Robert Desnos

(4 July 1900 - 8 June 1945)

L'Épitaphe

J’ai vécu dans ces temps et depuis mille années
Je suis mort. Je vivais, non déchu mais traqué.
Toute noblesse humaine étant emprisonnée
J’étais libre parmi les esclaves masqués.

J’ai vécu dans ces temps et pourtant j’étais libre.
Je regardais le fleuve et la terre et le ciel
Tourner autour de moi, garder leur équilibre
Et les saisons fournir leurs oiseaux et leur miel.

Vous qui vivez qu’avez-vous fait de ces fortunes?
Regrettez-vous les temps où je me débattais?
Avez-vous cultivé pour des moissons communes?
Avez-vous enrichi la ville où j’habitais?

Vivants, ne craignez rien de moi, car je suis mort.
Rien ne survit de mon esprit ni de mon corps.

 
Epitaph

I lived in those times. For a thousand years
I have been dead. Not fallen, but hunted;
When all human decency was imprisoned,
I was free amongst the masked slaves.

I lived in those times, yet I was free.
I watched the river, the earth, the sky,
Turning around me, keeping their balance,
The seasons provided their birds and their honey.

You who live, what have you made of your luck?
Do you regret the time when I struggled?
Have you cultivated for the common harvest?
Have you enriched the town I lived in?

Living men, think nothing of me. I am dead.
Nothing survives of my spirit or my body.

Portrait of Robert Desnos by Claude Cahun (1930)

Sírfelirat

E korban éltem én és immár ezer éve
meghaltam. Nem bünös voltam, csak üldözött.
Amíg börtön lesett minden emberi szépre,
én szabad voltam álcázott szolgák között.

E korban éltem én s mégis szabad maradtam.
Elnéztem a folyót, a földet, az eget
kerengni körülem, lebegve mozdulatlan,
s a mézet s madarat hozó nyarat s telet.

Ó, mit tettetek ti e kincsekkel, kik éltek?
Sajnáljátok a kort, ahol vergődtem én?
A közös aratás követte-e vetéstek?
Szépítettétek-e a várost, mely enyém?

Élők, ne féljetek tőlem, halott vagyok.
Testem is, lelkem is örökre elhagyott.

Somlyó György fordítása

Paul Eluard, André Breton and Robert Desnos at a fair in Montmartre.

 Max Morise, Max Ernst, Simone Breton, Paul Éluard, Joseph Delteil, Gala Éluard, Robert Desnos, André Breton

(France, ca.1923)
Photo: Valentine Hugo

Le dernier poème  

J'ai tellement revé de toi
J'ai tellement marché, tellement parlé,
Tellement aimé ton ombre,
Qu'il ne me reste plus rien de toi,

Il me reste d'etre l'ombre parmi les ombres,
D'etre cent fois plus ombre que l'ombre,
D'etre l'ombre qui viendra et reviendra
Dans ta vie ensoleillée.

1945

Robert Desnos and Youki ( "snow") (Lucie Badoud)

LAST POEM
Terezina Concentration Camp, May 1945

I have dreamed so much of you,
Walked so often, talked so often with you,
Loved your shadow so much.
Nothing is left me of you.
Nothing is left of me but a shadow among shadows,
A being a hundred times more shadowy than a shadow,
A semblance who comes, and comes again, into your sunlit life.

Translated by Kenneth Rexroth

Foujita Tsugouharu (1886-1968) Au café (1949) 

[Robert Desnos, Foujita et Youki, un amour surréaliste]

Az utolsó vers

Olyan szívósan álmodtam terólad,
Ahányszor mentem, annyiszor beszéltem,
Annyiszor szerelmeskedtem árnyékoddal,
Hogy nem marad nekem belőled semmi.
Csak az, hogy árny legyek az árnyak között
Százszorta több árny minden árnynál.
Árny, amely jön és visszatér
napfényes életedben.

Franyó Zoltán fordítása

________

Somlyó György: Szélrózsa, II. kötet, 215.o, Magvető, Bp., 1965

Franyó Zoltán: Válogatott műfordítások, Magvető, 1974, 278. o.

Kenneth Rexroth: Translations from French




.

Dsida Jenő

(May 17, 1907 - 7 June, 1938.)

 1927

"Nem rejt el e vacak világ itt.
Békák közé leguggolok.
A szív elárul, mert világít,
illatoznak a szemgolyók.
Aki él, nem rejtőzhet el.
Jön. Itt van már. Egész közel."

/Elárul, mert világít, [részlet]/


"This wretched world no longer hides me.
I crouch among frogs.
The heart betrays, for it shines,
The eyeballs exhale a fragrance.
He who lives cannot hide.
It comes. It is here. Next to me."

 /Jenő Dsida, excerpt from It Betrays, For It Shines/
 

1931
Dsida Jenő Baráti Kör

Fotó

VALLOMÁS

Élek, mint szigeten.

Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.


A KÖLTŐ FELTÁMADÁSA

Már leng körülötte
a gyertya:
legyen neki fényes az út.
  — Fátylat az arcra!
  — A kézbe keresztet!
  — Lába elé koszorút!
Bomlad a test már,
barnul a hulla,
a tömjénfüst gomolyogva
kicsap, sírva köhögnek,
felnyöszörögnek,
torkát köszörüli a pap.
És akkor
lám, fölemelkedik
Ő.
Ajtóhoz tántorog
és kimegy Ő.
A tártölü fenyves alatt
mellébe özönlik
a hűs levegő,
meghajlik a szirti fenyő,
a sok suhogó
fa-titán.
S Ő
elrohan alkonyi fényben
egy lángszinü lepke után.

***

A CONFESSION

Where I live is like an island.

Each day what can I do

but kneel — preoccupied

by nothing except you?

It may be the sun cools,

it may be the moon will fall

this resonant otherworld

dissolves me, absorbs me whole.

It has sweet fragrances,

the light has its own tricks,

the laws governing it

are happy as they are strict.

What elsewhere would be measured

by the tick of a small clock

here by the steady throbbing

in your breast is marked;

your speak and each soft word

that, dreamily, you yield

becomes a silver flower

set in a blue field;

and your sigh is the wind

stirring in my hair,

and your face has the moon's glow,

and your face has the sun's glare.

Translation by Clive Wilmer and George Gömöri



The Poet's Resurrection

The candles are burning
around him;
lux aeterna, shine where he goes.
— A veil on his face!
— A cross in his hands!
—Dark, heavy wreaths at the toes!

The air is sultry,
the flesh is decaying,
billows of incense are wheeling afloat,
coughing and crying, some secret
sighing, the vicar is clearing his throat.

Suddenly,
look, He rises again,
staggers to the door and out
to the plain. Drunk on the
bracing air His blood runs
racing a-rush to the brain,
while giant firs in a chain
blow fanfares up
to the sky.
He's off in the dusk to run after
a fiery gold butterfly.

Translation by Peter Zollman

_______

In Quest of the Miracle Stag, ed. Adam Makkai

Atlantis-Centaur Inc.

T.Mann - H.Hesse - József A.

József Attila 

THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

 Thomas Mann és József Attila 

Budapest, Magyar Színház, 1937. január 13.

Fotó: Escher Károly 

Welcome for Thomas Mann
translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner

just as a tired child when put to bed
and tucked in snug, a stubborn sleepy-head,
still begs `Don't go away, tell me a story'
(lest night should fall on him in sudden fury),
and while his little heart, congested, pants,
and even he knows not just which he wants,
the story, or your stay; may we prevail
on you to sit with us and tell a tale.
Tell us the old story, we won't forget,
how you've been with us always, will be yet,
how we are with you, an imparted whole,
whose cares are worthy of a human soul.
You know it well, the poet never lies;
tell the full truth, not only that which is,
tell of that light which flames up in our brain:
when we're apart, in darkness we remain.
As Hans Castorp through Madame Chauchat's flesh,
let us tonight see through ourselves afresh,
your words, like pillows, muffle out the din -
tell us the joy of beauty, and the pain,
lifting our hearts from mourning to desire.
We've laid poor Kosztolányi in the mire,
and on mankind, as cancer did on him,
horrible monster-states gnaw limb by limb,
and we, aghast, ask what's the next disease,
whence fall new wolfish ideologies,
what newer poison boils within our blood -
how long, and where, you can still read aloud?...
So. When you speak, we must not lose our flame,
we men should still be men in more than name,
and women still be women - lovely, free -
because true humans daily cease to be...
Sit down. Start our favourite story - please.
We'll listen; happy he who only sees
your face among our race of evil will,
to know there's one true European still.

---


Welcome to Thomas Mann
translated by Vernon Watkins

Just as the child, by sleep already possessed,
Drops in his quiet bed, eager to rest,
But begs you: "Don't go yet: tell me a story,"
For night this way will come less suddenly,
And his heart throbs with little anxious beats
Nor wholly understands what he entreats,
The story's sake or that yourself be near,
So we ask you: Sit down with us: make clear
What you are used to saying: the known relate,
That you are here among us, and our state
Is yours, and that we all 'are here with you,
All whose concerns are worthy of man's due.
You know this well: the poet never lies.
The real is not enough; through its disguise
Tell us the truth which fills the mind with light
Because, without each other, all is night.
Through Madame Chauchat's body Hans Castorp sees:
So train us to be our own witnesses.
Gentle your voice, no discord in that tongue;
Then tell us what is noble, what is wrong,
Lifting our hearts from mourning to desire.
We have buried Kosztolányi: cureless, dire,
The cancer on his mouth grew bitterly,
But growths more monstrous gnaw humanity.
Appalled we ask: More than that went before,
What horror has the future yet in store?
What ravening thoughts will seize us for their prey?
What poison, brewing now, eat us away?
And, if your lecture can put off that doom,
How long may you still count upon a room?
Ah, do but speak, and we can take heart then.
Being men by birthright, we must remain men,
And women, women, cherished for that reason,
All of us human, though such numbers lessen.
Sit down, please. Let your stirring tale be said.
We are listening to you, glad, like one in bed,
To see to-day, before that sudden night,
A European mid people barbarous, white.

 *****

Részlet Thomas Mann, Hermann Hesséhez írott leveléből
Sanary sur Mer, 1933. júl. 31.

"A németországi hírek – csalás, az erőszak, a nagy "történelem" ostoba színlelése azzal a sok aljas kegyetlenséggel – újra meg újra borzadállyal, megvetéssel és undorral töltenek el. Engem a "kék szemű lelkesedés", amiről írt, sem tud meghatni. Úgy gondolom, hogy ez a mérhetetlen ostobaság nem engedhető meg. Számomra elkerülhetetlennek tűnik egy rettenetes polgárháború. És ahogy azt Matthias Claudiusunk mondja, "s én félek, engem sújt majd vétke" mindabban, ami megtörtént, ami történik, és ami történni fog."   

Szabó Ágnes fordítása

St. Moritz, 1932

Hermann Hesse levele Thomas Mann hetvenötödik születésnapjára
1950. június
/részlet/

"...mindkettőnknek nehéz és sokszor sötét utat kellett bejárnia, nemzeti hovatartozásunk látszatvédettségéből elindulva az elmagányosodáson és kirekesztettségen át a tiszta és kissé hűs levegőjű világpolgárságig, egy olyan világpolgárságig, amelynek az Ön számára teljesen más az arca, mint számomra, és amely mégis sokkal szorosabb és megbízhatóbb kötelék közöttünk mindannál, ami akkoriban erkölcsi és politikai ártatlanságunkban közös lehetett bennünk.
Időközben megöregedtünk, akkori útitársaink közül kevesen maradtak életben. És most Ön a hetvenötödik születésnapját ünnepli, és én együtt ünnepelek Önnel, háládatosan mindazért, amit költött, gondolt és elszenvedett, háládatosan okos és varázslatos, kérlelhetetlen és játékos prózájáért, háládatosan annak a szeretetnek, szívmelegségnek és odaadásnak a forrásáért, melyet egykori honfitársai által oly szégyenletesen kevéssé ismertek fel, melyből életműve fakadt, a hűségért, melyet megőrzött nyelvében, tisztességes és meleg érzületéért, melyről azt remélem, hogy az új világpolitikai erkölcs, egy új világlelkiismeret elemeként igaznak bizonyul majd életünk után is..."

Lovas Gábor fordítása 

_____________

"KEDVES ÉS TISZTELT BARÁTOM", Hermann Hesse és Thomas Mann levelezése

Cartaphilus, 2006

Thomas Mann

(6 June 1875 – 12 August 1955)

Very deep is the well of the past. Should we not call it bottomless?
Bottomless indeed, if — and perhaps only if — the past we mean is the past merely of the life of mankind, that riddling essence of which our own normally unsatisfied and quite abnormally wretched existences form a part; whose mystery, of course, includes our own and is the alpha and omega of all our questions, lending burning immediacy to all we say, and significance to all our striving. For the deeper we sound, the further down into the lower world of the past we probe and press, the more do we find that the earliest foundations of humanity, its history and culture, reveal themselves unfathomable. No matter to what hazardous lengths we let out our line they still withdraw again, and further, into the depths. Again and further are the right words, for the unresearchable plays a kind of mocking game with our researching ardours; it offers apparent holds and goals, behind which, when we have gained them, nem reaches of the past still open out — as happens to the coastwise voyager, who finds no end to his journey, for behind each headland of clayey dune he conquers, fresh headlands and new distances lure him on.

—Thomas Mann, from Joseph and His Brothers,  (English translation by Helen Tracy Lowe-Porter)

Mann in  1939

Source:LIFE

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy "újra és tovább", mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.

_________

Thomas Mann: József és testvérei /részlet/

Fordította: Sárközi György és Káldor György

Federico García Lorca

(5 June 1898 – 19 August 1936)

Lorca, age 6, Granada, 1904 

Source: Artnet

Ballad Of The Little Square
[Balada de la Placeta]  

The children sing
in the quiet night;
clear stream,
serene fountain!

THE CHILDREN
 What joy does your divine

heart celebrate?

MYSELF
 A clanging of bells

lost in the mist.

THE CHILDREN
 You leave us singing

in the little square.
Clear stream,
serene fountain!

What signs of spring
do you hold in your hand?

MYSELF
 A rose of blood

and a white lilly.

THE CHILDREN
 Dip them in water

of the antique song.
Clear stream,
serene fountain!

What do you feel in your mouth
scarlet and thirsting?

MYSELF
 The savour of bones

of my great skull.

THE CHILDREN
Drink the tranquil water

of the antique song.
Clear stream,
serene fountain!

Why do you go so far
from the little square?


MYSELF
I go in search of magicians

and of princesses!


THE CHILDREN
Who showed you the path

of the poets?


MYSELF
The fountain and the stream

of the antique song.


THE CHILDREN
Do you go far, very far

from the sea and the earth?


MYSELF
My heart of silk

is filled with lights,
with lost bells,
with lillies and bees,
I will go far,
farther than those hills,
farther than the seas,
close to the stars,
to beg Christ the Lord
to give back the soul I had
of old, when I was a child,
ripened with legends,
with a feathered cap
and a wooden sword.


THE CHILDREN
You leave us singing

in the little square,
clear stream,
serene fountain!

The enormous pupils
of the parched fronds
injured by the wind,
the dead leaves weep.

1919


Translated by Stephen Spender and J.L. Gili 




----

BALADA DE LA PLACETA

Cantan los niños
En la noche quieta:
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

LOS NIÑOS
¿Qué tiene tu divino
Corazón en fiesta?

YO
Un doblar de campanas,
Perdidas en la niebla.

LOS NIÑOS
Ya nos dejas cantando
En la plazuela.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

¿Qué tienes en tus manos
De primavera?

YO 
Una rosa de sangre
Y una azucena.

LOS NIÑOS
Mójalas en el agua
De la canción añeja.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

¿Qué sientes en tu boca
Roja y sedienta?

YO
El sabor de los huesos
De mi gran calavera.

LOS NIÑOS
Bebe el agua tranquila
De la canción añeja.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

¿Por qué te vas tan lejos
De la plazuela?

YO
¡Voy en busca de magos
Y de princesas!

LOS NIÑOS
¿Quién te enseñó el camino
De los poetas?

YO
La fuente y el arroyo
De la canción añeja.

LOS NIÑOS
¿Te vas lejos, muy lejos
Del mar y de la tierra?

YO
Se ha llenado de luces
Mi corazón de seda,
De campanas perdidas,
De lirios y de abejas,
Y yo me iré muy lejos,
Más allá de esas sierras,
Más allá de los mares
Cerca de las estrellas,
Para pedirle a Cristo
Señor que me devuelva
Mi alma antigua de niño,
Madura de leyendas,
Con el gorro de plumas
Y el sable de madera.

LOS NIÑOS
Ya nos dejas cantando
En la plazuela.
¡Arroyo claro,
Fuente serena!

Las pupilas enormes
De las frondas resecas,
Heridas por el viento,
Lloran las hojas muertas.

----

A TERECSKE BALLADÁJA 

Csendes éjszakában
gyermekdal, zsibongás:
üde patakocska,
tisztavizü forrás!

A gyermekek:
Mi van a szivedben,
ünneplő szivedben?

Én:
Csengő-bongó harangszó,
mely elveszett a ködben.

A gyermekek:
Lám, itthagysz dalostól
a kis piacocskán.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

Mi van a kezedben?
a tavaszt hozod tán?

Én:
Vér-rózsa kezemben,
és egy liliomszál.

A gyermekek:
Régi dal vizébe
őket belefojtsd már.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

Szomjas-piros szádban
mi az a zsibongás?

Én:
Nagy csont-koponyámnak
zsibongása, nem más.

A gyermekek:
Régi dal vizével
csillapítsd a szomját.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

Mért hagyod el immár
ezt a piacocskát?

Én:
Elmegyek keresni
hercegnőt, boszorkányt.

A gyermekek:
Ki mutatta meg tenéked
a költőknek útját?

Én:
Régi dal kútja s patakja,
azok mutogatják.

A gyermekek:
Messzire, messzire mész el,
tengertől, földtől futamodván!

Én:
Csordultig sugárral
selyem szívem immár,
elveszett harangszó,
méh és liliomszál.
Messzire elmegyek innen,
túl ama nagy hegyek ormán,
messze, a tengereken túl,
hol csillag mosolyog rám,
hogy kérjem Krisztus-urunkat,
adná vissza nekem már
– mely nőtt sok régi legendán –
hajdani gyermeki lelkem,
a hosszú-hosszú fakarddal,
s a tollal a sapkám.

A gyermekek:
Lám, itt hagysz dalostól
a kis piacocskán.
Üde patakocska,
tisztavizü forrás!

És a száraz lombok
– óriás pupillák –
széltől megsebezve
holt levelük siratják.

____________

[Federico Garcia Lorca versei, Europa, Lyra Mundí sorozat]

F. García Lorca - Imagination, Inspiration, Evasion / Poetica

For me, imagination is synonymous with discovery. To imagine, to discover, to carry our bit of light to the living penumbra where all the infinite possibilities, forms, and numbers exist. I do not believe in creation but in discovery, and I don’t believe in the seated artist but in the one who is walking the road. The imagination is a spiritual apparatus, a luminous explorer of the world it discovers. The imagination fixes and gives clear life to fragments of the invisible reality where man is stirring.

The imagination merely discovers things already created, it does not invent, and whenever it does so it is defeated by the beauty of reality. The imagination hunts for images using tried and true techniques of the hunt. The mechanics of poetic imagination are always the same: a concentration, a leap, a flight, a return with the treasure, and a classification and selection of what has been brought back. The poet dominates his imagination and sends it wherever he wants. When he is not happy with its services he punishes it and sends it back, just as the hunter punishes the dog who is too slow in bringing him the bird. Sometimes the hunt is splendid, but the most beautiful birds and the brightest lights almost always get away.

The imagination is limited by reality: one cannot imagine what does not exist. It needs objects, landscapes, numbers, planets, and it requires the purest sort of logic to relate those things to one another. The imagination hovers over reason the way fragrance hovers over a flower, wafted on the breeze but tied, always, to the ineffable center of its origin.

The poetic imagination travels and transforms things, giving them their purest meaning, and it defines relationships no one had suspected. It was imagination that discovered the four cardinal directions and that has discovered the intermediate causes of things, but imagination has never been able to rest its hands in the burning embers, without logic or sense, where one finds free, unrestrained inspiration.

It is difficult for a so-called pure imaginative poet to produce intense emotion with his poetry. He can, of course, produce poetic emotions; and he can produce with the technique of verse that typical musical emotion of the Romantic, which falls short, almost always, of the deep meaning of the pure poet. But the imaginative poet cannot produce virginal, unrestrained poetic emotion, free of walls – rotund poetry with its own newly created laws. Imagination is poor, and the poetic imagination more so.

Visible reality, the facts of the world and of the human body, are much more full of subtle nuances, and are much more poetic than what imagination discovers. One notices this often in the struggle between scientific reality and imaginative myth, in which – thank God – science wins. For science is a thousand times more lyrical than any theogony.

The human imagination invented giants in order to attribute to them the construction of great grottoes or enchanted cities. Later, reality taught us that those great caves are made by the drop of water. The pure, patient, eternal drop of water. In this case, as in many others, reality wins. After all, it is much more beautiful that a cave be a mysterious caprice of water – chained and ordered by eternal laws – than the whim of giants who have no other meaning than that of an explanation.

The daughter of the imagination – the logical and legitimate daughter – is the metaphor, which is sometimes born from a sudden stroke of intuition and sometimes brought to light by the slow anguish of forethought.

The poet strolls through his imagination, limited by it. He hears the flowing of great rivers. His forehead feels the cool of the reeds that tremble in the midst of nowhere. He wants to hear the dialogue of the insects beneath the boughs. He wants to penetrate the current of the sap in the dark silence of great tree trunks. He wants to understand the Morse alphabet spoken by the heart of the sleeping girl.

He wants. We all want. But this is his sin: to want. One shouldn't want, one should love. And so he fails. Because when he tries to express the poetic truth of any of these motifs, he will have to make use of plastic analogies that will never be sufficiently expressive, for the imagination cannot reach those depths.

As long as he does not try to free himself from the world, the poet can live happily in his golden poverty. All the rhetorical systems, all the poetic schools in the world, from the Japanese on, have a lovely wardrobe of suns, moons, lilies, mirrors, and melancholy clouds that can be used by all intelligences at all latitudes.

But the poet who wants to break free from the imagination, and not merely live on the images produced by real objects, stops dreaming and starts to desire. Then, when the limits of his imagination become unbearable and he wants to free himself from his enemy – the world – he passes from desire to love. He goes from imagination, which is a fact of the soul, to inspiration, which is a state of the soul. He goes from analysis to faith, and the poet, previously an explorer, is now a humble man who bears on his shoulders the irresistible beauty of all things.

Imagination assaults the theme furiously from all sides, but inspiration receives it suddenly and wraps it in subtle, pulsing light, like those huge carnivorous flowers that envelop the trembling bee and dissolve it in the acrid juice exuded by its merciless petals.

Imagination is intelligent, orderly, full of equilibrium, but inspiration is sometimes incongruent – it does not recognize man, and often it places a livid worm in the clear eyes of our muse. Just because it wants to, without offering an explanation. Imagination creates a poetic atmosphere, and inspiration invents the "poetic fact."

Just as poetical imagination has a human logic, poetic inspiration has a poetic one. Acquired technique and aesthetic postulates are no longer of any use. And just as imagination is a discovery, inspiration is a gift, an ineffable gift. It was Juan Larrea who said, "This, which comes to me because of my innocence."

The mission of the poet is just that – to give life (animar), in the exact sense of the word: to give soul. Because I am a true poet, and will remain so until my death, I will never stop flagellating myself with the disciplines, and never give up hope that someday my body will run with green or yellow blood. Anything is better than to remain seated in the window looking out on the same landscape. The light of any poet is contradiction. I haven’t tried to force my position on anyone – that would be unworthy of poetry. Poetry doesn't need skilled practitioners, she needs lovers, and she lays down brambles and shards of glass for the hands that search for her with love.

 

________

From a lecture entitled 'Imagination, Inspiration, Evasion," by Federico García Lorca (excerpt)
Reconstructed and translated by Christopher Maurer from newspaper accounts published between 1928 and 1930. 

(Source)

*****

POETICA
(viva voce to Gerardo Diego)

But what am I going to say about poetry? What can I say about those clouds, about this sky? To gaze, to gaze, to gaze at them, to gaze at it, and nothing more. Understand that a poet cannot say anything about poetry-that must be left to critics and professors. But neither you nor I, nor any poet, knows what poetry is.

Here you are: listen. I have fire in my hands. I understand it and work perfectly with it, but I can't speak about it without literature. I understand all poetics; I could speak about them if I did not change my mind about them every five minutes. I don't know. One day bad poetry may please me very much, just as today bad music pleases me (and us) almost to madness. I would burn the Parthenon tonight just to begin to rebuild it again tomorrow, and never finish it.

In my lectures I've sometimes spoken of poetry, but the only poetry I can't speak about is my own. And not because I'm unconscious of what I'm doing. On the contrary, if it's true that I'm a poet by the grace of God – or of the devil – it is also true that I'm one by the grace of technique and effort, and knowing exactly what a poem is. (1921)

*****

Federico García Lorca: Self-portrait in New York

(Source: Mutualart)

Számomra a képzelet annyi, mint a felfedezés képessége. Képzelni, felfedezni annyit tesz, mint a magunk kevés fényét belevinni az eleven homályba, ahol végtelen lehetőségek, formák és számok rejteznek... A képzelet határozza meg a láthatatlan valóság elemeit, amelyek közt az ember él, a képzelet hívja életre őket.
A képzelet édes leánya a metafora. Néha az ösztön hirtelen sugallatára születik, és az előre megérzés lassú szorongása világítja meg. Ám a képzeletet korlátozza a valóság: azt, ami nem létezik, nem lehet elképzelni. A képzeletnek tárgyakra, tájakra, számokra és bolygókra van szüksége, és ezek viszonyát a legtisztább logikán belül kell kifejeznie. Nem lehet szakadékba ugrani, nem lehet lemondani a valószerű kifejezéséről. A képzeletnek látóhatára van, meg akarja rajzolni, kézzelfoghatóvá akarja tenni, amit átölel.

A költői képzelet szárnyal és átalakítja a dolgokat, megadja legtisztább értelmüket és meghatározza nem sejtett összefüggéseiket. De mindig, mindig, mindig a legszabatosabb és legpontosabb valóság elemeire épít. Emberi logikánk körén belül működik, az ész ellenőrzése alatt, amelytől nem függetlenítheti magát. A képzelet különleges alkotó módszerének rendre és határokra van szüksége. A képzelet fedezte fel a négy világtájat, ő bukkant rá a dolgok oksági összefüggéseire, de kezét soha nem dughatja a logikátlanság és értelmetlenség parazsába, mert a szabad és kötetlen "képzelet" ott virul. A képzelet az első lépcsőfok, minden költészet alapja... A költő vele épít tornyot az elemek és titkok ellen. A képzelet sérthetetlen; rendszerez és hallgatni kell rá. De a legjobb madarai és a legtündöklőbb fényei is csaknem mindig elszökdösnek. Nehezen képzelhető el, hogy pusztán imaginatív költő (nevezzük így) heves indulati hatást keltsen költészetével. A romantikusok tipikusan zenei indulata, természetesen, verstechnikával nem válthat ki költői indulatot, mert nekik szinte soha nincs kapcsolatuk a tiszta költő mély szellemi érzékével. Természetes, hogy az ő indulatuk nem szülhet szűz, féktelen szabad indulatot, a pillanat törvényének hevében fogant kerek költészetet.

A képzelet szegény, a költői képzelet még szegényebb.

A látható valóság, a világ és az emberi test jelensége sokkal több árnyalatot tartalmaznak, sokkal költőibbek, mint a képzelet szülöttei. Ezt igen gyakran észrevehetjük a tudományos valóság és képzelet szülte mítosz közt folyó küzdelemben is. Ebben a harcban, hála istennek, az istenteremtő mítoszoknál ezerszer líraibb tudomány győz.

Az emberi képzelet óriásokat talált ki, hogy nekik tulajdoníthassa a nagy barlangok vagy az elvarázsolt városok létrehozását. A valóság aztán megmutatta, hogy e nagy barlangokat a vízcsepp vájta. A tiszta, türelmes és örök vízcsepp. Ebben az esetben, mint számos más esetben is, a valóság győzedelmeskedik. Sokkal szebb  a vízcsepp ösztöne, mint az óriás kezéé. Az igazi valóság legyőzi a képzeletet a költészetben, azaz maga a képzelet jön rá önnön szegénységére. A képzelet valóban logikus volt, amikor óriásoknak tulajdonította azt, ami olyan, mintha óriások műve volna. Ám a tudományos valóság, amely végzetesen költői és a logika határán kívül áll, az örökké csepegő, tiszta vízcseppekbe rakta le a maga igazságát. Mert sokkal szebb az, hogy egy barlang az örök törvényeknek engedelmeskedő, megláncolt víz titokzatos szeszélye folytán jön létre, nem pedig néhány óriás szeszélyéből, akiknek nincsen más értelmük, csak az, hogy magyarázatot adnak valamire.

A költő nem léphet ki önnön képzeletvilágából. Tudja, hogy képzelő ereje edzéssel fejleszthető. Tudja, hogy a képzelet tornája gazdagíthatja a képzeletet, megnövesztheti fényantennáit és leadóállomásának hullámait. De a költő az "akarok és nem tudok" szomorú helyzetében egyedül járja be lelki tájait.
Hallja a nagy folyók hömpölygését, szinte a homlokáig rebben a "seholban" ringó nádszálak hűvössége. Végig akarja hallgatni a nincsen-ágak allat a bogarak párbeszédét. Be akar hatolni a nagy fatörzsek sötét csendjében csordogáló nedvek zenéjébe. Meg akarja érteni azt a morzeábécét, amely egy alvó leány szívéhez szól.
Akarja. Mindannyian akarjuk. De nem tudja, mert amikor megkísérli, hogy kifejezze bármelyik motívum költői igazságát, szükségszerűen emberi érzelmekhez kell folyamodnia, látott vagy hallott élményekhez, olyan kézzelfogható analógiákhoz kell segítségért folyamodnia, amelyeknem soha nem lesz meg a költői kifejező erejük. Mert a képzelet egymagában soha nem jut el ezekbe a mélységekbe.

Amíg a költő meg sem kísérli, hogy a világtól megszabaduljon, boldogan éldegélhet aranyozott szegénységben. A japán vázlatok óta a világegyetem minden retorikája és költői iskolája rendelkezik az összes intelligencia- és szélességi-fokon egyaránt használható kelléktárral, amely napokból, holdakból, liliomokból, tükrökből és mélabús felhőkből áll.
Ám a képzelete köréből szabadulni vágyó költő, nem csupán a valóságos tárgyak teremtette környezetben akar tovább élni, abbahagyja az álmodozást és az akarást. Már nem akar, hanem szeret. Átlép a "képzeletből" – ami a lélek jelensége – az "ihletbe", ami a lélek állapota. Az elemzésből átlép a hitbe. Itt a dolgok már azért vannak "mert". Hatásukat és okaikat nem lehet magyarázni. Nincs végpont és nincs korlát. Csak csodálatos szabaság van. Így hát a költői képzelet logikája emberi, de a költői ihlet logikája költői. Itt már nem segít mesterségbeli tudás, nincsenek esztétikai normák, amelyek alapján dolgozni lehetne. Ha a képzelet felfedezés, akkor az ihlet adomány, roppant ajándék...

Mint igazi költő – az vagyok és az leszek halálomig – szüntelenül ostorcsapásokkal fegyelmezem, sanyargatom önmagamat, amíg ki nem csordul a zöld vagy sárga színű vérsugár, amelynek, hitem szerint, egyszer szükségképpen fel kell buggyannia testemből. Mindent inkább, mint nyugton állni egy ablakban és mindig ugyanazt a tájat nézni. A költő számára az ellentmondás a fény. Szavaimmal senkit nem akarok meggyőzni. Méltatlan volna a költészethez, ha ezt az álláspontot vallaná. A költészetnek nem hívekre, hanem szeretőkre van szüksége. Tüskés szederágakkal és üvegszilánkokkal hinti be magát, hogy aki utánanyúl, összevérezze kezét a kedvéért.

Federico García Lorca, Képzelet, ihlet, menekülés [részlet], András László fordítása

[In: Ars Poeticák a XX. századból, Gondolat, Bp., 1982, 119-120 old.]

*****

    POÉTIKA
    Élőszóval G(erardo) D(iegó)-nak

De mit is mondhatnék én a költészetről?  Mit mondjak a felhőkről, az égről? Nézem, nézem, csak nézem a felhőket, nézem az eget. Megértheted, hogy a költő nem mondhat semmit a költészetről. Ezt hagyd a kritikusoknak és a professzoroknak. Mert sem te, sem én, de egyetlen költő sem tudja, mi a költészet.

Itt van; nézd. A kezemben lobog a tűz. Értem és tökéletesen tudom alkalmazni, de irodalom nélkül nem tudok szólni róla. Megértek minden költészettant; beszélhetnék is róluk, ha nem változna ötpercenként a véleményem. Nem tudom. Lehet, hogy majd egy nap roppantul tetszeni fog nekem a rossz költészet, mint ahogy ma bolondulásig tetszik nekem (és nekünk) a rossz zene. Felgyújtom éjjel a Parthenónt, reggel újrakezdem építeni, és soha be nem fejezem.

Beszéltem ugyan néha a költészetről előadásaimban, de az egyetlen, amiről nem tudok szólni, az a saját költészetem. Nem azért, mintha nem tudatosan tenném, amit teszek. Ellenkezőleg, ha igaz az, hogy Isten – vagy ördög – kegyelméből vagyok költő, éppoly igaz, hogy a mesterségbeli tudás és a munka kegyelméből lettem azzá, s azért, mert teljesen tisztában vagyok azzal, mi a vers.

András László fordítása

______

[In: A világirodalom ars poeticái, Gondolat, Bp.,1965]

Allen Ginsberg

(June 3, 1926 – April 5, 1997)

A Supermarket in California

  What thoughts I have of you tonight, Walt Whitman, for I walked 
down the sidestreets under the trees with a headache self-conscious looking 
at the full moon.
  In my hungry fatigue, and shopping for images, I went into the neon
fruit supermarket, dreaming of your enumerations!
  What peaches and what penumbras!  Whole families shopping at 
night!  Aisles full of husbands!  Wives in the avocados, babies in the tomatoes!
—and you, García Lorca, what were you doing down by the watermelons?

  I saw you, Walt Whitman, childless, lonely old grubber, poking
among the meats in the refrigerator and eyeing the grocery boys.
  I heard you asking questions of each: Who killed the pork chops?    
What price bananas?  Are you my Angel?
  I wandered in and out of the brilliant stacks of cans following you,
and followed in my imagination by the store detective.
  We strode down the open corridors together in our solitary fancy 
tasting artichokes, possessing every frozen delicacy, and never passing the 
cashier.

  Where are we going, Walt Whitman?  The doors close in a hour.
Which way does your beard point tonight?
  (I touch your book and dream of our odyssey in the supermarket and
feel absurd.)
  Will we walk all night through solitary streets?  The trees add shade
to shade, lights out in the houses, we'll both be lonely.
  Will we stroll dreaming of the lost America of love past blue automo-
biles in driveways, home to our silent cottage?
  Ah, dear father, graybeard, lonely old courage-teacher, what America
did you have when Charon quit poling his ferry and you got out on a 
smoking bank and stood watching the boat disappear on the black waters of
Lethe?

—Berkeley, 1955

 Allen Ginsberg Typing in Kitchen, ca. 1955

Source: CORBIS

 ***

Nagyáruház Kaliforniában  

Milyen gondolataim támadnak ma éjszaka rólad, Walt Whitman, mert fejfájósan lődörgök a mellékutcákon a fák alatt elfogódott tekintettel bámulva a teliholdat.

Éhségbe fáradtan és a képzelet kirakatait méregetve a neon-gyümölcsű nagyáruházban, felsorolásaidról álmodozva.

Micsoda testes őszibarackok, micsoda félhomály! Egész családok vásárolnak ma este! Férjekkel teli folyosók! Asszonyok nyakig a tenger körtében, gyerekek a paradicsomban — te meg, García Lorca, mit csináltál ott a görögdinnyéknél?

Láttalak téged, Walt Whitman, gyermektelen, magányos vén turkáló, piszkálódtál a fridzsiderben a hús között és szemeztél a fűszeres fiúkkal.

Hallottalak kérdezősködni: Ki szeletelte föl a disznóhúst? Mibe kerül a banán? Te vagy az, Angyali Gyermek?

Ide-oda ténferegtem a ragyogó konzervhegyek közt, mindig a nyomodban, sarkamban egy képzeletbeli áruházi detektívvel.

Végig a tágas folyosókon nagy léptekkel egymásba fogódzva, magányos képzeletünkben articsókát kóstolgatva, minden megfagyott édesség birtokában, és soha nem érintve kasszát.

Hová megyünk mi, Walt Whiman? Zárnak egy óra múlva. Milyen utat mutat a szakállad ma éjszaka?

(Megérintem könyvedet és odüsszeánkról álmodom a nagyáruházban és lehetetlenül érzem magam.)

Magányos utcák sorát rójuk egész éjszaka? Árnyat árnyhoz adnak a fák, sötétek a házak, magunkra maradunk mind a ketten.

Kék autók között a parkolóhelyeken lődörgünk a szerelem elveszett Amerikájáról álmodozva, míg haza nem érünk csöndes kunyhónkba?

Ó, kedves apánk, deresszakállú, magányos vén példaadó, mi maradt Amerikádból, mikor Kháron átevickélt a folyón és kiszálltál a füstölgő partra és bénán bámultál a Léthe fekete vizein távolodó csónak után?

Berkeley, 1955 

Orbán Ottó fordítása 

 

______

In: Üvöltés, Európa, Bp., 1982

 Arnold Newman: Allen Ginsberg, New York, 1985

Walt Whitman

(May 31, 1819 – March 26, 1892)
.
There was a Child went Forth

There was a child went forth every day;   
And the first object he look’d upon, that object he became;   
And that object became part of him for the day, or a certain part of the day, or for many years, or stretching cycles of years.   
 
The early lilacs became part of this child,   
And grass, and white and red morning-glories, and white and red clover, and the song of the phoebe-bird,
And the Third-month lambs, and the sow’s pink-faint litter, and the mare’s foal, and the cow’s calf,   
And the noisy brood of the barn-yard, or by the mire of the pond-side,   
And the fish suspending themselves so curiously below there—and the beautiful curious liquid,   
And the water-plants with their graceful flat heads—all became part of him.   
 
The field-sprouts of Fourth-month and Fifth-month became part of him;
Winter-grain sprouts, and those of the light-yellow corn, and the esculent roots of the garden,   
And the apple-trees cover’d with blossoms, and the fruit afterward, and wood-berries, and the commonest weeds by the road;   
And the old drunkard staggering home from the out-house of the tavern, whence he had lately risen,   
And the school-mistress that pass’d on her way to the school,   
And the friendly boys that pass’d—and the quarrelsome boys,
And the tidy and fresh-cheek’d girls—and the barefoot negro boy and girl,   
And all the changes of city and country, wherever he went.   
 
His own parents,   
He that had father’d him, and she that had conceiv’d him in her womb, and birth’d him,   
They gave this child more of themselves than that;
They gave him afterward every day—they became part of him.   
 
The mother at home, quietly placing the dishes on the supper-table;   
The mother with mild words—clean her cap and gown, a wholesome odor falling off her person and clothes as she walks by;   
The father, strong, self-sufficient, manly, mean, anger’d, unjust;   
The blow, the quick loud word, the tight bargain, the crafty lure,
The family usages, the language, the company, the furniture—the yearning and swelling heart,   
Affection that will not be gainsay’d—the sense of what is real—the thought if, after all, it should prove unreal,   
The doubts of day-time and the doubts of night-time—the curious whether and how,   
Whether that which appears so is so, or is it all flashes and specks?   
Men and women crowding fast in the streets—if they are not flashes and specks, what are they?
The streets themselves, and the façades of houses, and goods in the windows,   
Vehicles, teams, the heavy-plank’d wharves—the huge crossing at the ferries,   
The village on the highland, seen from afar at sunset—the river between,   
Shadows, aureola and mist, the light falling on roofs and gables of white or brown, three miles off,   
The schooner near by, sleepily dropping down the tide—the little boat slack-tow’d astern,
The hurrying tumbling waves, quick-broken crests, slapping,   
The strata of color’d clouds, the long bar of maroon-tint, away solitary by itself—the spread of purity it lies motionless in,   
The horizon’s edge, the flying sea-crow, the fragrance of salt marsh and shore mud;   
These became part of that child who went forth every day, and who now goes, and will always go forth every day.

Volt egy gyerek, aki elindult

Volt egy gyerek, aki elindult naponta
S amit először meglátott azzá lett ő maga is,
S az a valami a gyermek része lett azon a napon át vagy a nap egy részén át
Vagy sok éven át vagy évek elnyúló láncolatán át.

És a korai orgona része lett ennek a gyereknek,
És a fű meg a fehér és piros délignyitó meg a fehér és piros lóhere meg a bibic-sírás
És a harmadik hónapi bárány és a koca halványrózsaszín malaca és a kanca csikaja meg a tehén borja
És a baromfilárma a szérűn vagy a pocsolyánál a halastó mellett
És a mélyben a furcsán függve maradt hal meg a furcsán szép vízitükör
És a vízinövények kecses, lapos szirma — minden a része lett.

A negyedik hónapi meg az ötödik hónapi mezei zsengék a részei lettek,
A sarjadó téligabona meg az aranysárga búza meg a kerti gumók, gyökerek
És a virágzó almafák, s a gyümölcs azután és az erdei bogyók meg a legsilányabb útszéliu gaz
És a részeg öreg, aki a kocsma fészere alól tápászkodik fel és tántorog hazafelé,
És a tanítónő iskolábamenet
És a fiúk, a jóbarátok, meg a fiúk, a verekedők,
És a pirospozsgás, takaros lányok és mezítláb a négerfiú, a négerlány
És a város meg a vidék változásai mindenütt, ahova elment.

És a sajár szülei, az, aki nemzette, s az, aki foganta s megszülte őt,
De nem csupán ezt adták megukból ennek a gyereknek,
Minden napot aztán neki adtak, és ők is a részei lettek.

Az anya, ki otthon nyugodtan megterít vacsorára,
Az anya szelíd szava, tiszta kalapja, ruhája, a jóleső illat, mely személyéből s öltözetéből árad elmenőben.
Az apa, az erős, az öntelt, a férfias, fösvény, dühös és igaztalan,
Az ütés, a hirtelen, hangos szó, fukar alkudozás, a csábítás fortélyai,
A családi szokások, a nyelv, a társaság, bútor, a sóvárgó, áradó szív,
Az ellentmondást nem tűrő szeretet, a valóság érzéke s a gondolat, hogy mi lesz, ha végülis kiderül, hogy nem ez a valóság,
A nappal kételye s az éjszaka kételye s a különös hogyan és miképpen,
Hogy az, ami látszik, olyan-e, vagy minden csak folt és villanás.
Utcákon nyüzsgő férfiak, asszonyok — ha nem csupán folt és villanás, mi egyéb?
Maguk az utcák, a házak homlokzata, áruk a kirakatokban,
Kocsik, fogatok, a kikötők súlyos deszkái, az átkelés kompon,
Naplementekor a távoli hegyi falu, közben a folyóval,
Két mérföldnyire az árnyak, a sugár, a pára, a házormokra, tetőkre hulló fény,
Közel a hajó, mely álmosan úszik az árral s dereglyét vontat hosszú kötélen,
A torlódó hullámok gyorsan megtörő, tajtékzó taréja,
Égen a színes felhők rétege, mint hosszan elnyúló tisztaság, melyben mozdulatlan lebeg,
A láthatár széle, a fregatamadár röpte, s illata a sós mocsárnak, a parti iszapnak,
Minden része lett a gyereknek, aki elindult naponta és most és mindvégig naponta elindul.

1855

Vas István fordítása



______________
[Walt Whitman, Ének magamról, Kriterion Könyvkiadó, 1989]

*****

 In May of 1889, author Mark Twain wrote the following beautiful letter of congratulations to Walt Whitman:

Transcript:
Hartford, May 24/89

    To Walt Whitman:

    You have lived just the seventy years which are greatest in the world's history & richest in benefit & advancement to its peoples. These seventy years have done much more to widen the interval between man & the other animals than was accomplished by any five centuries which preceded them.

    What great births you have witnessed! The steam press, the steamship, the steel ship, the railroad, the perfected cotton-gin, the telegraph, the phonograph, the photograph, photo-gravure, the electrotype, the gaslight, the electric light, the sewing machine, & the amazing, infinitely varied & innumerable products of coal tar, those latest & strangest marvels of a marvelous age. And you have seen even greater births than these; for you have seen the application of anesthesia to surgery-practice, whereby the ancient dominion of pain, which began with the first created life, came to an end in this earth forever; you have seen the slave set free, you have seen the monarchy banished from France, & reduced in England to a machine which makes an imposing show of diligence & attention to business, but isn't connected with the works. Yes, you have indeed seen much — but tarry yet a while, for the greatest is yet to come. Wait thirty years, & then look out over the earth! You shall see marvels upon marvels added to these whose nativity you have witnessed; & conspicuous above them you shall see their formidable Result — Man at almost his full stature at last! — & still growing, visibly growing while you look. In that day, who that hath a throne, or a gilded privilege not attainable by his neighbor, let him procure his slippers & get ready to dance, for there is going to be music. Abide, & see these things! Thirty of us who honor & love you, offer the opportunity. We have among us 600 years, good & sound, left in the bank of life. Take 30 of them — the richest birth-day gift ever offered to poet in this world — & sit down & wait. Wait till you see that great figure appear, & catch the far glint of the sun upon his banner; then you may depart satisfied, as knowing you have seen him for whom the earth was made, & that he will proclaim that human wheat is worth more than human tares, & proceed to reorganize human values on that basis.

                              Mark Twain

_____________

Source: Beinecke Rare Books & Manuscript Library
via Letters of Note
Thank You!

Ricardo Reis

(June 13, 1888 — November 30, 1935)
.

Follow Your Destiny

Segue o teu destino

Follow your destiny,

Water your plants,

Love your roses.

The rest is shadow

Of unknown trees.

Reality is always

More or less

Than what we want.

Only we are always

Equal to ourselves.

It’s good to live alone,

And noble and great

Always to live simply.

Leave pain on the altar

As an offering to the gods.

See life from a distance.

Never question it.

There’s nothing it can

Tell you. The answer

Lies beyond the Gods.

But quietly imitate

Olympus in your heart.

The gods are gods

Because they don’t think

About what they are.

1 July 1916

Translated from the Portuguese by Richard Zenith
[Fernando Pessoa and Co.: Selected Poems]

José de Almada Negreiros, 

Retrato de Fernando Pessoa, 1954

SEGUE O TEU DESTINO

Segue o teu destino,

Rega as tuas plantas,

Ama as tuas rosas.

O resto é a sombra

De arvores alheias.

A realidade

Sempre é mais ou menos

Do que nos queremos.

Só nos somos sempre

Iguais a nos-proprios.

Suave é viver só.

Grande e nobre é sempre

Viver simplesmente.

Deixa a dor nas aras

Como ex-voto aos deuses.

Ve de longe a vida.

Nunca a interrogues.

Ela nada pode

Dizer-te. A resposta

Está alem dos deuses.

Mas serenamente

Imita o Olimpo

No teu coração.

Os deuses são deuses

Porque não se pensam.

 *

KÖVESD A SORSODAT

Kövesd a sorsodat,

Öntözd növényeid,

A rózsákat szeresd.

A többi: távoli fák

Árnyéka csak.

A valóság

Nagyjában abból áll

Mindig, amit akarunk.

Csak mi vagyunk azonosak

Örökké önmagunkkal.

Simogató dolog élni egyedül.

Nagy és nemes mindig

Egyszerűen élni.

Hagyd a fájdalmad az áldozati oltáron,

Istennek járó fejedelmi ajándék.

Távolról figyeld az életet.

Soha ne faggasd,

Semmit se tud

Mondani néked. A válasz

Túl van az isteneken.

Ám derűsen

Utánozd az Olümposzt

A szívedben.

Az istenek azért istenek,

Mert nem gondolkodnak.

1916. Július 1.

Kukorelly Endre fordítása

____________________

In: Fernando Pessoa, ARC TÖBBES SZÁMBAN, Helikon Kiadó

Theodore Roethke

(May 25, 1908 – August 1, 1963)
.

CUTTINGS (LATER)

This urge, wrestle, resurrection of dry sticks,
Cut stems struggling to put down feet,
What saint strained so much,
Rose on such lopped limbs to a new life?

I can hear, underground, that sucking and sobbing,
In my veins, in my bones I feel it, --
The small waters seeping upward,
The tight grains parting at last.
When sprouts break out,
Slippery as fish,
I quail, lean to beginnings, sheath-wet. 
 
*

DUGVÁNYOK

Száraz ágak kényszerű, gyötrő feltámadása,
Vágott szárak kínja, hogy megvessék lábukat,
Melyik szent vergődött ennyit,
Gyűrkőzött, mint ezek a tört tagok új életre?

Hallom a mélyből a szívást és a szörcsögést,
Ereimben, csontjaimban érzem -
Kis nedvek szivárognak föl,
Feszes magvak végre fölszakadnak.
Ha sarjadzik a csíra,
Síkosan mint a hal,
Leborulok, kezdetekbe merülök, burok-nedvesen.

Fordította: Ferencz Győző

Roethke in Alley by Imogen Cunningham, 1959

______

Ferencz Győző: Két ív [Versek és fordítások]

Bibliotheca Hungarica

A Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó Kiadása, Budapest, 1993
-
Theodore Roethke: The Lost Son, and Other Poems (1948)