Pages

March 21, 2011

Kassák Lajos

(Hungarian, March 21, 1887 – July 22, 1967)


 Tihanyi Lajos: Kassák Lajos portréja, 1918
 Költészetem

I.

Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén.

Elég volt az ömlesztett szépből
az örökölt effektusokból.
Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából
hanem a geometria szigorú rendjéből születik
lefejti a gyümölcs héját
megszerkeszti az alaprajzot
térbeállítja a tárgyakat
eltakarítja a múlt romjait
s egy szebb jövendőt ígér.
Íme költészetem valóságlényege
szavaim tartalma
vallomásaim értelmetlennek vélt értelme
tűzeső
és jégcsapok csengése
amik az ellentétek törvénye szerint
egyszerre egymás mellett élnek
és betöltik a világ
ismert
ismeretlen
tájait.

II.

Nemcsak a szív énekel most
nem is csak a nyelv.
Szemem kék vize
fogaim kemény fehére
testem klasszikus szerkezete
szellemem felfoghatatlan anyaga
fejem milliónyi hajszála
kezem tíz ujja
akár egy orkeszter
tíz megszállott tagja
egyszerre cseng
hogy hírt adjanak rólam
a világnak.

Énekelek
a fényben
és árnyékban
mindazokért akik szerencsétlenül születtek
vagy később érte őket a szerencsétlenség
a süketekért
a vakokért
a hitetlenekért
az együgyűség áldozataiért
azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról
s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.

Úgy énekelek
hogy valaki más
sorsa mélyéről visszhangozza
és képessé váljék rá hogy elinduljon
a part felé
ahol korunk anyaméhe vajúdik
ahol a földbevetett mag csírát fog
ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot
ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját
ahol az ember ráismer embertársára
kezébe veszi
az anyagot
a szerszámot
és megalkotja
élete értelmének
vértől piros
szenvedéstől fekete
jegyeit.




My Poetry


I ought to hurry to save can be saved
but all I do is sit
heavy, like a slab of stone
or like that big bird
I once killed when I was a youngster she bled to death
in the shade of a willow tree wounded and dumb.
In an unknown part of the world in deep silence
I write my poetry which is both customary
and outside the grooves of habit
the adulation of fools.
To hell with pre-manufactured beauty
and inherited hand-me-downs—
my poetry is not the product of hazy dreams
but out of geometry's logical order
it peels off the rind of fruits
arranges the object in space
sweeps away the grabage of the past
and promises a happier future.
This is the essence of my poetry, its truth, this is the content
of my words the meaning of my testimony 
some regard as meaningless
my poetry is a fire-fall
and a tinkling of icicles
which due to the law of opposites
fills and evens out
the world's unknown regions.


It's not my heart alone that sings now
neither is it language alone.
The blue tears of my eyes
the white calcium of my teeth
my body's classic frame
the indecipherable convolutions of my mind
the millions of hairs on my head
my hand's ten fingers
ten mesmerized members
of an orchestra playing in unison
to tell the world that I exist.


I sing both in the light and in the dark
for the benefit of all who were born under an adverse
constellation
of came to grief as they got older
for those who can't hear
for those who can't see
for those who have lost their faith
for those possessed by foolishness
for those who commit suicide by leaping from
a mountain top
for those who're too scared to emerge from their caves.


I sing
so that others
may pick up on my tune and echo it
from the depths of their fate
and be fortified
so they can dead in for the shore


I sing wherever the womb of life is in labor
I sing wherever the seed planted in the soil starts to swell
I sing wherever the barn-door doesn't have a padlock
I sing wherever the shepherd doesn't abandon his folck
I sing wherever humans can recognize a brother
who takes matter and tools in his hand

to create signs
scarlet red like blood
black with pain — talking about the meaning of his life

Translation by Adam Makkai  



Lajos Kassák and his first wife Jolán Simon (actress, the first Hungarian performer who recited Dadaist poems) - Fotó: Rónai Dénes
















Kassák Lajos, 1960-as évek közepe


 Lucien Hervé: Kassák Lajos (1964)



________
Kassák Lajos összes versei II. kötet, Magvető, Budapest, 1970;
In Quest of the Miracle Stag, 
An Anthology of Hungarian Poetry from the 13th Century to the present in English Translation Vol I., 
Ed. Adam Makkai, 2000
Képek forrása: Axioart, Hung-Art, Dorys May

Friedrich Hölderlin

( 20. März 1770; † 7. Juni 1843)

Hyperions Schicksalslied
Hyperion's Fate Song

        Ihr wandelt droben im Licht
           Auf weichem Boden, selige Genien!
              Glanzende Götterlüfte
                 Rühren euch leicht,
                    Wie die Finger der Künstlerin
                       Heilige Saiten.
        
        Schicksallos, wie der schlafende
           Säugling, atmen die Himmlischen;
              Keusch bewahrt
                 In bescheidener Knospe,
                    Blühet ewig
                       Ihnen der Geist,
                          Und die seligen Augen
                             Blicken in stiller
                                Ewiger Klarheit.
        
        Doch uns ist gegeben,
           Auf keiner Stätte zu ruhn,
              Es schwinden, es fallen
                 Die leidenden Menschen
                    Blindlings von einer
                       Stunde zur andern,
                          Wie Wasser Voll Klippe
                             Zu Klippe geworfen,
                                Jahr lang ins Ungewisse hinab.


Brod und Wein

1.


Rings um ruhet die Stadt; still wird die erleuchtete Gasse,
     Und mit Fackeln geschmückt, rauschen die Wagen hinweg.
Satt gehn heim von Freuden des Tags zu ruhen, die Menschen,
     Und Gewinn und Verlust wäget ein sinniges Haupt
Wolzufrieden zu Haus; leer steht von Trauben und Blumen,
     Und von Werken der Hand ruht der geschäftige Markt.
   Aber das Saitenspiel tönt fern aus Gärten; vielleicht, daß
     Dort ein Liebendes spielt oder ein einsamer Mann
Ferner Freunde gedenkt und der Jugendzeit; und die Brunnen
     Immerquillend und frisch rauschen an duftendem Beet.
Still in dämmriger Luft ertönen geläutete Glocken,
     Und der Stunden gedenk rufet ein Wächter die Zahl.
Jetzt auch kommet ein Wehn und regt die Gipfel des Hains auf,
     Sieh! und das Ebenbild unserer Erde, der Mond,
Kommet geheim nun auch, die schwärmerische, die Nacht kommt,
     Voll mit Sternen, und wohl wenig bekümmert um uns
Glänzt die Erstaunende dort, die Fremdlingin unter den Menschen
     Über Gebirgeshöhn traurig und prächtig herauf.



HÜPERIÓN SORSDALA

Fönt jártok ti a fény
  puha földjén, boldog Géniuszok!
    Sugárzó isteni szellők
      érintgetnek titeket: szent
        húrokon így művésznő
           ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
  lélegeznek az égiek;
    szűzi-szerényen,
      bimbón őrzik:
        múlhatatlan
          virul ott a szellem,
            boldog szemeikből
              pillant csöndes,
                 tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
  nyugvásunk helye.
    Tűnnek, buknak
      a szenvedők,
        vakon, egy
          óráról a másra, mint
            a víz verődik
              kőről kőre,
                 éveken át a bizonytalanba.

Tandori Dezső fordítása


KENYÉR ÉS BOR
/részlet/
1

Körben fényes a város, a fénylő utcasor alszik,
  lobban a fáklyavilág elsuhanó kocsikon.
Telten, a nap gyönyörét indul kipihenni az ember,
  vesztett, nyert-e vajon, méri tűnődve az ész,
s megbékél; odakint tovatűnt a virág meg a szőlő,
  nem sürög emberi kéz, nyugszik a fürge piac.
Ám egy távoli húr megpendül a kerteken át, ott
  tán szerető dala szól, vagy csak férfimagány
méláz ifjukorán meg a messze baráton; a kútban
  frissen csobban a víz, illatos ágyra szitál,
halkan kong a harang az alkonyodó levegőben,
  óráink idejét szertekiáltja az őr.
Moccan a szél most, megbolygatja a fákat a berken.
  Nézd csak! A föld rokona, távoli mása, a hold
ott kél rejtekezőn; s amaz Álmodozó, jön az éj már;
  csillaggal tele és mit sem törődve velünk,
ámuló, idegen e világban, felragyog, íme
  pompásan, szomorún, nagy hegyek íve fölött.

Nemes Nagy Ágnes fordítása


________
Friedrich Hölderlin versei
Európa Könyvkiadó, Lyra Mundi, Bp., 1980, 37., 80. o.

March 20, 2011

Krasznahorkai László


IV

"Minden tér szűk nekem. Mozdulok, ugrok, vetődök, és máris bent vagyok egy térben, mely szűk nekem, elviselhetetlenül szűk, pedig néha éppen csak hogy szűk, de éppen ekkor, amikor éppen csak szűk, amikor egy kissé szűk az a tér, akkor a legelviselhetetlenebb, ugrok, s már bent is vagyok valamiben, amit felesleges nem-elégséges-nagyságú térnek nevezni, mert nem egyszerűen a nagyságáról van szó, hanem hogy abban a pillanatban, hogy ugrok, és benne vagyok ebben a térben, azonnal meg is vagyok fogva, megfogott az a tér, amelybe így óvatlanul beleugrottam, és nem arról van szó, hogy nem vagyok elég óvatos, elég óvatos vagyok, talán túlontúl is az, hanem hogy mindegy, hova ugrom, biztos, hogy olyan térbe érkezem, mely szűk nekem, néha éppen csak szűk, de gyakran rendkívüli módon az, kibírhatatlanul, érzem, hogy az a tér, mint egy ketrec fonódik körém, bármerre mozdulok, azonnal elérek a végéig, sőt, alig mozdulok, máris hozzám ér annak a térnek a vége, mondom, hogy olyan, mintha egy ketrecbe, mintha mindig csak ketrecbe tudnék ugrani, de mást nem tehetek, ugranom kell, [...] "
____
Krasznahorkai László - Max Neumann: ÁLLATVANBENT, - részlet
Magvető, Budapest, 2010 







.

March 19, 2011

Stéphane Mallarmé

(18 March 1842 – 9 September 1898)

 
Renouveau

Le printemps maladif a chassé tristement
L'hiver, saison de l'art serein, l'hiver lucide,
Et dans mon être à qui le sang morne préside
L'impuissance s'étire en un long bâillement.

Des crépuscules blancs tiédissent sous le crâne
Qu'un cercle de fer serre ainsi qu'un vieux tombeau,
Et, triste, j'erre après un rêve vague et beau,
Par les champs où la sève immense se pavane

Puis je tombe énervé de parfums d'arbres, las,
Et creusant de ma face une fosse à ce rêve,
Mordant la terre chaude où poussent les lilas,

J'attends, en m'abîmant que mon ennui s'élève...
Cependant l'Azur rit sur la haie et l'éveil
De tant d'oiseaux en fleur gazouillant au soleil.

1866

*

Brise marine


La chair est triste, hélas! et j'ai lu tous les livres.
Fuir! là-bas fuir! Je sens que des oiseaux sont ivres
D'ętre parmi l'écume inconnue et les cieux!
Rien, ni les vieux jardins reflétés par les yeux
Ne retiendra ce coeur qui dans la mer se trempe
O nuits! ni la clarté déserte de ma lampe
Sur le vide papier que la blancheur défend
Et ni la jeune femme allaitant son enfant.
Je partirai! Steamer balançant ta mâture,
Lève l'ancre pour une exotique nature!
Un Ennui, désolé par les cruels espoirs,
Croit encore à l'adieu supręme des mouchoirs!
Et, peut-ętre, les mâts, invitant les orages
Sont-ils de ceux qu'un vent penche sur les naufrages
Perdus, sans mâts, sans mâts, ni fertiles îlots...
Mais, ô mon coeur, entends le chant des matelots!

RMN

Kikelet

A beteges tavasz búsongva űzte szét
a telet, a derűs munka korát, az éber
telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel,
hosszú ásításba rándul a renyheség.

Fehér alkonyatok lobbannak fel agyamból,
mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket,
s búsan egy messzi-szép ábrándot kergetek
a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.

És aztán ledőlök, illattól verten itt,
arcommal ásva, hogy álmomnak lenne verme,
a forró földet, hol már új orgona nyit,

vezeklőn várva, hogy tán búmnak szárnya kelne...
Míg neveti az ég a sövényt és a rajt
csivogva ébredő, szines madári rajt.

Somlyó György fordítása

*

Tengeri szél


Szomorú, óh a test, s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert, melynek szemünk a ráma,
sem — óh ti, éjszakák!— lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek! Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messze partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsuját!
Futó árboc, vihar csalétke!... tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sose lát...
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!

Illyés Gyula fordítása 

 Édouard Manet: Stéphane Mallarmé portréja, 1876

______
In: Francia Költők Antológiája, II. kötet, 388., 390 o.
Európa, Budapest, 1962

Kányádi Sándor

Az asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnók,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körülüljünk
egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk, majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához — ott várnak a székek.

1964

Constantin Brâncuși (1876 – 1957): Masa Tăcerii


Masa şi scaunele

Dacă vreodată oamenii ar uita să şi şadă,
cîndva cînd vom fi părăsit obiceiul de a şedea, aşa cum
părăsit-am, crescînd, mersul în patru labe, zic, dacă vreodată
oamenii ar uita să şi şadă, şi iscusinţa deprinderii
de pînă acum s-ar mai arăta doar prin muzee,
iar pînă la urmă nici măcar acolo; şi dacă totuşi
omenirea ce îmbătrîneşte ispitită ar fi
de dorul de-a şedea, ca de vreun
atavic şi nelămurit reflex ce ne face
să ne-aşezăm – fără vorbă – în jurul unei mese, doar pentru
a fi laolaltă, care mai de care cu singurătatea ce-şi are legile ei,
dar laolaltă, totuşi: atunci nu va trebui decît mers pe malul
Jiului, la Masa tăcerii – acolo aşteaptă scaunele.

March 18, 2011

Jacques Prévert

(4 February 1900 – 11 April 1977)
 
SONG IN THE BLOOD
[CHANSON DANS LE SANG]

There are great puddles of blood on the world
where is it all going? all this spilled blood?
is it the earth that drinks it and gets drunk?
funny kind of drunkography then,
so wise...
so monotonous...
No, the earth doesn’t get drunk
the earth doesn’t turn askew
it pushes its little car regularly, it’s four seasons,
rain... snow... hail... fair weather...
never is it drunk
it’s with difficulty it permits itself from time to time
an unhappy little volcano
It turns,
the earth,
it turns with its trees... its gardens... its houses...
it turns with its great pools of blood
and all living things turn with it and bleed...

It doesn’t give a damn the earth
it turns
and all living things set up a howl,
it doesn’t give a damn,
it turns
it doesn’t stop turning
and the blood doesn’t stop running

Where’s is it going
all this spilled blood?
murder’s blood... war’s blood...
misery’s blood... and the blood of men tortured in prisons...
and the blood of children calmly tortured by their papa and their mama...
and the blood of men whose heads bleed in padded cells...
and the roofers blood if the roofer slips and falls from the roof
and the blood that comes and flows and gushes with the newborn...
the mother cries...
the baby cries...
the blood flows
the earth turns
the earth doesn’t stop turning,
the blood doesn’t stop flowing

where’s it going all this spilled blood?
blood of the blackjacked....
of the humiliated...
of the suicides...
of firing squad victims...
of the condemned...
and the blood of those that die
just like that
by accident

In the street a living being goes by with all his blood inside
suddenly there he is,
dead
and all his blood outside
and other living beings make the blood disappear
they carry the body away
but it’s stubborn blood
and there where the dead one was, much later
all black
a little blood still stretches
coagulated blood, life’s rust, body’s rust
blood curdled like milk, like milk when it turns, when it turns like the earth like the earth
it turns with its milk, with its cows...
with its living... with its dead...
the earth that turns with its trees... with it’s living beings... with its houses...
the earth that turns with marriages... burials...
shells... regiments... the earth that turns... and turns... and turns...
with its great streams of blood.

Translated by Lawrence Ferlinghetti

Jacques Prévert, Paris, 1955 by Robert Doisneau

DAL A VÉRBEN

Nagy vértócsák virítnak a világon
hová fut mind e vér mely szétterül
a föld issza-e föl az rúg talán be tőle
de hát fura iszákosság ez akkor
oly megfontolt... oly monoton...
Dehogy a föld nem issza le magát
a föld nem forog összevissza sohasem
ahogy megszokta akár egy kofa tolja taligáját... négy évszakát...
az eső... a hó...
a jégverés... a napsütés...
sohasem ittas
épphogy csak néhanap engedhet meg magának egy-egy kis lökést
szánalmas kitörés
mert forog ő a föld
forog fástul... kertestül... házastul...
forog nagy vértócsáival
s minden mi él vele forog és vérzik...
De bánja is
a föld
forog és minden ami él jajongni kezd
bánja is ő
forog
szüntelenül forog
s a vér meg szüntelen csorog...
Hová fut mind e vér mely szétterül
gyilkosság vére... háborúknak vére...
a nyomorúság vére...
s a börtönökben meggyötörtek vére...
a gyermekeknek vére akiket nyugodtan
gyötörhet agyon a papa a mama...
s a vérzőfejű férfiaknak vére a tébolyultak zord celláiban...
s a tetőfedő vére
amikor a tetőfedő megcsúszik s lezuhan
És az a vér amely együtt jön s hömpölyög
az újszülöttel...
az új emberrel...
Sikoltozó anya... s a síró gyermek...
Ömlik a vér... a föld forog
a föld meg forog szüntelen
a vér meg csorog szüntelen
Hová fut mind e vér mely szétterül
a megkorbácsoltaknak vére... megbántottaké...
az elítélteké... az öngyilkosoké... és kivégzetteké...
és azé, aki csak úgy... csak balesetből áldozat...
Az utcán élőlény halad
a vére cseppig megmarad
de hirtelen már íme holt
minden csöpp vére szertefolyt
s a többiek eltüntetik a vért amely tapad
elcipelik a testet s ott marad a folt
mert ott ahol a hulla volt
jóval később is csuromfeketén
terpeszkedik a folt
kevéske vér...
vér vér megalvadott
a lét rozsdája... a test is ilyet hord
megalvadt vér mint a tej
akár a tej ha összefut
ha fut forog akár a föld
akár a föld amely forog
tejestül és sok tehenestül...
élőivel... hulláival...
a föld amely forog a fáival... élőivel... házaival...
a föld amely forog az esküvőivel...
és temetéseivel...
és ezredeivel...
és sok-sok kagylós lénnyel...
a föld amely forog... forog... forog
patakzó vérrel vérnek özönével

Gereblyés László fordítása 

_______
Jacques Prévert, Maszkabál
Európa, 1984, 29-31. o.

March 15, 2011

Juan Ramón Jiménez



.
La Poesía
VINO, PRIMERO, PURA

Vino, primero, pura
vestida de inocencia;
y la amé como un nino.


Luego se fué vistiendo
de no sé qué ropajes;
y la fuí odiando, sin saberlo.


Llegó ser una reina,
fastuosa de tesoros…
!Qué iracundia de yel y sin sentido!


…Mas se fué desnudando.
Y yo le sonreía.
Se quedó con la túnica
de su inocencia antigua.
Creí de nuevo en ella.


Y se quitó la túnica,
y apareció desnuda toda…
!Oh pasión de mi vida, poesía
desnuda, mís para siempre!



*

YO NO SOY YO

Yo no soy yo.
Soy este
que va a mi lado sin yo verlo,
que, a veces, voy a ver,
y que, a veces olvido.
El que calla, sereno, cuando hablo,
el que perdona, dulce, cuando odio,
el que pasea por donde no estoy,
el que quedará en pie cuando yo muera.

*

RETORNO FUGAZ

¿Cómo era, Dios mío, cómo era?
?¡Oh corazón falaz, mente indecisa!?
¿Era como el pasaje de la brisa?
¿Como la huida de la primavera?


Tan leve, tan voluble, tan lijera
cual estival villano… ¡Sí! Imprecisa
como sonrisa que se pierde en risa…
¡Vana en el aire, igual que una bandera!


¡Bandera, sonreír, vilano, alada
primavera de junio, brisa pura…
¡Qué loco fue tu carnaval, qué triste!


Todo tu cambiar trocóse en nada
?¡memoria, ciega abeja de amargura!?
¡No sé cómo eras, yo qué sé qué fuiste!

 *

TerminArtors


At First She Came to Me Pure

At first she came to me pure,
all clothed in innocence,
and I loved her like a child.

Then she was dressing up
in goodness knows what fancies;
I hated her, not knowing why.

She even became a queen,
magnificent in her treasures…
what gall and bitterness, and oh, what nonsense!

...Then she began undressing,
and I could smile upon her.
Soon she was left in her shift,
in her former innocence;
I believed in her once more.

Then she took off even that
and appeared before me naked…
Oh, passion of all my life! Oh, poetry,
naked and mine forever!

*

"I Am Not I"

I am not I.
                   I am this one
walking beside me whom I do not see,
whom at times I manage to visit,
and whom at other times I forget;
who remains calm and silent while I talk,
and forgives, gently, when I hate,
who walks where I am not,
who will remain standing when I die.

Translated by Robert Bly

*

Return for an Instant

What was it like, God of mine, what was it like?
—Oh unfaithful heart, indecisive intelligence!
Was it like the going by of the wind?
Like the disappearance of the spring?

As nimble, as changeable, as weightless
as milkweed seeds in summer... Yes! Indefinite
as a smile which is lost forever in a laugh ...
Arrogant in the air, just like a flag!

Flag, smile, milkweed pod, swift
spring in June, clear wind! ...
Your celebration was so wild, so sad!

All of your changes ended up in nothing—
remembrance, a blind bee of bitter things!—
I don’t know what you were like, but you were!  

Translated by Robert Bly



Juan Ramón Jiménez

KÖLTÉSZET
LA POESíA

Előbb ártatlanul jött,
tisztaság köntösében,
s én gyerekként szerettem.

Majd mindenféle ékes
ruhát öltött magára;
gyűlöltem s nem is tudtam.

Királynő lett belőle,
dús kincsű, pompás asszony.
Epés, vad düh fogott el!

... De lassan vetkezett és
én reámosolyogtam.
Ott állt ismét a régi
ártatlan, könnyű ingben,
S én újra hittem benne.

És levetette ingét,
elébem állt mezítelen...
Ó, életem szenvedélye, meztelen
vers — enyém te, mindörökre!


ÉN NEM VAGYOK ÉN
YO NO SOY YO

Én nem vagyok én.
                             Az vagyok,
aki mellettem jár, s nem láthatom,
kit meg is látogatok néhanap
s akit néhanap elfelejtek.
Az, aki csendben hallgat, mikor szólok,
az, aki jó és megbocsájt, ha gyűlölök,
az, aki arra sétál, ahol nem vagyok,
az, aki megmarad, ha meghalok.
 
András László fordításai


FUTÓ VISSZATÉRÉS
RETORNO FUGAZ

Milyen volt, Istenem, akadt-e mása?
— Ó, esendő, szív és tétova ész, te! —
Olyan volt, mint a szellő libbenése?
Mint a tavasz halk tovasuhanása?

   Oly könnyű, illó, mint a szertevásva
száló pitypang-pihe... Mint nevetésbe
fúló mosoly kis kósza remegése...
Mint zászló, ha a szél szeszélye rázza.

   Zászló, mosoly, pitypang, június érett,
szép szárnyas tavasza, friss, tiszta szellő...
Farsangod rég bús tébollyá foszlott már.

  Színváltozásod mind-mind semmivé lett.
— Emlékezet, vak méh, mérget lehellő! —
Annyit tudok csak, hogy valaha voltál.

Jánosházy György fordítása

_________
In. Hesperidák Kertje, I. Európa Könyvkiadó, 1971

March 9, 2011

Lorand Gaspar

(b. 1925, Marosvásárhely / Târgu Mureș, Romania)
.
Voici des mains
Pose-les dans une brève secousse de ton corps
avec un pot de basilic
et l’espace fouillé d'oiseaux,
quand l’aube sur nos corps mouillés
les doigts sentent encore l’origan.


J'ai seulement des choses très simples
le soleil s'est découpé peu à peu comme
ma mère découpait le pain,
nous mettons la soupe sur la table
(ces choses au-dehors qui tombent lentement,
le jasmin, la neige, l'enfance)
goût de piments rouges et les dents heureuses
nos corps nous tiennent encore chaud quelque temps
dans l'âge avancé de la nuit.

(Iconostase)


*


Mort où tant de vie s'égare
de nos faibles yeux abandonnée.
Torrent tu nous étonnes
étincelant et boueux
de bouche en bouche
le doux et l'amer
cailloux et bois
achevés repris.
Ces photos floues
que le temps a bougées.
La lumière se cherche sur nos mains
et soudain tout est plume
neige neige –

Le même vent traîné dans le feu
La même nuit avec la même texture de branches
d'un bonheur inavoué.
La même croissance dans les gestes
et l'effeuillement des mains sur la peau
trouées soudaines dans les formes
quand l'espace nous entend –

(Écailles)



*

Ce bruit de mots
que tu es venu sécher
sur ces pistes où le vent
se prépare avec les soins la minutie
d’un entomologiste penché sur les coléoptères –

ce que j’aimais par-dessus tout
clarté d’herbes du bonheur fragile
c’était en somme l’invention de la tige
poussée téméraire, vulnérable
occupée seulement à croître.

-

Que dans une très douce syllabe
Je puisse diluer toute violence et tout or
Ce pur froment de moi-même tu.
L'effritement est à mes doigts.


(Le jardin de pierres)



Íme két kéz
tested futó remegésébe helyezd el őket
melléjük cserép bazsalikomot állíts
s a madarak-feltúrta teret
mikor nedves testünkre virrad
s ujjaink origanótól illatoznak.


Nagyon egyszerű dolgok vannak csak birtokomban
a nap lassanként felszeletelte magát
amint anyám szelte a kenyeret
a levest asztalra tesszük
(pár dolog odakünn lassan lehull
jázmin hó és gyerekkor)
pirospaprika íze boldog-mohó fogak
testünk még forró marad egy ideig
az éj előrehaladott korában.

(Ikonosztáz)

*
Halál amelyben annyi élet tévelyeg
gyenge szemünk magára hagyta.
Zuhatag csodálunk
szikrázó csupa sár
szájból szájba
édes és keserű
kavics és fadarab
bevégzett felbukkanó.
Homályos fénykép
idő elmozdította.
A fény magát keresgéli kezünkön
egyszerre tollpihe minden
hó és hó –


Be nem vallott boldogság
egyazon tüzébe hempergetett fuvallat
egyazon éjszaka egyazon ág-szövedéke.
Mozdulatok egyazon növekedése
és elpergő kéz tapintása a bőrön
váratlan irtások a formák tömbjeiben
mikor meghallgat bennünket a tág tér –

(Pikkelyek)

*
Szavak neszét
jöttél szárítani
e csapásokon hol a szél
oly aprólékos gonddal készülődik
mint rovarok fölé hajló bogarász –

amit szerettem mindenekelőtt
törékeny boldogság növényi ragyogása
ennyi volt végülis a szárak leleménye
merész és sebezhető törekvés
hogy nőjön arra van gondja csupán.

-

Bár egyetlen puha lágy szótagban
feloldhatnék minden aranyat durvaságot
e magam elől is elhallgatott tiszta búzát.
Ujjaim hegyén mi elpereg –

(Sziklakert)

Lackfi János fordításai


_________

Lorand Gaspar, Az anyag negyedik halmazállapota 
(Le quatrieme état de la matiere)
Válogatott versek
Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 1999

March 8, 2011

J. L. Borges

(August 24, 1899 – June 14, 1986)



[ARTE POÉTICA]

To gaze at a river made of time and water
And remember Time is another river.
To know we stray like a river
and our faces vanish like water.

To feel that waking is another dream
that dreams of not dreaming and that the death
we fear in our bones is the death
that every night we call a dream.

To see in every day and year a symbol
of all the days of man and his years,
and convert the outrage of the years
into a music, a sound, and a symbol.

To see in death a dream, in the sunset
a golden sadness—such is poetry,
humble and immortal, poetry,
returning, like dawn and sunset.

Sometimes at evening there’s a face
that sees us from the deeps of a mirror.
Art must be that sort of mirror,
disclosing to each of us his face.

They say Ulysses, wearied of wonders,
wept with love on seeing Ithaca,
humble and green. Art is that Ithaca,
a green eternity, not wonders.

Art is endless like a river flowing,
passing, yet remaining, a mirror to the same
inconstant Heraclitus, who is the same
and yet another, like the river flowing.

Translated by Anthony Kerrigan



ARS POETICA
[ARTE POÉTICA]

Nézni a folyót, mely idő meg víz,
és tudni, hogy az idő is folyó,
s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
s az arcok is elfutnak, mint a víz.

Az ébrenlétről tudni: másik álom,
mely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál,
a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

Napról, évről érezni, puszta jelkép,
jelképe csak a napnak és az évnek,
s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

Halálban álmot látni, s ha az alkony
jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
szegény és halhatatlan. A költészet,
mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

Esténként néha felmerül egy arc,
ránkvillantja egy homályos tükör,
a művészet, akár ez a tükör,
s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
sírt örömében, látva Ithakát,
a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
idéz a művészet, nem a csodákat.

Olyan, akár a végtelen folyó,
mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
s mindig más, mint a végtelen folyó.

Somlyó György fordítása
______
J.L. Borges válogatott művei, A homály dícsérete (költemények)

March 7, 2011

Roald Dahl



The most important thing we've learned,
So far as children are concerned,
Is never, Never, NEVER let
Them near your television set

Or better still, just don't install
The idiotic thing at all.
In almost every house we've been,
We've watched them gaping at the screen.
They loll and slop and lounge about,
And stare until their eyes pop out.
(Last week in someone's place we saw
A dozen eyeballs on the floor.)
They sit and stare and stare and sit
Until they're hypnotised by it,
Until they're absolutely drunk
With all that shocking ghastly junk.
Oh yes, we know it keeps them still,
They don't climb out the window sill,
They never fight or kick or punch,
They leave you free to cook the lunch
And wash the dishes in the sink

But did you ever stop to think,
To wonder just exactly what
This does to your beloved tot?
IT ROTS THE SENSE IN THE HEAD!
IT KILLS IMAGINATION DEAD!
IT CLOGS AND CLUTTERS UP THE MIND!
IT MAKES A CHILD SO DULL AND BLIND
HE CAN NO LONGER UNDERSTAND
A FANTASY, A FAIRYLAND!
HIS BRAIN BECOMES AS SOFT AS CHEESE!
HIS POWERS OF THINKING RUST AND FREEZE!
HE CANNOT THINK
HE ONLY SEES!
'All right!' you'll cry. 'All right!' you'll say,
'But if we take the set away,
What shall we do to entertain
Our darling children? Please explain!'
We'll answer this by asking you,
'What used the darling ones to do?
'How used they keep themselves contented
Before this monster was invented?'
Have you forgotten? Don't you know?
We'll say it very loud and slow:
THEY... USED... TO... READ! They'd READ and READ,
AND READ and READ, and then proceed
To READ some more. Great Scott! Gadzooks!
One half their lives was reading books!
The nursery shelves held books galore!
Books cluttered up the nursery floor!
And in the bedroom, by the bed,
More books were waiting to be read!
Such wondrous, fine, fantastic tales
Of dragons, gypsies, queens, and whales
And treasure isles, and distant shores
Where smugglers rowed with muffled oars,
And pirates wearing purple pants,
And sailing ships and elephants,
And cannibals crouching 'round the pot,
Stirring away at something hot.
(It smells so good, what can it be?
Good gracious, it's Penelope.)
The younger ones had Beatrix Potter
With Mr. Tod, the dirty rotter,
And Squirrel Nutkin, Pigling Bland,
And Mrs. Tiggy-Winkle and-
Just How The Camel Got His Hump,
And How the Monkey Lost His Rump,
And Mr. Toad, and bless my soul,
There's Mr. Rate and Mr. Mole-
Oh, books, what books they used to know,
Those children living long ago!
So please, oh please, we beg, we pray,
Go throw your TV set away,
And in its place you can install
A lovely bookshelf on the wall.
Then fill the shelves with lots of books,
Ignoring all the dirty looks,
The screams and yells, the bites and kicks,
And children hitting you with sticks

Fear not, because we promise you
That, in about a week or two
Of having nothing else to do,
They'll now begin to feel the need
Of having something to read.
And once they start
oh boy, oh boy!
You watch the slowly growing joy
That fills their hearts. They'll grow so keen
They'll wonder what they'd ever seen
In that ridiculous machine,
That nauseating, foul, unclean,
Repulsive television screen!
And later, each and every kid
Will love you more for what you did. 

André Kertész, Paris, 1929
*

Tanács a televíziózással kapcsolatban

Az a legfontosabb dolog
(A gyerekekre gondolok),
Hogy SOHA, SOHA nem szabad,
Hogy tévéműsort lássanak

Sőt, legjobb, ha a bárgyu láda
Már be sem kerül a szobába.
Amerre csak jártunk, a tévét
A gyerekek szájtátva nézték.
Két-három óra meg se kottyan,
Csak néznek, míg a szemük kipottyan.
(Múltkor is láttunk egy helyen
Tíz szemgolyót a szőnyegen.)
Csak ülnek, néznek, néznek, ülnek,
Míg hipnózisba nem kerülnek,
S a sok szennytől, mit egyre néznek,
Olyanok lesznek, mint a részeg.
Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak,
A falnak fejjel nem rohannak,
Nem kezdik egymást hasogatni,
Hagynak nyugodtan mosogatni,
Míg fő az étel, hűl a lekvár

De azon eltűnődtetek már,
Hogy ez a rémséges doboz
Miféle dolgokat okoz?
ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET!
MEGHAL BELÉ A KÉPZELET!
Az észt betömi, eldugítja!
A gyereket úgy elbutítja,
HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG
TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET!
Az agya lágy lesz, mint a sajt!
FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT!
NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd!
"Na jó! – mondjátok majd. – Na jó!
De ha a televízió
Nincsen, mivel foglaljuk el
A drága gyermekünk, mivel?"
Ezt fogjuk akkor válaszolni:
Míg nem volt még e bamba holmi,
Míg e szörnyet fel nem találták,
Mit csináltak vajon a drágák?
Hát elfelejtettétek volna?
Ezt mondjuk lassan, szótagolva:
OL... VAS... TAK...! És OLVASTAK és
OLVASTAK, s még ez is kevés
Volt nekik, OLVASTAK tovább!
Fél napjuk olvasásból állt!
A polc könyvekkel volt tele,
A föld, az asztal is vele,
S az ágy mellett, a kisszobába
Még több könyv várt elolvasásra.
Sok szép mese, volt benne sárkány,
Volt indián, cet és királylány,
Kincses sziget, és messzi partok,
Hová sok csempész lopva tartott,
Kampó kezű, komor kalózok,
Egy elefánt, ki csak hallózott,
És rémes, éhes kannibálok,
Üstbe ki tudja mit dobálók...
Mily könyveken busult-vidult, ó,
Az a sok régi-régi lurkó!
Hát kérve kérünk titeket,
A tévékészüléketek
Dobjátok el, s mi hely marad,
Oda tehettek polcokat,
A polcra végig könyveket,
Hadd ontsanak csak könnyeket,
Hadd rúgkapáljanak a kölkök,
A nyelvük hadd legyen csak öltött

Ígérjük, nem kell félnetek,
Ha vártok egy vagy két hetet,
A drágalátos gyermekek
Egyszercsak rájönnek maguktól:
Egy könyvtől lennének nagyon jól.
S ha már olvasnak ők – juhéj!
Szívükben árad szét a kéj,
Érzékeik kiélesednek,
Nem értik majd, hogy mit szerettek
Az émelyítő, a silány,
Hülye, idétlen masinán.
S azok a drága gyermekek
Hálásak lesznek majd neked.

Varró Dániel fordítása 
Forrás: NapSziget
 Author Roald Dahl and Son Theo at Home *
Photo: Leonard Mccombe