Jacques Prévert

(4 February 1900 – 11 April 1977)
.

Tentative de description d’un dîner de têtes à Paris-France

Ceux qui pieusement...
Ceux qui copieusement...
Ceux qui tricolorent
Ceux qui inaugurent
Ceux qui croient
Ceux qui croient croire
Ceux qui croa-croa
Ceux qui ont des plumes
Ceux qui grignotent
Ceux qui andromaquent
Ceux qui dreadnoughtent
Ceux qui majusculent
Ceux qui chantent en mesure
Ceux qui brossent à reluire
Ceux qui ont du ventre
Ceux qui baissent les yeux
Ceux qui savent découper le poulet
Ceux qui sont chauves à l’intérieur de la tête
Ceux qui bénissent les meutes
Ceux qui font les honneurs du pied
Ceux qui debout les morts
Ceux qui baïonnette... on
Ceux qui donnent des canons aux enfants
Ceux qui donnent des enfants aux canons
Ceux qui flottent et ne sombrent pas
Ceux qui ne prennent pas le Pirée pour un homme
Ceux que leurs ailes de géants empêchent de voler
Ceux qui plantent en rêve des tessons de bouteille sur la grande muraille de Chine
Ceux qui mettent un loup sur leur visage quand ils mangent du mouton
Ceux qui volent des œufs et qui n’osent pas les faire cuire
Ceux qui ont quatre mille huit cent dix mètres de Mont Blanc, trois cents de Tour Eiffel,
     vingt-cinq centimètres de tour de poitrine et qui en sont fiers
Ceux qui mamellent de la France

Ceux qui courent, volent et nous vengent, tous ceux-là, et beaucoup d’autres, entraient fièrement à l’Élysée 

     en faisant craquer les graviers, tous ceux-là se bousculaient, se dépêchaient, car il y avait un grand dîner 

     de têtes et chacun s’était fait celle qu’il voulait.

     L’un une tête de pipe en terre, l’autre une tête d’amiral anglais; il y en avait avec des têtes de boule puante, des têtes de Galliffet, des têtes d’animaux malades de la tête, des têtes d’Auguste Comte, des têtes de Rouget de Lisle, des têtes de sainte Thérèse, des têtes de fromage de tête, des têtes de pied, des têtes de monseigneur et des têtes de crémier.

     Quelques-uns, pour faire rire le monde, portaient sur leurs épaules de charmants visages de veaux, et ces visages étaient si beaux et si tristes, avec les petites herbes vertes dans le creux des oreilles comme le goémon dans le creux des rochers, que personne ne remarquait.

     Une mère à tête de morte montrait en riant sa fille à tête d’orpheline au vieux diplomate ami de la famille qui s’était fait la tête de Soleilland.

      C’était véritablement délicieusement charmant et d’un goût si sûr que lorsque arriva le Président avec une somptueuse tête d’œuf de Colomb ce fut du délire.   [...]


*

AN ENDEAVOR TO DESCRIBE A DINNER OF HEADS AT PARIS-FRANCE

Those who piously...
Those who copiously...
Those who tricolor
Those who inaugurate
Those who believe
Those who believe they believe
Those who caw-caw
Those who have quills
Those who eke out
Those who andromache
Those who dreadnought
Those who uppercase
Those who sing in time
Those who brush to a shine
Those who have a paunch
Those who drop their eyes
Those who can carve chicken
Those who are bald on the inside of their head
Those who bless the pack
Those who ride to hounds
Those who over the top
Those who. x bayonets
Those who give cannons to children
Those who give children to cannons
Those who stand united and do not fall divided
Those who know a hawk from a handsaw
Those whose ginat's wings keep them from flying
Those who in dreams plant shards of broken bottles on the great wall
  of China
Those who put a wolf over their face when they eat mutton
Those who steal eggs and who dare not cook them
Those who have fifteen thousand seven hundred and eighty-one feet
  of Mount Blanc, nine hundred and eighty-four of Eiffel Tower, ten
  inches around the chest and are proud of it
Those who suckle on France
Those who run, fly and avenge us, all those and a lot of others
  proudly entered the presidential palace al Elysée, cruching gravel
  underfoot, all of them shoved one another, hurried, because there
  was a grand festival of swelled heads and each one had made up
  the one he wanted.
  One a clay pipe head, another an English admiral's head, there
were some with stink bomb heads, Gallifet heads, heads of animals
sick in the head, Auguste Comte heads, Rouget de Lisle heads,
Saint Theresa heads, heads of head cheese, foot heads, monsigneur
heads and milkman heads.
  Some, to make everyone laugh, wore their charming calf faces, and
they were such dears and so sad, with little green grass spears in the
crevices of their ears like seaweed in the crevices of rocks, that no
one noticed them.
  A mother in a death's head laughingly showed off her daughter
with an orphan's head to the old friend-of-the-family diplomat who
had made himself a Jack-the-Ripper head.
  It was really exquisitely charming and of such good taste that
when the President arrives with a sumptuous Columbus egg head
it was positively ecstatic. [...]

 **

Attempt at a Description of a Supper of Various Heads in Paris, France

Those who piously...
Those who copiously...
Those who wave the flag
Those who inaugurate
Those who believe
Those who believe they believe
Those who when they speak might as well go caw caw caw
Those who dress in fancy feathers without a flaw
Those who spare neither tooth nor claw
Those who orate
Those who gunboatate
Those who punctuate
Those who keep perfect time
Those who polish until whatever it is sparkles and shines
Those who throw out their bellies in their pride
Those who avoid your eyes
Those who are not afraid to take the bull by the balls when he's dead
Those who've grown bald on the inside of their heads
Those who give their blessings to all the churning masses
Those who distribute the kicks in the asses
Those who prop up and stuff up the dead with their great regret
Those who bayonet
Those who let their children play with guns
Those who let guns play with their children
Those who float who refuse ever to sink

Those who believe the best of all mankind though here and there some few may stink

Those whose gigantic wings alone prevent them from superhuman flight

Those whose only dream is sticking pieces of broken bottle on the top of the Great Wall of China at midnight

Those who cover up their faces in wolves'-heads when chewing on a lambchop

Those who make off with the eggs but refuse to take the responsibility for whipping up the omelette

Those who own four thousand eight hundred and ten yards of Mount Blanc, three hundred of the Eiffel  

      Tower, twenty-five centimeters of chest expansion and what's more those who are proud of it

Those who suckle at the bosom of the nation

      Those who do the running, the raiding, and the revenging on our behalf, the whole mob of them, and a lot more besides, who proudly enter the President's Residence, crunching along the gravel road, all pushing and shoving, all hurrying each other along, because there is to be a great banquet of heads right now and everyone can choose the head that best fits his taste.

      One head the head of a clay pipe, the other the head of an English Admiral; as a side dish there are heads made out of bombs, the heads of Galliffet, the heads of gentle beasts with bad headaches, Auguste Comte-heads, Rouget de Lisle-heads, Saint Theresa-heads, heads made out of heads of headcheese even, heads of feet, heads of men of the cloth, milkmen-heads.

      Some of them, just for a laugh, carried on their shoulders delightful little calf-faces, and these faces were so lovely and so sad — with little sprigs of parsley sticking out of their ears like seaweed sprouting from reefs deep beneath the seas — that nobody even noticed them.

      A mother, wearing a dead skull's head, smilingly presented her daughter, wearing an orphan's head, to a venerable old diplomat friend of the family who had on the head of Soleilland.

      It was truly deliciously charming and all in such perfect taste that when the President arrived wearing an overstuffed Columbus'-egg head everybody went absolutely crazy. [...]


Translated by Michael Benedikt

 James Ensor: Self-portrait with Masks, 1899

Oil on canvas, 47 1/4 x 31 1/2''

Kísérlet egy maszkabállal egybekötött díszvacsora leírására
Párizs - Franciaország

/részlet/


Aki nagyon jámboron…
Aki nagyon jó boron…
Aki nemzetszínlel
Aki avatottan avat fel
Aki hisz
Aki picit hisz
Aki hiszi-a-piszi
Aki kopaszt és tollasodik
Aki kicsi de jó halakat fog
Aki hitvesileg mintaszerű
Aki csatacirkál
Aki nagybetűzget
Aki karénekel
Aki bekenőkefélget
Aki pocakot ereszt
Aki szemlesütve jár
Aki példásan szeleteli a sültcsirkét
Aki belül-kopasz fejjel lépked
Aki megáldja a kutyafalkát
Aki bokából tiszteleg
Aki talpra halott hí a haza
Aki szuronyt …gezz
Aki ágyút ad a gyerekeknek
Aki gyerekeket ad az ágyúknak
Aki száz lábbal kél át a vizeken
Aki nem téveszti össze az allegóriát a filagóriával
Aki megbotlik óriás két szárnyában ha lép
Aki álmában üvegcserepet dugdos a Kínai Nagy Fal tetejébe
Aki farkas-álarcot tesz fel báránypörköltevéshez
Aki tojást csór de nem meri megsütni

Aki négyezernyolcszáztíz méter Mont-Blanc-t, háromszáztíz méter Eiffel-tornyot s huszonöt  centiméter   

      mellbőséget mutat fel, méghozzá büszkén

Aki enyém az ország a hatalom és a dicsőség

     Aki megy, fut, rohan és értünk bosszút áll, ezek meg sokan mások fennen bevonultak, nagy kavics-nyiszorgatás közepett, az Élysée-palotába, mind ott tipródott, ott tülekedett, mert maszkabállal egybekötött díszvacsora rendeztetett, s ki minek óhajtott öltözni, annak öltözhetett.

     Emez itt borostyánból jópipa-arcot vágott magának, amaz angol-tengernagy-képpel feszít; volt ott bűzlabdacs-maszka, főosztály-fő, fejbeteg lábasjószág-fő, azafő-amiafazékban-fő, egypár Rouget de Lisle nemzeti himnuszszerző maskara, egypár mártír Szent Terézia és lábas-fejű, fejsajt- és fejadag-maszkák, itt-ott egy törzsfő, kútfő.

     Némelyek, mulattatásként, angyali borjúkoponyát akasztottak a nyakukba, s szelíd-szomorú szempillájuk meg a fül-lukon kikandikáló édes moha-pamat miatt fel se tűntek senkinek.

     Egy halálfej-mama kacagva mutatta árvalánynak álcázott csemetéjét a család régi diplomata-barátjának, aki a Hasfelmetsző Jack maszkját viselte.

     Mindez igen édes-bájos-aranyos volt, és olyannyira ízlésesnek mondható, hogy midőn az Elnök Úr is megjelent, ritka-szép Kolombusz-Tojása-fővel a nyakában, méltán tört ki az ováció.

[...]

Tardos Tibor fordítása

Brassaï (Halász Gyula): Le poète Jacques Prévert, 1948

RMN

_________
In: Jacques Prévert: Maszkabál
Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984
The Poetry of Surrealism: An Anthology, Little Brown & Co., 1974
Jacques Prévert, Paroles, Gallimard, 2000 [1949]

Almanac by Miklós Radnóti

(1909-1944)
.

 Mednyánszky László (1852-1919) : Havas fenyő, 1910 k. / Snowy Pine, c. 1910

*  *  *  *

Merry Christmas and Happy New Year!
 

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánok!

*  *  *  *

January

The sun rises late, the sky
with thickened darkness overflowing.
So blackly it is filled,
it nearly drops.
The crack of dawn’s step upon the ice
into the grey coldness.

[February 5, 1941]

February
It floats up again, then settling on the ground,
at last the snow is melting;
it overflows, hollows out a path.
A sudden flash of sun. A sudden flash of sky.
The sun flares up, it squints.
And behold in their white voices
the flock outside begins to bleat,
the sparrow now chirps, ruffles round its plumes.

[February 21, 1941]

March
The goosebumps, look, on the puddles’ surface; with its wild,
merry, gawky-adolescent
winds beneath the trees,
March comes clamoring.
The shivering bud is still unseen,
the spider’s web unwoven,
but to and fro run the little chicks,
spheres yellow, golden.

[February 26, 1941]

April
A waft of breeze cries out, steps on tiny glass,
and scampers off, one-legged.
April, o April,
the sun isn’t shining, the wee buds,
noses still moist, not yet split asunder
under the whistling sky.

[March 12, 1939]

May
From the tree a petal shudders, floats down;
with its white fragrance twilight descends.
Cool evening drifts from the mountain,
where the tree-lined alleys ramble.
Warmth, tiny and chilled, lies in wait,
the candles of the wild chestnut illuminate.

[February 25, 1941]

June
Just look round, it is noon, and you shall see wonders,
The sky, its brow unfurrowed, is cloudless.
The streets’ acacias are all in bloom,
the golden crest of the rivulet rises,
and into the radiant air, glittering signs,
inscribed by a large dragonfly,
lazy, swaggering, his body diamantine.

[February 28, 1941]

July
Rage contorts the cloud above,
it grimaces.
Rainshowers scamper, barefoot,
helter-skelter, tresses moistened.
They grow weary, slip into the earth,
evening has come.
The pure body of sweltering heat
sits above the luminous-faced trees.

[June 12, 1940]

August
In the strident sunshine
the meadows so unkempt
and illuminating yellow among the leaves
the beautiful golden rennet.
The red squirrel’s squeal is heard, and on
the proud wild chestnut, the pricks of the thorn.

[July 21, 1940]

September
O, how many Septembers have I yet seen!
So many jewels beneath the trees, lustrous, brown:
wild chestnuts. All of Africa conjured up,
the torridness! before the cooling rains.
Twilight’s bed upon the clouds is thrown,
veiled light showering down upon the weary trees.
With loosened hair, the approach of Autumn sweet.

[July 15, 1940]

October
Quivering chill golden breeze,
the wanderers now take a seat.
In the pantry’s depth a gnawing mouse,
The golden shimmering branch above.
Here golden hues are all around
the yellow banners tangled, sodden,
not daring yet to cast them down,
the fluttering banners of autumn corn.

[February 7, 1941]

November
The frosts have come, on the houses’ walls their shriek,
the teeth of the dead chatter. This to perceive.
And rustling above on the brown dry tree
the wild myrtle’s small autumnal weeds.
A barn owl sends a prophecy down to me.
Am I afraid? Not even afraid, maybe.

[January 14, 1939]

December
Silver full moon at midday
is the sun, a mere faint presence in the heavens,
Fog rises, birds are indolent.
Snow falls at midnight, and across
the darkness the rustling of angels’ wings.
Death, across the deep snows,
soundlessly approaches.

[February 11, 1941]

Translated by Ottilie Mulzet

Mednyánszky László: Téli erdő, híddal / Winter Wood with a Bridge, 1900s.

*

NAPTÁR

JANUÁR
Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.

1941. február 5.

FEBRUÁR
Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.

1941. február 21.

MÁRCIUS
Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt,
s zajong a március.
A fázós rügy nem bujt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.

1941. február 26.

ÁPRILIS
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.

1939. március 12.

MÁJUS
Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

1941. február 25.

JÚNIUS
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derüs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testü nagy szitakötő.

1941. február 28.

JÚLIUS
Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.

1940. június 12.

AUGUSZTUS
A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

1940. július 21.

SZEPTEMBER
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

1940. július 15.

OKTÓBER
Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

1941. február 7.

NOVEMBER
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

1939. január 14.

DECEMBER
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.

1941. február 11.

Mednyánszky László: Téli táj / Winter landscape, 1880s

Ralph Waldo Emerson (1803-1882)

.
The Snow-Storm

Announced by all the trumpets of the sky,
Arrives the snow, and, driving o'er the fields,
Seems nowhere to alight: the whited air
Hides hill and woods, the river, and the heaven,
And veils the farmhouse at the garden's end.
The sled and traveller stopped, the courier's feet
Delated, all friends shut out, the housemates sit
Around the radiant fireplace, enclosed
In a tumultuous privacy of storm.

Come see the north wind's masonry.
Out of an unseen quarry evermore
Furnished with tile, the fierce artificer
Curves his white bastions with projected roof
Round every windward stake, or tree, or door.
Speeding, the myriad-handed, his wild work
So fanciful, so savage, nought cares he
For number or proportion. Mockingly,
On coop or kennel he hangs Parian wreaths;
A swan-like form invests the hiddden thorn;
Fills up the famer's lane from wall to wall,
Maugre the farmer's sighs; and at the gate
A tapering turret overtops the work.
And when his hours are numbered, and the world
Is all his own, retiring, as he were not,
Leaves, when the sun appears, astonished Art
To mimic in slow structures, stone by stone,
Built in an age, the mad wind's night-work,
The frolic architecture of the snow.

Claude Monet, Snow near Honfleur, 1867 

Louvre, Paris

*

A HÓVIHAR

Az ég minden trombitái jelezték,
S most itt a hó: örvényként lebeg a
Rétek fölött: megőszült levegő
Fed dombot, erdőt, folyót és eget,
S a kert alján elrejti a majort.
Szán és utas elakad, a futár
Rostokol, nincs barát, a háziak
A fénylő tűznél ülnek: börtönük
Lett a vihar, a tomboló magány.

Nézd, nézd, hogy szerkeszt az északi szél!
Láthatatlan bányájából, amely
Fehér téglákat ont, a vad művész
Dőlt tornyú bástyákat rak szél iránt
Minden fa, sövény és ajtó köré;
Siettetve fantasztikus művét
Az Ezerkezű semmibe se vesz
Számot és arányt. Ketrecre, kutyaólra,
Tréfás pároszi koszorút akaszt;
Hattyú-formát kap a rejtett tövis;
Faltól falig betemeti az ösvényt
– Nyöghet a gazda! – és a kapunál
Toronykúppal tetőzi remekét.
Mikor ideje letelt, s már övé
Az egész világ, hipp-hopp, eltünik,
S ha kél a nap, az elképedt Müvészet
Utánozhatja, lassan és kövenkint,
Az őrült szél egy-éji alkotását,
A hó bolondos építményeit.

Szabó Lőrinc fordítása

___________

Amerikai Költők Antológiája
Budapest: Európa Könyvkiadó, 1990

Szőnyi István: Behavazott falu (Téli táj, Zebegény télen), 1928, Rézkarc

István Szőnyi, Village Snowed In (Winter Landscape; Zebegény at Winter), 1928, Etching 

Magyar Nemzeti Galéria / Hungarian National Gallery, Budapest

Ana Blandiana

(Otilia Valeria Coman - Romanian poet, b. 25 March 1942)
.

CONDITION

I
am like
sand in the hourglass
which
can be time
only
in
falling.

(Translated by Peter Jay)

*

JOURNEY

I wander in myself
As if in a foreign town
Where I don't know anyone.
The evening streets fill me with fear
And in rainy afternoons
I'm weary and I shiver.
No wish for an adventure,
When the mere walk on the road
Is a true venture,
No memory of another era
Answering the question
"Why have I been brought here?"

*

WE SHOULD

We should be born old,
And arrive wise,
To be capable of deciding our worldly fate,
To comprehend from the prime crux what ways begin
And only the wish to walk to feel reckless.
Then should we become younger, and younger, walking,
Mature and strong to arrive
At creation’s gate,
To pass through it and in love entering adolescents,
To be children at our sons’ birth.
Either way, they would then be older than us,
They would teach us to speak, rock us to sleep.
We would disappear even more, becoming even smaller,
Like a grape, like a pea, like a grain of wheat…

Translation by Daria Florea

_______

Source: Mascara Literary Review, June, 2009

More poems

 *

CĂLĂTORIE

Umblu prin mine
Ca printr-un oraş străin
În care nu cunosc pe nimeni.
Seara mi-e teamă pe străzi
Şi-n după-amieze ploioase
Mi-e frig şi urât.
Nici o dorinţă de-a călători,
Când şi numai trecerea drumului
E aventură,
Nici o amintire din alte vieţi
Întrebării
"De ce-am fost adusă aici?"

*

AR TREBUI

Ar trebui să ne naştem bătrâni,
Să venim înţelepţi,
Să fim în stare de-a hotărî soarta noastră în lume,
Să ştim din răscrucea primară ce drumuri pornesc
Şi iresponsabil să fie doar dorul de-a merge.
Apoi să ne facem mai tineri, mai tineri, mergând,
Maturi şi puternici s-ajungem la poarta creaţiei,
Să trecem de ea şi-n iubire intrând adolescenţi,
Să fim copii la naşterea fiilor noştri.
Oricum ei ar fi atunci mai bătrâni decât noi,
Ne-ar învăţa să vorbim, ne-ar legăna să dormim,
Noi am dispărea tot mai mult, devenind tot mai mici,
Cât bobul de strugure, cât bobul de mazăre, cât bobul de grâu...

__________

Sursa: Romanian Voice

*

Olyan vagyok,
mint a homokóra
szemcséje,
ami
csak
hulltában
méri az időt.


*


UTAZÁS


Úgy járok itt benn magamban,
mint egy idegen városban,
ahol senkit sem ismerek.
Este félek az utcán,
és az esős délutánokon
fázom és unatkozom.
Utazni semmi kedvem,
hiszen az úton átmenni is
kaland.
Miért hoztak ide?
És kinek az életére
nem emlékszem?

*

ÖREGEN KELLENE SZÜLETNI...

Öregen kellene születni, bölcsen,
hogy sorsot tudjunk választani,
hogy tudjuk, melyik út hova vezet,
és csak az utazás vágya legyen felelőtlen.
Aztán fiatalodjunk, fiatalodjunk egyre,
éretten, erősen érjünk az alkotáshoz,
aztán hagyjuk el azt is, kamaszok legyünk,
mire a szerelemhez érünk, s gyerekek,
mire fiaink megszületnek.
Ők öregebbek lennének nálunk,
beszélni tanítanának,
ringatnának, hogy elaludjunk,
és mi zsugorodnánk, egyre kisebbek lennénk,
mint a szőlőszem, mint a borsószem, mint a búzaszem...

Hervay Gizella fordításai
___________________
Ana Blandiana: HOMOKÓRA, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971

Emily Dickinson

(Dec. 10, 1830 – May 15, 1886)
.

 Silhouette of Emily Dickinson (1845)

Water is taught by thirst;   
Land, by the oceans passed;   
  Transport, by throe;   
Peace, by its battles told;   
Love, by memorial mould;          
  Birds, by the snow.

 *

Safe in their alabaster chambers,   
Untouched by morning
And untouched by noon,   
Sleep the meek members of the resurrection —   
Rafter of satin,
And roof of stone.   
 
Light laughs the breeze
In her castle of sunshine;  
Babbles the bee in a stolid ear;   
Pipe the sweet birds in ignorant cadence,—   
Ah, what sagacity perished here!   
 
Grand go the years in the crescent above them;   
Worlds scoop their arcs,
And firmaments row,           
Diadems drop and Doges surrender,   
Soundless as dots on a disk of snow.

Springs shake the sills
But the echoes stiffen,
Hoar in the window
And numb the door.
Tribes of eclipse in tents of marble
Staples of Ages have buckled there

Springs shake the seals
But the silence stiffens
Frosts unhook in the Northern zones,
Icicles crawl from Polar caverns
Midnight in marble refutes the suns.

*

[Emily Dickinson Museum]

Creator: Dickinson, Emily, 1830-1886

Recipient: Higginson, Thomas Wentworth, 1823-1911

Source: Boston Public Library

135.

Vízre a szomj tanít,
Földre: járt Óceán,
Üdvre: beléhaló,
Békére: harci hír,
Szerelemre: a sír,
Madárra: hó.


216.

Alabástrom kamrába zárva,
Nincs soha reggel
És nincs soha dél,
Jámboran szúnynak a feltámadandók —
Selyem a padlás,
Kő a fedél.

Felettük csillog
Várában a szellő,
Egykedvű kalászon zümmög a méh,
Madár fütyül el-elakadozva —
Mi porladt itt el, míly bölcsesség!

Föléjük évek s mennyek sorakoznak,
Világok vájják
Íveiket,
Hullnak diadémok és tűnnek a dogék,
Mint a hó korongján a jelek.

Tavasz ráz ajtót,
De az echo dermedt,
Dérből az ablak
S a kapu befagy.
Márványkamrákban napfogyatkozások,
Korszakok falkái ott porlanak.

Tavasz ráz zárat,
De a csend dermedt,
Északi tájról szabadul a fagy,
Jégcsapok kúsznak sarki üregből,
Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.


Károlyi Amy fordításai
 
_________
Emily Dickinson válogatott írásai, 
Budapest: Magvető, 1978
Emily Dickinson: Herbarium, c. 1839-46

Seamus Heaney

(Irish, born 13 April 1939)

. 
The Rain Stick

for Beth and Rand

Upend the rain stick and what happens next
Is a music that you never would have known
To listen for. In a cactus stalk

Downpour, sluice-rush, spillage and backwash
Come flowing through. You stand there like a pipe
Being played by water, you shake it again lightly

And diminuendo runs through all its scales
Like a gutter stopping trickling. And now here comes
A sprinkle of drops out of the freshened leaves,

Then subtle little wets off grass and daisies;
Then glitter-drizzle, almost-breaths of air.
Upend the stick again. What happens next

Is undiminished for having happened once,
Twice, ten, a thousand time before.
Who cares if all the music that transpires

Is the fall of grit or dry seeds through a cactus?
You are like a rich man entering heaven
Through the ear of a raindrop. Listen now again.
___________
(from The Spirit Level, 1996)

*

AZ ESŐBOT

Bethnek és Randnek

Fordítsd föl az esőbotot, meglátod,
Olyan zene lesz, hogy életedben
Nem hitted volna. Zápor, zubogás,

Csobogó hullámverés rohan át
A kaktuszon. Csak állsz ott, mint a cső,
Amin a víz játszik, épp csak újra rázod,

Diminuendo fut át a lemezek közt,
Mint csörgedező eresz, szűnőben. Aztán
Permet-csöppek az éledő levélen,

És fűről, virágról parányi pára;
És csillám-szitálás, szinte-lehelet.
Fordítsd föl újra a botot. Meglátod,

Semmivel nem lesz kisebb, ami lesz,
Attól, hogy egyszer, tízszer, tízezerszer így volt.
Mit számít, ha a felsejlő zene

Csak szemcse, száraz mag a kaktusztőben?
A gazdag ember vagy, aki a mennybe
Egy esőcsepp fokán jutsz át. Figyeld csak.

Mesterházi Mónika fordítása

_____________
Seamus Heaney: Hűlt hely, Válogatott versek, Kalligram, Pozsony, 2010

Fyodor Tyutchev

(Russian, December 5, 1803 - July 27, 1873)

.

 Isaac Levitan: The Twilight. Moon. 1899. Oil on canvas, 20" x 24"

The Russian Museum collection, St. Petersburg, Russia. 

Осенний вечер

Есть в светлости осенних вечеров Умильная, таинственная прелесть!.. Зловещий блеск и пестрота дерев, Багряных листьев томный, легкий шелест, Туманная и тихая лазурь Над грустно-сиротеющей землею И, как предчувствие сходящих бурь, Порывистый, холодный ветр порою, Ущерб, изнеможенье - и на всем Та кроткая улыбка увяданья, Что в существе разумном мы зовем Божественной стыдливостью страданья!.. * An Autumn Evening In the brightness of autumn evenings there is a touching, mysterious charm: an ominous glitter, motley trees, a light, languorous rustle of scarlet leaves, a hazy, quiet blueness across the sadly orphaned world and, presaging gathering storms, at times a gusty snap of wind. Loss.  Exhaustion.  And on it all there is that gentle smile of fading which, in a thinking creature, we should call the divine shame of suffering. Translated by F. Jude

Fjodor Tyutcsev (1860)

Fjodor Tyutcsev

A szép őszi estékben...

A szép őszi estékben valami

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító, szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó, fáradt föld felett

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó, borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsúfénye-

az, amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Szabó Lőrinc fordítása

_________________

In: ÖRÖK BARÁTAINK,  Második Könyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958

J.L.Borges

"I want to give thanks to the divine
Labyrinth of causes and effects
For the diversity of beings
That form this singular universe,
For Reason, that will never give up its dream
Of a map of the labyrinth,
For Helen’s face and the perseverance of Ulysses,
For love, which lets us see others
As God sees them,

(...)

For the fact that the poem is inexhaustible
And becomes one with the sum of all created things
And will never reach its last verse
And varies according to its writers

(...)

For the intimate gifts I do not mention,
For music, that mysterious form of time."

______________
[-from Another Poem of  Gifts by Jorge Luis Borges, translated by Alan Dugan]

Gracias quiero dar al divino
Laberinto de los efectos y las causas
Por la diversidad de las criaturas
Que forman este singular universo,
Por la razón, que no cesará de sonar
Con un plano del laberinto,
Por el rostro de Elena y la perseverancia de Ulises,
Por el amor, que nos deja ver a los otros
Como los ve la divinidad,

(...)

Por el hecho de que el poema es inagotable
  Y se confunde con la suma de las criaturas
  Y no llegará jamás al último verso
  Y varía según los hombres

(...)

Por los íntimos dones que no enumero,
Por la música, misteriosa forma del tiempo. 

__________

[J. L. Borges: Otro Poema de Los Dones]

"Köszönetet szeretnék mondani
az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik,
Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért,
a szerelemért, amiben úgy látunk másokat,
ahogy az istenség láthatja őket,

(...)

a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen
és elvegyül a teremtmények összességével
és sosem fog eljutni utolsó soráig
és minden ember számára más,

(...)

a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek,
a zenéért, mely az idő titokzatos alakja."

 _____________

J.L. Borges: Újabb költemény az ajándékokról, - részlet

Somlyó György fordítása
[In: A homály dícsérete]

Rabindranath Tagore

(Bengali, May 7, 1861 – August 7, 1941)

.

 Tagore in Japan (1916) by K. Machara, Yokohama 

68

None lives for ever, brother, and nothing lasts for long. Keep
that in mind and rejoice.
Our life is not the one old burden, our path is not the one long
journey.
One sole poet has not to sing one aged song.
The flower fades and dies; but he who wears the flower has not to
mourn for it for ever.
Brother, keep that in mind and rejoice.

There must come a full pause to weave perfection into music.
Life droops toward its sunset to be drowned in the golden
shadows.
Love must be called from its play to drink sorrow and be borne to
the heaven of tears.
Brother, keep that in mind and rejoice.

We hasten to gather our flowers lest they are plundered by the
passing winds.
It quickens our blood and brightens our eyes to snatch kisses
that would vanish if we delayed.
Our life is eager, our desires are keen, for time tolls the bell
of parting.
Brother, keep that in mind and rejoice.

There is not time for us to clasp a thing and crush it and fling
it away to the dust.
The hours trip rapidly away, hiding their dreams in their skirts.
Our life is short; it yields but a few days for love.
Were it for work and drudgery it would be endlessly long.
Brother, keep that in mind and rejoice.

Beauty is sweet to us, because she dances to the same fleeting
tune with our lives.
Knowledge is precious to us, because we shall never have time to
complete it.
All is done and finished in the eternal Heaven.
But earth's flowers of illusion are kept eternally fresh by
death.
Brother, keep that in mind and rejoice. 

__________ 

from The Gardener 

Translated by the author from the original Bengali

Tagore in Balatonfüred, Hungary (1926)

via Old Indian Photos

 Tagore promenade, Balatonfüred, Hungary

via balu1159 (flickr)

68.

Senki sem él, és semmi sem tart örökké, testvér. Gondold meg, és vigadj.
Életünk nem egyetlen ócska rakomány, ösvényünk nem egyetlen hosszú utazás.
Egyetlen költő se énekeljen egyetlen elkoptatott dalt.
A virág elhervad és meghal; de aki viseli, ne búsuljon miatta szüntelen.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

A szünetek teljesebbé teszik a dalt.
Napnyugtával hanyatlik az élet, s az alkonyodó ég arany árnyaiba fullad.
Nem játszhat örökké a szerelem sem, innia kell a szomorúság borából, s újraszületnie a könnyben.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Siessünk a virágszedéssel, nehogy a kósza szél raboljon helyettünk.
Pezsdül a vérünk, csillog a szemünk, a csókkal várni nem szabad, ha késünk, elmúlik a pillanat.
Az életünk mohó, sóvárgó vágy emészt: az idő az elválás harangját kongatja.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Nincs időnk keblünkre ölelni egy dolgot, nincs időnk összezúzni és szétszórni a porba.
Az órák, szoknyáik redőibe rejtve álmaikat, gyorsan továbbtopognak.
Oly rövid az életünk; alig néhány napot enged a szerelemre.
Ha mindez csak munka és lélekölő robot lenne, végtelenül hosszúnak tűnne.
Gondold meg, testvér, és vigadj.

Édes a szépség, mert ugyanarra a futó dallamra táncol, mint az életünk.
Becses a tudás, mert kevés az időnk, s örökre befejezetlen marad.
Az örök Égben minden kész és befejezett.
Az ábrándok földi virágait örökké frissen tartja a halál.
Gondold meg, testvér, és vigadj. 

_________

R. Tagore: A kertész, részlet, fordította Kopácsy Margit

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979

Self-portrait (gouache on paper)

Private Collection/Archives Charmet/The Bridgeman Art Library 

..............................................................................................................................................................................................................................

Paul Éluard

(14 December 1895 – 18 November 1952)
.

 Paul Éluard, 1946

Photo: Izis Bidermanas

Épitaphes

La souffrance est comme un ciseau
Qui tranche dans la chair vivante
Et j'en ai subi l'épouvante
Comme de la flèche à l'oiseau
Du feu du désert à la plante
Comme la glace sur les eaux

Mon cœur a subi les injures
Du malheur et de l'injustice
Je vivais en un temps impur
Où certains faisaient leurs délices
D' oublier leurs frères leurs fils
Le hasard m'a clos dans ses murs

Mais dans ma nuit je n'ai rêvé que de l'azur.

*

Je pouvais tout et je ne pouvais rien
Je pouvais tout aimer mais pas assez.

*

Le ciel la mer la terre
M'ont englouti
L'homme m'a fait renaitre.

*

Ci-gît celui qui vécut sans douter
Que l'aube est bonne à tous les ages
Quand il mourut il pensa naitre
Car le soleil recommenait.

*

J'ai vécu fatigué pour moi et pour les autres
Mais j'ai toujours voulu soulager mes épaules
Et les épaules de mes frères les plus pauvres
De ce commun fardeau qui nous mène à la tombe
Au nom de mon espoir je m'inscris contre l'ombre.

*

Arrête-toi et souviens-toi de la forêt
De la prairie plus claire sous le soleil vif
Souviens-toi des regards sans brumes sans remords

Le mien s'est effacé le tien l'a remplacé
D'avoir été d'être vivants nous continuons
Nous couronnons le désir d'être et de durer.

Ceux qui m' ont mis à mort ceux qui ne redoutaient
Que de manquer mon cur tu les as oubliés

Je suis dans ton présent comme y est la lumière
Comme un homme vivant qui n'a chaud que sur terre

Seuls mon espoir et mon courage sont restés
Tu prononces mon nom et tu respires mieux

J' avais confiance en toi nous sommes généreux
Nous avançons le bonheur brûle le passé

Et notre force rajeunit dans tous les yeux. 

_________

Poésie ininterrompue,  Gallimard, 1953

 Paul et Dominique Eluard chez Roland Penrose, Farley Farm 1951

Photographer: Lee Miller 
-

"Ô toi mon agitée et ma calme pensée
Mon silence sonore et mon écho secret
Mon aveugle voyante et ma vue dépassée
Je n’ai plus eu que ta présence

Tu m’as couvert de ta confiance."

(Dominique aujourd'hui présente) 

Le Phénix (1951)  / The Phoenix - dedicated to Dominique

-

 Paul and Gala / Paul and Nusch 


"Szép nyughatatlanom te elmém pihenése
Csendülő csöndem és rejtelmes visszhangom te
Látó vakom szememnél messzebb néző szemem
Jelenléted a mindenem


Bizalmadba öltözködöm."
(Dominique ma itt - részlet)


Illyés Gyula fordítása

 Paul Éluard's grave

 Père Lachaise Cemetery, Paris

(click to enlarge)

photos: ms

Sírfeliratok

A szenvedés akár a véső

Amely az élő húsba vág

Én éreztem iszonyatát

Mint a meglőtt madár a vérző

Mintha bokrokba kap a láng

Mintha lágy vízre durva jég nő

Szívem fulladt minden mocsokban

Mit baj s rágalom rávetett

Itt éltem e tisztátlan korban

Hol soknak az volt élvezet

Ha testvért-fiút feledett

Véletlen tömlöcén lakoztam

De éjszakámban is kék égről álmodtam.

*

Mindent tudtam én és semmit se tudtam

Mindent szerettem semmit sem eléggé.

*

Az ég a föld a tenger

A mélybe sújtott

Az ember fölemelt.

*

Itt nyugszik az ki nem szűnt hinni hogy

Ifjúnak aggnak jó a hajnal

S születésnek vélte halálát

Mert épp kelőben volt a nap.

*

Magamért s másokért folyton fáradva éltem

De mindig csak azért csak abban a reményben

Hogy magam és szegény társaim vállait

A sírunkig kísérő tehertől megkíméljem

A homály ellen szólok a reménység nevében.

*

Állj meg és emlékezz az erdőre s hogy a

Mező hogy ragyogott az éles napsütésben

Emlékezz ködtelen és bűntelen szemekre

Az enyém elborult a tiéd lép helyébe

Mert voltunk és vagyunk folytatódunk tovább

Az élet s örökélet vágyával koszorúsan.

*

Nem emlékszel azokra kik halálom okozták

S mástól se féltek csak hogy elvétik szivem

Most is ott vagyok én mint a fény jelenedben

Élő ember akit csak a föld melegít

Nem maradt más csupán bátorságom s reményem

Könnyebben lélegzel ha kimondod nevem

Bíztam benned hiszen nagylelkűek vagyunk

Megyünk s a boldogság felégeti a múltat

És minden szemben újra megifjodik erőnk.

Somlyó György fordítása

_________

Somlyó György: AZ UTAZÁS

Magvető, Budapest, 1984