Pages

September 26, 2011

T. S. Eliot

(September 26, 1888 – January 4, 1965)
"Every poet would like, I fancy, to be able to think that he had some direct social utility.
By this... I do not mean that he should meddle with the tasks of the theologian, the preacher, the economist, the sociologist or anybody else; that he should do anything but write poetry, poetry not defined in terms of something else. He would like to be something of a popular entertainer, and be able to think his own thoughts behind a tragic or a comic mask. He would like to convey the pleasures of poetry, not only to a larger audience, but to larger groups of people collectively; and the theatre is the best place in which to do it.  There might, one fancies, be some fulfilment in exciting this communal pleasure, to give an immediate compensation for the pains of turning blood into ink. As things are, fundamentally they must always be, poetry is not a career, but a mug's game. No honest poet can ever feel quite sure of the permanent value of what he has written: he may have wasted his time and messed up his life for nothing. All the better, then, if he could have at least the satisfaction of having a part to play in society as worthy as that of the music-hall comedian."

T. S. Eliot, extract from 'Conclusion' in The Use of Poetry and the Use of Criticism (London, 1933)

TS Eliot arriving in Britain from America on board the Queen Mary
14 Jun 1956
Photo by Evening Standard/Getty Images

"Úgy vélem minden költő szeretné, ha azt hihetné, hogy közvetlen társadalmi hasznot hajt. Ezzel... nem arra célzok, hogy a költő a hittudós, a prédikátor, a közgazdász, a szociológus vagy akárki más hatáskörébe avatkozzék; hogy bármi egyébbel foglalkozzék, mint versek írásával, versekével, amelyeket semmilyen más tétel nem határoz meg. A költő valamiféle népszerű szórakoztató szeretne lenni, aki tragikus vagy komikus álarc mögött saját gondolatait gondolhatja el. A költészet örömében nemcsak nagyobb olvasóközönséget, de emberek nagyobb csoportját közösen szeretné részesíteni, s e célra a színház felel meg legjobban. Az ember azt gondolná, a közösségi öröm felkeltése valami beteljesülést eredményezhet, rögtöni kárpótlást a kínokért, hogy vérünket tintává facsarjuk. A dolgok jelenlegi állása szerint, s lényegileg minden időben a költészet nem életpálya, hanem együgyű játék. Soha egyetlen becsületes költő nem lehet biztos abban, hogy amit írt, maradandó értékű: meglehet, hogy hiábavalóan vesztegette el az idejét és életét. Annál jobb, ha legalább megvan az elégtétele, hogy játszik olyan szerepet a társadalomban, mint egy orfeumbéli komédiás."

T. S. Eliot: 'A költészet haszna és a kritika haszna', (részlet), fordította Sükösd Mihály


.

September 25, 2011

Samuel Beckett

(13 April 1906 – 22 December 1989)
Cascando

1
why not merely the despaired of
occasion of
wordshed

is it not better abort than be barren

the hours after you are gone are so leaden
they will always start dragging too soon
the grapples clawing blindly the bed of want
bringing up the bones the old loves
sockets filled once with eyes like yours
all always is it better too soon than never
the black want splashing their faces
saying again nine days never floated the loved
nor nine months
nor nine lives

2
saying again
if you do not teach me I shall not learn
saying again there is a last
even of last times
last times of begging
last times of loving
of knowing not knowing pretending
a last even of last times of saying
if you do not love me I shall not be loved
if I do not love you I shall not love

the churn of stale words in the heart again
love love love thud of the old plunger
pestling the unalterable
whey of words

terrified again
of not loving
of loving and not you
of being loved and not by you
of knowing not knowing pretending
pretending

I and all the others that will love you
if they love you

3
unless they love you

1936

Saint-Lô

Vire will wind in other shadows
unborn through the bright ways tremble
and the old mind ghost-forsaken
sink into its havoc 

1946



Cascando

1
miért nem csak a szóömlés
alkalmának
kétségbeesése

meddőségnél nem jobb-e elvetélni

ahogy elmész az órák percek ólmosak
mégis mindig oly hamar kezdenék a kívánkozás
ágyát vakon dúló kézitusát
csontokat hoznak föl régi szerelmeket
szemgödröket hol hajdan szem volt mint a tiéd
mindig minden jobb-e hamarabb mint soha
fekete szükség arcukat befröcsköli
azt mondom én kilenc nap nem sodorja el a szerelmest
    hónap se
    élet se kilenc

2
azt mondom én
ha te nem tanítasz én sosem tanulok
azt mondom én van egy utolsó
még a végső idők közül is
könyörgés végső ideje
szerelem végső ideje
tudásé nemtudásé színlelésé
végsők közt is utolsó szavaké hogy
ha te nem szeretsz nem szerettek engem
ha téged nem szeretlek nem szerettem

pállott-szó köpü a szívben megint
vágy vágy vágy rossz dugattyú-kotyogás
verődik a sose változó
szó-tejsavó

megrémülve megint
hogy szerelem nem lesz
hogy lesz de nem irántad
hogy lesz de nem a tiéd
hogy tudás nemtudás színlelés
csak színlelés

én s mind a többi aki majd szeret
ha majd szeret

3
hacsak nem szeret

Saint-Lô

Vire majd más árnyak közt forog
nem-születők remegnek fénysugáron
és a vén elme kísértet-hagyottan
pusztulásába lemerül


Tandori Dezső fordítása


___________
Samuel Beckett, Collected Poems in English and French,  Grove Press, 1977
Tandori Dezső, Föld és Vadon, Európa, 1978 

September 24, 2011

Vas István (1910. szeptember 24. – 1991. december 16.)

RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN 
[RHAPSODY IN AN AUTUMN GARDEN]

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig –
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni – ha megérjük – a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek –
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hóditásra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e a tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk;
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő
Új csillagmáglyát gyújt meg érted,
Vígasztalóvá lesz a rémítő,
Mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.

______
Vas István, Összegyűjtött versek II, 329-331. old.
Holnap Kiadó, 2002
 

Vas István 1990 körül
Bókay László felvétele, PIM



Patches of damp invade your garden of light.
The sun rises late, remains a few short hours,
Frosts blacken and bite
Your dahlias, sunflowers,
Late autumn fires the petals of helianthus
Which gasp for the sun-but soon run out of time.
Their mortality illuminates and haunts us-
We do not share it with their kind.

The little cherry tree blushes-but how would it be
If the clouds suddenly burst (as well they might)?
Red leaves are lovelier when spinning free
Before damp wind in charismatic flight.
Already a deep natural instinct waits
On the punishment of stiff November showers:
Here at least the beautiful defeats
More ruinous powers.

I think of us-our hearts and guts and all.
I have no fear, for you or me, of death.
But why reach winter, should it be possible,
Brimming with self-disgust at every breath.
In beauty leaves and flowers pass away
But those who grasp at stars and lose their thread,
What can they do when winter bars their way
With earthly loathsomeness and dread?

Frozen dahlias, roses: our garden revives
And rises in full beauty though destroyed.
Now we'll see what we have gained, what thrives
Beyond skin, organ, gut and void.
It's autumn yet so fight with a will,
Defend yourself and earn remission
Until the victorious knowledge in the cell
Embarks on its final expedition.

In ten thousand years has there ever been
A beauty that has not been ours?
Do ordinary leaves and flowers
Store their light for the winter unseen?
There's nothing to be ashamed of:
There's more of beauty even in our foul
Decline, then in all the glittering stuff
Of flowers or of fowl.

Why else accumulate beauty from day to day
So prudently, what is it for
If not so that even in life's final struggle there may
Be beauty in store?
The masters, our ancestors, were not trifling when they
Created noble, lovely monuments:
They meant them for your last line of defence
In our wars against the forces of decay.

What do the flowers or vegetation know?
Imperious rockets, pursue your explosive trajectories!
Ours are beauties not of the earth: they grow
Down human centuries.
And always there's you and I-on Mars
Or the moon or wherever, who can tell,
Until we discover such magic formulas
We cannot rest nor sleep too well.

And time will yield you energies whose burning brand
Will set alight new constellations.
What's terrible now will turn to consolation,
And you will see and I will understand,
Your suffering reveal a pattern
More joyful, lovely, with greater powers:
And in your smile will open those long forgotten
Dahlias, sunflowers.

Translation by George Szirtes 

Wallace Stevens - On the Road Home


It was when I said,
"There is no such thing as the truth,"
That the grapes seemed fatter.
The fox ran out of his hole.

You... You said,
"There are many truths,
But they are not parts of a truth."
Then the tree, at night, began to change,

Smoking through green and smoking blue.
We were two figures in a wood.
We said we stood alone.

It was when I said,
"Words are not forms of a single word.
In the sum of the parts, there are only the parts.
The world must be measured by eye."

It was when you said,
"The idols have seen lots of poverty,
Snakes and gold and lice,
But not the truth";

It was at that time, that the silence was largest
And longest, the night was roundest,
The fragrance of the autumn warmest,
Closest, and strongest. 

***

HAZAÚTON
[ON THE ROAD HOME]

Mintha azt mondtam volna:
"Nincs olyan, hogy igazság",
Hogy teltebbnek tűntek a fürtök,
A róka kirohant a lyukból.

Te... te azt mondtad:
"Sok igazság van, de
Ezek nem részei egy igazságnak".
Akkor a fa, éjszaka, változni kezdett,

Zöldön át füst szállt, kék füst szállt.
Álltunk: erdőben két alak.
Mondtuk: magunk vagyunk.

Én ekkor mondtam:
"Nem egyetlen szó formái a szavak.
A részek összege az csak összes
Rész. Szemmel kell mérnünk a világot";

Ekkor mondtad te:
"A bálványok sok nyomorúságot láttak,
Kígyókat, aranyat, csipkét,
De az igazságot soha";

S ekkor volt: hogy nem volt hosszabb s nagyobb
Csönd még, az éj nem volt gömbölydedebb,
Az ősz illata soha melegebb,
Közelibb és szorongatóbb.

Tandori Dezső fordítása

_____
[Wallace Stevens: PASZIÁNSZ A TÖLGYEK ALATT, Európa, Budapest, 1981]

.

September 22, 2011

Palasovszky Ödön (1899 - 1980)

Homo sapiens

Meztelenül jöttél a Neandervölgyből, szőröstestű asszonyaiddal,
de immár szmokingod tökéletes, asszonyaid keble marcipán,
Bölényeidet leigáztad kőbaltád kivirult az üvegházakban
virágja
Taylor-System, parlament.
Bőrzéseid de szépen hegedülnek,
Homo sapiens homo sapiens!
Meztelenül jöttünk a Neandervölgyből s lám milyen nagy fiúk
vagyunk:
Csápjainkat titkárok serege tartja tisztán, esténként
lakkcipőben járunk.
S lángoló falloszaink előtt a Föld asszonyai térdrehullnak.

Én homo sapiens vagyok te homo sapiens vagy ő homo sapiens.
Koldusok aszott beleiben meggyulladt a száraz kenyérhaj,
börzések szívszaggatóan hegedülnek:
Homo sapiens a szemétdombon!
Homo sapiens a safe előtt a safe előtt!

1924
Ergy Landau: Palasovszky Ödön (1921)


Üzenet a Szélkiáltónak
(Epilógus az Ismeretlen szerelmesekhez)
(Töredék)

Hallod-e hallod-e Szélkiáltó!
Mi most már elmegyünk nemsokára,
Más bolygóra megyünk virágot szedni,
Mert itt már nem nyílik nekünk virág.
Ha kérdeznének, hová lettünk,
Vonj vállat és nevess Szélkiáltó.
Mondd, hogy erre mentünk, arra mentünk,
Hiszen csak sétálni jöttünk a Földre,
Éppen csak egy kicsit játszani jöttünk.
Játszani egymással, játszani szobrot,
Játszani táncokat, forró színházat,
Játszani eszmék záporozását,
Játszani gondolatok vonulását ---


Üzenetet hagytunk a Szélkiáltónak

Szélkiáltó! ha keresnének,
Mondd, hogy elmentünk, nem jövünk vissza.
Tudod, mi csak sétálni jöttünk a földre,
Mi csak egymásból inni jöttünk,
Mi csak egymással játszani jöttünk.
Mi csak játszani jöttünk a földre
És nagyon jól mulattunk.
Mondd meg, hogy nagyon jól mulattunk.


 Visszaadom a kékhajú reggelt

Visszaadom nektek a föld örökét,
A zúzmarákat
Az égi eget
S a reggelekben égő reggelt.

A tiétek már minden ösvény,
A rétek bársony lábnyoma,
Az ormok hívó tekintete,
A suhanások városai
És forró medre
Minden bujtó asszonyi ölnek.

Ez mind a tietek, visszaadom
A kalandozást a kék mezőkön,
A beláthatatlan tengereket,
Szíveteknek a meredekségét
S lépteiteknek a fényt.

Visszaadom nektek a szomjúságot,
Visszaadom nektek a régi jogon
A célt, a mindig változóz
S a célok irdatlan erdejében
Az ágbogak céltalan ágbogait.

Eloldom a tűz lovait,
A madarak röptét kitárom,
Visszaadom nektek a reggelt,
A kékhajút.

Visszaadom nektek az útvesztőket
S a szabad választást a keresztutakon.
Nem adhatok mást, visszaadom
A zúzmarákat,
Az égi eget
S nyers, kitakart ölét a szenvedélynek.

És visszaadom,
Mert visszaadom
A gyötrelmes, gyönyörű bolyongást.

1955
1968



A só ízével
(részlet)

"A só ízével várlak
A cukor ízével várlak.

A só ízével - 
Ezeket a füveket adom neked,
Ezeket a fiatal fákat,
Ezt a különös falevelet,
Ezt az ismeretlen vidéket.
Ezekkel a viharokkal várlak.

Úttalan utakon várlak,
Szakadékok fölött várlak.
Jöjj, ez a szél,
Jöjj, ez a szél, a nyugtalan,
Jöjj, ez a hó,
Utunkon a hó,
A hó csípős íze, mely arcunkba csap - 
Kínálom neked a vihart.

Nézz a tükörbe,
Melyben halántékunk tükröződik.
Nézd ezt az utat,
Amelynek soha nincs vége. (...)"

1968
________
Palasovszky Ödön: Csillagsebek, Magvető, Budapest, 1987
9, 154, 178, 201. old.
Fotó 1, 2, : Landau Erzsi (1921) (megj.: E.Csorba Csilla: Magyar fotográfusnők, 2000)
Fotó 3: Pécsi József  (1943) /MFM

Faludy György

(September 22, 1910- September 1, 2006)

A kilencvenegyedik

Mi volna, hogyha Plátó feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok?

Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Bachot
s azt hinné: mi vagyunk az istenek.

Elmondanók, hogy az anyagit látja
s az jó; de hogy az élet kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;

hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni. 


 "Én, ki megjártam mind a hat világot."



Sonnet ninety-one

What would occur if we resurrected Plato?
He would come in this evening as we sit
together by the lamplight in the window
as planes are flying round like monstrous planets.

We'd give him goat cheese, welcome him in Greek,
put before him ham and milk and bread.
He would eat and drink and listen to Bach
and think that he was with immortal gods.

Yet we would say he only sees the shell
that may look well enough, although, within,
our culture rots and life is horrible,

our leaders being idiots, fools, and brigands
who value nothing and stand up for nothing
till now there's nothing left here to defend.

Translation by Robin Skelton


.

September 20, 2011

Frank O'Hara

Les Étiquettes Jaunes


I picked up a leaf
today from the sidewalk.
This seems childish.

Leaf! you are so big!
How can you change your
color, then just fall!

As if there were no
such thing as integrity!

You are too relaxed
to answer me. I am too
frightened to insist.

Leaf! don’t be neurotic
like the small chameleon.

[The Collected Poems of Frank O'Hara, Ed. Donald Allen, University of California Press, 1995]

***

Les Étiquettes Jaunes

Reggel a járdáról
felvettem egy levelet.
Ez olyan gyerekes.

Levél! Olyan szép nagy vagy!
Miért változtatsz színt,
ha utána úgyis lehullsz?

Mintha integritás
nem is létezne!

Túl nyugis vagy,
hogy válaszolj. Túl
ijedt vagyok követelőzni.

Levél! Ne légy neurotikus,
mint a kis kaméleon.

Gerevich András fordítása


.

Vörös István

(1964. szeptember 20.)

AZ ELLENSÉG KERESÉSE

Kire kell most haragudni?
A gazdagra vagy a szegényre?
Az őszintére vagy a hazugra?
A gyávára vagy a bátorra?
A nagyszájúra vagy a hallgatagra?

Kitől kell most félni?
Önmagunktól vagy másoktól?
A jóktól vagy a rosszaktól?
Önmagamtól vagy a tévképzeteimtől?
A jótól vagy a rossztól?

Kiben kell most bízni?
A gazdagban vagy a szegényben?
A rendőrben vagy a rendben?
A hívőben vagy a kételkedőben?
A kétségekben vagy a bizonyosságban?

Miben kell most bízni?
A gazdagságban vagy a szegénységben?
A jövőben vagy a múltban?
A bizalomban vagy a bizonytalanságban?
A semmiben vagy semmiben?

Kire kell most hallgatni?
Az ösztönökre vagy a gyávaságra?
A vigyorgóra vagy a vicsorgóra?
A kutyasétáltatóra vagy a kutyára?
Aki beszél vagy aki hallgat?

Ki elől kell menekülni?
Az árnyékunk vagy a hülyeségünk,
a sikereink vagy a kudarcaink,
az álarcunk vagy az arcunk elől?
A kutyák elől vagy a farkasok elől?

Ki miatt nem lehet semmi baj?
Senki vagy semmi,
mindenki vagy valaki miatt?
Ami a sors könyvébe bele van
írva vagy amit kitéptek belőle?   



KÖZÉPKORI BUDDHAFEJ-TÖREDÉK
 
Nem ismerhettük jobb szemét,
mely bizonnyal nem különbözött
a baltól. Az arcról a festék
a fáig lekopott, és a fa
majdnem ezer éves.

De az arc még mindig fiatal.
Kicsit pufók. A füle hiányzik,
ám így is meghallja a suttogást,
a légkondicionáló zaja
pedig úgysem érdekes.

Homlokán egy drágakő lehetett,
hogy az értetlent eligazítsa,
hová is tartozik, akit lát,
és hová is tartozik, aki nézi.
Nincs ott a jel. Kiesett. Kilopták.

Így hát nekünk magunknak kell
megítélnünk, hová tartozunk.
A haj szabályos csigákba és
kontyba rendezve: Nekünk
magunknak kell megítélni,

hogy az élet megváltoztatható-e.



A RODOLFO-ELV

Figyeljék a kezem, mert csalok, mondta Rodolfo.
De mindig rosszfelé néztünk.
A hatalmi Rodolfók (elnézést a mestertől, hogy a nevét
ilyen kontextusba teszem)
persze nem ennyire ügyesek.
Látom a kezüket,
mi minden van benne, undor kimondani.
Mindaz, ami nekem is kéne,
önszeretet, a kétségek teljes hiánya,
feltétlen bizalom önmaguk iránt,
a többiek magabiztos utálata.

Ó, nagyon is kéne ez nekem, magánhasználatra:
a félőrült önteltség, ami körülvesz, mint egy burok.
Szeretnék félőrült lenni,
szeretnék öntelt lenni, lehet,
hogy mind a kettő vagyok is.
De nem eléggé.

Rodolfo, figyelem a kezed,
és nem csalsz.
Te csakugyan varázsló vagy, ez a csalás a dologban,
és bűvésznek adod el magad.

Az elhivatottakat nem lehet utánozni.

September 19, 2011

Italo Calvino

(15 October 1923 – 19 September 1985)

"I, too, feel the need to reread the books I have already read," a third reader says, "but at every rereading I seem to be reading a new book, for the first time. Is it I who keep changing and seeing new things of which I was not previously aware? Or is reading a construction that assumes form, assembling a great number of variables, and therefore something that cannot be repeated twice according to the same pattern? Every time I seek to relive the emotion of a previous reading, I experience different and unexpected impressions, and do not find again those of before. At certain moments it seems to me that between one reading and the next there is a progression: in the sense, for example, of penetrating further into the spirit of the text, or of increasing my critical detachment. At other moments, on the contrary, I seem to retain the memory of the readings of a single book one next to another, enthusiastic or cold or hostile, scattered in time without a perspective, without a thread that ties them together. The conclusion I have reached is that reading is an operation without object; or that its true object is itself. The book is an accessory aid, or even a pretext."

A fourth speaks up: "If you mean to insist on the subjectivity of reading, then I agree with you, but not in the centrifugal sense you attribute to it. Every new book I read comes to be a part of that overall and unitary book that is the sum of my readings. This does not come about without some effort: to compose that general book, each individual book must be transformed, enter into a relationship with the books I have read previously, become their corollary or development or confutation or gloss or reference text. For years I have been coming to this library, and I explore it volume by volume, shelf by shelf, but I could demonstrate to you that I have done nothing but continue the reading of a single book."

"In my case, too, all the books I read are leading to a single book," a fifth reader says, sticking his face out from behind a pile of bound volumes, "but it is a book remote in time, which barely surfaces from my memories. There is a story that for me comes before all other stories and of which all the stories I read seem to carry an echo, immediately lost. In my readings I do nothing but seek that book read in my childhood, but what I remember of it is too little to enable me to find it again."

A sixth reader, who was standing, examining the shelves with his nose in the air, approaches the table. "The moment that counts most for me is the one that precedes reading. At times a title is enough to kindle in me the desire for a book that perhaps does not exist. At times it is the incipit of the book, the first sentences... In other words: if you need little to set the imagination going, I require even less: the promise of reading is enough."

"For me, on the other hand, it is the end that counts," a seventh says, "but the true end, final, concealed in the darkness, the goal to which the book wants to carry you. I also seek openings in reading," he says, nodding toward the man with the bleary eyes, "but my gaze digs between the words to try to discern what is outlined in the distance, in the spaces that extend beyond the words 'the end.' "

[Italo Calvino, If On A Winter's Night A Traveller, translated by William Weaver]

Italo Calvino (1974)
© Sophie Bassouls/Sygma/Corbis

"– Én is szükségesnek érzem, hogy újraolvassam a már elolvasott könyveket mondja a harmadik úr , de minden alkalommal úgy tetszik, először olvasom őket. Vajon én változom egyre, s látom meg azokat a dolgokat, amiket előbb nem vettem észre? Vagy az olvasás szerkezete számos változatból tevődik össze, s egyazon terv szerint sohasem ismétlődhet? Valahányszor újra át akarom élni egy-egy olvasmány izgalmát, merőben más, váratlan benyomások érnek az előzők sehol. Olykor mintha valamiféle fejlődést tapasztalnék két olvasat között: másodjára például jobban behatolok a szöveg szellemébe, vagy kritikusabb vagyok, tartózkodóbb. Máskor viszont úgy tűnik, sikerül megőriznem és sorban fölidéznem ugyanazon könyv többszöri olvasásának az emlékeit: egymás mellett a lelkes, a hűvös vagy éppen ellenséges olvasói érzületemet, noha azok szétszórtak az időben, nem utalnak egymásra, semmi sem köti össze őket. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az olvasás olyan tevékenység, aminek nincsen tárgya; mondhatni, az igazi tárgya önmaga. A könyv járulékos támasz, mankó vagy éppenséggel ürügy.

Megszólal a negyedik: Ha ragaszkodnak ahhoz, hogy az olvasás szubjektív cselekvés, ezzel egyet is érthetek, ám szerintem nem abban a centrifugális értelemben szubjektív, ahogyan önök gondolják. Minden könyv, amit elolvasok, része lesz annak az általános és egyetemes könyvnek, mely olvasmányaim összessége. Ez nem következik be erőfeszítés nélkül: ama legfőbb könyv létrejöttéhez minden egyes könyvnek át kell lényegülnie, kapcsolatba kell kerülnie az előzőleg olvasottakkal, azok folyományává, illetve kifejtésévé, illetve cáfolatává, illetve jegyzetévé, illetve szövegmagyarázatává kell válnia. Évek óta járok ebbe a könyvtárba, átrágtam valamennyi kötetét, polcról polcra, de tanúsíthatom, egész idő alatt egyetlen könyv olvasásában haladtam előre.

Az én olvasmányaim is egyetlen könyv felé mutatnak mondja az ötödik olvasó egy tekintélyes halom kötet mögül , ám az hátul van az időben, alig emlékszem rá. Egy történet, számomra a legelső, megelőzi az összes többit; azok, úgy rémlik, mind emennek a visszhangjai, s el is halnak rögtön. Ha olvasok, azt a gyermekkoromban olvasott könyvet keresem egyre, de aligha találom meg, oly halványak róla az emlékeim. "

A hatodik olvasó eddig a könyvállványok tövében ácsorogva a felsőbb polcokat szemlélte; most odajön az asztalhoz. Számomra az olvasást megelőző perc a legfontosabb. Olykor már a cím is vágyat ébreszt bennem egy olyan könyv után, ami tán nem is létezik. Máskor az incipit, az első mondatok... Egyszóval: ha önöknek nem kell sok ahhoz, hogy a képzeletük meglóduljon, nekem még kevesebbre van szükségem hozzá: elég az olvasás ígérete.

Nekem viszont a befejezés a fontos mondja a hetedik , de az igazi, az utolsó, a sötétben rejtezkedő, vagyis az a végállomás, ahová a könyv el akar vinni minket. Olvasás közben magam is keresem a kémlelőlyukakat mondja a gyulladt szemű úr felé intve , de az én tekintetem azért kutatja a szavak környezetét, hogy segítsem fölfedezni, mi van a távolban, a "Vége" szó után elterülő tartományokban."

_____
Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó, fordította Telegdi Polgár István, p. 315-317
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011


.

Makay Ida (1933-2011)


AZ A RÉT

Szikrázó gyerekkori rét!
Kék lepke villog fölötte.
Már soha többet az a kék!
Az ég üvegje összetörve.
Emlék kékje: vakító nyárég!
Aranykor, alvó öntudatlan.
Szívben fénylő holdmessze tájék.
Azúr lepke boldog magasban!
Ha csak egyszer egy rebbenésig!
Ha nemcsak a versbe, a szóba...
Ha csak egyszer még az a rét.
Ha egyszer még az az óra!

HÉT KÍVÁNSÁG

Egyetlen percet a szökő időből
a múló rétből egy vadrózsaágat,
azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,
egy lobbanást a bronzzal égő őszből.
Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,
egy homlok holdját, fényben fölkelőt,
őrízhessem, mint foglyát a borostyán,
egy vers zengését még a csönd előtt

ALKONYI HASONLAT

Jó volna itt maradni még.
Tudattalan-emléktelenül.
Csak, mint a kő. A víz. Az ég.
Kihúnyni csöndben, mint az alkony.
S egy sugárnyit ragyogni még.

ŐSZÖN TÚLI NYÁR

Esőben gyújtott cigaretta
fölizzó, eperszín parázsa!
Rászórom egyszer, még utolszor
- Gyulladjon föl! - a hűvös nyárra.
Tűzvész lesz, csikktűzvész, eperszín
gyümölcsök tűzéből máglya.
Szerelmek füstje illatoz.
S elszáll egy őszön túli Nyárba.


A HETEDIK SZOBA

Kastélyt emelt az alkonyat.
Sarkig kitárta énnekem:
Sétáljak át a végtelen,
tündöklő-tükrös termeken.
Mert vár a hetedik szoba.
Bíborral, éjjel ékes.
Elérek végül majd oda.
Az arcom holdfehér lesz.

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

Ezüstös nyírfalomb fölött
bronz pillangó cikázik.
Arannyá lobbant alkonyat
kísér el hazáig.
A nehéz aranytűz mögött
a nyír ezüstje játszik,
és amikorra este lesz,
ellátni már a fák között
a színezüst halálig.

RIMBAUD HAJÓJÁN

Útra kelek majd Rimbaud hajóján.
Haláltánc nyár lesz, utolsó nyaram,
elmerülnek a multak, a bóják.
A részeg hajó imbolyog, s ragad
titkok felé. Zöldhomályú mélyek
ölelnek át és parázsló egek.
Habzsoljuk a habzó messzeséget,
a Dél Keresztje ég a csönd felett.
A kikötőktől messze ringunk, messze.
Süllyedt kincsei visszfényét reánk
ragyogja halotti ékül a tenger.
És beringunk a gyászsötét öbölbe,
hol legnémább az égmély óceán.



________
Makay Ida: A HETEDIK SZOBA, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986.