to notice such things'?

If it be in the dusk when, like an eyelid's soundless blink,

The dewfall-hawk comes crossing the shades to alight

Upon the wind-warped upland thorn, a gazer may think,

'To him this must have been a familiar sight.'

If I pass during some nocturnal blackness, mothy and warm,

When the hedgehog travels furtively over the lawn,

One may say, 'He strove that such innocent creatures should come to no harm,

But he could do little for them; and now he is gone.'

If, when hearing that I have been stilled at last, they stand at the door,

Watching the full-starred heavens that winter sees

Will this thought rise on those who will meet my face no more,

'He was one who had an eye for such mysteries'?

And will any say when my bell of quittance is heard in the gloom

And a crossing breeze cuts a pause in its outrollings,

Till they rise again, as they were a new bell's boom,

'He hears it not now, but used to notice such things'?

Azután

Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen,

  a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt,

víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem:

 „Ő olyan ember volt, aki erre figyelt"?

Ha eljön az alkony s mint pilla, ha rezzen nesztelenül,

   röpül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv,

fenn a hegyen — gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül:

   „Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld"?

Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt

   s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt,

mondják-e: „Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt,

   de nem tehetett sokat értük s most immár tovatűnt"?

Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt,

   bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég,

akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők:

  „Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét"?

S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsuharang,

   és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt,

hallatszik újra, mintha újonnan kondul a hang:

   „Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt"?

Vas István fordítása

_____

A világirodalom legszebb versei, II. kötet, 6-7. o.

Európa, Budapest, 1978

Paul Valéry

(30 octobre 1871 - 20 juillet 1945)

 

Le Sylphe

Ni vu ni connu
Je suis le parfum
Vivant et défunt
Dans le vent venu!

Ni vu ni connu
Hasard ou génie?
À peine venu
La tâche est finie!

Ni lu ni compris?
Aux meilleurs esprits
Que d’erreurs promises!

Ni vu ni connu,
Le temps d’un sein nu
Entre deux chemises!

(Charmes, 1922)

***

Tündér

Volt-nincs a nevem,
szél erredobott
illatja vagyok,
holt és eleven!

Volt-nincs a nevem,
lángész? vakeset?
Még itt se terem,
s már nyoma veszett!

Nem látsz, nem is értsz?
Légy bármilyen ész,
tévútra terellek!

Volt-nincs - míg a két
ing között picikét
felvillan a melled!

Somlyó György fordítása

________

In: Somlyó György: Az utazás, Magvető, Budapest, 1984

.

Paul Valéry

(30 octobre 1871 - 20 juillet 1945)

L'« écrivain »: il en dit toujours plus et moins qu'il ne pense.
Il enlève et ajoute à sa pensée.
Ce qu'il écrit enfin ne correspond à aucune pensée réelle.
C'est plus riche et moins riche. Plus long et plus bref. Plus clair et plus obscur.
C'est pourquoi celui qui veut reconstituer un auteur a partir de son oeuvre se construit nécessairement un personnage imaginaire.

*

Rien de plus original, rien de plus soi que de se nourrir des autres. Mais il faut les digérer. Le lion est fait de mouton assimilé.

*

Tout dispositif poétique repose sur un fait mathématique enveloppé.

*

Élégance — minimum dans l'abondance. Il faut que l'abondance soit devinée mais signifiée par un minimum.

*

La mathématique est une manière de penser — une pensée — la seule — qui soit (ou qui puisse être) ce qu'elle représente et qui représente ce qu'elle est.

*

La vie est quelque chose qui se passe entre 8000 m d'altitude et 8000 m de profondeur.

*

La merveille de la vie réside dans la combinaison de la spontanéité apparente et de l'organisation.

Dans le non-vivant, c'est une dégradation ou diffusion qui est le spontané, le naturel, le ce à quoi il faut s'attendre — , le probable.

[Paul Valéry, Cahiers]

Gisèle Freund (1912-2000): Paul Valéry, Paris, 1938

RMN

Az író mindig többet és kevesebbet mond, mint amit gondol.
Elvesz gondolatából és hozzátesz.
Amit végül leír, semmiféle valóságos gondolattal nem azonos.
Gazdagabb és kevésbé gazdag. Hosszabb és rövidebb. Világosabb és homályosabb.
Ezért van az, hogy ha valaki a művei alapján akar megalkotni egy írót, szükségképpen egy képzelt személyt alakít ki.
*
Mi sem eredetibb, mi sem jelenti inkább önmagunkat, mint ha másokból táplálkozunk. Csak emészteni kell. Az oroszlán magához hasonított juhokból áll.
*
Minden költői szerkezet egy rejtett matematikai tényen alapszik.
*
Elegancia – a bőség minimuma. Sejtetni a bőséget, de csak a kifejezés minimumával.
*
A matematika egyfajta gondolkodásmód — olyan gondolat — az egyetlen ilyen — amely az (vagy az lehet), amit képvisel, és azt képviseli, ami.
*
Az élet olyasvalami, ami 8000 méter magasság és 8000 méter mélység között történik.
*
Az élet csodája a látszólagos spontaneitás és a szervezettség összefonódásában rejlik.
Az élettelen dolgokban a leépülés, a szétesés a spontán, a természetes folyamat, a várható — a valószínűség.

_________

[Paul Valéry: Füzetek, fordította Somlyó György]

.

Ezra Pound

(30 October 1885 – 1 November 1972)

The Lake Isle

O GOD, O Venus, O Mercury, patron of thieves,
Give me in due time, I beseech you, a little tobacco-shop,
With the little bright boxes
               piled up neatly upon the shelves
And the loose fragrant cavendish
               and the shag,
And the bright Virginia
               loose under the bright glass cases,
And a pair of scales not too greasy,
And the whores dropping in for a word or two in passing,
For a flip word, and to tidy their hair a bit.

O God, O Venus, O Mercury, patron of thieves,
Lend me a little tobacco-shop,
              or install me in any profession
Save this damn'd profession of writing,
              where one needs one's brains all the time.

Alvin Langdon Coburn: Ezra Pound, 1916

A  BOLDOGOK SZIGETE

Ó, Isten, Venus, Mercur, tolvajok patrónusa,

Adjatok idejében, könyörgöm, egy kis trafikot

A polcon csinosan feltornyozott 

                                kis fényes skatulákat,

S a pakkolatlan illatos Cavendish-t

                                 a az apróra vágott pipadohányt,

S a szőke Virginiát

                                 szabadon fényes üvegrekeszében,

S egy mérleget, nem túl szutykosat,

S a könnyű lányokat az utcáról betérve egy-két szóra,

Egy röpke szóra, s hogy hajuk igazítsák.

Ó, Isten, Venus, Mercur, tolvajok patrónusa,

Juttassatok egy kis trafikot,

                                 vagy ültessetek bármely mesterségbe,

Kivéve átkozott céhed: írás

                                 hol éjjel-nappal agyunk dolgozik.

Károlyi Amy fordítása

______
Ezra Pound versei, Európa, Bp., 1991


.

Sylvia Plath

(October 27, 1932 – February 11, 1963)

12. 

There are times when a feeling of expectancy comes to me, as if something is there, beneath the surface of my understanding, waiting for me to grasp it. It is the same tantalizing sensation when you almost remember a name, but don't quite reach it. I can feel it when I think of human beings, of the hints of evolution suggested by the removal of wisdom teeth, the narrowing of the jaw no longer needed to chew such roughage as it was accustomed to; the gradual disappearance of hair from the human body; the adjustment of the human eye to the fine print, the swift, colored motion of the twentieth century. The feeling comes, vague and nebulous, when I consider the prolonged adolesence of our species; the rites of birth, marriage and death; all the primitive, barbaric ceremonies streamlined to modern times. Almost, I think, the unreasoning, bestial purity was best. Oh, something is mere, waiting for me. Perhaps someday the revelation will burst in upon me and I will see the other side of this monumental grotesque joke. And then I'll laugh. And then I'll know what life is. 

17. 

A little thing, like children putting flowers in my hair, can fill up the widening cracks in my self-assurance like soothing lanolin. I was sitting out on the steps today, uneasy with fear and discontent. Peter, (the little boy-across-the-street) with the pointed pale face, the grave blue eyes and the slow fragile smile came bringing his adorable sister Libby of the flaxen braids and the firm, lyrically-formed child-body. They stood shyly for a little, and then Peter picked a white petunia and put it in my hair. Thus began an enchanting game, where I sat very still, while Libby ran to and fro gathering petunias, and Peter stood by my side, arranging the blossoms. I closed my eyes to feel more keenly the lovely delicate-child-hands, gently tucking flower after flower into my curls. "And now a white one," the lisp was soft and tender. Pink, crimson, scarlet, white ... the faint pungent odor of the petunias was hushed and sweet. And all my hurts were smoothed away. Something about the frank, guileless blue eyes, the beautiful young bodies, the brief scent of the dying flowers smote me like the clean quick cut of a knife. And the blood of love welled up in my heart with a slow pain.  

From 'The Journals of Sylvia Plath 1950-1962' (1982) 

 

Sylvia Plath posed with her typewriter. Yorkshire, England, 1956. 

Images courtesy Mortimer Rare Book Room

12. 

Bizonyos időszakokban érthetetlen várakozás tölt el, mintha ott lent, az értelem felszíne alatt valami csak arra várna, hogy megragadjam. Hasonlít ez ahhoz a kínzó érzéshez, amikor majdnem eszedbe jut egy név, mégsem tudod pontosan fölidézni. Ezt érzem, amikor az emberi lényre gondolok, az evolúció olyan elhintett utalásaira – a két bölcsességfogam elvesztéséről ugrott be most –, mint a keskenyedő állkapocs, amelynek nem kell már olyan durva táplálékot megrágnia, vagy a szőr fokozatos eltűnése a testen, no és a szem alkalmazkodása a nyomtatott betűkhöz, a huszadik század fölgyorsult, színes mozgásához. Ugyanez a homályos és bizonytalan érzés fog el, ha emberfajunk elnyújtott kamaszkorára gondolok, a születés, a házasság, a halál rítusaira, mindahány ősi és barbár ceremóniára, amely mostanára a modern időkhöz igazodott. Néha szinte azt gondolom, hogy az oktalan, állati tisztaság jobb volt. Ó, valami vár ott lent. Talán egy napon rám tör a megvilágosodás, és akkor látni fogom ennek a nagyszabású groteszk játéknak a másik oldalát is. És akkor nevetek egy jót. És akkor tudni fogom, hogy mi az élet.

17. 

A magabiztosságom falán támadó réseket, mint csillapító lanolin, kitölti egy-egy apróság: például gyerekek virágot tűznek a hajamba. Ma kiültem a lépcsőre, teli nyugtalansággal és elégedetlenséggel. Peter (a szomszéd kisfiú), nagy, kék szemek, elkeskenyedő arc, lassan felderülő, törékeny mosoly, áthozta imádnivaló kishúgát, Libbyt, a lenszőke copfos, líraian szép, tömör gyerektestű kislányt. Gyámoltalanul álldogáltak egy ideig, azután Peter letépett egy fehér petúniát, és a hajamba tűzte. Így kezdődött el a megejtő játék: az én szerepem az volt, hogy csendben üljek, Libby oda-vissza futkosott, hogy begyűjtse a petúniát. Peter pedig mellettem állt, és elrendezte a szirmokat. Becsuktam a szememet, hogy jobban érezzem a kedves, finom gyerekkezek érintését, amint virágot virág után tűztek a hajamba. – Most egy fehéjet – még selypíteni is gyengén tudtak. Rózsaszín, karmazsin, skarlátvörös, fehér… a bágyadt, szúrós illat édessége tompult. Minden bánatom elsimult. Volt valami a tiszta, kék szemekben, a szép gyerektestekben, a haldokló virágok kurta illatában, ami úgy sújtott rám, mint egy kés gyors és hideg pengéje. És a szeretet vére lassú fájdalommal gyűlt fel a szívemben. 

Lázár Júlia fordítása

_______

Sylvia Plath: NAPLÓK, 1950-1962, Cartaphilus Kiadó, Bp., 2004

 

Dylan Thomas

(27 October 1914 – 9 November 1953) 

Especially When the October Wind 

Especially when the October wind
With frosty fingers punishes my hair,
Caught by the crabbing sun I walk on fire
And cast a shadow crab upon the land,
By the sea's side, hearing the noise of birds,
Hearing the raven cough in winter sticks,
My busy heart who shudders as she talks
Sheds the syllabic blood and drains her words.

Shut, too, in a tower of words, I mark
On the horizon walking like the trees
The wordy shapes of women, and the rows
Of the star-gestured children in the park.
Some let me make you of the vowelled beeches,
Some of the oaken voices, from the roots
Of many a thorny shire tell you notes,
Some let me make you of the water's speeches.

Behind a pot of ferns the wagging clock
Tells me the hour's word, the neural meaning
Flies on the shafted disk, declaims the morning
And tells the windy weather in the cock.
Some let me make you of the meadow's signs;
The signal grass that tells me all I know
Breaks with the wormy winter through the eye.
Some let me tell you of the raven's sins.

Especially when the October wind
(Some let me make you of autumnal spells,
The spider-tongued, and the loud hill of Wales)
With fists of turnips punishes the land,
Some let me make you of the heartless words.
The heart is drained that, spelling in the scurry
Of chemic blood, warned of the coming fury.
By the sea's side hear the dark-vowelled birds. 

Lee Miller: Dylan Thomas

Vogue Studio, London, December 1946

(Source)

Kiváltképp ha az októberi szél 

Kiváltképp ha az októberi szél
Fagyos ujjakkal bünteti hajam,
Ráklábu nap fog el, tűzön megyek
S árnyék-rákot vetek a földre még,
Tengerparton, hol madárraj zajong,
Holló krákog, botra űzte a tél,
Nehéz szívem borzong, amíg beszél:
Szótag-vért és ömlő szavakat ont.

Szavak tornyába zárva látom én:
A láthatáron járva, mint a fák,
Nők szó-árnya suhan a park füvén
Csillagmozgású gyermekhad fut át.
Magánhangzó bükkökből vágom őket,
Vagy kemény tölgyhangzókból, tövises
Bozótok gyökereiből, de lesz
Olyan is, mit víz beszédéből szőttem.

Páfrány-cserép mögött az óra leng,
Mondja az óra-szót - ideg-jelentést
Repít nyeles korong, reggelt jelent és
Szelet ráng a kakas ugrálva fent.
Mezők jeleiből formálom őket,
Jelző fűből, mely jelzi, mit tudok,
S férges téllel áttöri szemgolyód -
Mások meg a holló bűnéből nőttek.

Kiváltképp ha az októberi szél
(Hadd tépjem őket Wales póknyelvű, hangos
Dombjairól mint őszi bűvös hangot)
Répaököllel büntet, vad vidék:
Hadd gyúrjam őket szívtelen szavakból -
Vértelen a szív: olvasott az ér gyors
Lüktetéséből s látta már a tébolyt.
Parti rigók sötét hangzói - hallod?

Képes Géza fordítása

 Lee Miller: Dylan Thomas 

London, December, 1946

(Source)

________

 [Dylan Thomas összegyűjtött versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966]

.

Dylan Thomas

(27 October 1914 – 9 November 1953)

And Death Shall Have no Dominion

And death shall have no dominion.
Dead men naked they shall be one
with the man in the wind and the west moon.
When their bones are picked clean and the clean bones gone;
they shall have stars at elbow and foot.
Though they go mad they shall be sane;
though they sink through the sea they shall rise again;
though lovers be lost love shall not.
And death shall have no dominion.

And death shall have no dominion.
Under the windings of the sea
they lying long shall not die windily;
twisting on racks when sinews give way,
strapped to a wheel, yet they shall not break;
faith in their hands shall snap in two.
And the unicorn evils run them through;
split all ends up they shan't crack.
And death shall have no dominion.

And death shall have no dominion.
No more may gulls cry at their ears
or waves break loud on the seashores;
Where blew a flower may a flower no more
Lift its head to the blows of the rain;
Though they be mad and dead as nails,
Heads of the characters hammer through daisies;
Break in the sun till the sun breaks down,
And death shall have no dominion.


***


ÉS NEM VESZ RAJTUK ERŐT A HALÁL

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Kálnoky László fordítása



______
[Dylan Thomas összegyűjtött versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966]

.

Georg Trakl

(3 February 1887– 3 November 1914)

 

 Josef Humplik: Büste von Georg Trakl. 1926. 

Source: Lexikon Literatur in Tirol 

Autumn of the Lonely 

The dark autumn returns filled with fruit and abundance,
Yellow brilliance of beautiful summer days.
A pure blueness steps from a decayed sheath;
The flight of birds resounds with ancient legends.
The wine is pressed, the mild stillness
Filled with the soft answer to dark questions.

And here and there, a cross on barren hill;
In the red forest a herd wanders off.
The cloud roams over the pond-mirror;
The countryman's calm gesture is at rest.
Very softly the blue wing of the evening touches
A roof of dried straw, the black earth.

Soon stars nest in the brows of the weary;
In cool rooms a silent modesty enters
And angels step gently from the blue
Eyes of lovers, who suffer more softly.
The reed murmurs; a bony horror seizes
When dew drips blackly from bare willows.

Translation by Jim Doss and Werner Schmitt

Source: Loch Raven Review

Der Herbst des Einsamen

Der dunkle Herbst kehrt ein voll Frucht und Fülle.

Vergilbter Glanz von schönen Sommertagen.
Ein reines Blau tritt aus verfallner Hülle;
Der Flug der Vögel tönt von alten Sagen.
Gekeltert ist der Wein, die milde Stille
Erfüllt von leiser Antwort dunkler Fragen.

Und hier und dort ein Kreuz auf ödem Hügel;
Im roten Wald verliert sich eine Herde.
Die Wolke wandert übern Weiherspiegel;
Es ruht des Landmanns ruhige Geberde.
Sehr leise rührt des Abends blauer Flügel
Ein Dach von dürrem Stroh, die schwarze Erde.

Bald nisten Sterne in des Müden Brauen;
In kühle Stuben kehrt ein still Bescheiden
Und Engel treten leise aus den blauen
Augen der Liebenden, die sanfter leiden.
Es rauscht das Rohr; anfällt ein knöchern Grauen,
Wenn schwarz der Tau tropft von den kahlen Weiden.

Georg Trakl, 1889

~

MAGÁNOS ŐSZ 

Homályos ősz jön, telt s gyümölccsel édes,

a nyári nap halódó fénye sárga.
A széthasadt ködből még tiszta kék les;
madár ha száll, akár mesékben szállna.
Hordókra vár a bor s a csönd a széles
pincék homályán megdermedve áll ma.

Amott a puszta dombon egy kereszt ül;
rozsdás erdőn bolyong a nyáj fehéren.
Egy felleg húz a tó tükrén keresztül;
a földműves pihenni tér be éppen.
Az este kékes szárnya halkan pendül
a száraz zsúptetőn s az árokszélen.

Most csillag fészkel már az álmos pillán;
hűvös szobákban csendes béke hallgat,
a szeretők szelíd szeméből immár
halk angyal lép elő, a szárnya lankadt.
És zúg a nád; kísértet hangja sír rám,
csupasz füzekről, hallom, hull a harmat.

Radnóti Miklós fordítása

Georg Trakl: Self-Portrait

Painted probably in the studio of Max von Esterle

Innsbruck, November, 1913

_______

Georg Trakl válogatott versei

Kozmosz Könyvek, 1972

Wersch's Trakl-Site

.