Vörös István

(1964. szeptember 20.)

AZ ELLENSÉG KERESÉSE

Kire kell most haragudni?
A gazdagra vagy a szegényre?
Az őszintére vagy a hazugra?
A gyávára vagy a bátorra?
A nagyszájúra vagy a hallgatagra?

Kitől kell most félni?
Önmagunktól vagy másoktól?
A jóktól vagy a rosszaktól?
Önmagamtól vagy a tévképzeteimtől?
A jótól vagy a rossztól?

Kiben kell most bízni?
A gazdagban vagy a szegényben?
A rendőrben vagy a rendben?
A hívőben vagy a kételkedőben?
A kétségekben vagy a bizonyosságban?

Miben kell most bízni?
A gazdagságban vagy a szegénységben?
A jövőben vagy a múltban?
A bizalomban vagy a bizonytalanságban?
A semmiben vagy semmiben?

Kire kell most hallgatni?
Az ösztönökre vagy a gyávaságra?
A vigyorgóra vagy a vicsorgóra?
A kutyasétáltatóra vagy a kutyára?
Aki beszél vagy aki hallgat?

Ki elől kell menekülni?
Az árnyékunk vagy a hülyeségünk,
a sikereink vagy a kudarcaink,
az álarcunk vagy az arcunk elől?
A kutyák elől vagy a farkasok elől?

Ki miatt nem lehet semmi baj?
Senki vagy semmi,
mindenki vagy valaki miatt?
Ami a sors könyvébe bele van
írva vagy amit kitéptek belőle?   

KÖZÉPKORI BUDDHAFEJ-TÖREDÉK
 
Nem ismerhettük jobb szemét,
mely bizonnyal nem különbözött
a baltól. Az arcról a festék
a fáig lekopott, és a fa
majdnem ezer éves.

De az arc még mindig fiatal.
Kicsit pufók. A füle hiányzik,
ám így is meghallja a suttogást,
a légkondicionáló zaja
pedig úgysem érdekes.

Homlokán egy drágakő lehetett,
hogy az értetlent eligazítsa,
hová is tartozik, akit lát,
és hová is tartozik, aki nézi.
Nincs ott a jel. Kiesett. Kilopták.

Így hát nekünk magunknak kell
megítélnünk, hová tartozunk.
A haj szabályos csigákba és
kontyba rendezve: Nekünk
magunknak kell megítélni,

hogy az élet megváltoztatható-e.



A RODOLFO-ELV

Figyeljék a kezem, mert csalok, mondta Rodolfo.
De mindig rosszfelé néztünk.
A hatalmi Rodolfók (elnézést a mestertől, hogy a nevét
ilyen kontextusba teszem)
persze nem ennyire ügyesek.
Látom a kezüket,
mi minden van benne, undor kimondani.
Mindaz, ami nekem is kéne,
önszeretet, a kétségek teljes hiánya,
feltétlen bizalom önmaguk iránt,
a többiek magabiztos utálata.

Ó, nagyon is kéne ez nekem, magánhasználatra:
a félőrült önteltség, ami körülvesz, mint egy burok.
Szeretnék félőrült lenni,
szeretnék öntelt lenni, lehet,
hogy mind a kettő vagyok is.
De nem eléggé.

Rodolfo, figyelem a kezed,
és nem csalsz.
Te csakugyan varázsló vagy, ez a csalás a dologban,
és bűvésznek adod el magad.

Az elhivatottakat nem lehet utánozni.

Italo Calvino

(15 October 1923 – 19 September 1985)

"I, too, feel the need to reread the books I have already read," a third reader says, "but at every rereading I seem to be reading a new book, for the first time. Is it I who keep changing and seeing new things of which I was not previously aware? Or is reading a construction that assumes form, assembling a great number of variables, and therefore something that cannot be repeated twice according to the same pattern? Every time I seek to relive the emotion of a previous reading, I experience different and unexpected impressions, and do not find again those of before. At certain moments it seems to me that between one reading and the next there is a progression: in the sense, for example, of penetrating further into the spirit of the text, or of increasing my critical detachment. At other moments, on the contrary, I seem to retain the memory of the readings of a single book one next to another, enthusiastic or cold or hostile, scattered in time without a perspective, without a thread that ties them together. The conclusion I have reached is that reading is an operation without object; or that its true object is itself. The book is an accessory aid, or even a pretext."

A fourth speaks up: "If you mean to insist on the subjectivity of reading, then I agree with you, but not in the centrifugal sense you attribute to it. Every new book I read comes to be a part of that overall and unitary book that is the sum of my readings. This does not come about without some effort: to compose that general book, each individual book must be transformed, enter into a relationship with the books I have read previously, become their corollary or development or confutation or gloss or reference text. For years I have been coming to this library, and I explore it volume by volume, shelf by shelf, but I could demonstrate to you that I have done nothing but continue the reading of a single book."

"In my case, too, all the books I read are leading to a single book," a fifth reader says, sticking his face out from behind a pile of bound volumes, "but it is a book remote in time, which barely surfaces from my memories. There is a story that for me comes before all other stories and of which all the stories I read seem to carry an echo, immediately lost. In my readings I do nothing but seek that book read in my childhood, but what I remember of it is too little to enable me to find it again."

A sixth reader, who was standing, examining the shelves with his nose in the air, approaches the table. "The moment that counts most for me is the one that precedes reading. At times a title is enough to kindle in me the desire for a book that perhaps does not exist. At times it is the incipit of the book, the first sentences... In other words: if you need little to set the imagination going, I require even less: the promise of reading is enough."

"For me, on the other hand, it is the end that counts," a seventh says, "but the true end, final, concealed in the darkness, the goal to which the book wants to carry you. I also seek openings in reading," he says, nodding toward the man with the bleary eyes, "but my gaze digs between the words to try to discern what is outlined in the distance, in the spaces that extend beyond the words 'the end.' "

[Italo Calvino, If On A Winter's Night A Traveller, translated by William Weaver]

Italo Calvino (1974)

© Sophie Bassouls/Sygma/Corbis

"– Én is szükségesnek érzem, hogy újraolvassam a már elolvasott könyveket – mondja a harmadik úr –, de minden alkalommal úgy tetszik, először olvasom őket. Vajon én változom egyre, s látom meg azokat a dolgokat, amiket előbb nem vettem észre? Vagy az olvasás szerkezete számos változatból tevődik össze, s egyazon terv szerint sohasem ismétlődhet? Valahányszor újra át akarom élni egy-egy olvasmány izgalmát, merőben más, váratlan benyomások érnek – az előzők sehol. Olykor mintha valamiféle fejlődést tapasztalnék két olvasat között: másodjára például jobban behatolok a szöveg szellemébe, vagy kritikusabb vagyok, tartózkodóbb. Máskor viszont úgy tűnik, sikerül megőriznem és sorban fölidéznem ugyanazon könyv többszöri olvasásának az emlékeit: egymás mellett a lelkes, a hűvös vagy éppen ellenséges olvasói érzületemet, noha azok szétszórtak az időben, nem utalnak egymásra, semmi sem köti össze őket. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az olvasás olyan tevékenység, aminek nincsen tárgya; mondhatni, az igazi tárgya önmaga. A könyv járulékos támasz, mankó vagy éppenséggel ürügy.

Megszólal a negyedik: – Ha ragaszkodnak ahhoz, hogy az olvasás szubjektív cselekvés, ezzel egyet is érthetek, ám szerintem nem abban a centrifugális értelemben szubjektív, ahogyan önök gondolják. Minden könyv, amit elolvasok, része lesz annak az általános és egyetemes könyvnek, mely olvasmányaim összessége. Ez nem következik be erőfeszítés nélkül: ama legfőbb könyv létrejöttéhez minden egyes könyvnek át kell lényegülnie, kapcsolatba kell kerülnie az előzőleg olvasottakkal, azok folyományává, illetve kifejtésévé, illetve cáfolatává, illetve jegyzetévé, illetve szövegmagyarázatává kell válnia. Évek óta járok ebbe a könyvtárba, átrágtam valamennyi kötetét, polcról polcra, de tanúsíthatom, egész idő alatt egyetlen könyv olvasásában haladtam előre.

– Az én olvasmányaim is egyetlen könyv felé mutatnak – mondja az ötödik olvasó egy tekintélyes halom kötet mögül –, ám az hátul van az időben, alig emlékszem rá. Egy történet, számomra a legelső, megelőzi az összes többit; azok, úgy rémlik, mind emennek a visszhangjai, s el is halnak rögtön. Ha olvasok, azt a gyermekkoromban olvasott könyvet keresem egyre, de aligha találom meg, oly halványak róla az emlékeim. "

A hatodik olvasó eddig a könyvállványok tövében ácsorogva a felsőbb polcokat szemlélte; most odajön az asztalhoz. – Számomra az olvasást megelőző perc a legfontosabb. Olykor már a cím is vágyat ébreszt bennem egy olyan könyv után, ami tán nem is létezik. Máskor az incipit, az első mondatok... Egyszóval: ha önöknek nem kell sok ahhoz, hogy a képzeletük meglóduljon, nekem még kevesebbre van szükségem hozzá: elég az olvasás ígérete.

– Nekem viszont a befejezés a fontos – mondja a hetedik –, de az igazi, az utolsó, a sötétben rejtezkedő, vagyis az a végállomás, ahová a könyv el akar vinni minket. Olvasás közben magam is keresem a kémlelőlyukakat – mondja a gyulladt szemű úr felé intve –, de az én tekintetem azért kutatja a szavak környezetét, hogy segítsem fölfedezni, mi van a távolban, a "Vége" szó után elterülő tartományokban."

_____

Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó, fordította Telegdi Polgár István, p. 315-317

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011


.

Makay Ida (1933-2011)

AZ A RÉT

Szikrázó gyerekkori rét!

Kék lepke villog fölötte.

Már soha többet az a kék!

Az ég üvegje összetörve.

Emlék kékje: vakító nyárég!

Aranykor, alvó öntudatlan.

Szívben fénylő holdmessze tájék.

Azúr lepke boldog magasban!

Ha csak egyszer egy rebbenésig!

Ha nemcsak a versbe, a szóba...

Ha csak egyszer még az a rét.

Ha egyszer még az az óra!

HÉT KÍVÁNSÁG

Egyetlen percet a szökő időből

a múló rétből egy vadrózsaágat,

azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,

egy lobbanást a bronzzal égő őszből.

Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,

egy homlok holdját, fényben fölkelőt,

őrízhessem, mint foglyát a borostyán,

egy vers zengését még a csönd előtt

ALKONYI HASONLAT

Jó volna itt maradni még.

Tudattalan-emléktelenül.

Csak, mint a kő. A víz. Az ég.

Kihúnyni csöndben, mint az alkony.

S egy sugárnyit ragyogni még.

ŐSZÖN TÚLI NYÁR

Esőben gyújtott cigaretta

fölizzó, eperszín parázsa!

Rászórom egyszer, még utolszor

- Gyulladjon föl! - a hűvös nyárra.

Tűzvész lesz, csikktűzvész, eperszín

gyümölcsök tűzéből máglya.

Szerelmek füstje illatoz.

S elszáll egy őszön túli Nyárba.

A HETEDIK SZOBA

Kastélyt emelt az alkonyat.

Sarkig kitárta énnekem:

Sétáljak át a végtelen,

tündöklő-tükrös termeken.

Mert vár a hetedik szoba.

Bíborral, éjjel ékes.

Elérek végül majd oda.

Az arcom holdfehér lesz.

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

Ezüstös nyírfalomb fölött

bronz pillangó cikázik.

Arannyá lobbant alkonyat

kísér el hazáig.

A nehéz aranytűz mögött

a nyír ezüstje játszik,

és amikorra este lesz,

ellátni már a fák között

a színezüst halálig.

RIMBAUD HAJÓJÁN

Útra kelek majd Rimbaud hajóján.

Haláltánc nyár lesz, utolsó nyaram,

elmerülnek a multak, a bóják.

A részeg hajó imbolyog, s ragad

titkok felé. Zöldhomályú mélyek

ölelnek át és parázsló egek.

Habzsoljuk a habzó messzeséget,

a Dél Keresztje ég a csönd felett.

A kikötőktől messze ringunk, messze.

Süllyedt kincsei visszfényét reánk

ragyogja halotti ékül a tenger.

És beringunk a gyászsötét öbölbe,

hol legnémább az égmély óceán.

________
Makay Ida: A HETEDIK SZOBA, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Jacques Prévert (1900-1977)

L’Automne

Un cheval s’écroule au milieu d’une allée
Les feuilles tombent sur lui
Notre amour frissonne
Et le soleil aussi.
 

*

Autumn

A horse collapses in the middle of an alley
Leaves fall on him
Our love trembles
And the sun too.

Translated by Lawrence Ferlinghetti

______

Jacques Prévert, Paroles, Gallimard, 2000 [1949]

Emlékezés / Remembrance

Fotó: Aszmann Ferenc (1954)

Lucian Blaga: Liniste / Silence / Csend

SILENCE 

Such a deep silence surrounds me, that I think I hear
moonbeams striking on the windows.

In my chest,
a strange voice is awakens
and a song plays inside me
a longing that is not mine.

They say that ancestors, dead before their time,
with young blood still in their veins,
with great passion in their blood,
with the sun still burning in their blood
come,
come to continue to live
within us
their unfinished lives.

Such a deep silence surrounds me, that I think I hear
moonbeams striking on the windows.

O, who knows, soul of mine, in which chest you will sing
you also, after centuries,
in soft ropes of silence,
on harps of obscurity - the drowned longing
and the pleasure of living torn? Who knows?
Who knows?

Translated by MariGoes














 (1895 –  1961)


Linişte

Atâta linişte-i în jur de-mi pare că aud
cum se izbesc de geamuri razele de lună.

În piept
mi s-a trezit un glas străin
şi-un cântec cânta-n mine-un dor
ce nu-i al meu.

Se spune că strămoşii cari au murit fără de vreme,
cu sânge tânăr înca-n vine,
cu patimi mari în sânge,
cu soare viu în patimi,
vin,
vin sa-şi trăiasca mai departe
în noi
viaţa netrăita.

Atâta linişte-i în jur de-mi pare că aud
cum se izbesc de geamuri razele de lună.

O, cine ştie - suflete,-n ce piept îţi vei cânta
şi tu odată peste veacuri
pe coarde dulci de linişte,
pe harfă de-ntuneric - dorul sugrumat
şi frânta bucurie de viaţă? Cine ştie?
Cine ştie?

*

CSEND

Akkora csend van körülöttünk, szinte hallom
a holdsugár koccanását az ablaküvegen.

Idegen
hang ébredt lelkemben
és a szenvedélyről énekelt
mely nem az enyém.

Mondják, hogy elődök, kik meghaltak idő előtt,
fiatalos vérrel ereikben,
lüktető nagy szenvedéllyel,
szenvedélyükben a nap erejével,
eljönnek,
eljönnek hogy bennünk élhessék
tovább
meg nem élt életüket.

Oly nagy a csend körülöttünk, szinte hallom
az ablakon koppanó holdsugarakat.

Ó, lélek, ki tudja milyen kebelben énekelsz
majd te is, évszázadok múlva,
a csend édes húrjain
sötétség hárfán – a megfojtott vágyról,
megtört életörömről? Ki tudja?
Ki tudja?

Balázs F. Attila fordítása

_____
Lucian Blaga, Poezii/Versek, AB-ART, 2011
.

W. H. Auden: Lullaby

Lay your sleeping head, my love,

Human on my faithless arm;

Time and fevers burn away

Individual beauty from

Thoughtful children, and the grave

Proves the child ephemeral:

But in my arms till break of day

Let the living creature lie,

Mortal, guilty, but to me

The entirely beautiful.

Soul and body have no bounds:

To lovers as they lie upon

Her tolerant enchanted slope

In their ordinary swoon,

Grave the vision Venus sends

Of supernatural sympathy,

Universal love and hope;

While an abstract insight wakes

Among the glaciers and the rocks

The hermit’s sensual ecstasy.

Certainty, fidelity

On the stroke of midnight pass

Like vibrations of a bell,

And fashionable madmen raise

Their pedantic boring cry:

Every farthing of the cost,

All the dreaded cards foretell,

Shall be paid, but from this night

Not a whisper, not a thought,

Not a kiss nor look be lost.

Beauty, midnight, vision dies:

Let the winds of dawn that blow

Softly round your dreaming head

Such a day of sweetness show

Eye and knocking heart may bless,

Find the mortal world enough;

Noons of dryness see you fed

By the involuntary powers,

Nights of insult let you pass

Watched by every human love.

[W. H. Auden, As I Walked Out One Eveing: songs, ballads, lullabies, limericks, and other light verse. Vintage Books, 1995] 

ALTATÓ

Hajtsd karomra, édesem

alvó, védtelen fejed.

Idő és láz égeti

gyermeteg szépségedet,

és a földnek a gyerek

tiszavirág-életű -

ám karjaimban hajnalig

lélegezzen egy virág,

vétkes és halálra-szánt,

de mindétig gyönyörű.

Lélek s test határtalan:

a szeretőkre, akiket

megbűvölt lankáira dönt

a jólismert önkívület,

Vénusz látomást szakaszt,

csillag-összetartozást,

együtt-izzást és reményt,

míg sziklák és jégmezők

elvont képe rezgi föl

a remete gyönyörét.

Hűség, biztonság, ahogy

kong az éjfél, elriad,

mint ha elzúg a harang;

mennyi divatos bolond

fontoskodik és nyafog:

mindenért fizetni kell,

az összes vészjel erre int,

ám ezen az éjszakán

egy nézés, egy suttogás,

még egy csók se vesszen el.

Szépség, álom, perc halott.

Fújjon a hajnali szél

álmodó fejed köré

olyan édes pirkadást,

melyben áld a szív s a szem,

a múló világ elég,

szomjas délben nyugszanak

az önkénytelen erők,

s bántó éjen őriződ

minden földi szerelem.

Gergely Ágnes fordítása

______

Wystan Hugh Auden válogatott versei, p. 53-54., Kozmosz Könyvek, 1980 

Fotó: Yousuf Karsh (1972)

-

Randall Jarrell on W. H. Auden

Cesare Pavese

(September 9, 1908 – August 27, 1950)

1938
10th November

Literature is a defense against the attacks of life. It says to life: "You can't deceive me. I know your habits, foresee and enjoy watching all your reactions, and steal your secret by involving you in cunning obstructions that halt your normal flow."
The other defense against things in general is silence as we muster strength for a fresh leap forward...

–from This Business of Living: Diaries 1935-1950 (2009)

*

1938. november 10.

Az irodalom védekezés az élet sértései ellen. Csak annyit mond neki: „Te nem csinálsz hülyét belőlem: tudom, hogy viselkedsz, követlek és kiismerlek, sőt élvezem, ahogy tenni látlak, ellopom a titkot, és úgy rakosgatom össze a darabjaidat, hogy az megállítsa a folyamatot.”
Ezen a játékon kívül a másik védelem a dolgok ellen a csend, melyet a kitöréshez gyűjt az ember.

Az élet mestersége (Il mestiere di vivere), részlet Cesare Pavese naplójából, Pálmai Nóra fordítása / Tiszatáj, 2008. ápr.

Lev Tolstoy

(September 9, 1828 – November 20, 1910)

 

Seize the moments of happiness, love and be loved! That is the only reality in the world, all else is folly.

~

We can know only that we know nothing. And that is the highest degree of human wisdom.

 — Leo Tolstoy, War and Peace

***

Ragadd meg a boldogság pillanatát, szerettesd meg magadat, és szeress te magad is! Csakis ez ér valamit a világon — a többi mind-mind botorság!"  (II. Könyv, 50. o.)

~

Csak azt tudhatjuk, hogy semmit sem tudunk. És ez az emberi bölcsesség legmagasabb foka. (II. Könyv, 72. o.)

[Lev Tolsztoj: Háború és Béke, Európa, Bp., 1959, fordította Makai Imre]

Lev Tolstoy in Yasnaya Polyana, 1908

Author: Sergey Mikhaylovich Prokudin-Gorsky

Latinovits Zoltán

(1931. szeptember 9. – 1976. június 4.)

(via ladiszka3)