Makay Ida (1933-2011)

AZ A RÉT

Szikrázó gyerekkori rét!

Kék lepke villog fölötte.

Már soha többet az a kék!

Az ég üvegje összetörve.

Emlék kékje: vakító nyárég!

Aranykor, alvó öntudatlan.

Szívben fénylő holdmessze tájék.

Azúr lepke boldog magasban!

Ha csak egyszer egy rebbenésig!

Ha nemcsak a versbe, a szóba...

Ha csak egyszer még az a rét.

Ha egyszer még az az óra!

HÉT KÍVÁNSÁG

Egyetlen percet a szökő időből

a múló rétből egy vadrózsaágat,

azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,

egy lobbanást a bronzzal égő őszből.

Egyetlen arcot milliárdnyi arcból,

egy homlok holdját, fényben fölkelőt,

őrízhessem, mint foglyát a borostyán,

egy vers zengését még a csönd előtt

ALKONYI HASONLAT

Jó volna itt maradni még.

Tudattalan-emléktelenül.

Csak, mint a kő. A víz. Az ég.

Kihúnyni csöndben, mint az alkony.

S egy sugárnyit ragyogni még.

ŐSZÖN TÚLI NYÁR

Esőben gyújtott cigaretta

fölizzó, eperszín parázsa!

Rászórom egyszer, még utolszor

- Gyulladjon föl! - a hűvös nyárra.

Tűzvész lesz, csikktűzvész, eperszín

gyümölcsök tűzéből máglya.

Szerelmek füstje illatoz.

S elszáll egy őszön túli Nyárba.

A HETEDIK SZOBA

Kastélyt emelt az alkonyat.

Sarkig kitárta énnekem:

Sétáljak át a végtelen,

tündöklő-tükrös termeken.

Mert vár a hetedik szoba.

Bíborral, éjjel ékes.

Elérek végül majd oda.

Az arcom holdfehér lesz.

A SZÍNEZÜST HALÁLIG

Ezüstös nyírfalomb fölött

bronz pillangó cikázik.

Arannyá lobbant alkonyat

kísér el hazáig.

A nehéz aranytűz mögött

a nyír ezüstje játszik,

és amikorra este lesz,

ellátni már a fák között

a színezüst halálig.

RIMBAUD HAJÓJÁN

Útra kelek majd Rimbaud hajóján.

Haláltánc nyár lesz, utolsó nyaram,

elmerülnek a multak, a bóják.

A részeg hajó imbolyog, s ragad

titkok felé. Zöldhomályú mélyek

ölelnek át és parázsló egek.

Habzsoljuk a habzó messzeséget,

a Dél Keresztje ég a csönd felett.

A kikötőktől messze ringunk, messze.

Süllyedt kincsei visszfényét reánk

ragyogja halotti ékül a tenger.

És beringunk a gyászsötét öbölbe,

hol legnémább az égmély óceán.

________
Makay Ida: A HETEDIK SZOBA, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Jacques Prévert (1900-1977)

L’Automne

Un cheval s’écroule au milieu d’une allée
Les feuilles tombent sur lui
Notre amour frissonne
Et le soleil aussi.
 

*

Autumn

A horse collapses in the middle of an alley
Leaves fall on him
Our love trembles
And the sun too.

Translated by Lawrence Ferlinghetti

______

Jacques Prévert, Paroles, Gallimard, 2000 [1949]

Emlékezés / Remembrance

Fotó: Aszmann Ferenc (1954)

Lucian Blaga: Liniste / Silence / Csend

SILENCE 

Such a deep silence surrounds me, that I think I hear
moonbeams striking on the windows.

In my chest,
a strange voice is awakens
and a song plays inside me
a longing that is not mine.

They say that ancestors, dead before their time,
with young blood still in their veins,
with great passion in their blood,
with the sun still burning in their blood
come,
come to continue to live
within us
their unfinished lives.

Such a deep silence surrounds me, that I think I hear
moonbeams striking on the windows.

O, who knows, soul of mine, in which chest you will sing
you also, after centuries,
in soft ropes of silence,
on harps of obscurity - the drowned longing
and the pleasure of living torn? Who knows?
Who knows?

Translated by MariGoes














 (1895 –  1961)


Linişte

Atâta linişte-i în jur de-mi pare că aud
cum se izbesc de geamuri razele de lună.

În piept
mi s-a trezit un glas străin
şi-un cântec cânta-n mine-un dor
ce nu-i al meu.

Se spune că strămoşii cari au murit fără de vreme,
cu sânge tânăr înca-n vine,
cu patimi mari în sânge,
cu soare viu în patimi,
vin,
vin sa-şi trăiasca mai departe
în noi
viaţa netrăita.

Atâta linişte-i în jur de-mi pare că aud
cum se izbesc de geamuri razele de lună.

O, cine ştie - suflete,-n ce piept îţi vei cânta
şi tu odată peste veacuri
pe coarde dulci de linişte,
pe harfă de-ntuneric - dorul sugrumat
şi frânta bucurie de viaţă? Cine ştie?
Cine ştie?

*

CSEND

Akkora csend van körülöttünk, szinte hallom
a holdsugár koccanását az ablaküvegen.

Idegen
hang ébredt lelkemben
és a szenvedélyről énekelt
mely nem az enyém.

Mondják, hogy elődök, kik meghaltak idő előtt,
fiatalos vérrel ereikben,
lüktető nagy szenvedéllyel,
szenvedélyükben a nap erejével,
eljönnek,
eljönnek hogy bennünk élhessék
tovább
meg nem élt életüket.

Oly nagy a csend körülöttünk, szinte hallom
az ablakon koppanó holdsugarakat.

Ó, lélek, ki tudja milyen kebelben énekelsz
majd te is, évszázadok múlva,
a csend édes húrjain
sötétség hárfán – a megfojtott vágyról,
megtört életörömről? Ki tudja?
Ki tudja?

Balázs F. Attila fordítása

_____
Lucian Blaga, Poezii/Versek, AB-ART, 2011
.

W. H. Auden: Lullaby

Lay your sleeping head, my love,

Human on my faithless arm;

Time and fevers burn away

Individual beauty from

Thoughtful children, and the grave

Proves the child ephemeral:

But in my arms till break of day

Let the living creature lie,

Mortal, guilty, but to me

The entirely beautiful.

Soul and body have no bounds:

To lovers as they lie upon

Her tolerant enchanted slope

In their ordinary swoon,

Grave the vision Venus sends

Of supernatural sympathy,

Universal love and hope;

While an abstract insight wakes

Among the glaciers and the rocks

The hermit’s sensual ecstasy.

Certainty, fidelity

On the stroke of midnight pass

Like vibrations of a bell,

And fashionable madmen raise

Their pedantic boring cry:

Every farthing of the cost,

All the dreaded cards foretell,

Shall be paid, but from this night

Not a whisper, not a thought,

Not a kiss nor look be lost.

Beauty, midnight, vision dies:

Let the winds of dawn that blow

Softly round your dreaming head

Such a day of sweetness show

Eye and knocking heart may bless,

Find the mortal world enough;

Noons of dryness see you fed

By the involuntary powers,

Nights of insult let you pass

Watched by every human love.

[W. H. Auden, As I Walked Out One Eveing: songs, ballads, lullabies, limericks, and other light verse. Vintage Books, 1995] 

ALTATÓ

Hajtsd karomra, édesem

alvó, védtelen fejed.

Idő és láz égeti

gyermeteg szépségedet,

és a földnek a gyerek

tiszavirág-életű -

ám karjaimban hajnalig

lélegezzen egy virág,

vétkes és halálra-szánt,

de mindétig gyönyörű.

Lélek s test határtalan:

a szeretőkre, akiket

megbűvölt lankáira dönt

a jólismert önkívület,

Vénusz látomást szakaszt,

csillag-összetartozást,

együtt-izzást és reményt,

míg sziklák és jégmezők

elvont képe rezgi föl

a remete gyönyörét.

Hűség, biztonság, ahogy

kong az éjfél, elriad,

mint ha elzúg a harang;

mennyi divatos bolond

fontoskodik és nyafog:

mindenért fizetni kell,

az összes vészjel erre int,

ám ezen az éjszakán

egy nézés, egy suttogás,

még egy csók se vesszen el.

Szépség, álom, perc halott.

Fújjon a hajnali szél

álmodó fejed köré

olyan édes pirkadást,

melyben áld a szív s a szem,

a múló világ elég,

szomjas délben nyugszanak

az önkénytelen erők,

s bántó éjen őriződ

minden földi szerelem.

Gergely Ágnes fordítása

______

Wystan Hugh Auden válogatott versei, p. 53-54., Kozmosz Könyvek, 1980 

Fotó: Yousuf Karsh (1972)

-

Randall Jarrell on W. H. Auden

Cesare Pavese

(September 9, 1908 – August 27, 1950)

1938
10th November

Literature is a defense against the attacks of life. It says to life: "You can't deceive me. I know your habits, foresee and enjoy watching all your reactions, and steal your secret by involving you in cunning obstructions that halt your normal flow."
The other defense against things in general is silence as we muster strength for a fresh leap forward...

–from This Business of Living: Diaries 1935-1950 (2009)

*

1938. november 10.

Az irodalom védekezés az élet sértései ellen. Csak annyit mond neki: „Te nem csinálsz hülyét belőlem: tudom, hogy viselkedsz, követlek és kiismerlek, sőt élvezem, ahogy tenni látlak, ellopom a titkot, és úgy rakosgatom össze a darabjaidat, hogy az megállítsa a folyamatot.”
Ezen a játékon kívül a másik védelem a dolgok ellen a csend, melyet a kitöréshez gyűjt az ember.

Az élet mestersége (Il mestiere di vivere), részlet Cesare Pavese naplójából, Pálmai Nóra fordítása / Tiszatáj, 2008. ápr.

Lev Tolstoy

(September 9, 1828 – November 20, 1910)

 

Seize the moments of happiness, love and be loved! That is the only reality in the world, all else is folly.

~

We can know only that we know nothing. And that is the highest degree of human wisdom.

 — Leo Tolstoy, War and Peace

***

Ragadd meg a boldogság pillanatát, szerettesd meg magadat, és szeress te magad is! Csakis ez ér valamit a világon — a többi mind-mind botorság!"  (II. Könyv, 50. o.)

~

Csak azt tudhatjuk, hogy semmit sem tudunk. És ez az emberi bölcsesség legmagasabb foka. (II. Könyv, 72. o.)

[Lev Tolsztoj: Háború és Béke, Európa, Bp., 1959, fordította Makai Imre]

Lev Tolstoy in Yasnaya Polyana, 1908

Author: Sergey Mikhaylovich Prokudin-Gorsky

Latinovits Zoltán

(1931. szeptember 9. – 1976. június 4.)

(via ladiszka3)

El Kazovszkij (1948 – 2008)

 El Kazovszkij: Vándorállat a sivatagi homokozóban II-XVIII, 1988-1990

CÍM NÉLKÜL

Hogyan születnek a versek?

Az emberi csendből talán?

Vagy mert a dolgok túl hangosak?

Ha vasalni, csak vasalóval?

Ha nézni, hát csak a mennyezetet vagy

a padlót, és ebből fakad az egészség?

Talán Isten adja a verseket?

Bár ő aligha figyel a lármánkra, és

nem is olvas, de részvéttel szeret.

Ellenben mi semmibe vesszük őt.

Vagy mint valami gyógyszert az orvos,

receptre írja fel Isten a verset?

És ha nincs Isten, felesleges az írás?

És az se számít akkor, miről írok?

Írhatsz akármit, ha Isten nem áll veled szóba.

És ha nem, van-e tétje bárminek?

Túllépni a kicsinyességen, igen, de idebent

közben mindig a kételkedés, ami

a gondolathoz vezet el.

Nem szolgám, nem is uram a kételkedés.

Pusztán csak össze vagyok nőve vele?

Nem egészen.

De amikor egy szerencsétlen újszülött mégis

nélküle jön a világra, máris halott, mielőtt

még magára eszmélne.

Süket mindenre és néma.

Ezért a vers, hogy átjárjon minket

a remény rákfenéje.

Győrffy Ákos fordítása

El Kazovszkij: Piros felhő II. Én és a hattyúm II.

 Én és a hattyúm V.


"Hogy néző vagy, feledd el,

Felejtsd, hogy józan ész és értelem,

S a viharok útján indulj el,

Hogy a létből egy kis marék

Igaz történetet megszerezz,

Amíg képessé tesz erre a képzelet.

Bocsánat, de a színház ilyen.

(...)

A világon mondják, nincsen ének,

Se mese, se rege, ha nincsen vége,

Hisz kicsi a világ,

                                                                      a dolgok csak így férnek.

Bár ez nem az én véleményem,

Mert nekem százszor fontosabb

Látnom, mint értenem téged.

Őrizd a távot, ami tiéd,

Maradj a hattyúk közt tekintély,

Őrizd a távlatban a csended,

Csak arra felelj,

                                                                    hol repülsz most, merre?

/LEVÉL A HATTYÚKIRÁLYNŐNEK (részlet), Háy János fordítása/

Purgatórium V. (1990)

SÍRFELIRATOK

4.

Nektek ígérgettem,

                                                                 de nem tudtok róla

Mégse mégse még Ti sem

Vajon hány sírja volt a szónak

Amik az égbe küldték közösen

Ha emlékeznétek

                                                         mennyi erő telít

Sziklát füvet utakat

Hogy mennyi gonddal hordtam ki mind

A ruhátlan hullácska szavakat

Kemény István fordítása

....

____________

El Kazovszkij: Homokszökőkút, Magvető, Budapest, 2011

.

Abelardo Morell: Sunspots on Book (2000)

.