Pages

March 26, 2011

Walt Whitman

(May 31, 1819 – March 26, 1892)



O ME! O life!... of the questions of these recurring; 
Of the endless trains of the faithless—of cities fill’d with the foolish; 
Of myself forever reproaching myself, (for who more foolish than I, and who more
    faithless?) 
Of eyes that vainly crave the light—of the objects mean—of the struggle ever
 renew’d; 
Of the poor results of all—of the plodding and sordid crowds I see around me;
Of the empty and useless years of the rest—with the rest me intertwined; 
The question, O me! so sad, recurring—What good amid these, O me, O life? 
  
Answer.
That you are here—that life exists, and identity; 
That the powerful play goes on, and you will contribute a verse.
 
 

Robert Frost

(March 26, 1874 – January 29, 1963)



I have been one acquainted with the night.
I have walked out in rain
and back in rain.
I have outwalked the furthest city light.

 
I have looked down the saddest city lane.
I have passed by the watchman on his beat
And dropped my eyes, unwilling to explain.

I have stood still and stopped the sound of feet
When far away an interrupted cry
Came over houses from another street,

But not to call me back or say good-bye;
And further still at an unearthly height,
O luminary clock against the sky

Proclaimed the time was neither wrong nor right.
I have been one acquainted with the night.  

FIRE AND ICE

Some say the world will end in fire,
Some say in ice.
From what I’ve tasted of desire
I hold with those who favour fire.
But if it had to perish twice,
I think I know enough of hate
To say that for destruction ice
Is also great
And would suffice.



Two roads diverged in a yellow wood,
And sorry I could not travel both
And be one traveler, long I stood
And looked down one as far as I could
To where it bent in the undergrowth;

Then took the other, as just as fair,
And having perhaps the better claim,
Because it was grassy and wanted wear;
Though as for that the passing there
Had worn them really about the same,

And both that morning equally lay
In leaves no step had trodden black.
Oh, I kept the first for another day!
Yet knowing how way leads on to way,
I doubted if I should ever come back.

I shall be telling this with a sigh
Somewhere ages and ages hence:
Two roads diverged in a wood, and I—
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.

 Robert Lee Frost by Norman Parkinson, 1958


AZ ÉJNEK ISMERŐJE

Az éjnek ismerője voltam én,
Ki záporban megy el s hazaoson,
Ha kialudt a végső utcafény.

Bámultam szomorú sikátoron.
Éji bakter mellett mentem tovább
Sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.

Megálltam, némítva lépés zaját,
Mikor kiáltás hirtelen szűnő,
A háztetők felett fülembe szállt,

Nem hívó, nem is búcsút üzenő;
S messzebb, nem-földi magasság terén
Bolygó óra hirdette: az idő

Se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
Az éjnek ismerője voltam én.

Weöres Sándor fordítása

 
TŰZ ÉS JÉG

Mondják: a világ vége tűz.
Más mondja: jég.
Mert a vágy forrósága űz,
azt vallom én is: vége tűz.
S ha vesznem kétszer illenék:
Mert ismerős a gyűlölet,
Hiszem: végpusztulásra jég
Is jó lehet,
És épp elég.

Weöres Sándor fordítása



A NEM JÁRT ÚT

Rőt fák közé két út vezetett,
S csak egyre tehettem lábamat,
Sokáig álltam, s míg lehetett,
Szemmel követtem az egyiket,
Míg el nem tűnt a bozót alatt;

S a másik útra tértem, amely
Ugyanolyan szép volt s jobb is talán,
Mert járni való fű lepte el;
Noha járt voltában semmivel
Nem tett túl egyik a másikán,

S mindkettejükre e hajnalon
Láb nem taposta levél borult.
Az elsőt, ó, máskorra hagyom!
De visszatérek-e, nem tudom,
Ismerve, hogyan fut útba út.

S így kezdem majd sóhajtva mesém
Valahol sok hosszú év után:
Két út vitt át a fák sűrűjén,
S a ritkábban járt lett az enyém,
A különbség ebben áll csupán.

Hárs Ernő fordítása
________
Amerikai költők antológiája, Európa, Budapest, 1990, 
230,231,235-236. old.

Gregory Corso

(March 26, 1930 – January 17, 2001) 



What simple profundities
What profound simplicities
To sit down among the trees
and breathe with them
in murmur brool and breeze —

And how can I trust them
who pollute the sky
with heavens
the below with hells

Well, humankind,
I’m part of you
and so my son

but neither of us
will believe
your big sad lie 

 

Photograph by Allen Ginsberg (1957)
Gregory Corso, his attic room 9 Rue Gît-le-Coeur, wooden angel hung from wall right, window looked on courtyard and across Seine halfblock away to spires of St. Chapelle on Ile St. Louis. Gregory's Gasoline was ready at City Lights, in attic he prepared "Marriage," "Power," "Army," "Police," "Hair" and "Bomb" for Happy Birthday of Death book. Henri Michaux visited, liked Corso's "mad children of soda-caps" phrasing. Burroughs came from Tangier to live one flight below, shaping Naked Lunch manuscript, Peter Orlovsky and I had window on street two flights downstairs, room with two-burner gas stove, we ate together often, rent $30 a month. I'd begun Kaddish litany, Peter his "Frist Poem."                       Source: NGA - Beat Memories





March 25, 2011

Bartók Béla (b. March 25, 1881)


"Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!"
Bartók Béla Octavian Beunak, 1931. január 10., Bartók Béla levelei, (Budapest, 1976), 396–397.
*


My own idea, however—of which I have been fully conscious since I found myself as a composer—is the brotherhood of peoples, brotherhood in spite of all wars and conflicts. I try—to the best of my ability—to serve this idea in my music; therefore I don’t reject any influence, be it Slovakian, Rumanian, Arabic or from any other source. The source must only be clean, fresh and healthy!
Bartók to Octavian Beu, January 10, 1931, in Béla Bartók Letters, ed. János Demény (Budapest, 1971)








Bartók Béla: Three Hungarian Folksongs from the Csík District Sz. 35a
Zempléni Kornél, piano - Recorded in 1966
(Köszönöm, nikolaimedtner)




Bartók Béla: Este a Székelyeknél
An Evening at the Village or Evening in Transylvania
(from 10 Easy Pieces No. 5 composed in 1908)
Bartók Béla, piano
(pianopera) Thank you!




Bartók Béla: Román népi táncok / Romanian Folk Dances
Rajkó Zenekar, Budapest, Dohány utcai zsinagóga, 2004
The Rajko Orchestra in the Dohány Street Synagogue, Budapest, 2004
(Köszönöm, podiumocska)



Bartók Béla: Román népi táncok / Romanian Folk Dances
violin: Illényi Katica / piano: Bolba Tamás
(Köszönöm, katicaillenyi)


 Bartók Béla: "From Gyergyó", Three folksongs from the Csík District for recorder and piano, Sz 35
Kállay Gábor, recorder - Virágh Emese, piano

*

Rába György: Az éjszaka zenéje
Bartók Béla emlékének

Tág mellkas alatt
ősi történet dala zeng
csak a szív üllője
csak a szél hálója
hajókürt álmodik
egy almon még a lét testvérisége
ősi történet dala zeng
írott könyvünk arcát föl nem fedi
rőzselángnál rólunk öreg szó pereg
ősi történet dala zeng
s ha a fény abrosza kiterül
a balladába lépünk



Bartók Béla: Az éjszaka zenéje (The Night's Music) / Gaál István, 1970 
(Köszönöm, mozartibnkhajjam)

March 24, 2011

Lawrence Ferlinghetti

(born March 24, 1919)

A CONEY ISLAND OF THE MIND

15

Constantly risking absurdity
                            and death
   whenever he performs
                      above the heads
                                    of his audience
the poet like an acrobat
                   climbs on rime
                      to a high wire of his own making
and balancing on eyebeams
                        above a sea of faces
        paces his way
                     to the other side of day
   performing entrechats
                    and sleight-of-foot tricks
 and other high theatrics
                      and all without mistaking
             any thing
                      for what it may not be

       For he's the super realist
                            who must perforce perceive
                taut truth
                          before the taking of each stance or step
    in his supposed advance
                           toward that still higher perch
  where Beauty stands and waits
                            with gravity
                                   to start her death-defying leap

    And he
          a little charleychaplin man
                            who may or may not catch
             her fair eternal form
                         spreadeagled in the empty air
                of existence

*
VIDÁM PARK AZ AGYBAN
(részlet)

15
Mindig a lehetetlent és halált
                                          kisértve
     valahányszor
                        kileng a közönség
                                                    feje fölé
a költő-akrobata
                  rímeken kuszik fel
                                   maga-sodorta magas kötelére
szemek sugarán himbálózva
                                            az arcok tengere fölött
            pörög útján
                             a nap másik felére
      szélesebben kivágva
                                    száz entreachat-t és piruettet
és más eféle kunsztot
                                és mindig úgy hogy
                          össze ne vétsen
                                                  bármit valami mással
    Mert ő a legfőbb realista
                                          aki szemét csak a csupasz valóra
                           igazítja
                                       mielőtt egy lépést tenne vagy megállna
            képzeletbeli útján
                                       ama mindig magasabb ág felé
ahol a Szépség ül súlyosan
                                   várva
                                            haláltmegvető szaltójára
Ő pedig
            az a kicsike Chaplin-ember
                                            aki vagy el tudja kapni vagy sem
            örökszép alakját
                        amely ott terpeszkedik a létezés
                    puszta űrében

Somlyó György fordítása

 Lawrence Ferlinghetti, 1982


 
CRO-MAGNONS

Cro-Magnons carried stones for books
And a flat dark stone I came upon was one

in which I read the carbon copy histories 
of creepy man
in the fine print of fossils pressed
between the stone's aged pages
the first syllables of recorded time
made into burning messages
about the first decline and fall
and the dissent of species

so that
when I cracked it open I surprised
the shadow of a lizard on the steps
of an Alexandrian branch library
burning on the broken stone
in a bright daze of sunlight
And in a flicker of that lizard's loose tongue
in one cooled instant of carbonized time
deciphered eternity



Lawrence Ferlinghetti at his cabin, the "Old West Hotel"
Source: Corbis 
*
*

CRO-MAGNONIAK

A cro-magnoniak könyveknek való
köveket cipeltek
egy lapos kőről leolvastam
a kúszó-mászó ember kopir-kópiás
történeteit
préselt fossziliák finom nyomatában
a feljegyzett idő első szótagjai
lángoló üzenetek
a fajok első hanyatlását bukását
és szétszóródását ragyogtatók

Így hát
felnyitva a követ megleptem
egy gyík árnyát az alexandriai
körzeti könyvtár lépcsőfokán
izzott a tört kövön
a napfény tündöklő kábulatában
És e gyík nyelvének fürge rezzenése
kihűlt pillanata az elszenesült időnek
megfejtette rejtjeleid öröklét

Eörsi István fordítása

_________
Lawrence Ferlinghetti versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977, 42. o.
Szélrózsa II, Magvető, Budapest, 1965
Fotók: Corbis

March 21, 2011

J. S. Bach (b. March 21, 1685)

 Portrait of Johann Sebastian Bach by E. G. Haussmann, 1748

"(...) és látható lesz amit nem láthatnánk nélküle
és halljuk a csírák titkos beszédét a homályban. (...)
Századok porlanak el az időben
és előlép megint ugyanaz az öreg varázsló
maga szerkesztette hangszeréhez ül
muzsikál tovább mint akit arra ítélt a sors
hogy ne szakíthassa el magát tőlünk soha." 

Kassák Lajos: J. S. Bach (részlet)

Johann Sebastian Bach (1685-1750) - The Well-Tempered Clavier Book 1
 Prelude and fugue no. 1 in C major BWV 846
Prelude and fugue no. 2 in C minor BWV 847
  Prelude and fugue no. 3 in C# major BWV 848
(Sviatoslav Richter: March 20, 1915 – August 1, 1997)
(Thank you StefanoF87)

 
J.S. Bach: Goldberg Variations 1-10 (Glenn Gould, 1932-1982) 
(Thank you SoulSpectre1)

J.S. Bach: Goldberg Variations 8-14 (Glenn Gould)

  J.S. Bach: Goldberg Variations 25-28 (Glenn Gould)





Kassák Lajos (b. March 21, 1887)

Veled vagyok


Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy — kérdezem
feleled — nem tudom.

Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.



 Féner Tamás: Kassák Lajos műtermében, 1962 
Forrás: axioart


I Am With You

In front of you I go
you in front of me
the early sun's gold chain
jingles on my wrist.

Where are you going — I ask
you answer — how do I know.

I speed up my walk
but you speed all the more.

I in front of you
you in front of me.

But we stop in front of a gate.

I kiss you
you give me a kiss
then without a word you vanish
and spirit my life away.

Translation by Edwin Morgan


_____
Kassák Lajos Összes Versei, II. kötet, 440. o.  
Magvető, Budapest, 1970
In Quest of the Miracle Stag: The Poetry of Hungary, p. 645.
Ed. Adam Makkai (2000)

Kassák Lajos

(Hungarian, March 21, 1887 – July 22, 1967)


 Tihanyi Lajos: Kassák Lajos portréja, 1918
 Költészetem

I.

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.

Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

II.

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.

Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.

Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedéstől fekete
jegyeit.




My Poetry


I ought to hurry to save can be saved
but all I do is sit
heavy, like a slab of stone
or like that big bird
I once killed when I was a youngster she bled to death
in the shade of a willow tree wounded and dumb.
In an unknown part of the world in deep silence
I write my poetry which is both customary
and outside the grooves of habit
the adulation of fools.
To hell with pre-manufactured beauty
and inherited hand-me-downs—
my poetry is not the product of hazy dreams
but out of geometry's logical order
it peels off the rind of fruits
arranges the object in space
sweeps away the grabage of the past
and promises a happier future.
This is the essence of my poetry, its truth, this is the content
of my words the meaning of my testimony 
some regard as meaningless
my poetry is a fire-fall
and a tinkling of icicles
which due to the law of opposites
fills and evens out
the world's unknown regions.


It's not my heart alone that sings now
neither is it language alone.
The blue tears of my eyes
the white calcium of my teeth
my body's classic frame
the indecipherable convolutions of my mind
the millions of hairs on my head
my hand's ten fingers
ten mesmerized members
of an orchestra playing in unison
to tell the world that I exist.


I sing both in the light and in the dark
for the benefit of all who were born under an adverse
constellation
of came to grief as they got older
for those who can't hear
for those who can't see
for those who have lost their faith
for those possessed by foolishness
for those who commit suicide by leaping from
a mountain top
for those who're too scared to emerge from their caves.


I sing
so that others
may pick up on my tune and echo it
from the depths of their fate
and be fortified
so they can dead in for the shore


I sing wherever the womb of life is in labor
I sing wherever the seed planted in the soil starts to swell
I sing wherever the barn-door doesn't have a padlock
I sing wherever the shepherd doesn't abandon his folck
I sing wherever humans can recognize a brother
who takes matter and tools in his hand

to create signs
scarlet red like blood
black with pain — talking about the meaning of his life

Translation by Adam Makkai  



Lajos Kassák and his first wife Jolán Simon (actress, the first Hungarian performer who recited Dadaist poems) - Fotó: Rónai Dénes
















Kassák Lajos, 1960-as évek közepe


 Lucien Hervé: Kassák Lajos (1964)



________
Kassák Lajos összes versei II. kötet, Magvető, Budapest, 1970;
In Quest of the Miracle Stag, 
An Anthology of Hungarian Poetry from the 13th Century to the present in English Translation Vol I., 
Ed. Adam Makkai, 2000
Képek forrása: Axioart, Hung-Art, Dorys May

Friedrich Hölderlin

( 20. März 1770; † 7. Juni 1843)

Hyperions Schicksalslied
Hyperion's Fate Song

        Ihr wandelt droben im Licht
           Auf weichem Boden, selige Genien!
              Glanzende Götterlüfte
                 Rühren euch leicht,
                    Wie die Finger der Künstlerin
                       Heilige Saiten.
        
        Schicksallos, wie der schlafende
           Säugling, atmen die Himmlischen;
              Keusch bewahrt
                 In bescheidener Knospe,
                    Blühet ewig
                       Ihnen der Geist,
                          Und die seligen Augen
                             Blicken in stiller
                                Ewiger Klarheit.
        
        Doch uns ist gegeben,
           Auf keiner Stätte zu ruhn,
              Es schwinden, es fallen
                 Die leidenden Menschen
                    Blindlings von einer
                       Stunde zur andern,
                          Wie Wasser Voll Klippe
                             Zu Klippe geworfen,
                                Jahr lang ins Ungewisse hinab.


Brod und Wein

1.


Rings um ruhet die Stadt; still wird die erleuchtete Gasse,
     Und mit Fackeln geschmückt, rauschen die Wagen hinweg.
Satt gehn heim von Freuden des Tags zu ruhen, die Menschen,
     Und Gewinn und Verlust wäget ein sinniges Haupt
Wolzufrieden zu Haus; leer steht von Trauben und Blumen,
     Und von Werken der Hand ruht der geschäftige Markt.
   Aber das Saitenspiel tönt fern aus Gärten; vielleicht, daß
     Dort ein Liebendes spielt oder ein einsamer Mann
Ferner Freunde gedenkt und der Jugendzeit; und die Brunnen
     Immerquillend und frisch rauschen an duftendem Beet.
Still in dämmriger Luft ertönen geläutete Glocken,
     Und der Stunden gedenk rufet ein Wächter die Zahl.
Jetzt auch kommet ein Wehn und regt die Gipfel des Hains auf,
     Sieh! und das Ebenbild unserer Erde, der Mond,
Kommet geheim nun auch, die schwärmerische, die Nacht kommt,
     Voll mit Sternen, und wohl wenig bekümmert um uns
Glänzt die Erstaunende dort, die Fremdlingin unter den Menschen
     Über Gebirgeshöhn traurig und prächtig herauf.



HÜPERIÓN SORSDALA

Fönt jártok ti a fény
  puha földjén, boldog Géniuszok!
    Sugárzó isteni szellők
      érintgetnek titeket: szent
        húrokon így művésznő
           ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
  lélegeznek az égiek;
    szűzi-szerényen,
      bimbón őrzik:
        múlhatatlan
          virul ott a szellem,
            boldog szemeikből
              pillant csöndes,
                 tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
  nyugvásunk helye.
    Tűnnek, buknak
      a szenvedők,
        vakon, egy
          óráról a másra, mint
            a víz verődik
              kőről kőre,
                 éveken át a bizonytalanba.

Tandori Dezső fordítása


KENYÉR ÉS BOR
/részlet/
1

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
  lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
  vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész,
s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
  nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.
Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
  tán szerető dala szól, vagy csak férfimagány
méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútban
  frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
  óráink idejét szertekiáltja az őr.
Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
  Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;
  csillaggal tele és mit sem törődve velünk,
ámuló, idegen e világban, felragyog, íme
  pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


________
Friedrich Hölderlin versei
Európa Könyvkiadó, Lyra Mundi, Bp., 1980, 37., 80. o.

March 20, 2011

Krasznahorkai László


IV

"Minden tér szűk nekem. Mozdulok, ugrok, vetődök, és máris bent vagyok egy térben, mely szűk nekem, elviselhetetlenül szűk, pedig néha éppen csak hogy szűk, de éppen ekkor, amikor éppen csak szűk, amikor egy kissé szűk az a tér, akkor a legelviselhetetlenebb, ugrok, s már bent is vagyok valamiben, amit felesleges nem-elégséges-nagyságú térnek nevezni, mert nem egyszerűen a nagyságáról van szó, hanem hogy abban a pillanatban, hogy ugrok, és benne vagyok ebben a térben, azonnal meg is vagyok fogva, megfogott az a tér, amelybe így óvatlanul beleugrottam, és nem arról van szó, hogy nem vagyok elég óvatos, elég óvatos vagyok, talán túlontúl is az, hanem hogy mindegy, hova ugrom, biztos, hogy olyan térbe érkezem, mely szűk nekem, néha éppen csak szűk, de gyakran rendkívüli módon az, kibírhatatlanul, érzem, hogy az a tér, mint egy ketrec fonódik körém, bármerre mozdulok, azonnal elérek a végéig, sőt, alig mozdulok, máris hozzám ér annak a térnek a vége, mondom, hogy olyan, mintha egy ketrecbe, mintha mindig csak ketrecbe tudnék ugrani, de mást nem tehetek, ugranom kell, [...] "
____
Krasznahorkai László - Max Neumann: ÁLLATVANBENT, - részlet
Magvető, Budapest, 2010 







.