September 9, 2011
September 7, 2011
El Kazovszkij (1948 – 2008)
CÍM NÉLKÜL
Hogyan születnek a versek?
Az emberi csendből talán?
Vagy mert a dolgok túl hangosak?
Ha vasalni, csak vasalóval?
Ha nézni, hát csak a mennyezetet vagy
a padlót, és ebből fakad az egészség?
Talán Isten adja a verseket?
Bár ő aligha figyel a lármánkra, és
nem is olvas, de részvéttel szeret.
Ellenben mi semmibe vesszük őt.
Vagy mint valami gyógyszert az orvos,
receptre írja fel Isten a verset?
És ha nincs Isten, felesleges az írás?
És az se számít akkor, miről írok?
Írhatsz akármit, ha Isten nem áll veled szóba.
És ha nem, van-e tétje bárminek?
Túllépni a kicsinyességen, igen, de idebent
közben mindig a kételkedés, ami
a gondolathoz vezet el.
Nem szolgám, nem is uram a kételkedés.
Pusztán csak össze vagyok nőve vele?
Nem egészen.
De amikor egy szerencsétlen újszülött mégis
nélküle jön a világra, máris halott, mielőtt
még magára eszmélne.
Süket mindenre és néma.
Ezért a vers, hogy átjárjon minket
a remény rákfenéje.
Győrffy Ákos fordítása
El Kazovszkij: Piros felhő II. Én és a hattyúm II.
"Hogy néző vagy, feledd el,
Felejtsd, hogy józan ész és értelem,
S a viharok útján indulj el,
Hogy a létből egy kis marék
Igaz történetet megszerezz,
Amíg képessé tesz erre a képzelet.
Bocsánat, de a színház ilyen.
(...)
A világon mondják, nincsen ének,
Se mese, se rege, ha nincsen vége,
Hisz kicsi a világ,
a dolgok csak így férnek.
Bár ez nem az én véleményem,
Mert nekem százszor fontosabb
Látnom, mint értenem téged.
Őrizd a távot, ami tiéd,
Maradj a hattyúk közt tekintély,
Őrizd a távlatban a csended,
Csak arra felelj,
hol repülsz most, merre?
/LEVÉL A HATTYÚKIRÁLYNŐNEK (részlet), Háy János fordítása/
Purgatórium V. (1990)
SÍRFELIRATOK
4.
Nektek ígérgettem,
de nem tudtok róla
Mégse mégse még Ti sem
Vajon hány sírja volt a szónak
Amik az égbe küldték közösen
Ha emlékeznétek
mennyi erő telít
Sziklát füvet utakat
Hogy mennyi gonddal hordtam ki mind
A ruhátlan hullácska szavakat
Kemény István fordítása
....
____________
El Kazovszkij: Homokszökőkút, Magvető, Budapest, 2011
.
Dame Edith Sitwell
(British, September 7, 1887 – December 9, 1964)
.
.
Edith Sitwell about 1925
by Elliott & Fry
Heart and Mind
Said the Lion to the Lioness — 'When you are amber dust,—
No more a raging fire like the heat of the Sun
(No liking but all lust)—
Remember still the flowering of the amber blood and bone,
The rippling of bright muscles like a sea,
Remember the rose-prickles of bright paws
Though we shall mate no more
Till the fire of that sun the heart and the moon-cold bone are one.'
Said the Skeleton lying upon the sands of Time —
'The great gold planet that is the mourning heat of the Sun
Is greater than all gold, more powerful
Than the tawny body of a Lion that fire consumes
Like all that grows or leaps... so is the heart
More powerful than all dust. Once I was Hercules
Or Samson, strong as the pillars of the seas:
But the flames of the heart consumed me, and the mind
Is but a foolish wind.'
Said the Sun to the Moon — 'When you are but a lonely white crone,
And I, a dead King in my golden armour somewhere in a dark wood,
Remember only this of our hopeless love
That never till Time is done
Will the fire of the heart and the fire of the mind be one.'
Said the Lion to the Lioness — 'When you are amber dust,—
No more a raging fire like the heat of the Sun
(No liking but all lust)—
Remember still the flowering of the amber blood and bone,
The rippling of bright muscles like a sea,
Remember the rose-prickles of bright paws
Though we shall mate no more
Till the fire of that sun the heart and the moon-cold bone are one.'
Said the Skeleton lying upon the sands of Time —
'The great gold planet that is the mourning heat of the Sun
Is greater than all gold, more powerful
Than the tawny body of a Lion that fire consumes
Like all that grows or leaps... so is the heart
More powerful than all dust. Once I was Hercules
Or Samson, strong as the pillars of the seas:
But the flames of the heart consumed me, and the mind
Is but a foolish wind.'
Said the Sun to the Moon — 'When you are but a lonely white crone,
And I, a dead King in my golden armour somewhere in a dark wood,
Remember only this of our hopeless love
That never till Time is done
Will the fire of the heart and the fire of the mind be one.'
Bill Brandt: Dame Edith Sitwell, Renishaw Hall (1945)
Gotham Book Mart Party for Sir Osbert and Dame Edith Sitwell (seated, center). New York City (1948) Clockwise from W. H. Auden, on the ladder at top right, Elizabeth Bishop, Marianne Moore, Randall Jarrell, Delmore Schwartz, Charles Henri Ford (cross-legged, on the floor), William Rose Benét, Stephen Spender, Horace Gregory and his wife Marya Zaturenska, Tennessee Williams, Richard Eberhart, Gore Vidal and José Garcia Villa. (Stuart Wright Collection – Randall Jarrell Papers)
On the verso Jarrell commented: “I thought you’d want this for the eyebrows. Marianne Moore and Elizabeth Bishop are just behind me, Auden on the ladder, Spender sitting table to far left. What could have possessed me to cut off so much of the moustache? That isn’t Medusa in middle with snakes, but that awful creature Edith Sitwell.” (source)
Szólt nőstényéhez az Oroszlán: "ha arany por leszel —
nem izzó láng már, mint a Nap heve
(mit nem tetszés, kéj tölt csak el),
emlékezz még arany húsod s véred rügyeire,
friss izmaid hullámfodraira,
emlékezz fényes karmod rózsatöviseire,
bár többé nem párosodunk,
míg egy a hold-hideg hús és a szív, e nap tüze."
Szólt a Csontváz hanyatt az Idő fövenyén:
"A roppant arany égitest, mely a Nap bús tüze,
több minden aranynál, s hatalmasabb,
mint rőt-testű Oroszlán, melyet tűz elemészt,
akár más élőt s mozgót ... így a szív is
hatalmasabb a pornál. Herkules valaha
vagy Sámson voltam, erős, akár a tenger tartóoszlopa,
ám a szív lángja megemésztett. És az ész
csupán bohó szél-lebbenés."
Szólt a Holdhoz a Nap: "Ha majd belőled magányos ősz banya lesz,
belőlem pedig mély erdőn aranyvértű halott király,
reménytelen vágyunkból csak az jusson eszedbe,
hogy míg az Idő be nem végeztetett,
nem lesz a szív tüze és az ész tüze egy."
Szemlér Ferenc fordítása
_____
September 6, 2011
Bertolt Brecht
Remembrances of Marie A.
(Erinnerung an die Marie A.)
On a certain day in the blue-moon month of September
Beneath a young plum tree, quietly
I held her there, my quiet, pale beloved
In my arms just like a graceful dream.
And over us in the beautiful summer sky
There was a cloud on which my gaze rested
It was very white and so immensely high
And when I looked up, it had disappeared.
2
Since that day many, many months
Have quietly floated down and past.
No doubt the plum trees were chopped down
And you ask me: what's happened to my love?
So I answer you: I can't remember.
And still, of course, I know what you mean
But I honestly can't recollect her face
I just know: there was a time I kissed it.
3
And that kiss too I would have long forgotten
Had not the cloud been present there
That I still know and always will remember
It was so white and came from on high.
Perhaps those plum trees still bloom
And that woman now may have had her seventh child
But that cloud blossomed just a few minutes
And when I looked up, it had disappeared in the wind.
in Die Hauspostille (1927) (S.H. transl.)
(source: Harper's Magazine)
Emlékezés A. Máriára
Erinnerung an die Marie A.
1
Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
Kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
Mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
Rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
Midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.
2
Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
S úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
ha azt kérdeznéd: Hát a szerelem?
Azt mondanám: Emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
Arcát nem tudnám semmiképp idézni,
Csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.
3
S a csókot is feledtem volna régen,
Ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
Fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
S a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak
Fölnéztem, és a szél elkapta már.
Csorba Győző fordítása
_________
Csorba Győző: Kettőshangzat
Válogatott versfordítások. Európa, 1976. .
Rainer Maria Rilke: Der Apfelgarten
(The Apple Orchard)
Borgeby-Gård
Komm gleich nach dem Sonnenuntergange,
sieh das Abendgrün des Rasengrunds;
ist es nicht, als hätten wir es lange
angesammelt und erspart in uns,
um es jetzt aus Fühlen und Erinnern,
neuer Hoffnung, halbvergessnem Freun,
noch vermischt mit Dunkel aus dem Innern,
in Gedanken vor uns hinzustreun
unter Bäume wie von Dürer, die
das Gewicht von hundert Arbeitstagen
in den überfüllten Früchten tragen,
dienend, voll Geduld, versuchend, wie
das, was alle Maße übersteigt,
noch zu heben ist und hinzugeben,
wenn man willig, durch ein langes Leben
nur das Eine will und wächst und schweigt.
*
ALMÁSKERT
Borgeby-Gård
Jöjj, mihelyt a nap lement az égről,
nézd az esti zöldben a gyepet;
nem olyan-e mindez, mintha régről
gyűjtöttük s őriztük volna meg,
hogy most, emlékekből, tűnt örömből,
új reményből, érzésből, alig
megtisztítva még a benti ködtől,
szerteszórjuk gondolatban itt,
düreri fák alatt, melyek érett
gyümölcsükben a munkás napok
súlyát hordják, szolgáló szerények
türelmével, s megpróbálva, hogy
lehet azt, mi mindenen túlárad,
még növelni s dúsan osztani,
ha önként, egy hosszú léten át csak
egyre tör, nő s hallgat valaki.
Rónay György fordítása
____________
Borgeby-Gård
Jöjj, mihelyt a nap lement az égről,
nézd az esti zöldben a gyepet;
nem olyan-e mindez, mintha régről
gyűjtöttük s őriztük volna meg,
hogy most, emlékekből, tűnt örömből,
új reményből, érzésből, alig
megtisztítva még a benti ködtől,
szerteszórjuk gondolatban itt,
düreri fák alatt, melyek érett
gyümölcsükben a munkás napok
súlyát hordják, szolgáló szerények
türelmével, s megpróbálva, hogy
lehet azt, mi mindenen túlárad,
még növelni s dúsan osztani,
ha önként, egy hosszú léten át csak
egyre tör, nő s hallgat valaki.
Rónay György fordítása
____________
Rónay György: Századunk Útjain
Európa Könyvkiadó, 1973
.
September 5, 2011
T. S. Eliot: Rhapsody on a Windy Night
Twelve o'clock.
Along the reaches of the street
Held in a lunar synthesis,
Whispering lunar incantations
Dissolve the floors of memory
And all its clear relations
Its divisions and precisions,
Every street lamp that I pass
Beats like a fatalistic drum,
And through the spaces of the dark
Midnight shakes the memory
As a madman shakes a dead geranium.
Half-past one,
The street-lamp sputtered,
The street-lamp muttered,
The street-lamp said, "Regard that woman
Who hesitates towards you in the light of the door
Which opens on her like a grin.
You see the border of her dress
Is torn and stained with sand,
And you see the corner of her eye
Twists like a crooked pin."
The memory throws up high and dry
A crowd of twisted things;
A twisted branch upon the beach
Eaten smooth, and polished
As if the world gave up
The secret of its skeleton,
Stiff and white.
A broken spring in a factory yard,
Rust that clings to the form that the strength has left
Hard and curled and ready to snap.
Half-past two,
The street lamp said,
"Remark the cat which flattens itself in the gutter,
Slips out its tongue
And devours a morsel of rancid butter."
So the hand of the child, automatic,
Slipped out and pocketed a toy that was running along the quay.
I could see nothing behind that child's eye.
I have seen eyes in the street
Trying to peer through lighted shutters,
And a crab one afternoon in a pool,
An old crab with barnacles on his back,
Gripped the end of a stick which I held him.
Half-past three,
The lamp sputtered,
The lamp muttered in the dark.
The lamp hummed:
"Regard the moon,
La lune ne guarde aucune rancune,
She winks a feeble eye,
She smiles into corners.
She smooths the hair of the grass.
The moon has lost her memory.
A washed-out smallpox cracks her face,
Her hand twists a paper rose,
That smells of dust and eau de Cologne,
She is alone
With all the old nocturnal smells
That cross and cross across her brain."
The reminiscence comes
Of sunless dry geraniums
And dust in crevices,
Smells of chestnuts in the streets,
And female smells in shuttered rooms,
And cigarettes in corridors
And cocktail smells in bars.
The lamp said,
"Four o'clock,
Here is the number on the door.
Memory!
You have the key,
The little lamp spreads a ring on the stair.
Mount.
The bed is open; the tooth-brush hangs on the wall,
Put your shoes at the door, sleep, prepare for life."
The last twist of the knife.
RAPSZÓDIA EGY SZELES ÉJSZAKÁN
Tizenkét óra.
Véges-végig az utca
Holdas szintézisében
Sustorgó holdas bűvigék
Szétoldják az emlékezet
Világos viszonylatait,
Felosztott pontos szintjeit.
Ahogy megyek, az utcai lámpák
Mint végzetes dobok peregnek,
S a sötétség térein át
Éjfél rázza az emlékezetet
Mint őrült egy holt pelargóniát.
Fél kettő,
Az utcai lámpa szortyogott,
Az utcai lámpa mormogott,
Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt,
Ki a kapukból rávigyorgó fényben
Tefeléd tétováz.
Látod, ruhája szegélye
Homokos és szakadt,
S látod a szeme zugában
A tűgörbe vonalat."
Az emlékezet a szárazra vet
Rengeteg görbe holmit.
Egy görbe ágat a fövenyen
Simára szíva és kisimítva,
Mintha elárulná a világ
Merev és fehér
Csontváza titkát.
Egy törött rugót a gyárudvaron,
Rozsda a formán, melyet az erő ott hagyott
Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen.
Fél három,
Az utcai lámpa szólt:
„Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába,
Kinyújtja nyelvét
S egy morzsa avas vajat befal."
És a gyerek keze gépiesen
Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén.
Semmit se láthattam a gyerek szemében.
Láttam én szemeket az utcán,
Fürkésztek kivilágított redőnyön át,
S egy tóban egy délután
Egy vén rák, kullancsok a hátán,
Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam.
Fél négy,
A lámpa szortyogott,
A lámpa mormogott a sötétben,
A lámpa hümmögött:
„Nézd csak a holdat,
La lupe ne garde aucune rancune,
Kacsint kicsit,
Zugokba belemosolyog.
A fű haján végigsimít.
A hold emlékezete eltűnt.
Lesikált himlőhely repedése arcán,
Por- és otkolónszagú
Papírrózsa kezében,
Egyedül van egészen
Mind a régi éji illatokkal,
Mik átsuhannak agyán."
Az emlékezetbe visszacsap
Naphíjas pelargóniák hervadása,
Hasadékok pora,
Utcákon a gesztenyeszag,
És nők szaga redőnyök mögötti szobákban
S cigarettáké folyosókon
S bárok koktélszaga.
A lámpa szólt:
„Négy óra,
Itt a szám az ajtón.
Emlékezet!
Nálad a kulcs,
A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn.
Menj föl.
Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg,
Tedd a cipődet az ajtó elé,
Aludj, légy az életre kész."
Végsőt csavarodik a kés.
Vas István fordítása
_____
T.S. Eliot versei, Európa, Budapest, 1978
.
Tizenkét óra.
Véges-végig az utca
Holdas szintézisében
Sustorgó holdas bűvigék
Szétoldják az emlékezet
Világos viszonylatait,
Felosztott pontos szintjeit.
Ahogy megyek, az utcai lámpák
Mint végzetes dobok peregnek,
S a sötétség térein át
Éjfél rázza az emlékezetet
Mint őrült egy holt pelargóniát.
Fél kettő,
Az utcai lámpa szortyogott,
Az utcai lámpa mormogott,
Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt,
Ki a kapukból rávigyorgó fényben
Tefeléd tétováz.
Látod, ruhája szegélye
Homokos és szakadt,
S látod a szeme zugában
A tűgörbe vonalat."
Az emlékezet a szárazra vet
Rengeteg görbe holmit.
Egy görbe ágat a fövenyen
Simára szíva és kisimítva,
Mintha elárulná a világ
Merev és fehér
Csontváza titkát.
Egy törött rugót a gyárudvaron,
Rozsda a formán, melyet az erő ott hagyott
Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen.
Fél három,
Az utcai lámpa szólt:
„Figyeld a macskát, mely belapul a csatornába,
Kinyújtja nyelvét
S egy morzsa avas vajat befal."
És a gyerek keze gépiesen
Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén.
Semmit se láthattam a gyerek szemében.
Láttam én szemeket az utcán,
Fürkésztek kivilágított redőnyön át,
S egy tóban egy délután
Egy vén rák, kullancsok a hátán,
Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam.
Fél négy,
A lámpa szortyogott,
A lámpa mormogott a sötétben,
A lámpa hümmögött:
„Nézd csak a holdat,
La lupe ne garde aucune rancune,
Kacsint kicsit,
Zugokba belemosolyog.
A fű haján végigsimít.
A hold emlékezete eltűnt.
Lesikált himlőhely repedése arcán,
Por- és otkolónszagú
Papírrózsa kezében,
Egyedül van egészen
Mind a régi éji illatokkal,
Mik átsuhannak agyán."
Az emlékezetbe visszacsap
Naphíjas pelargóniák hervadása,
Hasadékok pora,
Utcákon a gesztenyeszag,
És nők szaga redőnyök mögötti szobákban
S cigarettáké folyosókon
S bárok koktélszaga.
A lámpa szólt:
„Négy óra,
Itt a szám az ajtón.
Emlékezet!
Nálad a kulcs,
A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn.
Menj föl.
Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg,
Tedd a cipődet az ajtó elé,
Aludj, légy az életre kész."
Végsőt csavarodik a kés.
Vas István fordítása
_____
T.S. Eliot versei, Európa, Budapest, 1978
.
Álvaro de Campos
The Newton's Binominal Theorem
The Binomial theorem of Newton is as beautiful as the Venus of Milo.
What happens is that there are few people aware of it.
oooo — ooooooooo — ooooooooooooooo
(The wind outside.)
What happens is that there are few people aware of it.
oooo — ooooooooo — ooooooooooooooo
(The wind outside.)
*
O binómio
de Newton
O Binómio de
Newton é tão belo como a Vénus de Milo.
O que há é pouca gente para dar por isso.
óóóó — óóóóóóóóó — óóóóóóóóóóóóóóó
(O vento lá fora.)
O que há é pouca gente para dar por isso.
óóóó — óóóóóóóóó — óóóóóóóóóóóóóóó
(O vento lá fora.)
*
A Newton-féle binominális
Legfeljebb kevesen vesznek róla tudomást.
óóóó — óóóóóóóóó — óóóóóó óóóóóóóóó
(A kinti szél)
Somlyó György fordítása
Arthur Koestler
(5 September 1905 – 3 March 1983)
"A mathematician once said that algebra was the science for lazy people — one does not work out x, but operates with it as if one knew it. In our case, x stands for the anonymous masses, the people. Politics mean operating with x without worrying about its actual nature. Making history is to recognize x for what it stands for in the equation. "
Dmitri Kessel: Arthur Koestler, October 10, 1949
"Egyszer egy matematikus azt mondta, hogy az algebra a lusta emberek tudománya — az ember nem számítja ki az x-et hanem úgy dolgozik vele, mintha tudná róla, hogy mennyi. Esetünkben az x a névtelen tömegeket jelenti, más szóval a népet. A politika pedig abban áll, hogy az ember úgy manipulál ezzel az x-szel, hogy közben mit sem törődik vele, mi is ennek az x-nek a tulajdonképpeni természete. A történelemcsinálás viszont azt jelenti, hogy felismerjük, mennyit is ér egyenletünkben ez az x."
.
Kálnoky László
(1912. szeptember 5. – 1985. július 30.)
Az a kis ember ott belül
Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.
A műfordító halála
Egyre gyakrabban látom képzeletben,
milyen leszek húsz évvel öregebben:
ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;
egy eszpresszó a dolgozószobám,
ott körmölök, a koffein
eufóriáját zabálva,
s meszesedő érfalaim
figyelmeztetnek a halálra.
Mégsem agyszélhűdés, embólia
leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:
szilánkra kell annak hasadnia,
aki fordított teljes életében.
Ha meghalok, fakadjatok kacajra,
szíveteket a részvét meg ne csalja.
Mondjatok rám kemény ítéletet:
„Végre megkapta, amit keresett
ez a bolond, ki buzgón töltögette
saját vérét idegen szellemekbe,
s ha rendelésre új munkába kezdett,
lefarigcsált szívéből egy gerezdet.
Talán kincset kapott, de nem kimélte,
s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.
Belül így lett mindegyre üresebb,
már nem tartotta semmi… szétesett.
S most mi? Szemétdombra való salak.”
Ne legyetek hozzám irgalmasak!
Egyre gyakrabban látom képzeletben,
milyen leszek húsz évvel öregebben:
ütött-kopott, őszes-kopasz, sovány;
egy eszpresszó a dolgozószobám,
ott körmölök, a koffein
eufóriáját zabálva,
s meszesedő érfalaim
figyelmeztetnek a halálra.
Mégsem agyszélhűdés, embólia
leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:
szilánkra kell annak hasadnia,
aki fordított teljes életében.
Ha meghalok, fakadjatok kacajra,
szíveteket a részvét meg ne csalja.
Mondjatok rám kemény ítéletet:
„Végre megkapta, amit keresett
ez a bolond, ki buzgón töltögette
saját vérét idegen szellemekbe,
s ha rendelésre új munkába kezdett,
lefarigcsált szívéből egy gerezdet.
Talán kincset kapott, de nem kimélte,
s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.
Belül így lett mindegyre üresebb,
már nem tartotta semmi… szétesett.
S most mi? Szemétdombra való salak.”
Ne legyetek hozzám irgalmasak!
Subscribe to:
Posts (Atom)