Bookmobile (c. 1927)
August 25, 2011
Italo Calvino
(15 October 1923 – 19 September 1985)
the Books You've Been Hunting For Years Without Success,
the Books Dealing With Something You're Working On At The Moment,
the Books You Want To Own So They'll Be Handy Just In Case,
the Books You Could Put Aside Maybe To Read This Summer,
the Books You Need To Go With Other Books On Your Shelves,
the Books That Fill You With Sudden, Inexplicable Curiosity, Not Easily Justified.
Now you have been able to reduce the countless embattled troops to an array that is, to be sure, very large but still calculable to a finite number; but this relative relief is then undetermined by the ambush of the Books Read Long Ago Which It's Now Time Te Read and the Books You've Always Pretended To Have Read And Now It's Time To Sit Down And Really Read Them.
With a zigzag dash you shake them off and leap straight into the citadel of the New Books Whose Author Or Subject Appeals To You. Even inside this stronghold you can make some breaches in the ranks of the defenders, dividing them into New Books By Authors Or On Subjects Not New (for you or in general) and New Books By Authors Or On Subjects Completely Unknown (at least to you), and defining the attraction they have for you on the basis of your desires and needs for the new and the not new (for the new you seek in the not new and for the not new you seek in the new).
All this simply means that, having rapidly glanced over the titles of the volumes displayed in the bookshop, you have turned toward a stack of If on a winter's night a traveler fresh off the press, you have grasped a copy, and you have carried it to the cashier so that your right to own it can be established.
You cast another bewildered look at the books around you (or, rather: it was the books that looked at you, with the bewildered gaze of dogs who, from their cages in the city pound, see a former companion go off on the leash of his master, come to rescue him), and out you went.[...]
You cast another bewildered look at the books around you (or, rather: it was the books that looked at you, with the bewildered gaze of dogs who, from their cages in the city pound, see a former companion go off on the leash of his master, come to rescue him), and out you went.[...]
— from Italo Calvino, If on a winter's night a traveller, translation by William Weaver
Photo: Writer Italo Calvino, December 5,1974 © Sophie Bassouls/Sygma/Corbis
Italo Calvino and J. L. Borges, c. 1970
"... Már a kirakatban fölfedezted a borítót, rajta a keresett címet. E látható nyomot követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű torlaszai közt; a kötetek szemöldökráncolva néztek reád a pultokról és polcokról, igyekeztek megfélemlíteni. De te tudod, hogy nem szabad engedned semmiféle fenyegetésnek, s azt is, hogy ott vannak közöttük — ezrével és ezrével — a Könyvek Melyeknek Olvasásáról Könnyű Szívvel Lemondhatsz, A Más Célra Nem Olvasásra Való Könyvek, Azok A Már Olvasott Könyvek Melyeket Ki Se Kell Nyitni Mert Abba A Csoportba Tartoznak Melyek Már Elolvastattak Mielőtt Megírattak Volna. Miután így átjutottál a külső falakon, rád veti magát a gyalogság: Ama Könyvek Melyeket Ha Több Életed Volna Minden Bizonnyal Szíves Örömest Elolvasnál De Sajnos Éveid Vagy Napjaid Száma Véges. Gyorsan szétugrasztod őket, s máris újabb hadoszlopok néznek veled farkasszemet: Azok A Könyvek Melyeket El Akarsz Olvasni De Előbb Másokat Kellene Még Elolvasnod, A Túlságosan Drága Könyvek Melyeket Inkább Akkor Vennél Meg Amikor Már Féláron Kaphatók, A Könyvek Lásd Fent Amikor Majd Zsebkönyv Kiadásban Jelennek Meg. Az Esetleg Valakitől Kölcsönkérhető Könyvek Azok A Könyvek Melyeket Mindenki Olvasott így Mintha Te Is. Sikeres áttörés után az erődítmény bástyatornyai alá vonulsz, itt még ellenállnak
a Könyvek Melyek Elolvasását Már Régen Tervezed,
a Könyvek Melyeket Évekig Hiába Kerestél,
a Könyvek Melyek Olyasvalamivel Vannak Összefüggésben Ami Pillanatnyilag Foglalkoztat,
a Könyvek Melyeket Azért Szeretnél Birtokolni Hogy Kezedügyében Legyenek Készen Minden Eshetőségre,
a Könyvek Melyeket Félretehetnél Hogy Esetleg A Nyáron Elolvasd őket,
a Könyvek Melyek Más Könyvek Mellől Hiányoznak A Könyvespolcodon,
a Könyvek Melyek Váratlan Frenetikus És Nehezen Indokolható Kíváncsiságot Keltenek Fel Benned.
Lám, sikerült a várvédők számlálhatatlanságát egy igen nagy, de mégiscsak meghatározott egységre átváltoztatnod, egy véges számra, még ha viszonylagos megkönnyebbülésedet veszélyeztetik is csapdáikkal a Már Oly Régen Olvasott Könyvek Hogy Ideje Volna Újra Olvasni Őket meg Azok A Könyvek Melyekről Mindig Úgy Beszéltél Mintha Olvastad Volna Őket és Amelyek Elolvasására Immár Csakugyan Rászánhatnád Magad.
Gyors ide-oda cikázással szabadulsz, s egy ugrással ott teremsz a fellegvárban, ahol már várnak az Újdonságok Melyeknek Szerzője Vagy Tárgya Vonz. Itt, az erőd bensejében is megoszthatod a védőket, kétfelé sorolva őket: a Nem Új (számodra, illetve abszolút értelemben nem új) Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságok s a (számodra legalábbis) Tökéletesen Ismeretlen Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságoknak a csapatára; majd pedig meghatározhatod, melyik miért vonz az újnak és nem újnak vágyával és szükségletével (az újéval, melyet a nem újban, s a nem újéval, melyet az újban keresel). Mindez azt jelenti, hogy tekintetedet gyorsan végigsiklatva a kirakott könyvek címein, egy halom még nyomdafestékszagú Ha egy téli éjszakán egy utazó felé irányítottad lépteidet, fogtál egy példányt, s a pénztárhoz vitted, biztosítandó a tulajdonjogodat felette.
Még egy téveteg pillantást vetettél a körös-körül hemzsegő könyvekre (pontosabban: a könyvek néztek rád tévetegen — a kutyák bámulnak így ki a városi sintértelep ketreceiből, amikor kiváltani jött gazdája pórázán elvonulni látják volt sorstársukat), majd kiléptél a boltból... "
Még egy téveteg pillantást vetettél a körös-körül hemzsegő könyvekre (pontosabban: a könyvek néztek rád tévetegen — a kutyák bámulnak így ki a városi sintértelep ketreceiből, amikor kiváltani jött gazdája pórázán elvonulni látják volt sorstársukat), majd kiléptél a boltból... "
Telegdi Polgár István fordítása
________
Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó, - részlet
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011.
Nemes Nagy Ágnes
(1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.)
SZOBROKAT VITTEM
Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.
I CARRIED STATUES
I carried statues on the ship,
their enormous anonymous faces.
I carried statues on the ship
to the island, to take their places.
Between the ear and the nose
was an angle of ninety degrees,
for the rest their faces were blank.
I carried statues on the ship,
and in that way I sank.
Translated by Bruce Berlind
Nemes Nagy Ágnes sírja Budapesten. Farkasréti temető
Jovánovics György alkotása
Jovánovics György alkotása
KÖZÖTT
A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.
Az ég s a föld között.
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
A nap s az éj között.
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –
Az ég s az ég között.
BETWEEN
The great sleeves of air,
air on which the bird
and the science of birds bear
themselves, wings on the fraying argument;
incalculable result
of a moment's leafy silhouette
bark and branch of a haze living upwards
like desire into the upper leaves
to inhale every three seconds
those big, frosty angels.
Downweight. On the plain
the mountain's motionless shocks
as they lie or kneel
peaks and escarpments,
geology's figure-sculpture,
the glen's a moment's distraction
and once more the forms and rocks,
chalky bone to outline
into identity of pleated stone.
Between the sky and the earth.
Creaking of rocks. As
the sun's clear ores
into themselves almost, stone into metal, as
a creature steps on in his claws smoke,
and up above the escarpment
ribbons of burning hoof,
then night in the desert, night as
quenching and reaching
its stony core, night below zero, and as
the tendons, joints, plaques
split and tear, as
they are strained in endless
splitting ecstasy
by routine dumb lightning
in black and white —
Between the day and the night.
Aches and stabbings,
visions, voiceless aqueducts,
inarticulate risings,
unbearable tension
of verticals between up and down.
Climates. Conditions.
Between. Stone. Tanktraces.
A strip of black reed rimming the plain
written in two lines, in the lake, the sky,
two black plaques of signsystem,
diacritic on the stars —
Between the sky and the sky.
Translated by Hugh Maxton
A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
És lent a súly. A síkon röghegyek
nagy, mozdulatlan zökkenései,
amint feküsznek, térdenállnak
az ormok és a sziklahátak,
a földtan szobrai,
a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,
aztán megint a tömbök és a formák,
meszes csonttól körvonalig
kővé gyűrődött azonosság.
Az ég s a föld között.
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
A nap s az éj között.
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen,
két sötét tábla jelrendszerei,
csillagok ékezetei –
Az ég s az ég között.
BETWEEN
The great sleeves of air,
air on which the bird
and the science of birds bear
themselves, wings on the fraying argument;
incalculable result
of a moment's leafy silhouette
bark and branch of a haze living upwards
like desire into the upper leaves
to inhale every three seconds
those big, frosty angels.
Downweight. On the plain
the mountain's motionless shocks
as they lie or kneel
peaks and escarpments,
geology's figure-sculpture,
the glen's a moment's distraction
and once more the forms and rocks,
chalky bone to outline
into identity of pleated stone.
Between the sky and the earth.
Creaking of rocks. As
the sun's clear ores
into themselves almost, stone into metal, as
a creature steps on in his claws smoke,
and up above the escarpment
ribbons of burning hoof,
then night in the desert, night as
quenching and reaching
its stony core, night below zero, and as
the tendons, joints, plaques
split and tear, as
they are strained in endless
splitting ecstasy
by routine dumb lightning
in black and white —
Between the day and the night.
Aches and stabbings,
visions, voiceless aqueducts,
inarticulate risings,
unbearable tension
of verticals between up and down.
Climates. Conditions.
Between. Stone. Tanktraces.
A strip of black reed rimming the plain
written in two lines, in the lake, the sky,
two black plaques of signsystem,
diacritic on the stars —
Between the sky and the sky.
Translated by Hugh Maxton
Nemes Nagy Ágnes digitalizált művei
August 24, 2011
J. L. Borges
(August 24, 1899 – June 14, 1986)
ELEGY
Oh destiny of Borges
to have sailed across the diverse seas of the world
or across that single and solitary sea of diverse names,
to have been a part of Edinburgh, of Zurich, of the two Cordobas,
of Colombia and of Texas,
to have returned at the end of changing generations
to the ancient lands of his forebears,
to Andalucia, to Portugal and to those counties
where the Saxon warred with the Dane and they mixed their blood,
to have wandered through the red and tranquil labyrinth of London,
to have grown old in so many mirrors,
to have sought in vain the marble gaze of the statues,
to have questioned lithographs, encyclopedias, atlases,
to have seen the things that men see,
death, the sluggish dawn, the plains,
and the delicate stars,
and to have seen nothing, or almost nothing
except the face of a girl from Buenos Aires
a face that does not want you to remember it.
Oh destiny of Borges,
perhaps no stranger than your own.
(1964)
Translated by Donald A.Yates
THE LABYRINTH
Zeus, Zeus himself could not undo these nets
Of stone encircling me. My mind forgets
The persons I have been along the way,
The hated way of monotonous walls,
Which is my fate. The galleries seem straight
But curve furtively, forming secret circles
At the terminus of years; and the parapets
Have been worn smooth by the passage of days.
Here, in the tepid alabaster dust,
Are tracks that frighten me. The hollow air
Of evening sometimes brings a bellowing,
Or the echo, desolate, of bellowing.
I know that hidden in the shadows there
Lurks another, whose task is to exhaust
The loneliness that braids and weaves this hell,
To crave my blood, and to fatten on my death.
We seek each other. Oh, if only this
Were the last day of our antithesis!
Translated by John Updike
[ELEGÍA]
Ó, Borges sorsa:
hajózott a világ tengerein,
vagy az egyetlen, magányos, többnevű tengeren,
járt Edinburghban, Zürichben, a két Córdobában,
Kolumbiában és Texasban,
visszatért múló nemzedékek múltán
nemzetségének ősi földjére,
Andalúziába, Portugáliába meg ama grófságokba,
ahol szász küzdött dán ellen, s vérük keveredett,
eltévedt a nyugodt, vörös londoni labirintusban,
megöregedett sok-sok tükörben,
kereste hiába szobrok márványtekintetét;
vizsgált kőnyomatokat, enciklopédiákat, atlaszokat,
látta mindazt, amit emberek látnak,
halált, szürke hajnalt, pusztát,
hunyorgó csillagot,
és nem látott semmit, vagy szinte semmit,
csupán egy Buenos Aires-i lány arcát,
egy arcot, melynek nincs szüksége, hogy emlékezzenek rá.
Ó, Borges sorsa,
tán nem különösebb a tiednél.
Bogotá, 1963
Asztalos Lajos fordítása
A LABIRINTUS
[EL LABERINTO]
Még Zeusz sem ismerné ki magát
az én helyemben, e kőrengetegben.
Hogy ki mindenki voltam, elfeledtem;
sorsom, hogy sivár falak közt utált
utam rójam. Egyenes folyosók,
amik idővel kör alakúakká
görbülnek. Kőből néhány ócska korlát,
amiket a sok év elkoptatott.
Néhány félelmetes nyomot találtam
a sápadt porban. Konkáv délutánok
panaszos bőgést vagy rég elkiáltott
bőgés visszhangját sodorják utánam.
Tudom, az árnyékban vár Valaki,
e Hadészt alkotó hosszú magányok
elcsigázója, ki vérre sóvárog,
s ki halálom falánkan figyeli.
Keressük egymást. De jó volna, ha
a várakozás véget érne ma.
Imreh András fordítása
________
ELEGY
Oh destiny of Borges
to have sailed across the diverse seas of the world
or across that single and solitary sea of diverse names,
to have been a part of Edinburgh, of Zurich, of the two Cordobas,
of Colombia and of Texas,
to have returned at the end of changing generations
to the ancient lands of his forebears,
to Andalucia, to Portugal and to those counties
where the Saxon warred with the Dane and they mixed their blood,
to have wandered through the red and tranquil labyrinth of London,
to have grown old in so many mirrors,
to have sought in vain the marble gaze of the statues,
to have questioned lithographs, encyclopedias, atlases,
to have seen the things that men see,
death, the sluggish dawn, the plains,
and the delicate stars,
and to have seen nothing, or almost nothing
except the face of a girl from Buenos Aires
a face that does not want you to remember it.
Oh destiny of Borges,
perhaps no stranger than your own.
(1964)
Translated by Donald A.Yates
THE LABYRINTH
Zeus, Zeus himself could not undo these nets
Of stone encircling me. My mind forgets
The persons I have been along the way,
The hated way of monotonous walls,
Which is my fate. The galleries seem straight
But curve furtively, forming secret circles
At the terminus of years; and the parapets
Have been worn smooth by the passage of days.
Here, in the tepid alabaster dust,
Are tracks that frighten me. The hollow air
Of evening sometimes brings a bellowing,
Or the echo, desolate, of bellowing.
I know that hidden in the shadows there
Lurks another, whose task is to exhaust
The loneliness that braids and weaves this hell,
To crave my blood, and to fatten on my death.
We seek each other. Oh, if only this
Were the last day of our antithesis!
Translated by John Updike
Fotó: E. Comesana, 1969
ELÉGIA[ELEGÍA]
Ó, Borges sorsa:
hajózott a világ tengerein,
vagy az egyetlen, magányos, többnevű tengeren,
járt Edinburghban, Zürichben, a két Córdobában,
Kolumbiában és Texasban,
visszatért múló nemzedékek múltán
nemzetségének ősi földjére,
Andalúziába, Portugáliába meg ama grófságokba,
ahol szász küzdött dán ellen, s vérük keveredett,
eltévedt a nyugodt, vörös londoni labirintusban,
megöregedett sok-sok tükörben,
kereste hiába szobrok márványtekintetét;
vizsgált kőnyomatokat, enciklopédiákat, atlaszokat,
látta mindazt, amit emberek látnak,
halált, szürke hajnalt, pusztát,
hunyorgó csillagot,
és nem látott semmit, vagy szinte semmit,
csupán egy Buenos Aires-i lány arcát,
egy arcot, melynek nincs szüksége, hogy emlékezzenek rá.
Ó, Borges sorsa,
tán nem különösebb a tiednél.
Bogotá, 1963
Asztalos Lajos fordítása
A LABIRINTUS
[EL LABERINTO]
Még Zeusz sem ismerné ki magát
az én helyemben, e kőrengetegben.
Hogy ki mindenki voltam, elfeledtem;
sorsom, hogy sivár falak közt utált
utam rójam. Egyenes folyosók,
amik idővel kör alakúakká
görbülnek. Kőből néhány ócska korlát,
amiket a sok év elkoptatott.
Néhány félelmetes nyomot találtam
a sápadt porban. Konkáv délutánok
panaszos bőgést vagy rég elkiáltott
bőgés visszhangját sodorják utánam.
Tudom, az árnyékban vár Valaki,
e Hadészt alkotó hosszú magányok
elcsigázója, ki vérre sóvárog,
s ki halálom falánkan figyeli.
Keressük egymást. De jó volna, ha
a várakozás véget érne ma.
Imreh András fordítása
Fotó: Alicia D'Amico, 1963
J. L. BORGES: A homály dicsérete, költemények
Jorge Luis Borges
(August 24, 1899 – June 14, 1986)
.
.
The universe (which others call the Library) is composed of an indefinite and perhaps infinite number of hexagonal galleries, with vast air shafts between, surrounded by very low railings. From any of the hexagons one can see, interminably, the upper and lower floors. The distribution of the galleries is invariable. Twenty shelves, five long shelves per side, cover all the sides except two; their height, which is the distance from floor to ceiling, scarcely exceeds that of a normal bookcase. One of the free sides leads to a narrow hallway which opens onto another gallery, identical to the first and to all the rest. To the left and right of the hallway there are two very small closets. In the first, one may sleep standing up; in the other, satisfy one’s fecal necessities. Also through here passes a spiral stairway, which sinks abysmally and soars upwards to remote distances. In the hallway there is a mirror which faithfully duplicates all appearances. Men usually infer from this mirror that the Library is not infinite (if it were, why this illusory duplication?); I prefer to dream that its polished surfaces represent and promise the infinite …
- excerpt from "The Library of Babel"
BÁBELI KÖNYVTÁR
- részlet -
Az univerzumot (amelyet mások Könyvtárnak neveznek) meghatározatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja, melyeknek közepén alacsony korláttal körülvett nagy szellőzőaknák vannak. Minden hatszögből láthatók lefelé és felfelé az emeletek – sehol sincs végük. A galériák beosztása egyforma. Kettőt kivéve minden oldalon öt – összesen húsz – hosszú polc takarja a falakat a földtől a mennyezetig; magasságuk alig haladja meg egy átlagos könyvtáros magasságát. Az egyik szabad falrész keskeny előtérbe nyílik, az előtér pedig egy másik, az előzőhöz és a többihez hasonló galériába. Az előtértől jobbra és balra egy-egy parányi helyiség van. Egyikben állva lehet aludni, a másikban szükségét végezheti az ember. Itt kanyarog a csigalépcső a távoli mélység és távoli magasság felé. Az előtérben tükör áll, amely híven kettőzi mindazt, ami előtte van. A tükör létéből az emberek arra következtetnek, hogy a Könyvtár nem végtelen – ha valóban az volna, minek e csalóka kettőzés? –, magam azonban inkább arról álmodozom, hogy a finoman csiszolt felületek a végtelent sejtetik-ígérik…
August 23, 2011
Ray Bradbury
(born August 22, 1920)
Out of the nursery into the college and back into the nursery; there's your intellectual pattern for the past five centuries or more.
A bölcsődétől a főiskoláig, s onnan vissza a bölcsődébe - íme, ez nagyjából az elmúlt öt évszázad szellemi fejlődése.
~~~~
Remember, the firemen are rarely necessary. The public itself stopped reading of its own accord. You firemen provide a circus now and then at which buildings are set off and crowds gather for the pretty blaze, but it's a small sideshow indeed, and hardly necessary to keep things in line. So few want to be rebels any more. And out of those few, most, like myself, scare easily. Can you dance faster than the White Clown, shout louder than ‘Mr. Gimmick’ and the parlour ‘families’? If you can, you'll win your way, Montag. In any event, you're a fool. People are having fun.
Gondoljon arra: a tűzőrökre alig van szükség. A tömeg a maga elhatározásából hagyta abba az olvasást. Maguk, tűzőrök. hébe-hóba csinálnak egy kis ingyencirkuszt, felgyújtanak néhány házat, mire a tömeg összecsődül, hogy megbámulja a tűzijátékot. Azonban ez csak olyan mellékes kis szórakozás; aligha van rá szükség a dolgok menetének fenntartásához. Már csak nagyon kevesen lázadnak. S a kevesek közül sokan, mint jómagam is, könnyen beijednek. Tud-e gyorsabban táncolni a Fehér Bohócnál, túl bírja-e kiabálni a tv-családot? Ha tud: ügye diadalt arat, Montag. Maga azonban mindenképpen bolond. Hiszen az emberek mégiscsak jól szórakoznak.
~~~~
Everyone must leave something in the room or left behind when he dies, my grandfather said. A child or a book or a painting or a house or a wall built or a pair of shoes made. Or a garden planted. Something your hand touched some way so your soul has somewhere to go when you die, and when people look at that tree or that flower you planted, you're there. It doesn't matter what you do, he said, so long as you change something from the way it was before you touched it into something that's like you after you take your hands away. The difference between the man who just cuts lawns and a real gardener is in the touching, he said.
Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk - minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk. csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet.
~~~~
There was a silly damn bird called a Phoenix back before Christ: every few hundred years he built a pyre and burned himself up. He must have been first cousin to Man. But every time he burnt himself up he sprang out of the ashes, he got himself born all over again. And it looks like we're doing the same thing, over and over, but we've got one damn thing the Phoenix never had. We know the damn silly thing we just did. We know all the damn silly things we've done for a thousand years, and as long as we know that and always have it around where we can see it, some day we'll stop making the goddam funeral pyres and jumping into the middle of them. We pick up a few more people that remember, every generation.
Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény arra, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a közepébe ugrunk. Minden nemzedékben akad néhány ember, aki visszaemlékszik ezekre az ostobaságokra.
~~~~
Some day the load we're carrying with us may help someone. But even when we had the books on hand, a long time ago, we didn't use what we got out of them. We went right on insulting the dead. We went right on spitting in the graves of all the poor ones who died before us. We're going to meet a lot of lonely people in the next week and the next month and the next year. And when they ask us what we're doing, you can say, We're remembering. That's where we'll win out in the long run. And some day we'll remember so much that we'll build the biggest goddamn steam-shovel in history and dig the biggest grave of all time and shove war in and cover it up. Come on now, we're going to go build a mirror-factory first and put out nothing but mirrors for the next year and take a long look in them.
Az a szállítmány, amelyet magunkkal viszünk, egyszer majd segítségére lesz valakinek. Bár amikor régen a könyvek még a kezeinkben voltak, akkor nem éltünk a belőlük merített tudással. Megbántottuk a halottakat, meggyaláztuk azoknak a szegény embereknek a sírját, akik előttünk haltak meg. A következő hetekben, hónapokban, években sok magányos emberrel fogunk találkozni. S ha megkérdik majd tőlünk, mit csinálunk, azt felelhetitek nekik: emlékezünk. Hosszú távon csak ez segíthet rajtunk. Egyszer aztán annyi mindenre emlékezünk majd, hogy megszerkesztjük a legnagyobb istenverte gőzexkavátort, megássuk vele a világ legnagyobb sírját, belétemetjük a háborút, és elföldeljük. Induljunk el, kezdjünk hozzá először egy tükörgyár felépítéséhez; az elkövetkezendő években ne gyártsunk mást, csak csupa tükröt, és jó alaposan nézzük meg magunkat.
______
Ray Bradbury: Fahrenheit 451 - részletek, ford. Loránd Imre
Albert Einstein
(14 March 1879 – 18 April 1955)
What an extraordinary situation is that of us mortals! Each of us is here for a brief sojourn; for what purpose he knows not, though he sometimes thinks he feels it. But from the point of view of daily life, without going deeper, we exist for our fellow-men — in the first place for those on whose smiles and welfare all our happiness depends, and next for all those unknown to us personally with whose destinies we are bound up by the tie of sympathy. A hundred times every day I remind myself that my inner and outer life depend on the labours of other men, living and dead, and that I must exert myself in order to give in the same measure as I have received and am still receiving. (…)
In human freedom in the philosophical sense I am definitely a disbeliever. Everybody acts not only under external compulsion but also in accordance with inner necessity. Schopenhauer's saying, that "a man can do as he will, but not will as he will," has been an inspiration to me since my youth up, and a continual consolation and unfailing well-spring of patience in the face of the hardships of life, my own and others'. This feeling mercifully mitigates the sense of responsibility which so easily becomes paralysing, and it prevents us from taking ourselves and other people too seriously; it conduces to a view of life in which humour, above all, has its due place.
August 22, 2011
Rêverie
Django Reinhardt et le Quintette du Hot Club de France
André Ekyan (as, cl); Raph Schécroun (p); Django Reinhardt (g solo); Alf. Masselier (b); Roger Paraboschi (dm)
1950 April-May - RAI Studios, Rome
André Ekyan (as, cl); Raph Schécroun (p); Django Reinhardt (g solo); Alf. Masselier (b); Roger Paraboschi (dm)
1950 April-May - RAI Studios, Rome
(via bibi1944)
-
Claude Debussy (22 August 1862 – 25 March 1918): Rêverie
Walter Gieseking, piano
Recorded in 1939
Art by Théophile Alexandre Steinlen
(via pianopera)
.
August 21, 2011
Leonid Andreyev
(21 August 1871 – September 12, 1919)
Leonyid Andrejev: Az Ember élete (részlet)
(The Life of Man)
Prológus
A Szürkeruhás Ismeretlen, Ő, az Ember életéről beszél. Egy nagyméretű, szabályos négyszög alakú, teljesen üres szoba belseje látható, melynek sem ajtaja, sem ablaka nincsen. Minden szürke, homályos, egyhangú, szürke falak, szürke padló. Egy láthatatlan fényforrásból egyenletes, fakó fény árad, mely szintén szürke, monoton, kísérteties, nincsenek árnyékok, színes fényfoltok. Némán előlép a szürke falhoz simuló Szürkeruhás Ismeretlen. Formátlan, bő, szürke köpenyt visel, mely alatt kirajzolódnak a nagy test vonalai, fején ugyanolyan szürke csuklya van, mely sötét árnyékot vet arca felső részére. A szemét nem látni. Ami látható belőle: a járomcsontok, az orr és az áll, nagy és súlyos, mintha az egészet szürke kőből faragták volna ki. Ajkai szorosan össze vannak zárva. A fejét kissé felemeli, majd szenvtelen, minden érzelemtől mentes hangon, akár egy fizetett felolvasó, rideg közönnyel olvas fel a Sors Könyvéből.
A Szürkeruhás Ismeretlen:
A Szürkeruhás Ismeretlen, Ő, az Ember életéről beszél. Egy nagyméretű, szabályos négyszög alakú, teljesen üres szoba belseje látható, melynek sem ajtaja, sem ablaka nincsen. Minden szürke, homályos, egyhangú, szürke falak, szürke padló. Egy láthatatlan fényforrásból egyenletes, fakó fény árad, mely szintén szürke, monoton, kísérteties, nincsenek árnyékok, színes fényfoltok. Némán előlép a szürke falhoz simuló Szürkeruhás Ismeretlen. Formátlan, bő, szürke köpenyt visel, mely alatt kirajzolódnak a nagy test vonalai, fején ugyanolyan szürke csuklya van, mely sötét árnyékot vet arca felső részére. A szemét nem látni. Ami látható belőle: a járomcsontok, az orr és az áll, nagy és súlyos, mintha az egészet szürke kőből faragták volna ki. Ajkai szorosan össze vannak zárva. A fejét kissé felemeli, majd szenvtelen, minden érzelemtől mentes hangon, akár egy fizetett felolvasó, rideg közönnyel olvas fel a Sors Könyvéből.
A Szürkeruhás Ismeretlen:
Nézzétek és hallgassátok ezt, ti, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és nevessetek. Elvonul majd előttetek az Ember egész élete, melynek sötét a kezdete és sötét a vége. Ami ez idáig nem létezett, csak a végtelen idő rejtette titkon, nem gondolt rá senki, nem érezte senki és nem tudott róla senki, egyszerre titokzatosan áttöri a nemlét korlátait, és sikoltva jelzi rövid életének kezdetét. A nemlét éjében fellobban egy mécses, melyet ismeretlen kéz lobbantott lángra, íme, ez az Ember élete.
Megszületvén emberalakot ölt, nevet kap, és mindenben hasonlóvá válik a földi emberekhez. Könyörtelen sorsuk az ő könyörtelen sorsa is lesz, a saját könyörtelen sorsa pedig a többiek sorsává válik.
Az idő feltartóztathatatlan vonzásában eltökélten járja be az emberi élet összes lépcsőjét, a mélyből felfelé és fentről a mélybe. Korlátozott látása miatt soha nem fogja majd látni a következő lépcsőt, melyre már gyenge lába lép, korlátozott tudása miatt soha nem fogja majd tudni, hogy mit hoz számára az eljövendő nap, az eljövendő óra és perc. És előérzetektől gyötört vak tudatlanságában kétségbeesés és remények közt vergődve betölti majd a vak sors vasakaratát.
Íme Ő – boldog fiatalemberként. Nézzétek, milyen fényesen lobog a gyertya lángja! A végtelen térségek fagyos szele erőtlenül kering körülötte, ingadozik a láng, de mégis fényesen ragyog a gyertya. De fogyatkozik a viasz, melyet fölemészt a tűz. De fogyatkozik a viasz.
Íme Ő – boldog férjként és apaként. De nézzétek csak, milyen bágyadtan és furcsán pislog a láng: mintha hunyorogna a sárguló fény, mintha remegne és bújna a hideg elől. De fogyatkozik a viasz, mert felfalja a tűz. De olvad a viasz.
Íme Ő – öregemberként, betegen és gyengén. Már nincsen több lépcső, sötét mélységek tátonganak a helyükön, de még mindig halad előre a remegő láb. A földhöz simulva erőtlenül terjed széjjel a lobogó láng, remeg és lehull, majd csendben kialszik.
Így hal meg az Ember. Az éjből érkezvén visszatér ugyanabba az éjszakába, majd eltűnik nyomtalanul az idő végtelenjében, úgy, hogy nem gondol rá senki, nem érzi senki és nem tud róla senki.
És én, akit mindenki Ő-nek nevez, az Ember hű kísérője leszek élete minden napján, élete minden útján. Habár sem ő, sem szerettei nem látnak majd engem, én mégis mindig ott állok majd mellette észrevétlenül. Mikor virraszt vagy alszik, imádkozik vagy átkozódik. A boldogság óráiban, mikor magasan szárnyal szabad, merész lelke, a csüggedés és szomorúság óráiban, mikor halálos gyötrődésben komorodik el a lelke, és a vér megdermed a szívében, a győzelem és a vereség óráiban, a megváltoztathatatlannal vívott nagy harc óráiban. Én ott leszek vele. Én ott leszek vele.
És ti pedig, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és vigadjatok, ti halálra kárhoztatottak, nézzétek és hallgassátok: mint távolban zúgó visszhang, bánatával és örömeivel elzúg majd előttetek az Ember rövid folyású élete.
A Szürkeruhás Ismeretlen elhallgat. A beállt csendben kialszik a fény, sötétség fogja körül őt és a szürke szobát. Lemegy a függöny.
Megszületvén emberalakot ölt, nevet kap, és mindenben hasonlóvá válik a földi emberekhez. Könyörtelen sorsuk az ő könyörtelen sorsa is lesz, a saját könyörtelen sorsa pedig a többiek sorsává válik.
Az idő feltartóztathatatlan vonzásában eltökélten járja be az emberi élet összes lépcsőjét, a mélyből felfelé és fentről a mélybe. Korlátozott látása miatt soha nem fogja majd látni a következő lépcsőt, melyre már gyenge lába lép, korlátozott tudása miatt soha nem fogja majd tudni, hogy mit hoz számára az eljövendő nap, az eljövendő óra és perc. És előérzetektől gyötört vak tudatlanságában kétségbeesés és remények közt vergődve betölti majd a vak sors vasakaratát.
Íme Ő – boldog fiatalemberként. Nézzétek, milyen fényesen lobog a gyertya lángja! A végtelen térségek fagyos szele erőtlenül kering körülötte, ingadozik a láng, de mégis fényesen ragyog a gyertya. De fogyatkozik a viasz, melyet fölemészt a tűz. De fogyatkozik a viasz.
Íme Ő – boldog férjként és apaként. De nézzétek csak, milyen bágyadtan és furcsán pislog a láng: mintha hunyorogna a sárguló fény, mintha remegne és bújna a hideg elől. De fogyatkozik a viasz, mert felfalja a tűz. De olvad a viasz.
Íme Ő – öregemberként, betegen és gyengén. Már nincsen több lépcső, sötét mélységek tátonganak a helyükön, de még mindig halad előre a remegő láb. A földhöz simulva erőtlenül terjed széjjel a lobogó láng, remeg és lehull, majd csendben kialszik.
Így hal meg az Ember. Az éjből érkezvén visszatér ugyanabba az éjszakába, majd eltűnik nyomtalanul az idő végtelenjében, úgy, hogy nem gondol rá senki, nem érzi senki és nem tud róla senki.
És én, akit mindenki Ő-nek nevez, az Ember hű kísérője leszek élete minden napján, élete minden útján. Habár sem ő, sem szerettei nem látnak majd engem, én mégis mindig ott állok majd mellette észrevétlenül. Mikor virraszt vagy alszik, imádkozik vagy átkozódik. A boldogság óráiban, mikor magasan szárnyal szabad, merész lelke, a csüggedés és szomorúság óráiban, mikor halálos gyötrődésben komorodik el a lelke, és a vér megdermed a szívében, a győzelem és a vereség óráiban, a megváltoztathatatlannal vívott nagy harc óráiban. Én ott leszek vele. Én ott leszek vele.
És ti pedig, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és vigadjatok, ti halálra kárhoztatottak, nézzétek és hallgassátok: mint távolban zúgó visszhang, bánatával és örömeivel elzúg majd előttetek az Ember rövid folyású élete.
A Szürkeruhás Ismeretlen elhallgat. A beállt csendben kialszik a fény, sötétség fogja körül őt és a szürke szobát. Lemegy a függöny.
H. Végh Katalin fordítása
Леонид Андреев. Автопортрет. 1910 год.
Önarckép, 1910.
Önarckép, 1910.
The Life of Man
PROLOGUE
SOMEONE IN GRAY CALLED HE, SPEAKING OF THE LIFE OF MAN
A large, rectangular space resembling a room without doors or windows and quite empty. Everything is gray, monocolored, drab--the watts gray, and the ceiling, and the floor. A feeble, even light enters from some invisible source. It too is gray, monotonous, spectral, producing neither lights nor shadows.
Someone in Gray moves noiselessly away from the wall, close against which He has been standing. He wears a broad, gray, formless smock, vaguely outlining the contours of His body; and a hat of the same gray throws the upper part of His face into heavy shadow. His eyes are invisible. All that is seen are His cheekbones, His nose, and His chin, which is massive, heavy, and blunt, as if hewn out of rock. His lips are pressed tight together. Raising His head slightly, He begins to speak in a firm, cold, unemotional, unimpassioned voice, like a reader hired by the hour reading the Book of Fate with brutal indifference.
SOMEONE IN GRAY
Look and listen, you who have come here to laugh and be amused. There will pass before you the whole life of Man, from his dark beginning to his dark ending. Previously non-existant, mysteriously hidden in the infiniteness of time, neither feeling nor thinking and known to no one, he will mysteriously break through the prison of non-being and with a cry announce the beginning of his brief life. In the night of non-existence a light will go up, kindled by an unseen hand. It is the life of Man. Behold the flame--it is the life of Man.
Being born, he will take the form and the name of Man, and in all things will become like other men already living. And their hard lot will be his lot, and his hard lot will be the lot of all human beings. Inexorably impelled by time, he will, with inavertible necessity, pass through all the stages of human life, from the bottom to the top, from the top to the bottom. Limited in vision, he will never see the next step which his unsteady foot, poised in the air, is in the very act of taking. Limited in knowledge, he will never know what the coming day will bring, or the coming hour, or the coming minute. In his unseeing blindness, troubled by premonitions, agitated by hope and fear, he will submissively complete the iron-traced circle foreordained.
Behold him a happy youth. See how brightly the candle burns. From boundless stretches of space the icy wind blows, circling, careering, and tossing the flame. In vain. Bright and clear the candle burns. Yet the wax is dwindling, consumed by the fire. Yet the wax is dwindling.
Behold him a happy husband and father. But see how strangely dim and faint the candle burns, as if the yellowing flame were wrinkling, as if it were shivering with cold and were creeping into concealment. The wax is melting, consumed by the fire. The wax is melting.
Behold him, an old man, ill and feeble. The stages of life are already ended. In their stead nothing but a black void. Yet he drags on with palsied limbs. The flame, now turned blue, bends to the ground and crawls along, trembling and falling, trembling and falling. Then it goes out quietly.
Thus Man will die. Coming from the night, he will return to the night and go out, leaving no trace behind. He will pass into the infinity of time, neither thinking nor feeling, and known to no one. And I, whom all call He, shall remain the faithful companion of Man throughout his life, on all his pathways. Unseen by him, I shall be constantly at hand when he wakes and when he sleeps, when he prays and when he curses. In his hours of joy, when his spirit, free and bold, rises aloft; in his hours of grief and despair, when his soul clouds over with mortal pain and sorrow, and the blood congeals in his heart; in the hours of victory and defeat; in the hours of great strife with the immutable, I shall be with him--I shall be with him.
And you who have come here to be amused, you who are consecrated to death, look and listen. There will pass before you, like a distant phantom echo, the fleet-moving life of Man with its sorrows and its joys.
[Someone in Gray turns silent. The light goes out, and He and the gray, empty room are enveloped in darkness.
PROLOGUE
SOMEONE IN GRAY CALLED HE, SPEAKING OF THE LIFE OF MAN
A large, rectangular space resembling a room without doors or windows and quite empty. Everything is gray, monocolored, drab--the watts gray, and the ceiling, and the floor. A feeble, even light enters from some invisible source. It too is gray, monotonous, spectral, producing neither lights nor shadows.
Someone in Gray moves noiselessly away from the wall, close against which He has been standing. He wears a broad, gray, formless smock, vaguely outlining the contours of His body; and a hat of the same gray throws the upper part of His face into heavy shadow. His eyes are invisible. All that is seen are His cheekbones, His nose, and His chin, which is massive, heavy, and blunt, as if hewn out of rock. His lips are pressed tight together. Raising His head slightly, He begins to speak in a firm, cold, unemotional, unimpassioned voice, like a reader hired by the hour reading the Book of Fate with brutal indifference.
SOMEONE IN GRAY
Look and listen, you who have come here to laugh and be amused. There will pass before you the whole life of Man, from his dark beginning to his dark ending. Previously non-existant, mysteriously hidden in the infiniteness of time, neither feeling nor thinking and known to no one, he will mysteriously break through the prison of non-being and with a cry announce the beginning of his brief life. In the night of non-existence a light will go up, kindled by an unseen hand. It is the life of Man. Behold the flame--it is the life of Man.
Being born, he will take the form and the name of Man, and in all things will become like other men already living. And their hard lot will be his lot, and his hard lot will be the lot of all human beings. Inexorably impelled by time, he will, with inavertible necessity, pass through all the stages of human life, from the bottom to the top, from the top to the bottom. Limited in vision, he will never see the next step which his unsteady foot, poised in the air, is in the very act of taking. Limited in knowledge, he will never know what the coming day will bring, or the coming hour, or the coming minute. In his unseeing blindness, troubled by premonitions, agitated by hope and fear, he will submissively complete the iron-traced circle foreordained.
Behold him a happy youth. See how brightly the candle burns. From boundless stretches of space the icy wind blows, circling, careering, and tossing the flame. In vain. Bright and clear the candle burns. Yet the wax is dwindling, consumed by the fire. Yet the wax is dwindling.
Behold him a happy husband and father. But see how strangely dim and faint the candle burns, as if the yellowing flame were wrinkling, as if it were shivering with cold and were creeping into concealment. The wax is melting, consumed by the fire. The wax is melting.
Behold him, an old man, ill and feeble. The stages of life are already ended. In their stead nothing but a black void. Yet he drags on with palsied limbs. The flame, now turned blue, bends to the ground and crawls along, trembling and falling, trembling and falling. Then it goes out quietly.
Thus Man will die. Coming from the night, he will return to the night and go out, leaving no trace behind. He will pass into the infinity of time, neither thinking nor feeling, and known to no one. And I, whom all call He, shall remain the faithful companion of Man throughout his life, on all his pathways. Unseen by him, I shall be constantly at hand when he wakes and when he sleeps, when he prays and when he curses. In his hours of joy, when his spirit, free and bold, rises aloft; in his hours of grief and despair, when his soul clouds over with mortal pain and sorrow, and the blood congeals in his heart; in the hours of victory and defeat; in the hours of great strife with the immutable, I shall be with him--I shall be with him.
And you who have come here to be amused, you who are consecrated to death, look and listen. There will pass before you, like a distant phantom echo, the fleet-moving life of Man with its sorrows and its joys.
[Someone in Gray turns silent. The light goes out, and He and the gray, empty room are enveloped in darkness.
Magyar szöveg: Napkút
FotókLeonyid Andrejevről (szinhaz.net)
.
Ady Endre (1877-1919)
A MAGYAR UGARON
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humusig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humusig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Székely Aladár: Ady Endre portréja (1910. január 1.)
The Magyar Fallow
I walk on meadows run to weed,
on fields of burdock and of mallow.
I know this rank and ancient ground -
this is the Magyar fallow.
I bow down to the sacred soil;
this virgin ground is gnawed, I fear.
Hey, skyward groping seedy weeds,
are there no flowers here?
While I look at the slumbering earth,
the twisting vines encircle me,
and scents of long dead flowers steep
my senses amorously.
Silence. I am dragged down and roofed
and lulled in burdock and in mallow.
A mocking wind flies whisking by
above the mighty fallow.
Translated by Anton N. Nyerges
***
On the Hungarian Fallow (1906)
I walk a land, fertile of old,
But now grown wild with millet-grass and tares.
This fallow field is Hungary,
For which none cares.
Low to the sacred soil I bend,
Some baneful thing its purity now sours.
Alas, you skyward-stretching weeds,
Are there no flowers?
The spirit of the land sleeps on.
I watch. About me tendrils sinuate.
The cherished scents of flowers long dead
Intoxicate.
Silence. The millet-grass and tares
Drag me down, stupefy, envelop, and
A mocking wind wafts by above
Our fallow Land.
Translated by Bernard Adams
I walk on meadows run to weed,
on fields of burdock and of mallow.
I know this rank and ancient ground -
this is the Magyar fallow.
I bow down to the sacred soil;
this virgin ground is gnawed, I fear.
Hey, skyward groping seedy weeds,
are there no flowers here?
While I look at the slumbering earth,
the twisting vines encircle me,
and scents of long dead flowers steep
my senses amorously.
Silence. I am dragged down and roofed
and lulled in burdock and in mallow.
A mocking wind flies whisking by
above the mighty fallow.
Translated by Anton N. Nyerges
***
On the Hungarian Fallow (1906)
I walk a land, fertile of old,
But now grown wild with millet-grass and tares.
This fallow field is Hungary,
For which none cares.
Low to the sacred soil I bend,
Some baneful thing its purity now sours.
Alas, you skyward-stretching weeds,
Are there no flowers?
The spirit of the land sleeps on.
I watch. About me tendrils sinuate.
The cherished scents of flowers long dead
Intoxicate.
Silence. The millet-grass and tares
Drag me down, stupefy, envelop, and
A mocking wind wafts by above
Our fallow Land.
Translated by Bernard Adams
______
Ady Endre összes költeményei
.
Subscribe to:
Posts (Atom)