Tomas Tranströmer

(Born 15 April 1931, Stockholm, Sweden)

The Nobel Prize in Literature 2011 is awarded to Tomas Tranströmer "because, through his condensed, translucent images, he gives us fresh access to reality". (Nobelprize.org)

 *

VIHAR
STORM

Vándor és őstölgy akad össze itten,
mint kövült szarvas nagy erős agancsát
nyújtja, és mélyzöld színű vár a háttér:
   ősszel a tenger.

Északon zápor, hol a vackor érik.
Ébren éj mélyén figyel itt az ember
és a csillagkép-sereg imbolyog fenn
   tölgy-terebélyesen.

Weöres Sándor fordítása


C-DÚR
C-DUR

Mikor kilépett az utcára a találka után,
hó kavargott a levegőben.
Mialatt szeretkeztek,
eljött a tél.
Fehéren világított az éjszaka.
Sietésre ösztökélte az öröm.
Lejtett az egész város.
Elsuhanó mosolyok –
mosolygott mindenki a felhajtott gallérok mögött.
Lehetett!
És a kérdőjelek Isten létéről kezdtek el énekelni.
Úgy vélte.

Elszabadult egy dallam
s hosszú léptekkel
a kavargó hóban járt.
A C-hang felé vándorolt minden.
A C felé irányult egy remegő iránytű
Egy teljes óra a fájdalmak felett.
Könnyű volt!
Mindenki mosolygott a felhajtott gallérok mögött.

Thinsz Géza fordítása

A FÉLKÉSZ ÉG
DEN HALVFARDIGA HIMLEN

A csüggedés félbeszakítja útját.
A rettegés félbeszakítja útját.
A keselyű félbeszakítja szárnyalását.

Előcsurran a szorgos fény,
a kísértetek is kortyintanak egyet.

És előkerülnek festményeink,
jégkori műtermeink vörös állatai.

Előbb-utóbb mindannyian körültekintünk.
Százszámra járunk a napon.

Félig kitárt ajtó valahány ember,
a térre nyílik, amely mindnyájunké.

A végtelen táj alattunk.

Víz fénylik a fák közt.

Földre nyíló ablak a tó.

Thinsz Géza fordítása


PRELÚDIUMOK
PRELUDIER

I
Visszaretten a hólatyakon átcsoszogó valami.
Töredéke annak, ami még hátra van.
Egy fal ház nélkül. Valami szem nélkül. Kemény.
Egy arc fogakból.
Egy magányos fal. Vagy tán ott a ház?
csak én nem látom?
A jövő: üres házak serege,
tapogatózva keresnek utat a hólatyakban.

II
Két igazság közeledik egymáshoz. Egyik
   belülről, másik kívülről,
s ahol összeakadnak, ott az alkalom,
   hogy megláthasd önmagad.
Aki rájön, mi készül,
   rémülten felkiált: "Megálljatok!
Történjék bármi, csak ne kelljen megismernem
   önmagam."

S akad egy hajó, mely ki akar kötni – épp
   itt kísérli meg –
ezerszer is megkísérli.

Erdő sötétjéből hosszú csáklya
   vetődik be a nyitott ablakon
a vendégek közé, kik táncoltak fölhevülésig.


III

A lakást, melyben életem java részét leéltem, ki kell rámolni. Most már egészen üres. A horgony fölhúzva – s bár tovább tart a gyász –, ez a legkönnyebb lakás a városban. Az igazság megvan bútorok nélkül. Körülutaztam az életet és visszatértem a kiindulópontra: egy kiürített szobába. Amik itt történtek velem, a falakon jelennek meg mint egyiptomi freskók, jelenetek egy sírkamra mélyén. De egyre inkább kifakulnak. Tudniillik, túl erős a fény. Az ablakok kitágultak. Az üres lakás égnek irányított nagy látcső. Csend van, mint egy kvéker ájtatosságon. A hátsó udvar galambjait hallani csak, ők turbékolnak.

Károlyi Amy fordítása


ÁTLÁTVA A TEREPEN
MARKGENOMSKADANDE

A fehér nap kiömlik a szmogra,
a csuromvizes fény letapogatódzik

a legalsó szememhez: mélyen
a város alatt fölfelé tekintek,

alulról nézem az utcákat, a házak alaprajzát, –
mintha légi felvétel lenne, hadviselő város,

csak megfordítva – vakondfénykép:
fülledt színű, néma négyszögek.

Ott születnek a határozatok. A holtak csontjai
nem különböztethetők meg az élőkétől.

Kitágul a napfény,  beárad
a repülők kabinjába és a borsóhüvelyekbe.

Thinsz Géza fordítása


OKTÓBERI VÁZLAT
SKISS I OKTOBER

Rozsdától szeplős a vontatóhajó. Mit keres itt, messze kint a parton?
Hajó: súlyosodó, eloltott lámpa a hidegben.
De villognak a fák vad színei! Jelek a túlsó partra.
Talán valaki azt akarja, hogy érte menjenek.

Útban hazafelé: sarjadó tintagombák a pázsiton.
Valaki régóta zokogott egymagában, lenn a sötétben:
felnyújtja segélykérő ujjait.
A földé vagyunk.

Thinsz Géza fordítása




A RÁDIUSZ MENTÉN
LANGS RADIEN

I
Napfényben csillámlik a jégfedte folyó.
itt a világ kupolája.
A csend.

Ülök egy partra húzott felborított csónakon
s a csönd mákonyát nyeldesem, lassan
forog velem a világ.

II
A végtelenbe tágul egy kerék, körbe fordul.
Itt a középen csaknem
mozdulatlan.

Kívülebb kirajzolódik a mozgás: lépések a havon
a homlokzatok mentén vánszorgó
írás.

Az autóút mennydörgő forgalma
és a zajtalan forgalom:
a hazajáró lelkeké.

Távolabb: a tragédia álarcai, ellenszélben
a sebesség robajában – távolabb;
a rohanás

hol a szerelem legvégső szavai párolognak -
acélszárnyakon kúszó
vízcseppek –

kiáltozó arcélek - összecsörrennek a leakasztott
fejhallgatók –
kamikaze!

III
Csillámlik és hallgat a jégfedte folyó.
Az árnyak mélyen fekszenek itt
hang nélkül.

Robbanás volt minden egyes léptem, amíg ideértem
átfesti a csönd
átfesti.

Thinsz Géza fordítása



TITKOK AZ ÚTON
HEMLIGHETER PA VAGEN

Napfény hullt az alvó férfi arcára.
Élénkebb lett az álma,
de nem ébredt fel.

Árnyék hullt a férfi arcára, aki
a nap heves, türelmetlen sugarában
járt-kelt a többiekkel.

Mintha záporeső kerekedne, hirtelen besötétült.
Egy szobában álltam, mely magában foglalt minden pillanatot –
pillangómúzeum.

És mégis, a nap épp oly heves, mint azelőtt.
Türelmetlen ecsetvonásokkal festi a világot.

Thinsz Géza fordítása
_____
[SZÉDÍTŐ TÁJ, TIZENEGY SVÉD KÖLTŐ, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974]

További versei magyarul: itt , itt és itt.

Photo © Ulla Montan. 

Courtesy: Albert Bonniers Förlag

His official site 

The books and writers Tomas Tranströmer page

SECRETS ON THE WAY

Daylight struck the face of a man who slept.
His dream was more vivid
but he did not wake.

Darkness struck the face of a man who walked
among the others in the sun's strong
impatient rays.

It was suddenly dark, like a downpour.
I stood in a room that contained every moment –
a butterfly museum.

And the sun still as strong as before.
Its impatient brushes were painting the world.

Translation by Robin Fulton

________

[Tomas Tranströmer, The Great Enigma: New Collected Poems, New Directions Publishing, 2006]

ALLEGRO

After a black day, I play Haydn,

and feel a little warmth in my hands.

The keys are ready. Kind hammers fall.

The sound is spirited, green, and full of silence.

The sound says that freedom exists

and someone pays no tax to Caesar.

I shove my hands in my haydnpockets

and act like a man who is calm about it all.

I raise my haydnflag. The signal is:

“We do not surrender. But want peace.”

The music is a house of glass standing on a slope;

rocks are flying, rocks are rolling.

The rocks roll straight through the house

but every pane of glass is still whole.

ALLEGRO

Fekete nap végén Haydnt játszom
és derűs meleget érez a kezem.

Kedve van a billentyűknek. Lágy kalapács üt.
Zöld a hangja, élénk és nyugodt.

Van szabadság, mondja a hang,
s hogy a császárnak nem fizet valaki adót.

Haydn-zsebembe csúsztatom kezem,
azt utánozva, aki nyugalommal néz a világra.

Felvonom a Haydn-zászlót – és ez azt jelenti:
"Nem adjuk meg magunkat. De békét akarunk."


Lejtőn álló üvegház a zene,
hol kövek szállnak, kövek gördülnek.


És a kövek átzuhognak a házon,
de mindegyik ablak ép marad.


Thinsz Géza fordítása



.

Alastair Reid - The O-Filler

(Scottish, b. 1926)

One noon in the library, I watched a man—
imagine!—filling in O's, a little, rumpled
nobody of a man, who licked his stub of pencil
and leaned over every O with a loving care,
shading it neatly, exactly to its edges,
until the open pages
were pocked and dotted with solid O's, like villages
and capitals on a map. And yet, so peppered,
somehow the book looked lived in and complete.

That whole afternoon, as the light outside softened,
and the library groaned woodenly,
he worked and worked, his o-so-patient shading
descending like an eyelid over each open O
for page after page. Not once did he miss one,
or hover even a moment over an a,
or an e or a p or a g. Only the O's—
oodles of O's, O's multitudinous, O's manifold,
O's italic and roman.
And what light on his crumpled face when he discovered—
as I supposed — odd woords, like zoo and ooze,
polo, oolong and odontology!

Think now, in that limitless library,
all round the steep-shelved walls, bulging in their bindings,
books stood, waiting. Heaven knows how many
he had so far filled, but no matter, there still were
uncountable volumes of O-laden prose, and odes
with inflated capital O's (in the manner of Shelley),
O-bearing Bibles and biographies,
even whole sections devoted to O alone,
all his for the filling. Glory, glory, glory!
How lovely and open and endless the world must have seemed to him,
how utterly clear-cut! Think of it. A pencil
was all he needed. Life was one wide O.

Anyway, why in the end should O's not be closed
as eyes are? I envied him. After all,
sitting across from him, had I accomplished
anything as firm as he had, or as fruitful?
What could I show? a handful of scrawled lines,
and afternoon yawned and wondered away,
and a growing realization that in time
even my scribbled words would come
under his grubby thumb, and the blinds be drawn
on all my O's. And only this thought for comfort—
that when he comes to this poem, a proper joy
may amaze his wizened face, and, O, a pure pleasure
make his meticulous pencil quiver.

AZ O-KITÖLTŐ

Egy délután a könyvtárban megfigyeltem

hogy valaki — képzeld — kitöltögeti az O-kat;

aszott, semmi kis ember: ceruzacsonkját nyalogatva

odahajolt minden O fölé féltő gonddal,

takarosan bevonalkázta őket,

pont a szélükig, míg tele nem pettyeződtek

a nyitott oldalak tömör O-kal, mint a térkép

városokkal, fővárosokkal. És így meghintve mégis

a könyv lakottnak tetszett és hiánytalannak.

Egész délután, míg odakinn apadozott a fény,

a könyvtár meg fásan nyöszörgött,

ő dolgozott, csak dolgozott, ó-de-türelmes árnyékolása

szemhéjként ereszkedett rá minden egyes nyitott O-ra

lap lap után. Egyet se hagyott ki,

és soha egy pillanatra se tévedt egy a

vagy e vagy p vagy g fölébe. Csak O-k —

O-k garmadája, O-tömkeleg, O-ami-csak-kell,

antikva O és kurzív.

S hogy felragyogott gyűrött arca, ha rátalált

— gondolom én — olyan különös szavakra, mint lokomotív,

póló, poroszló és ólomkoporsó!

Gondold csak el A véghetetlen könyvtár,

körös-körül meredeken a polcok, és rajtuk kötésüket kellető

könyvek állnak és várnak. Ég tudja, mennyit

töltött ki már, de megszámlálhatatlan

kötet van hátra, csupa-O próza és dagályos

O-kal kezdődő ódák (Shelley modorában),

O-termő bibliák és életrajzok,

sőt egész szakaszok egyedül az O-nak szentelve,

mind, hogy kitöltse. Glória, glória, glória!

Milyen tökéletesen szabadnak és végtelennek láthatja ő a világot,

milyen tágasnak, milyen kereknek! Gondolj bele. Egyéb se

kell neki, csak egy ceruza. A világ egyetlen tágas O.

És ha mindennek vége, mért ne lehetne becsukni

az O-t, mint egy szemet? Irigyeltem őt, mert hát vele szemben,

az asztal túlsó oldalán, mit vittem véghez jómagam

olyan szilárdat, mint ő, vagy gyümölcsözőt?

Mit tudtam felmutatni? Egy rakás irkafirka verssort,

egy végigásítozott és -tűnődött délutánt,

és az érdeklődő felismerést, hogy idővel

azok a szavak is, amiket én körmöltem, odakerülhetnek

koszos hüvelykujja alá, és valamennyi O-mra

függöny húzódik, s vigaszul csak az a gondolat szolgál,

hogy amikor ehhez a vershez ér, sajátságos öröm

hökkenti meg tán ráncos arcát, és ó, tiszta gyönyör

reszketteti meg pedáns ceruzáját.

Várady Szabolcs fordítása

_________

In: Várady Szabolcs, A rejtett kijárat

Budapest: Európa Könyvkiadó, 2003 


.

Samuel Beckett (1906-1989)

"But what's all this about not being able to die, live, be born, that must have some bearing, all this about staying where you are, dying, living, being born, unable to go forward or back, not knowing where you come from, or where you are, or where you're going, or that it's possible to be elsewhere, to be otherwise, supposing nothing, asking yourself nothing, you can't, you're there, you don't know who, you don't know where, the thing stays where it is, nothing changes, within it, outside it, apparently, apparently."
.

– Samuel Beckett, from 'The Unnamable', p. 363.

Samuel Beckett seated in Café, Paris, 1985 by John Minihan

"De mi ez az egész, hogy az ember képtelen meghalni, élni, megszületni, bizonyára van valami szerepe, hogy ott marad, ahol éppen van, haldoklik, él, megszületik, képtelen haladni, képtelen hátrálni, nem tudva honnan jön, hol van, hová megy, s hogy máshol is lehetne, másként is létezhetne, nem feltételezve semmit, nem kérve semmit, nem lehet, ott van, nem tudni, ki ő, sem azt, hogy hol van, a tárgy ott marad, nem változik benne semmi, körülötte sem, látszólag, látszólag nem." 

Török Gábor fordítása

– Samuel Beckett,  A megnevezhetetlen (részlet), 482. old.

__________ 

Samuel Beckett, Three Novels: Molloy, Malone Dies, The Unnamable, Grove Press, 2009 

Samuel Beckett, Molloy, Malone meghal, A megnevezhetetlen, Magvető, Bp., 1987

Fotó: MutualArt 

--

Samuel Beckett bibliográfia (MEK)

Exhibition - Fanthoms from Anywhere  (Harry Ransom Center)

Apmonia (The Modern Word)

.

T. S. Eliot - The Ad-dressing of Cats

Brassaï: Chat au rideau de dentelle (1937) / RMN

You've read of several kinds of Cat,

And my opinion now is that

You should need no interpreter

To understand their character.

You now have learned enough to see

That Cats are much like you and me

And other people whome we find

Possessed of various types of mind.

For some are sane and some are mad

And some are good and some are bad

And some are better, some are worse -

But all may be described in verse.

You've seen them both at work and games,

And learnt about their proper names,

Their habits and their habitat:

But

How would you ad-dress a Cat?

So first, your memory I'll jog,

And say: A CAT IS NOT A DOG.

Now Dogs pretend they like to fight;

They often bark, more seldom bite;

But yet a Dog is, on the whole,

What you would call a simple soul.

Of course I'm not including Pekes,

And such fantastic canine freaks.

The usual Dog about the Town

Is much inclined to play the clown,

And far from showing too much pride

Is frequently undignified.

He's very easily taken in -

Just chuck him underneath the chin

Or slap his back or shake his paw,

And he will gambol and guffaw.

He's such an easy-going lout,

He'll answer any hail or shout.

Again I must remind you that

A Dog's a Dog - A CAT'S A CAT.

With Cats, some say, one rule is true:

Don't speak till you are spoken to.

Myself, I do not hold with that -

I say, you should ad-dress a Cat.

But always keep in mind that he

Resents familiarity.

I bow, and taking off my hat,

Ad-dress him in this form: O CAT!

But if he is the Cat next door,

Whom I have often met before

(He comes to see me in my flat)

I greet him with an OOPSA CAT!

I've heard them call him James Buz-James -

But we've not got so far as names.

Before a Cat will condescend

To treat you as a trusted friend,

Some little token of esteem

Is needed, like a dish of cream;

And you might now and then supply

Some caviare, or Strassburg Pie,

Some potted grouse, or salmon paste -

He's sure to have his personal taste.

(I know a Cat, who makes a habit

Of eating nothing else but rabbit,

And when he's finished, licks his paws

So's not to waste the onion sauce.)

A Cat's entitled to expect

These evidences of respect.

And so in time you reach your aim,

And finally call him by his NAME.

So this is this, and that is that:

And there's how you AD-DRESS A CAT.

 Brassaï: Le Chat noir (1945) /RMN

A MACSKA MEGSZÓLÍTÁSA

Sokféle macska él, igaz,

De véleményem róluk az,

Hogy ha jellemük titka húz,

Tolmács nélkül is boldogulsz.

Tudnod kell, a macska olyan,

Akár magad vagy jómagam

Vagy mint a t9bbi emberek:

Ahány, annyiféle lehet.

Egyik derék, másik galád,

Ez okosabb, az ostobább,

Van, aki rossz, van, aki jó -

De mind versbe foglalható.

Ők is dolgoznak, játszanak,

Nevük, lakcímük akad;

De még hátra a nagy titok,

S ez:

        A macskát hogy szólítod?

Tanácsom első mondata

Így szól:  A MACSKA NEM KUTYA.

A kutya harcol néhanap,

Gyakran ugat, ritkán harap

De egészében s általán

Jámbor léleknek mondanám.

Nem a vérebre gondolok,

És mások a komondorok,

Ám a kutya, a köznapi,

Szeret bohócot játszani,

Túl büszkén éppen nem feszít,

Inkább méltóságból veszít.

Rászedni szinte semmiség,

Vakard csak állát, fültövét,

Paskold hátát, adass pacsit,

Már kaffog, ugrik, mint a csík.

Nem afféle rátarti princ - 

Lohol, ha füttyentesz, ha intesz.

Ismét mondom, de becsszavamra:

A kutya kutya - A MACSKA MACSKA.

Macskáknál, mondják, egy a fő:

Ne szólítsd, míg nem szólít ő.

Szerintem téves vélemény:

Szólítsd csak meg, azt mondom én,

De tudd: nem utál semmi mást

Úgy, mint a bizalmaskodást.

Meghajlok, kalapom lekapva,

S így szólítom: NAGYBECSŰ MACSKA!

De ha a szomszéd macska ő, s

Látásból régen ismerős,

És most látogatóba jön,

JÖSZTE MACSKA! - üdvözölöm.

Bár tudom, neve Jeromos,

Így hívnom még nem ildomos,

Nem ereszkedik le odáig,

Hogy barátul fogadna bárkit,

Amíg csak mély hódolatod

Némi jelét nem mutatod:

Egy tál tejszínt, de kaviár

Is megteszi, vagy libamáj,

Sült virsli vagy sonkás rolád - 

El kell találnod gusztusát.

(Van egy macska, azzal mulat,

Hogy nem eszik, csakis nyulat,

S mancsáról - mert ez ritka koszt - 

Lenyal minden csepp hagymaszószt.)

Respektusod mutatnod kell:

A macska joggal várja el.

S végül, ha nem sajnálsz időt,

Már NÉVEN szólíthatod őt.

Nos, itt van itt, és ott van ott - 

A macskát így szólíthatod!

Tótfalusi István fordítása

_____
T. S. Eliot versei, Európa, 1978

.

T. S. Eliot

(September 26, 1888 – January 4, 1965)

"Every poet would like, I fancy, to be able to think that he had some direct social utility.
By this... I do not mean that he should meddle with the tasks of the theologian, the preacher, the economist, the sociologist or anybody else; that he should do anything but write poetry, poetry not defined in terms of something else. He would like to be something of a popular entertainer, and be able to think his own thoughts behind a tragic or a comic mask. He would like to convey the pleasures of poetry, not only to a larger audience, but to larger groups of people collectively; and the theatre is the best place in which to do it.  There might, one fancies, be some fulfilment in exciting this communal pleasure, to give an immediate compensation for the pains of turning blood into ink. As things are, fundamentally they must always be, poetry is not a career, but a mug's game. No honest poet can ever feel quite sure of the permanent value of what he has written: he may have wasted his time and messed up his life for nothing. All the better, then, if he could have at least the satisfaction of having a part to play in society as worthy as that of the music-hall comedian."

—T. S. Eliot, extract from 'Conclusion' in The Use of Poetry and the Use of Criticism (London, 1933)

TS Eliot arriving in Britain from America on board the Queen Mary

14 Jun 1956

Photo by Evening Standard/Getty Images

"Úgy vélem minden költő szeretné, ha azt hihetné, hogy közvetlen társadalmi hasznot hajt. Ezzel... nem arra célzok, hogy a költő a hittudós, a prédikátor, a közgazdász, a szociológus vagy akárki más hatáskörébe avatkozzék; hogy bármi egyébbel foglalkozzék, mint versek írásával, versekével, amelyeket semmilyen más tétel nem határoz meg. A költő valamiféle népszerű szórakoztató szeretne lenni, aki tragikus vagy komikus álarc mögött saját gondolatait gondolhatja el. A költészet örömében nemcsak nagyobb olvasóközönséget, de emberek nagyobb csoportját közösen szeretné részesíteni, s e célra a színház felel meg legjobban. Az ember azt gondolná, a közösségi öröm felkeltése valami beteljesülést eredményezhet, rögtöni kárpótlást a kínokért, hogy vérünket tintává facsarjuk. A dolgok jelenlegi állása szerint, s lényegileg minden időben a költészet nem életpálya, hanem együgyű játék. Soha egyetlen becsületes költő nem lehet biztos abban, hogy amit írt, maradandó értékű: meglehet, hogy hiábavalóan vesztegette el az idejét és életét. Annál jobb, ha legalább megvan az elégtétele, hogy játszik olyan szerepet a társadalomban, mint egy orfeumbéli komédiás."

—T. S. Eliot: 'A költészet haszna és a kritika haszna', (részlet), fordította Sükösd Mihály


.

Samuel Beckett

(13 April 1906 – 22 December 1989)

Cascando

1

why not merely the despaired of

occasion of

wordshed

is it not better abort than be barren

the hours after you are gone are so leaden

they will always start dragging too soon

the grapples clawing blindly the bed of want

bringing up the bones the old loves

sockets filled once with eyes like yours

all always is it better too soon than never

the black want splashing their faces

saying again nine days never floated the loved

nor nine months

nor nine lives

2

saying again

if you do not teach me I shall not learn

saying again there is a last

even of last times

last times of begging

last times of loving

of knowing not knowing pretending

a last even of last times of saying

if you do not love me I shall not be loved

if I do not love you I shall not love

the churn of stale words in the heart again

love love love thud of the old plunger

pestling the unalterable

whey of words

terrified again

of not loving

of loving and not you

of being loved and not by you

of knowing not knowing pretending

pretending

I and all the others that will love you

if they love you

3

unless they love you

1936

Saint-Lô

Vire will wind in other shadows
unborn through the bright ways tremble
and the old mind ghost-forsaken
sink into its havoc 

1946

Cascando

1
miért nem csak a szóömlés
alkalmának
kétségbeesése

meddőségnél nem jobb-e elvetélni

ahogy elmész az órák percek ólmosak
mégis mindig oly hamar kezdenék a kívánkozás
ágyát vakon dúló kézitusát
csontokat hoznak föl régi szerelmeket
szemgödröket hol hajdan szem volt mint a tiéd
mindig minden jobb-e hamarabb mint soha
fekete szükség arcukat befröcsköli
azt mondom én kilenc nap nem sodorja el a szerelmest
    hónap se
    élet se kilenc

2
azt mondom én
ha te nem tanítasz én sosem tanulok
azt mondom én van egy utolsó
még a végső idők közül is
könyörgés végső ideje
szerelem végső ideje
tudásé nemtudásé színlelésé
végsők közt is utolsó szavaké hogy
ha te nem szeretsz nem szerettek engem
ha téged nem szeretlek nem szerettem

pállott-szó köpü a szívben megint
vágy vágy vágy rossz dugattyú-kotyogás
verődik a sose változó
szó-tejsavó

megrémülve megint
hogy szerelem nem lesz
hogy lesz de nem irántad
hogy lesz de nem a tiéd
hogy tudás nemtudás színlelés
csak színlelés

én s mind a többi aki majd szeret
ha majd szeret

3
hacsak nem szeret

Saint-Lô

Vire majd más árnyak közt forog
nem-születők remegnek fénysugáron
és a vén elme kísértet-hagyottan
pusztulásába lemerül

Tandori Dezső fordítása


___________

Samuel Beckett, Collected Poems in English and French,  Grove Press, 1977

Tandori Dezső, Föld és Vadon, Európa, 1978 

. 

Vas István (1910. szeptember 24. – 1991. december 16.)

RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN 

[RHAPSODY IN AN AUTUMN GARDEN]

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig –
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni – ha megérjük – a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek –
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hóditásra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e a tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk;
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő

Új csillagmáglyát gyújt meg érted,

Vígasztalóvá lesz a rémítő,

Mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.

______

Vas István, Összegyűjtött versek II, 329-331. old.

Holnap Kiadó, 2002

 

Vas István 1990 körül

Bókay László felvétele, PIM

RHAPSODY IN AN AUTUMN GARDEN

Patches of damp invade your garden of light.
The sun rises late, remains a few short hours,
Frosts blacken and bite
Your dahlias, sunflowers,
Late autumn fires the petals of helianthus
Which gasp for the sun-but soon run out of time.
Their mortality illuminates and haunts us-
We do not share it with their kind.

The little cherry tree blushes-but how would it be
If the clouds suddenly burst (as well they might)?
Red leaves are lovelier when spinning free
Before damp wind in charismatic flight.
Already a deep natural instinct waits
On the punishment of stiff November showers:
Here at least the beautiful defeats
More ruinous powers.

I think of us-our hearts and guts and all.
I have no fear, for you or me, of death.
But why reach winter, should it be possible,
Brimming with self-disgust at every breath.
In beauty leaves and flowers pass away
But those who grasp at stars and lose their thread,
What can they do when winter bars their way
With earthly loathsomeness and dread?

Frozen dahlias, roses: our garden revives
And rises in full beauty though destroyed.
Now we'll see what we have gained, what thrives
Beyond skin, organ, gut and void.
It's autumn yet so fight with a will,
Defend yourself and earn remission
Until the victorious knowledge in the cell
Embarks on its final expedition.

In ten thousand years has there ever been
A beauty that has not been ours?
Do ordinary leaves and flowers
Store their light for the winter unseen?
There's nothing to be ashamed of:
There's more of beauty even in our foul
Decline, then in all the glittering stuff
Of flowers or of fowl.

Why else accumulate beauty from day to day
So prudently, what is it for
If not so that even in life's final struggle there may
Be beauty in store?
The masters, our ancestors, were not trifling when they
Created noble, lovely monuments:
They meant them for your last line of defence
In our wars against the forces of decay.

What do the flowers or vegetation know?
Imperious rockets, pursue your explosive trajectories!
Ours are beauties not of the earth: they grow
Down human centuries.
And always there's you and I-on Mars
Or the moon or wherever, who can tell,
Until we discover such magic formulas
We cannot rest nor sleep too well.

And time will yield you energies whose burning brand
Will set alight new constellations.
What's terrible now will turn to consolation,
And you will see and I will understand,
Your suffering reveal a pattern
More joyful, lovely, with greater powers:
And in your smile will open those long forgotten
Dahlias, sunflowers.

Translation by George Szirtes 

Wallace Stevens - On the Road Home

It was when I said,
"There is no such thing as the truth,"
That the grapes seemed fatter.
The fox ran out of his hole.

You... You said,
"There are many truths,
But they are not parts of a truth."
Then the tree, at night, began to change,

Smoking through green and smoking blue.
We were two figures in a wood.
We said we stood alone.

It was when I said,
"Words are not forms of a single word.
In the sum of the parts, there are only the parts.
The world must be measured by eye."

It was when you said,
"The idols have seen lots of poverty,
Snakes and gold and lice,
But not the truth";

It was at that time, that the silence was largest
And longest, the night was roundest,
The fragrance of the autumn warmest,
Closest, and strongest. 

***

HAZAÚTON
[ON THE ROAD HOME]

Mintha azt mondtam volna:

"Nincs olyan, hogy igazság",

Hogy teltebbnek tűntek a fürtök,

A róka kirohant a lyukból.

Te... te azt mondtad:

"Sok igazság van, de

Ezek nem részei egy igazságnak".

Akkor a fa, éjszaka, változni kezdett,

Zöldön át füst szállt, kék füst szállt.

Álltunk: erdőben két alak.

Mondtuk: magunk vagyunk.

Én ekkor mondtam:

"Nem egyetlen szó formái a szavak.

A részek összege — az csak összes

Rész. Szemmel kell mérnünk a világot";

Ekkor mondtad te:

"A bálványok sok nyomorúságot láttak,

Kígyókat, aranyat, csipkét,

De az igazságot soha";

S ekkor volt: hogy nem volt hosszabb s nagyobb

Csönd még, az éj nem volt gömbölydedebb,

Az ősz illata soha melegebb,

Közelibb és szorongatóbb.

Tandori Dezső fordítása

_____
[Wallace Stevens: PASZIÁNSZ A TÖLGYEK ALATT, Európa, Budapest, 1981]

.

Palasovszky Ödön (1899 - 1980)

Homo sapiens

Meztelenül jöttél a Neandervölgyből, szőröstestű asszonyaiddal,
de immár szmokingod tökéletes, asszonyaid keble marcipán,
Bölényeidet leigáztad kőbaltád kivirult az üvegházakban
virágja
Taylor-System, parlament.
Bőrzéseid de szépen hegedülnek,
Homo sapiens homo sapiens!
Meztelenül jöttünk a Neandervölgyből s lám milyen nagy fiúk
vagyunk:
Csápjainkat titkárok serege tartja tisztán, esténként
lakkcipőben járunk.
S lángoló falloszaink előtt a Föld asszonyai térdrehullnak.

Én homo sapiens vagyok te homo sapiens vagy ő homo sapiens.
Koldusok aszott beleiben meggyulladt a száraz kenyérhaj,
börzések szívszaggatóan hegedülnek:
Homo sapiens a szemétdombon!
Homo sapiens a safe előtt a safe előtt!

1924
Ergy Landau: Palasovszky Ödön (1921)

Üzenet a Szélkiáltónak

(Epilógus az Ismeretlen szerelmesekhez)
(Töredék)

Hallod-e hallod-e Szélkiáltó!

Mi most már elmegyünk nemsokára,

Más bolygóra megyünk virágot szedni,

Mert itt már nem nyílik nekünk virág.

Ha kérdeznének, hová lettünk,

Vonj vállat és nevess Szélkiáltó.

Mondd, hogy erre mentünk, arra mentünk,

Hiszen csak sétálni jöttünk a Földre,

Éppen csak egy kicsit játszani jöttünk.

Játszani egymással, játszani szobrot,

Játszani táncokat, forró színházat,

Játszani eszmék záporozását,

Játszani gondolatok vonulását ---

Üzenetet hagytunk a Szélkiáltónak

Szélkiáltó! ha keresnének,

Mondd, hogy elmentünk, nem jövünk vissza.

Tudod, mi csak sétálni jöttünk a földre,

Mi csak egymásból inni jöttünk,

Mi csak egymással játszani jöttünk.

Mi csak játszani jöttünk a földre

És nagyon jól mulattunk.

Mondd meg, hogy nagyon jól mulattunk.

 Visszaadom a kékhajú reggelt

Visszaadom nektek a föld örökét,
A zúzmarákat
Az égi eget
S a reggelekben égő reggelt.

A tiétek már minden ösvény,
A rétek bársony lábnyoma,
Az ormok hívó tekintete,
A suhanások városai
És forró medre
Minden bujtó asszonyi ölnek.

Ez mind a tietek, visszaadom
A kalandozást a kék mezőkön,
A beláthatatlan tengereket,
Szíveteknek a meredekségét
S lépteiteknek a fényt.

Visszaadom nektek a szomjúságot,
Visszaadom nektek a régi jogon
A célt, a mindig változóz
S a célok irdatlan erdejében
Az ágbogak céltalan ágbogait.

Eloldom a tűz lovait,
A madarak röptét kitárom,
Visszaadom nektek a reggelt,
A kékhajút.

Visszaadom nektek az útvesztőket
S a szabad választást a keresztutakon.
Nem adhatok mást, visszaadom
A zúzmarákat,
Az égi eget
S nyers, kitakart ölét a szenvedélynek.

És visszaadom,
Mert visszaadom
A gyötrelmes, gyönyörű bolyongást.

1955
1968

A só ízével

(részlet)

"A só ízével várlak

A cukor ízével várlak.

A só ízével - 

Ezeket a füveket adom neked,

Ezeket a fiatal fákat,

Ezt a különös falevelet,

Ezt az ismeretlen vidéket.

Ezekkel a viharokkal várlak.

Úttalan utakon várlak,

Szakadékok fölött várlak.

Jöjj, ez a szél,

Jöjj, ez a szél, a nyugtalan,

Jöjj, ez a hó,

Utunkon a hó,

A hó csípős íze, mely arcunkba csap - 

Kínálom neked a vihart.

Nézz a tükörbe,

Melyben halántékunk tükröződik.

Nézd ezt az utat,

Amelynek soha nincs vége. (...)"

1968

________

Palasovszky Ödön: Csillagsebek, Magvető, Budapest, 1987

9, 154, 178, 201. old.

Fotó 1, 2, : Landau Erzsi (1921) (megj.: E.Csorba Csilla: Magyar fotográfusnők, 2000)

Fotó 3: Pécsi József  (1943) /MFM

Faludy György

(September 22, 1910- September 1, 2006)

A kilencvenegyedik

Mi volna, hogyha Plátó feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok?

Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Bachot
s azt hinné: mi vagyunk az istenek.

Elmondanók, hogy az anyagit látja
s az jó; de hogy az élet kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;

hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni. 

 "Én, ki megjártam mind a hat világot."

Sonnet ninety-one

What would occur if we resurrected Plato?
He would come in this evening as we sit
together by the lamplight in the window
as planes are flying round like monstrous planets.

We'd give him goat cheese, welcome him in Greek,
put before him ham and milk and bread.
He would eat and drink and listen to Bach
and think that he was with immortal gods.

Yet we would say he only sees the shell
that may look well enough, although, within,
our culture rots and life is horrible,

our leaders being idiots, fools, and brigands
who value nothing and stand up for nothing
till now there's nothing left here to defend.

Translation by Robin Skelton


.