Emil Cioran

(April 8, 1911 – June 20, 1995)

 

A trójai háborúban ugyanannyi isten állt az egyik oldalon, mint amennyi a másikon. Ez a nézőpont a helyes, de a modernek már nem képesek rá: azt akarják, hogy csak az egyik oldalnak legyen "igaza". Homérosz sokkal tárgyilagosabb volt.

*
Abban a reményben olvasok ilyen sokat, hogy egy szép nap olyan magányra bukkanok, mely nagyobb, mint az enyém.
*
Nem veszett el minden, amíg elégedetlenek vagyunk magunkkal.
*
Életérzésem: egy olyan pokol fenekén vagyok, amelynek minden pillanata csoda.
*
Imádság nélkül élhet az ember, de az imádság lehetősége nélkül már nem.
*
Ha mindenki tisztán látná, hogy milyen parányi helyet foglal el a társadalomban - és a világegyetemben - , remekül mennének a dolgok, akadálytalanul. De minthogy mindenki úgy él, mintha a mindenség középpontja volna, csakis rosszul alakulhatnak a dolgok... Felbolygatni egy társadalmat annyi, mint fölébreszteni a mindnyájunkban többé-kevésbé ott szunnyadó megalomániát.

*

Egyre jobban elnemzetlenedem. Hogyan is áldozhattam ennyit a származásomnak? Nem tartozom a világhoz, hogyan is tartozhatnék egy hazához?

*

Az ember abban a mértékben szabad, amilyen mértékben képes rá, hogy ne cselekedjék azonnal. Csakis reflexeinek ernyedtsége biztosíthatja szabadságát, mivelhogy az időt enged arra, hogy elgondolkodjék, latolgasson, válasszon: intervallumot, űrt teremt tettei között. Ez az űr a szabadság tere és feltétele. Az ember hiányosságai által ember. Ha nem volna némi hiba alapreflexeiben, automata volna csak.

*

Önmaga csak bálványai rovására lehet az ember.

*

Akkor kell levelet írni, mikor kedvünk van hozzá. Különben ugyanolyan rossz lesz a levél, mint egy megrendelt vers. Jó levelet felháborodásunk, csodálatunk vagy gyűlöletünk ösztönzésére írunk. Semleges levél nincs. Vagy ha van, mit sem ér, ahogyan semmi, ami magán viseli az érzelmi kopottság jegyeit. Ha az ember már nem tud vidám lenni vagy szomorú, abba kell hagyni az írást, főként a levelezést.
*
Az imént magyar cigányzenét hallgattam. Szüleimre gondoltam, akik szerették ezt a muzsikát, arra, hogy amikor 1920-ban Szebenbe érkeztem, a kávéházakban és éttermekben ezeket a szívet tépő nótákat játszották, újra szüleimre gondoltam, meg a gyerekkoromra, és könnyekben törtem ki. Mert sírni csak akkor tud az ember, ha gyerekkorát idézi fel, az enyém káprázatos volt, minden, ami emlékeztet rá, felzaklat. Míg a román népzene, kivéve a doinát, hidegen hagy, sőt zavar, egy magyar nóta foszlányai is megindítanak, úgy, ahogy semmi sem tud megindítani. Normálisan, ha "Románia" nem létezett volna, Budapesten vagy Bécsben végeztem volna tanulmányaimat; közép-európai vagyok, véremben van ennek a szerencsétlen népnek minden fatalizmusa, de egyszersmind osztrák-magyar vagyok, az egykori Monarchia fia. ...

Magyar melankóliám. Mióta ezt a jelzőt ragasztottam betegségemre, megkönnyebbültem. Mintha most már tudnám, hogy mitől szenvedek.
*
Az egyetlen dolog, amire itt a földön törekedtem, az volt, hogy élet és halál iránt egyaránt közömbös legyek. Nem sikerült.

Fordította: Réz Pál


__________
Emil Cioran: Füzetek 1957-1972, 
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999
Fotó: Franziska Messner-Rast

Charles Baudelaire

(9 avril 1821 - 31 août 1867)

 

Charles Baudelaire's hand-written corrections to Les Fleurs du Mal

Source: Gallica (Bibliothèque Nationale de France)

UNE CHAROGNE

Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,
   Ce beau matin d'été si doux:
Au détour d'un sentier une charogne infâme
   Sur un lit semé de cailloux,

Les jambes en l'air, comme une femme lubrique,
   Brulante et suant les poisons,
Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique
   Son ventre plein d'exhalaisons.

Le soleil rayonnait sur cette pourriture,
   Comme afin de la cuire a point,
Et de rendre au centuple a la grande Nature
   Tout ce qu'ensemble elle avait joint;

Et le ciel regardait la carcasse superbe
   Comme une fleur s'épanouir.
La puanteur était si forte, que sur l'herbe
   Vous crutes vous évanouir.

Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,
   D'ou sortaient de noirs bataillons
De larves, qui coulaient comme un épais liquide
   Le long de ces vivants haillons.

Tout cela descendait, montait comme une vague
   Ou s'élançait en pétillant;
On eut dit que le corps, enflé d'un souffle vague,
   Vivait en se multipliant.

Et ce monde rendait une étrange musique,
   Comme l'eau courante et le vent,
Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique
   Agite et tourne dans son van.

Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un reve,
   Une ébauche lente a venir
Sur la toile oubliée, et que l'artiste acheve
   Seulement par le souvenir.

Derriere les rochers une chienne inquiete
   Nous regardait d'un oeil fâché,
Epiant le moment de reprendre au squelette
   Le morceau qu'elle avait lâché.

— Et pourtant vous serez semblable a cette ordure,
   A cette horrible infection,
Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,
   Vous, mon ange et ma passion!

Oui! telle vous serez, ô la reine des grâces,
   Apres les derniers sacrements,
Quand vous irez, sous l'herbe et les floraisons grasses,
   Moisir parmi les ossements.

Alors, ô ma beauté! dites a la vermine
   Qui vous mangera de baisers,
Que j'ai gardé la forme et l'essence divine
   De mes amours décomposés!

Gustave Courbet: Portrait of Charles Baudelaire, 1847

EGY  DÖG

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
   melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
   váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
   mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
   kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
   úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
   azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
   nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
   azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
   folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
   másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
   s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
   sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
   mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
   ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
   kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
   a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
   nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
   lakmározhat a tetemen.

— És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
   ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
   te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
   az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
   s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
   vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
   elrothadt szerelmeimet!

Szabó Lőrinc fordítása

Photo: Atelier de Nadar / Source: RMN

*

Les Chats

Les amoureux fervents et les savants austeres
Aiment egalement, dans leur mure saison, 
Les chats puissants et doux, orgueil de la maison,
Qui comme eux sont frileux et comme eux sedentaires.

Amis de la science et de la volupte 
Ils cherchent le silence et l'horreur des ténèbres;
L'Erèbe les eût pris pour ses coursiers funèbres,
S'ils pouvaient au servage incliner leur fierté.

Ils prennent en songeant les nobles attitudes
Des grands sphinx allongés au fond des solitudes,
Qui semblent s'endormir dans un rêve sans fin;

Leurs reins féconds sont pleins d'étincelles magiques,
Et des parcelles d'or, ainsi qu'un sable fin,
Etoilent vaguement leurs prunelles mystiques. 

*

 A MACSKÁK 

A lázas szeretők és a szigoru bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.

A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet;
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani.

Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.

Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint fínom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.

Szabó Lőrinc fordítása

 

 Josef Liesler, Baudelaire`s Mistress, 1943 (Axioart)

Weöres Sándor

(1913-1989)

MAJOMORSZÁG

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol
egyiké majommennyország
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

~

Weöres Sándor - Majomország (Latinovits Zoltán) 

~

MONKEYLAND

Oh for far-off monkeyland,
ripe monkeybread on baobabs,
and the wind strums out monkeytunes
from monkeywindow monkeybars.

Monkeyheroes rise and fight
in monkeyfield and monkeysquare,
And monkeysanatoriums
have monkeypatients crying there.

Monkeygirl monkeytaught
masters monkeyalphabet,
evil monkey pounds his thrawn
feet in monkeyprison yet.

Monkeymill is nearly made,
miles of monkeymayonnaise,
winningly unwinnable
winning monkeymind wins praise.

Monkeyking on monkeypole
harangues the crowd in monkeytongue,
monkeyheaven comes to some,
monkeyhell for those undone.

Macaque, gorilla, chimpanzee,
baboon, orangutan, each beast
reads his monkeynewssheet at
the end of each twilight repast.

With monkeysupper memories
the monkeyouthouse rumbles, hums,
monkeyswaddies start to march,
right turn, left turn, shoulder arms–

monkeymilitary fright
reflected in each monkeyface,
with monkeygun in monkeyfist
the monkeys' world the world we face.

Translation by Edwin Morgan

Source: AnaChronisT

Weöres Sándor 

Fotó: Kotnyek Antal (c. 1970)

BARANGOLÓK 

Gyöngy az idő, vándoroljunk,
Nincs szekerünk, bandukoljunk,
Lassu folyó ága mellett
Járjuk a halk fűzfa-berket.

Este a láb gyönge, fáradt,
Lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
Száll a világ lepke-szárnyon.
 

TIME'S COME UP PEARLS...

Time's come up pearls – let us wander,
we've got no cart, so let's saunter;
where the lazy river billows
let us walk in groves of willows.

Tired feet wear out by evening;
we make our cots in the clearing–
dreams come on grasshoppers' ankles,
worlds soar on butterflies' mantles.

Translation: Donald E. Morse and Adam Makkai

Kosztolányi Dezső

(1885. március 29. – 1936. november 3.)

A gyerek Kosztolányi

*

Magunk vagyunk

Ég a házunk.

Kék az ablakunk...

(1890)

Mint aki a sínek közé esett...

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

Már néha gondolok a szerelemre 

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. 

Kiszínezném vele az életem.

Oly jó ébredni

Oly jó ébredni.
          Álmom messzeszédül,
s a tegnapi szobát már láthatom,
ha fuldokolva - az álom vizébül -
a paplanomra nyújtom a karom.
Ez itt a part már.
          Ah, de szép, de szép volt
az ébredés csiklandva, tétován,
a mosdótálban a közeli égbolt,
a zongorázás a másik szobán.
Tündéri reggel. A sötét szalonba
apuska zongorázik andalogva.
Ez Mendelssohn. Álombeli ködök.
Úgy hallgatom az ajtó hasadékán
s állok a hangok közt kis ingben, némán,
mint hajnali gyöngyvirágok között.

LAMENTS OF A POOR LITTLE CHILD
/Excerpts/

Like someone who's fallen between the rails...

and re-senses his short, ephemeral life
while glowing weels are throbbing in their strife,
before his eyes wild zig-zag pictures roar
and sees, as he has never seen before:

Like someone who's fallen between the rails –
I bid farewell to life's infinite trails,
for they turn into distant fairy tales,
like someone who's fallen between the rails.

Like someone who's fallen between the rails –
wild panorama, pleasures, shrieks and wails,
between the rails and between many wheels
above my head a spent life's sorrow reels
and death roars into distance, I am grasping

for one second that which is everlasting:
butterflies, dreams, the allness with details:
like someone who's fallen between the rails.

Translation by Egon F. Kunz


I have already thought of love at times

What will she be like – oh my god – who knows?
I may have met her in some children's rhymes,
or in my Andersen book, I suppose?
I see her auburn, dreamy, serious,
her soul a silk pillow, mysterious.
While others lough, or play the imbecile,
she sits beside my bed when I am ill
and brings a rose. Her eyes are fairy tales.
The others cannot hear it when we speak.
She lays a cooling compress on my cheek.
Her laughter is a run of gypsy scales.
She is my own self. We share special traits,
rere smiles, dark secrets and peculiar ways.
Nightstruck. Mild. Tired. Silent heroine.
She comes, she looks and silence settles in.

Translation by Peter Zollman

I dream of coloured inks. Of every kind.

The yellow is the finest. Reams and reams
of letters could I write in yellow ink
to her, the little schoolgirl of my dreams.
I'd scrawl something that looks like Japanese,
then try a bird, most intricately scrolled.
And I want other colours, many more,
like bronze and silver, emerald and gold,
and then I want a hundred more, a thousand,
or rather, I will have a million:
dumb-charcoal, funny-lilac, drunken-ruby,
enamoured, chaste or brash vermilion.
I ought to have some mournful violet,
a palish blue, a brick-red-like maroon,
like shadows seeping through a stained glass window
against a black vault, in August, at noon.
In reds I want a blazing, burning one,
and blood-red, like the blood-stained setting sun
and then I'd go on writing: with a blue
to my young sister, mother will get gold,
I'd write a prayer in gold ink to my mother,
a golden dawn with golden words re-told.
I'd go on writing, in an ancient tower.
My colour set, so fine and exquisite,
would make me happy, oh my God, so happy.

I want to colour in my life with it.

Translation by Peter Zollman

So good to awaken

 

            My dream reels in the distance

and already I see yesterday’s room,

if drowning – from the waters of dreams –

I stretch my hand out onto the quilt.

 

Already this is shore

            Ah, but lovely it was, so lovely

the ticklish hesitancy of awakening

in the washbasin the nearby vaults of Heaven,

the piano in the next room.

 

Enchanted morning. In the darkened parlor

my father dreams at the piano.

Mendelssohn. The mists and fogs of dreams.

 

Thus I listen through a crack in the door

and I stand mute in my nightshirt amidst the notes,

as amidst the lilies of the valley of dawn.

Translation by Ottilie Mulzet

More poems: here, here and here 

Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei 

 Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső
Hajókiránduláson, 1929

  

Karinthy Frigyes: Kosztolányi Dezső, a szimbolista 

"A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI" CÍMŰ CIKLUSBÓL

 

Mint aki halkan belelépett. 

És jönnek távol, ferde illatok 

Mint kósza lányok és hideg cselédek

Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett. 

Mint aki halkan belelépett 

Valamibe... s most tüszköl s fintorog

Mint trombiták és roppant trombonok

S a holdvilágnál szédelegve ferdül

Nehéz boroktól és aranyló sertül

Úgy lépek vissza mostan életembe

Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe

S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet - 

Mint aki halkan belelépett.

Virginia Woolf

(25 January 1882 – 28 March 1941)

"...let us hazard the opinion that for us at this moment the form of fiction most in vogue more often misses than secures the thing we seek. Whether we call it life or spirit, truth or reality, this, the essential thing has moved off, or on, and refuses to be contained any longer in such ill-fitting vestments as we provide. Nevertheless, we go on perseveringly, conscientiously, constructing out two and thirty chapters after a design which more and more ceases to resemble the vision in our minds. So much of the enormous labour of proving the solidity, the likeness of life, of the story is not merely labour thrown away but labour misplaced to the extent of obscuring and blotting out the light of the conception. The writer seems constrained, not by his own free will but by some powerful and unscrupulous tyrant who has him in thrall, to provide a plot, to provide comedy, tragedy, love interest, and an air of probability embalming the whole so impeccable that if all his figures were to come to life they would find themselves dressed down to the last button of their coats in the fashion of the hour. The tyrant is obeyed; the novel is done to a turn. But sometimes, more and more often as time goes by, we suspect a momentary doubt, a spasm of rebellion, as the pages fill themselves in the customary way. Is life like this? Must novels be like this?

Look within and life, it seems, is very far from being "like this". Examine for a moment an ordinary mind on an ordinary day. The mind receives a myriad impressions —  trivial, fantastic, evanescent, or engraved with the sharpness of steel. From all sides they come, an incessant shower of innumerable atoms; and as they fall, as they shape themselves into the life of Monday or Tuesday, the accent falls differently from of old; the moment of importance came not here but there; so that, if a writer were a free man and not a slave, if he could write what he chose, not what he must, if he could base his work upon his own feeling and not upon convention, there would be not plot, no comedy, no tragedy, no love interest or catastrophe in the accepted style, and perhaps not a single button sewn on as the Bond Street tailors would have it. Life is not a series of gig lamps symmetrically arranged; life is a luminous halo, a semi-transparent envelope surrounding us from the beginning of consciousness to the end. Is it not the task of the novelist to convey this varying, this unknown and uncircumscribed spirit, whatever aberration or complexity it may display, with as little mixture of the alien and external as possible? We are not pleading merely for courage and sincerity, we are suggesting that the proper stuff of fiction is a little other than custom would have us believe it."
— from Virginia Woolf, Modern Fiction

"...hadd kockáztassuk meg azt a véleményt, hogy a jelenleg leginkább dívó regényforma gyakrabban véti el, mint ejti zsákmányul azt, amit keresünk benne. Nevezhetjük akár életnek vagy szellemnek, akár igazságnak vagy valóságnak, ez a valami, a lényeg, fölkerekedett, továbbállt, s nem hajlandó továbbra is olyan rosszul szabott öltözékben feszengeni, mint amilyet mi adtunk rá. De mi azért továbbra is kitartóan, lelkiismeretesen építgetjük a magunk harminckét fejezetét, olyan tervrajz szerint, amely egyre kevésbé hasonlít a bennünk élő elképzeléshez. Óriási munkával bizonyítjuk, hogy a történet két lábbal áll a földön, és hasonlít az élethez, ez azonban nagyrészt nemcsak elfecsérelt munka, hanem oly mértékben káros hatású is, hogy elhomályosíthatja és kiolthatja az eredeti elképzelés fényét.
Az író nem a saját akaratából, hanem egy hatalmas és könyörtelen zsarnoknak engedelmeskedve, aki igába hajtja — arra kényszerül, hogy cselekményt adjon nekünk, komédiával vagy tragédiával szolgáljon, izgalmas szerelmi szálat szőjön, s mindezt oly kifogástalanul vonja be a hihetőség mázával, hogy ha alakjai életre kelnének, láthatnák, hogy az utolsó kabátgombjukig a kor divatja szerint vannak felöltöztetve. A zsarnok akarata érvényesül, s a regényben a legutolsó hajszál is a helyén van. Olykor azonban —  s az idő múlásával egyre gyakrabban — pillanatnyi kétely fog el bennünket, föllázadunk, ahogy a lapok a megszokott módon megtelnek: Ilyen lenne az élet? Ilyennek kell lennie a regénynek?

Pillantsunk csak bele, s láthatjuk: az élet nagyon nem "ilyen". Vizsgáljunk csak meg egy pillanatra egy átlagos gondolkodású embert egy átlagos napon. Benyomások miriádjai érkeznek a tudatába, s van köztük jelentéktelen, van fantasztikus, van illékony, és olyan is, amely acélkeményen bevésődik. Áradnak a benyomások mindenfelől, megszámlálhatatlan atom záporozik szakadatlan, s ahogy lehull, ahogy a hétfői vagy keddi nap életévé összeáll, máshová esik a nyomaték, mint annak előtte. A lényeges pillanat nem itt következik be, hanem amott. Tehát ha az író szabad ember lenne, nem pedig rabszolga, ha arról írhatna, amiről szeretne, nem pedig arról, amiről kénytelen, ha a saját érzéseire tudná alapozni a műveit, nem pedig konvenciókra, akkor nem lenne se cselekmény, se komédia, se tragédia, se szerelmi szál, se pedig katasztrófa a megszokott sémák szerint, sőt, talán egyetlen gomb se lenne, amelyet úgy varrtak föl, ahogy a Bond Street-i szabók szokták. Az élet nem szimmetrikusan elhelyezett lámpák sora; az élet sugárzó fénygyűrű, áttetsző burok, mely a tudat kezdetétől a végéig körülvesz bennünket. Vajon nem az-e a regényíró feladata, hogy ezt a változó, ezt az ismeretlen és megfoghatatlan szellemet közvetítse, oly módon, hogy a lehető legkevesebb idegen és külsődleges elem keveredjék bele, akármilyen rendellenességeket és bonyolultságot mutat is föl? Nemcsak bátorságot és őszinteséget követelünk: azt akarjuk jelezni, hogy az anyag, mely szépprózába kívánkozik, kissé már más, mint amihez a hagyományok hozzászoktattak."

Virginia Woolf: A modern próza - részlet, Vajda Tünde fordítása

_____
[In: Virginia Woolf, A pille halála, Esszék, Európa, Budapest, 1980]

Fotó: George Charles Beresford, 1902 (NPG)

Virginia Woolf

(25 January 1882 – 28 March 1941)

Virginia Woolf’s last letter to her husband:

Tuesday.
Dearest,

     I feel certain I am going mad again. I feel we can’t go through another of those terrible times. And I shan’t recover this time. I begin to hear voices, and I can’t concentrate. So I am doing what seems the best thing to do. You have given me the greatest possible happiness. You have been in every way all that anyone could be. I don’t think two people could have been happier till this terrible disease came. I can’t fight any longer. I know that I am spoiling your life, that without me you could work. And you will I know. You see I can’t even write this properly. I can’t read. What I want to say is I owe all the happiness of my life to you. You have been entirely patient with me and incredibly good. I want to say that  — everybody knows it. If anybody could have saved me it would have been you. Everything has gone from me but the certainty of your goodness. I can’t go on spoiling your life any longer.

   I don’t think two people could have been happier than we have been.
                                                                                                              V.

~

Virginia Woolf férjének hagyott utolsó levele:

Kedd
Legdrágább,

    Úgy érzem, újra kezd elhatalmasodni rajtam az őrület. És érzem, hogy nem tudnánk átvészelni még egy olyan rémes időszakot. Nem heverném ki többé. Újra hangokat hallok, és képtelen vagyok koncentrálni. Így azt teszem, ami a legjobb megoldásnak tűnik. Te a lehető legnagyobb boldogságot adtad nekem. Többet jelentettél számomra, mint bárki más. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna, 'míg el nem ért ez a rémes kór. Nem tudok tovább harcolni. Tudom, hogy tönkreteszem az életed, és hogy nélkülem újra képes lennél dolgozni. És tudom, hogy fogsz is. Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Olvasni sem tudok már. Szeretném, ha tudnád, hogy minden boldogságomat neked köszönhetem. Olyan türelmes voltál velem és hihetetlenül jó. Ezt ki akartam mondani — mindenki tudja. Ha lett volna bárki, aki megmenthetetett volna, az te lennél. Számomra minden elveszett, kivéve a te jóságodat. Nem akarom tovább rombolni az életedet. 

     Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna annál, mint mi voltunk.
                                                                                                                         V.

Virginia Woolf (née Stephen); Leonard Sidney Woolf

by Giséle Freund, 1939

Source: NPG

Janus Pannonius

(29 August 1434 – 27 March 1472)

Andrea Mantegna: Trasporto del corpo di San Cristoforo decapitato (c. 1457) - detail

(Padova, Chiesa degli Eremitani, Cappella Ovetari)

Photo: ms (2009)

Orosz István: Janus Pannonius (2008)

De amygdalo in Pannonia nata

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,
   Nec Phaeaca, Ithacae dux, apud Alcinoum,
Quod fortunatis esset mirabile in arvis,
   Nedum in Pannoniae frigidiore solo;
Audax per gelidos en! floret amygdala menses,
   Tristior et veris germina fundit hiems.
Progne, Phylli tibi fuit expectanda; vel omnes
   Odisti iam post Demophoonta moras?


ÜBER EINEN PANNONISCHEN MANDELBAUM

Herakles sah nicht im Garten der Hesperiden dergleichen,
   noch hat Alkinoos dies Ithakas König gezeigt -
was bei milderem Klima absonderlich wäre, die rauhe
   Erde Pannoniens bringt dennoch das Wunder hervor:
Waghalsig steht da im Winter ein Mandelbäumchen in Blüte,
   aber die Knospen des Lenz knickt schon der grimmige Frost.
Glaubtest du, Phyllis, die Schwalbe des Frühlings so nah, oder war dir,
   weil Demophon so lang zaudert, das Leben verhaßt?

EGY DUNÁNTÚLI MANDULAFÁRÓL

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
  Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
  Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
 S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
  Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
  Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?

ABOUT A TRANSDANUBIAN ALMOND TREE

Not even Hercules saw in the yard of the Hesperides' land
   your like - nor Ulysses, on Alkinoos' isle -
"miracle" you'd be perceived in the balmier isles' lusher clearings,
   miracle more, in the cold soil of Pannonia, you!
Boldly the almond tree in the frost of the winter is blooming -
   although its buds very soon under the hoarfrost will freeze!
My Phyllis, little almond tree, not a stork has returned yet-
   ... or has it been so hard for you to wait for the spring? 

Translation by Adam Makkai

 Csontváry Kosztka Tivadar: Mandulavirágzás (Olaszországi táj) , 1901-02

*

Epigramma

Nam vicia ipsa uno vel tota apprendere captu
perfacile est, via prona patet, nec longius absunt.
prodere virtutis sudorem aeterna locarunt
Numina, longa illuc et praeceps semita ducit,
aspera et inprimis, sed cum stetit arce suprema,
quae modo dura fuit, facilem se praestat eunti.

[Mert a hibákat akár egy kézzel is el tudod érni...]

Mert a hibákat akár egy kézzel is el tudod érni,
Széles az út, értük nem kell soha messzire menned.
Ám ha a célod a jó, az erény, tudd, azt a magasba
Tették isteneink; oda hosszú és rögös úton
Juthatsz el; de ha már célodnál jársz a magasban,
Onnan nézve az út: sima, kellemes és gyönyörű volt.

Fordította: Csonka Ferenc

* 

AD GALEOTTUM

Qui pueros elementa doces, rutilare capillum
   Si doceas, facias plus, Galeotte, lucri.

GALEOTTÓHOZ

Ábécére tanítod a gyermekeket, Galeotto;
  Oktass hajfestést, s fölvet a pénz mihamar.


AN GALEOTTO

Fragst du mich, Galeotto, wie sehr ich dich liebe, so sag ich:
   Bin ich auch jünger - der Tod treffe mich eher als dich!

 *

JANUS PANNONIUS MORIENS

Abstulit atra dies una cum corpore nomen;
   Sic miseri nobis accumulamus opes.

A HALDOKLÓ JANUS PANNONIUS

Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap.
  Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?

JANUS PANNONIUS IN DER STUNDE SEINES TODES

Finsterer Tag der auslöschte mit dem Körper den Namen.

   Dazu, Erbärmliche, ach, häufen wir Reichtümer an!

 _______

 Janus Pannonius fejszobra, a költő koponyája alapján

• Janus Pannonius E-digitália földjén
• Gedichte (MEK)
• Válogatott versek (MEK)
• Jani Pannonii opera omnia  / Janus Pannonius összes munkái
• Epigrammata Lasciva / Pajzán epigrammák (MEK)

Walt Whitman

(May 31, 1819 – March 26, 1892)

Source: PBA Galleries

O Me! O Life!

O ME! O life!... of the questions of these recurring; 
Of the endless trains of the faithless—of cities fill’d with the foolish; 
Of myself forever reproaching myself, (for who more foolish than I, and who more
    faithless?) 
Of eyes that vainly crave the light—of the objects mean—of the struggle ever
 renew’d; 
Of the poor results of all—of the plodding and sordid crowds I see around me;
Of the empty and useless years of the rest—with the rest me intertwined; 
The question, O me! so sad, recurring—What good amid these, O me, O life? 
  
Answer.
That you are here—that life exists, and identity; 
That the powerful play goes on, and you will contribute a verse.

Robert Frost

(March 26, 1874 – January 29, 1963)

ACQUAINTED WITH THE NIGHT

I have been one acquainted with the night.
I have walked out in rain — and back in rain.
I have outwalked the furthest city light.
 
I have looked down the saddest city lane.
I have passed by the watchman on his beat
And dropped my eyes, unwilling to explain.

I have stood still and stopped the sound of feet
When far away an interrupted cry
Came over houses from another street,

But not to call me back or say good-bye;
And further still at an unearthly height,
O luminary clock against the sky

Proclaimed the time was neither wrong nor right.
I have been one acquainted with the night.  

FIRE AND ICE

Some say the world will end in fire,
Some say in ice.
From what I’ve tasted of desire
I hold with those who favour fire.
But if it had to perish twice,
I think I know enough of hate
To say that for destruction ice
Is also great
And would suffice.

THE ROAD NOT TAKEN 

Two roads diverged in a yellow wood,
And sorry I could not travel both
And be one traveler, long I stood
And looked down one as far as I could
To where it bent in the undergrowth;

Then took the other, as just as fair,
And having perhaps the better claim,
Because it was grassy and wanted wear;
Though as for that the passing there
Had worn them really about the same,

And both that morning equally lay
In leaves no step had trodden black.
Oh, I kept the first for another day!
Yet knowing how way leads on to way,
I doubted if I should ever come back.

I shall be telling this with a sigh
Somewhere ages and ages hence:
Two roads diverged in a wood, and I—
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

 Robert Lee Frost by Norman Parkinson, 1958

Source: NPG

AZ ÉJNEK ISMERŐJE

Az éjnek ismerője voltam én,
Ki záporban megy el s hazaoson,
Ha kialudt a végső utcafény.

Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
Sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.

Megálltam, némítva lépés zaját,
Mikor kiáltás hirtelen szűnő,
A háztetők felett fülembe szállt,

Nem hívó, nem is búcsút üzenő;
S messzebb, nem-földi magasság terén
Bolygó óra hirdette: az idő

Se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.

Weöres Sándor fordítása

 

TŰZ ÉS JÉG

Mondják: a világ vége tűz.
Más mondja: jég.
Mert a vágy forrósága űz,
azt vallom én is: vége tűz.
S ha vesznem kétszer illenék:
Mert ismerős a gyűlölet,
Hiszem: végpusztulásra jég
Is jó lehet,
És épp elég.

Weöres Sándor fordítása



A NEM JÁRT ÚT

Rőt fák közé két út vezetett,
S csak egyre tehettem lábamat,
Sokáig álltam, s míg lehetett,
Szemmel követtem az egyiket,
Míg el nem tűnt a bozót alatt;

S a másik útra tértem, amely
Ugyanolyan szép volt s jobb is talán,
Mert járni való fű lepte el;
Noha járt voltában semmivel
Nem tett túl egyik a másikán,

S mindkettejükre e hajnalon
Láb nem taposta levél borult.
Az elsőt, ó, máskorra hagyom!
De visszatérek-e, nem tudom,
Ismerve, hogyan fut útba út.

S így kezdem majd sóhajtva mesém
Valahol sok hosszú év után:
Két út vitt át a fák sűrűjén,
S a ritkábban járt lett az enyém,
A különbség ebben áll csupán.

Hárs Ernő fordítása
________
Amerikai költők antológiája, Európa, Budapest, 1990, 
230,231,235-236. old.

Gregory Corso

(March 26, 1930 – January 17, 2001) 

HUMANITY 

What simple profundities
What profound simplicities
To sit down among the trees
and breathe with them
in murmur brool and breeze —

And how can I trust them
who pollute the sky
with heavens
the below with hells

Well, humankind,
I’m part of you
and so my son

but neither of us
will believe
your big sad lie 

 

Photograph by Allen Ginsberg (1957)

Gregory Corso, his attic room 9 Rue Gît-le-Coeur, wooden angel hung from wall right, window looked on courtyard and across Seine halfblock away to spires of St. Chapelle on Ile St. Louis. Gregory's Gasoline was ready at City Lights, in attic he prepared "Marriage," "Power," "Army," "Police," "Hair" and "Bomb" for Happy Birthday of Death book. Henri Michaux visited, liked Corso's "mad children of soda-caps" phrasing. Burroughs came from Tangier to live one flight below, shaping Naked Lunch manuscript, Peter Orlovsky and I had window on street two flights downstairs, room with two-burner gas stove, we ate together often, rent $30 a month. I'd begun Kaddish litany, Peter his "Frist Poem."                       Source: NGA - Beat Memories