"L'écoulement du temps en lui-même ne l'intéresse pas. D'ailleurs il ne parle jamais de prises de vues cinématographiques mais bien de clichés, d'instantanés. Homme de discontinuité, Proust est un photographe, ses descriptions sont toujours des images fixes, des instantanés, seuls capables de rendre perceptibles le changement survenu, le temps écoulé, le vieillissement."
[Brassaï: Proust in the Power of Photography, translated by Richard Howard]
Marcel Proust c. 1900
© Sygma/Corbis
*****
Mais, quand d’un passé ancien rien ne subsiste, après la mort des êtres, après la destruction des choses, seules, plus frêles mais plus vivaces, plus immatérielles, plus persistantes, plus fidèles, l’odeur et la saveur restent encore longtemps, comme des âmes, à se rappeler, à attendre, à espérer, sur la ruine de tout le reste, à porter sans fléchir, sur leur gouttelette presque impalpable, l’édifice immense du souvenir.
[Marcel Proust: À la recherche du temps perdu (Du côté de chez Swann), 1913]
But when from a long-distant past nothing subsists, after the people are dead, after the things are broken and scattered, still, alone, more fragile, but with more vitality, more unsubstantial, more persistent, more faithful, the smell and taste of things remain poised a long time, like souls, ready to remind us, waiting and hoping for their moment, amid the ruins of all the rest; and bear unfaltering, in the tiny and almost impalpable drop of their essence, the vast structure of recollection.
[Excerpt from Remembrance of Things Past (In Search of Lost Time) by Marcel Proust / Swan's Way, translated from the French by C. K. Scott-Moncrieff]
De mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét.
[Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában / I. Swann, 57-58. old. fordította Gyergyai Albert, Európa Könyvkiadó, Bp., 1983]
(...) le génie, même le grand talent, vient moins d'éléments intellectuels et d'affinement social supérieurs à ceux d'autrui, que de la faculté de les transformer, de les transposer. (...) ceux qui produisent des oeuvres géniales ne sont pas ceux qui vivent dans le milieu le plus délicat, qui ont la conversation la plus brillante, la culture la plus étendue, mais ceux qui ont eu le pouvoir, cessant brusquement de vivre pour eux-mêmes, de rendre leur personnalité pareille à un miroir, de telle sorte que leur vie si médiocre d'ailleurs qu'elle pouvait être mondainement et même, dans un certain sens, intellectuellement parlant, s'y reflète, le génie consistant dans le pouvoir réfléchissant et non dans la qualité intrinsèque du spectacle reflété.
[Marcel Proust: À la recherche du temps perdu (À l'ombre des jeunes filles en fleurs)]
(...) genius, and even what is only great talent, springs less from seeds of intellect and social refinement superior to those of other people than from the faculty of transposing, and so transforming them. (...) the men who produce works of genius are not those who live in the most delicate atmosphere, whose conversation is most brilliant or their culture broadest, but those who have had the power, ceasing in a moment to live only for themselves, to make use of their personality as of a mirror, m such a way that their life, however unimportant it may be socially, and even, in a sense, intellectually speaking, is reflected by it, genius consisting in the reflective power of the writer and not in the intrinsic quality of the scene reflected.
[Excerpt from Remembrance of Things Past (In Search of Lost Time) by Marcel Proust / Within a budding grove, translated from the French by C. K. Scott-Moncrieff]
"(...) a lángész s még a nagy tehetség is nem annyira a magasabb rendű társadalmi finomultságban vagy a szellemi fölényben gyökerezik, hanem abban a képességben, hogy mindezt átmentse és átformálja. (...) nem azokból lesznek a remekművek alkotói, akik a legszebb légkörben élnek, a legfennköltebben társalognak, s a legmélyebb műveltséggel bírnak, hanem akik hirtelen lemondanak arról, hogy csak magukért éljenek, képesek egész énjüket egyetlen tükörré változtatni, úgy, hogy egész életük vissza tudjon benne tükröződni – bármily közepes is ez az élet nagyvilági, vagy, más értelemben, akár szellemi szempontból –, mivel a lángész a tükröződőképességben, nem pedig a tükrözött kép magánvaló értékében rejlik. "
[Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában / II. Bimbózó lányok árnyékában, 151. old., Európa Könyvkiadó, Bp., 1983., fordította Gyergyai Albert]
.
