Eugene Guillevic

(French, August 5, 1907 – March 19, 1997)

Recipe

to Georges Somlyo

Take a roof of old tiles
a short while after midday.

Place nearby
a fullgrown linden
stirred by the wind.

Above them
put a blue sky
washed by white clouds.

Let them be.
Watch them.

Translated by Denise Levertov

 *

Recette

à Georges Somlyo

Prenez un toit de vieilles tuiles
Un peu avant midi.

Placez tout à côté
Un tilleul déjà grand
Remué par le vent.

Mettez au-dessus d’eux
Un ciel bleu, lavé
Par des nuages blancs.

Laissez-les faire.
Regardez-les.

*

Recept

Somlyó Györgynek

Végy egy régi cseráptetőt

Egy koradélután.

Tégy melléje, közel,

Egy sudártörzsű hársat,

Ahogy a szélben ing.

Rakjál fölébük

Kék eget, mit fehér

Fellegek mosogatnak.

Hagyd, hogy tegyék a dolgukat.

Nézd őket.

© Sophie Bassouls/Sygma/Corbis

Heartbeat

Not a wing, not a bird, no wind, but night,
only the pulsing of soundlessness.

Translated by Denise Levertov

*

Battement

Pas d'aile, pas d'oiseau, pas de vent, mais la nuit,
Rien que le battement d'une absence de bruit.

*

Káprázat

Nem szárny ez s nem madár, nem szél, csak éjszaka,

Csak a nemlétező neszek káprázata.

 Somlyó György fordítása

__________

Guillevic: VAL, VEL

Európa Könyvkiadó, Budapest,1973

Olav H. Hauge

(Norwegian, 18 August 1908 – 23 May 1994)

.

Photo: Odd Nerbø BT

 Source: Haugesenteret

 *

The Everyday 

The great storms
are behind you now.
Back then you never asked
why you were or
where you came from, where you were going,
you were simply a part of the storm,
the fire.
But it’s possible to live
in the everyday as well,
the quiet gray day,
to plant potatoes, rake leaves,
or haul brush.
There’s so much to think about here in this world,
one life’s not enough.
After work you can roast pork
and read Chinese poetry.
Old Laertes cleared brambles
and hoed around his fig trees,
and let the heroes battle it out at Troy.
 
*

This is the Dream
[Det er den draumen] 
 
This is the dream we carry through the world
that something fantastic will happen
that it has to happen
that time will open by itself
that doors shall open by themselves
that the heart will find itself open
that mountain springs will jump up
that the dream will open by itself
that we one early morning
will slip into a harbor
that we have never known. 

Translated from Norwegian by Robert Bly and Robert Hedin

_______

Olav H. Hauge
The Dream We Carry: Selected and Last Poems 

Copper Canyon Press, 2008

*


Det er den draumen

Det er den draumen me ber på
at noko vedunderleg skal skje,
at det må skje –
at tidi skal opna seg
at hjarta skal opna seg
at dører skal opna seg
at berget skal opna seg
at kjeldor skal springa –
at draumen skal opna seg,
at me ei morgonstund skal glida inn
på ein våg me ikkje har visst um

Photo: Bodil Cappelen

Hétköznap

Megint elértek
a vad viharok.
Nem kérdezed most,
miért vagy,
hogy honnan és hová.
Csak állod a vihart,
a tüzet.
De jönnek csöndes,
szürke
hétköznapok is.
Kiültetni a krumplit, gereblyézni az avart,
gallyat szedni,
annyi mindennel nem kell törődni a világon,
hogy nem is elég rá egy emberélet.
Dolog után szalonnát süthetsz,
szemelgethetsz kínai verseket.
A vén Laertes venyigét nyesett,
felásta a fügekertet,
s hagyta a hősöket, verekedjenek csak Trója falainál.
 

Székely Magda fordítása

*

Azt az álmot

Azt az álmot hordtam én,
hogy megtörténik a csoda,
hogy a törvény a csoda –
hogy az idő kinyíl,
hogy a szív kinyíl
hogy az ajtó kinyíl
hogy a hegy kinyíl
hogy a forrás kinyíl –
hogy az álom kinyíl,
hogy én egy reggel olyan öbölbe
siklok, amiről nem tudtam soha.

_{^{Nagy László fordítása}}

 _{^{Olav H. Hauge & Rolf Jacobsen}} 

_{^{Photo: Jan Erik Vold}}

_______________

TÉLI LEVÉL, Tizenkét norvég költő
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976

Marianne Moore

(American, November 15, 1887 – February 5, 1972)

Photograph by George Platt Lynes (1935)

Critics and Connoisseurs

There is a great amount of poetry in unconscious
   fastidiousness. Certain Ming
      products, imperial floor coverings of coach–
   wheel yellow, are well enough in their way but I have seen something
         that I like better–a
            mere childish attempt to make an imperfectly bal-
               lasted animal stand up,
            similar determination to make a pup
               eat his meat from the plate.

I remember a swan under the willows in Oxford,
   with flamingo-colored, maple–
      leaflike feet. It reconnoitered like a battle-
   ship. Disbelief and conscious fastidiousness were
         ingredients in its
            disinclination to move. Finally its hardihood was
               not proof against its
            proclivity to more fully appraise such bits
               of food as the stream

bore counter to it; made away with what I gave it
   to eat. I have seen this swan and
      I have seen you; I have seen ambition without
   understanding in a variety of forms. Happening to stand
         by an ant-hill, I have
            seen a fastidious ant carrying a stick north, south,
               east, west, till it turned on
            itself, struck out from the flower-bed into the lawn,
               and returned to the point

from which it had started. Then abandoning the stick as
   useless and overtaxing its
      jaws with a particle of whitewash – pill-like but
   heavy, it again went through the same course of procedure.
              What is
         there in being able
            to say that one has dominated the stream in an attitude of self-defense;
            in proving that one has had the experience
               of carrying a stick?

*

Poetry

I, too, dislike it: there are things that are important beyond
      all this fiddle.
   Reading it, however, with a perfect contempt for it,
      one discovers in it after all, a place for the genuine.
    Hands that can grasp, eyes
    that can dilate, hair that can rise
      if it must, these things are important not because a

high-sounding interpretation can be put upon them but because
     they are useful. When they become so derivative as to become
     unintelligible,
  the same thing may be said for all of us, that we
     do not admire what
     we cannot understand: the bat
      holding on upside down or in quest of something to

eat, elephants pushing, a wild horse taking a roll, a tireless wolf
     under a tree, the immovable critic twitching his skin like
     a horse that feels a flea, the base-
  ball fan, the statistician –
     nor is it valid
       to discriminate against 'business documents and

school-books'; all these phenomena are important. One must
     make a distinction
  however: when dragged into prominence by half poets, the
     result is not poetry,
nor till the poets among us can be
  'literalists of
   the imagination'– above
     insolence and triviality and can present

for inspection, 'imaginary gardens with real toads in them', shall
     we have it. In the meantime, if you demand on the one hand,
  the raw material of poetry in
     all its rawness and
     that which is on the other hand
        genuine, you are interested in poetry.

Photograph by Imogen Cunningham (1957)

Kritikusok és műértők

Nagyon sok költészet rejlik az öntudatlan
  finnyásságban. Bizonyos Ming-kori
     tárgyak, aranypénz-sárga császári sző-
  nyegek is szépek a maguk módján, de
             van ami
        kedvesebb nekem – ha egy tökéletlenül
          kiegyensúlyozott állat talpraállítására
             tesznek gyermeteg kísérletet –
          olyan ez, mint mikor egy kölyök-ebet
             rábírnak arra, hogy tányérból egye a húst.

Emlékszem, hattyú úszott az oxfordi fűzek alatt,
  flamingó-színű, juharfa –
     levélszerű lába volt. Felderítést végzett, mint egy csata –
  hajó. Bizalmatlanság és tudatos finnyásság
              uralta
        mozgástól idegenkedő
           személyét. Végül szívóssága
              nem védte meg
           attól, hogy jobban becsülje azt a falatot, melyet
             a víz árja sodort

felé; magával vitte, amit enni adtam
  neki. Láttam e hattyút és
     láttalak téged; láttam az értelem nélküli
  becsvágy különféle alakzatait. Egész
        délelőtt álltam egy hangyabolynál, s néztem
          a finnyás hangyát, valami gallyat cipelt
            északra, délre, nyugatra, keletre,
          majd megfordult, s ment be a virágágyból
             a gyepre,
          és visszatért ugyanoda,

ahonnan elindult. Aztán mint hasztalan tárgyat
 otthagyta, a gallyat, s egy fehér
   pirula formájú, de súlyos mészdarabbal
 terhelte túl állkapcsát, s újra kezdte ugyanazt a
           műveletet. Mit ér,
     ha elmondhatjuk,
        hogy a víz folyásán önvédelemből
           úrrá lettünk,
        s a botcipelésben is szereztünk
         némi tapasztalatot?

Eörsi István fordítása

*

Költészet

Én sem vagyok oda érte, van százszor komolyabb az efféle játszadozásnál.
   Mégis, ha mély megvetéssel olvassa az ember, fölfedez benne
   végtére valamit, ami valódi.
          Kezet, mely markolni, pupillát,
          mely tágulni, hajat, mely égnek állni
               képes, ha kell, s mindez fontos, bár, nem azért, mert

magasröptű értelmezésekre kínál jó alkalmat, hanem mert
  hasznos. Ha már az érthetetlenségig elvont,
  mindnyájunkról elmondható:
             nem azt csodáljuk,
             amit nem értünk. Denevért, ha
                fejjel lefele lóg, zsákmányra lesve,

öklelő elefántot, hempergő vad csikót, vagy az éber
  farkast a fa tövén, a kérlelhetetlen kritikust, kinek a bőre
  megráng, akár a bögöly csípte lóé,
              a futballdrukkert, a statisztikust –
              s az sem helyes, ha
                  megvetően legyintünk "üzleti iratokra,

tankönyvekre"; mindezek fontosak. Egyet azonban nem szabad elfelednünk:
  ha fél-költők cibálják ki a rivaldafényre, az eredmény
  nem költészet lesz, nem, amíg a költők
              nem veszik "szó szerint a
              képzeletet" – de elbizakodottság
                   és közhelyek nélkül, és nem kínálnak

"képzelt kerteket, ahol igazi varangyok laknak", addig
  nem is lesz benne részünk. Addig is, hogyha egyrészt
  a költészet nyersanyagát kívánod,
                 azon nyersen, de másrészt,
                 a legvalódibb valóságot, akkor
                      elmondhatod: költészetet kívánsz.

Rakovszky Zsuzsa fordítása
______________
Amerikai költők antológiája, Európa Könyvkiadó, 1990
Észak-amerikai költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1966
Marianne Moore: Complete Poems, Penguin, 1994
Others for 1919: An Anthology of the New Verse, edited by Alfred Kreymborg

Leopold Staff

(Polish, November 14, 1878 – May 31, 1957) 

The Bridge

I didn't believe,
Standing on the bank of a river
Which was wide and swift,
That I would cross that bridge
Plaited from thin, fragile reeds
Fastened with bast.
I walked delicately as a butterfly
And heavily as an elephant,
I walked surely as a dancer
And wavered like a blind man.
I didn't believe that I would cross that bridge,
And now that I am standing on the other side,
I don't believe I crossed it.

*

Most

Nie wierzyłem
Stojąc nad brzegiem rzeki,
Która była szeroka i rwista,
Ze przejde ten most,
Spleciony z cieńkiej kruchej trzciny
Powiązanej łykiem.
Szedłem lekko jak motyl
I ciężko jak słoń,
Szedłem pewnie jak tancerz
I chwiejnie jak ślepiec.
Nie wierzyłem , że przejdę ten most,
I gdy stoję już na drugim brzegu,
Nie wierzę, że go przeszedłem.

*

Híd

Nem hittem,
a folyóparton állva,
a szélesen hömpölygő víz előtt,
hogy valaha is átjutok
a hajló nádból összetákolt,
indáktartotta hídon.
Lebegve mentem, mint a pille,
és lomhán, mint az elefánt,
biztosan léptem, mint a táncos,
és találomra, mint a vak.
Nem hittem, hogy a hídon átjutok,
és most, hogy már a másik parton állok,
nem hiszem el, hogy keresztüljutottam.

Hárs Ernő fordítása

____________

Postwar Polish poetry: an anthology, Selected and Edited by Czesław Miłosz

University of California Press, 1983

Hárs Ernő: Árnyak a barlang falán, Európa Könyvkiadó, Bp., 1983

Kurt Vonnegut, Jr. (November 11, 1922 – April 11, 2007)

.
57

   From the news store I go one block south to the Postal Convenience Station, where I am secretly in love with a woman behind the counter. I have already put my pages in the manila envelope. I address it, and then I take my place at the end of another long line. What I need now is postage! Yum, yum, yum!
   The woman I love there does not know I love her. You want to talk about poker faces? When her eyes meet mine, she might as well be looking at a cantaloupe!  

   Because she works sitting down, and because of the counter and the smock she wears, all I have ever seen of her is from the neck up. That's enough! From the neck up she is like a Thanksgiving dinner! I don't mean she looks like a plateful of turkey and sweet potatoes and cranberry sauce. I mean she makes me feel like that is what has just been set before me. Dig in ! Dig in!
   Unadorned, I believe her neck and face and ears and hair would still be Thanksgiving dinner. Every day, though, she hangs new dingle-dangles from her ears and around her neck. Sometimes her hair is up, sometimes it's down. Sometimes it's frizzy, sometimes it's straight. What she can't do with just her eyes and lips! One day I'm buying a stamp from Count Dracula's daughter! The next day she's the Virgin Mary.
   This time she's Ingrid Bergman in Stromboli. But she is a long way off still. There are many addled old poops, no good at counting money anymore, and immigrants talking gibberish, maddeningly imagining it to be English, in line ahead of me.
   One time I had my pocket picked in that Postal Convenience Center. Convenient for whom?

   I put the waiting time to good use. I learn about stupid bosses and jobs I will never have, and about parts of the world I will never see, and about diseases I hope I will never have, and about different kinds of dogs people have owned, and so on. By means of a computer? No. I do it by means of the lost art of conversation.
   I at last have my envelope weighed and stamped by the only woman in the whole wide world who could make me sincerely happy. With her I wouldn't have to fake it.
   I go home. I have had one heck of a good time. Listen: We are here on Earth to fart around. Don't let anybody tell you any different!

57. 

   Az újságárudából egysaroknyit dél felé megyek, a közszolgálati postahivatalba, ahol titkos szerelmem a pult mögött ülő nő. Papírjaimat már beletettem a vastag borítékba. Megcímeztem, aztán odaállok a hosszú sor végére. Most már csak fel kell nyalnom a bélyeget! Nyam-nyam!
   A nő, akit szeretek, nem tudja, hogy szeretem. Láttak már igazi pókerarcot? Amikor a tekintete találkozik az enyémmel, akár egy görögdinnyére is bámulhatna!
   Ülve dolgozik, továbbá a pult meg a köpenye miatt eddig még csak nyaktól felfelé láttam. Ennyi is elég! Nyaktól felfelé olyan ez a nő, mint egy hálaadás napi ebéd! Nem úgy értem, hogy úgy néz ki, mint egy tányér pulykasült tört burgonyával és áfonyaszósszal. Úgy értem, hogy a láttára úgy érzem magam, mintha elém tálalták volna az ünnepi ebédet. Láss hozzá! Láss hozzá!
   A nyaka, az arca, a füle meg a haja a maga természetes valójában is hálaadás napi lakoma volna, ráadásul mindennap új csüngőket aggat a fülébe és a nyakára. Néha kontyba fésüli a haját, néha leereszti. Néha göndör, néha egyenes. És hogy mit tud véghezvinni a szemével meg az ajkával! Egyik nap Drakula lányától veszek bélyeget! Másnap ő maga a Boldogságos Szűz.
   Ez alkalommal Ingrid Bergman a Stromboliból. De még messze van. Ott tolong előttem a sorban sok vén szaros, már ki se tudják számolni a pénzt, meg összevissza kotyogó bevándorlók, akiknek az a téveszméjük, hogy angolul beszélnek.
   Egyik nap még egy zsebtolvaj is kifosztott a postahivatalban. Szép kis közszolgálat!

   A várakozás sem időpocsékolás. Hallok számomra elérhetetlen buta főnökökről és állásokról, és számomra elérhetetlen tájakról, és számomra remélhetőleg elérhetetlen betegségekről, és mindenféle emberek mindenféle kutyáiról, és így tovább. Komputer segítségével?
Nem ám. A társalgás elveszett művészetének segítségével.
   Végre leméri és felbélyegzi a borítékomat széles e világon az egyetlen nő, aki igazán boldoggá tudna tenni.
Vele sohasem kellene tettetnem.
   Hazamegyek. Fenemód jó napom volt. Ide figyeljenek: Avégből születtünk erre a világra, hogy ökörködjünk. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!

Borbás Márta fordítása

_____________

Kurt Vonnegut: IDŐOMLÁS / TIMEQUAKE

Maecenas Könyvkiadó, Budapest

Charles Baudelaire

(French, April 9, 1821 – August 31, 1867)

.

Correspondances

La Nature est un temple où de vivants piliers
Laissent parfois sortir de confuses paroles;
L'homme y passe à travers des forêts de symboles
Qui l'observent avec des regards familiers.

Comme de longs échos qui de loin se confondent
Dans une ténébreuse et profonde unité,
Vaste comme la nuit et comme la clarté,
Les parfums, les couleurs et les sons se répondent.

II est des parfums frais comme des chairs d'enfants,
Doux comme les hautbois, verts comme les prairies,
— Et d'autres, corrompus, riches et triomphants,

Ayant l'expansion des choses infinies,
Comme l'ambre, le musc, le benjoin et l'encens,
Qui chantent les transports de l'esprit et des sens.

 Charles Baudelaire au fauteuil Louis XIII

Author: Félix Nadar (Tournachon Gaspard Félix,1820-1910)

Paris, Musée d'Orsay / RMN

KAPCSOLATOK

Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.

Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.

Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
— s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,

melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.

Szabó Lőrinc fordítása
____________

Charles Baudelaire: A romlás virágai, Helikon, Bp, 1980

Robert Musil (November 6, 1880 - April 15, 1942)

(...) Utopias are much the same as possibilities; that a possibility is not a reality means nothing more than that the circumstances in which it is for the moment entangled prevent it from being realized— otherwise it would be only an impossibility. If this possibility is disentangled from its restaints and allowed to develop, a utopia arises. It is like what happens when a scientist observes the change of an element within a compound and draws his conclusions. Utopia is the expreiment in which the possible change of an element may be observed, along with the effects of such a change on the compound phenomenon we call life. 

If the element under observation is precision itself, one isolates it and allows it to develop, considering it as an intellectual habit and way of life, allowed to exert its exemplary influence on everything it touches. The logical outcome of this should be a human being full of the paradoxical interplay of exactitude and indefiniteness. He is incorruptibly, deliberately cold, as required by the temperament of precision; but beyond this quality, everything else in him is indefinite. The stable internal conditions guaranteed by a system of morality have little value for a man whose imagination is geared to change. Ultimately, when the demand for the greatest and most exact fulfillment is transferred from the intellectual realm to that of the passions, it becomes evident — as already indicated — that the passions disappear and that in their place arises something like a primordial fire of goodness. Such is the utopia of precision. One doesn't know how such a man will spend the day, since he cannot continually be poised in the act of creation and will have sacrificed the domestic hearth fire of limited sensations to some imaginary conflagration. But this man of precision exists already!
He is the inner man who inhabits not only the scientist but the businessman, the administrator, the sportsman, and the technician, though for the present only during those daytime hours they call not their life but their profession. This man, given to taking everything seriously and without bias, is biased to the point of abhorrence against the idea of taking himself seriously, and there is, alas, no doubt that he would regard the utopia of himself as an immoral experiment on persons engaged in serious business.

Which is why Ulrich, in his concern with the question of whether everything else should be subordinated to the most powerful forms of inner achievement — in other words, whether a goal and a meaning can be found for what is happening and has happened to us — had always, all his life, been quite alone.

— from The Man Without Qualities, I., translated by  Sophie Wilkins and Burton Pike [p.265-]

(...) Az utópiák körülbelül ugyanazt jelentik, mint a lehetőségek; abban, hogy valamely lehetőség nem valóság, nem egyéb fejeződik ki, mint hogy ama körülmények, melyekkel ma összefonódnak, megakadályozzák megvalósulásukat, hiszen máskülönben a lehetőség: lehetetlenség lenne; ha tehát kibogozzuk őket kötésükből, és biztosítjuk fejlődésüket, létrejön az utópia. Hasonló jelenség ez, mintha a kutató egy elem változását valamely összetett jelenségben vizsgálja, és ebből vonja le következtetéseit; az utópia kísérletet jelent, amelyben egy elem lehetséges változását és azokat a hatásokat figyeljük meg, amelyeket az általunk életnek nevezett összetett jelenségben váltana ki efféle változás. 

Mármost ha a vizsgált elem maga az egzaktság, ha kiemeljük és fejlődésnek indítjuk, ha gondolkodásbeli szokásnak és attitűdnek tekintjük, példás erejét hatni engedjük mindenre, amivel érintkezésbe kerül, úgy eljutunk ahhoz az embermodellhez, akiben paradox módon kapcsolódik össze a pontosság és a bizonytalanság. Él benne az egzaktság vérmérsékletét biztosító megvesztegethetetlen, szándékolt hidegvér; e tulajdonságán kívül azonban minden egyebe bizonytalan. Bensőnk morál által biztosított állandóságviszonyai nem sokat érnek az olyan ember szemében, akinek képzelete változásokra irányul: különösen pedig ha a legpontosabb és legmaradéktalanabb beteljesülés igényét intellektuális területről a szenvedélyekére plántáljuk át, akkor lehetünk tanúi, ama bámulatos eredménynek, hogy a szenvedélyek eltűnnek, helyüket valami őstűzhöz hasonlatos jóság feltündöklése foglalja el. — Ez az egzaktság utópiája.  Nem tudhatjuk persze, hogyan tölti majd napjait az ilyen ember, hiszen nem leledzhet szüntelenül a teremtés aktusában, nem áldozhatja fel pillanatról pillanatra a korlátozott érzetek tűzhelyparazsát valamiféle imaginárius tűzvész oltárán. De ez az egzakt ember ma létezik! Ott él, ember az emberben, nemcsak a kutatóban, de a kereskedőben, a szervezőben, a sportolóban, a technikusban; még ha egyelőre csak ama fő napszakokban is, amelyet nevezettek nem az életüknek, hanem a hivatásuknak hívnak. Mert ő, aki mindent olyan alapos komolysággal és előítélet-mentesen szemlél, semmit sem vet meg annyira, mint azt az elképzelést, hogy önmagát komolyan vegye; és, sajnos, afelől sincs semmi kétség, hogy önmaga utópiáját is úgy tekintené, mint komoly foglalkozást űző személyek erkölcstelen megkörnyékezését.

Ez magyarázza tehát, hogy Ulrich abban a kérdésben, hogy a benső teljesítmények leghatalmasabb csoportjához a többit hozzáigazítsa-e vagy sem, más szóval hogy valamihez, ami történik és történt velünk, célt és értelmet találhatunk-e, egész élete során meglehetősen magára maradt.

(Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember, ford. Tandori Dezső -  A három értekezés eszménye, avagy az egzakt élet utópiája - részlet, I/268-269 o. ) 

Kalligram, Pozsony, 1995

Georg Trakl

.

 (3 February 1887, Salzburg – 3 November 1914, Kraków)

Jahr 

Dunkle Stille der Kindheit. Unter grünenden Eschen
Weidet die Sanftmut bläulichen Blickes; goldene Ruh.
Ein Dunkles entzückt der Duft der Veilchen; schwankende Ähren
Im Abend, Samen und die goldenen Schatten der Schwermut.
Balken behaut der Zimmermann; im dämmernden Grund
Mahlt die Mühle; im Hasellaub wölbt sich ein purpurner Mund,
Männliches rot über schweigende Wasser geneigt.
Leise ist der Herbst, der Geist des Waldes; goldene Wolke
Folgt dem Einsamen, der schwarze Schatten des Enkels.
Neige in steinernem Zimmer; unter alten Zypressen
Sind der Tränen nächtige Bilder zum Quell versammelt;
Goldenes Auge des Anbeginns, dunkle Geduld des Endes. 
~

(Gesang des Abgeschiedenen)

*

Year 

Dark stillness of childhood. Under greening ash trees

The meekness of the bluish view grazes; golden rest.

A dark shape is charmed by the scent of violets; swaying ears of corn

In the evening, seed and the golden shadows of gloom.

The carpenter trims the beams; in the dusking valley

The mill grinds; a purple mouth swells in hazel leaves,

Masculine bent red over silent waters.

Autumn is quiet, the spirit of the forest; a golden cloud

Follows the lonely one; the black shadow of the grandson.

Ending in a stony room; under old cypress trees

The nightly images of tears are gathered in a well;

Golden eye of the beginning, dark patience of the end. 

Translated by Jim Doss and Werner Schmitt
 ~
(Song of the Departed)

*

Esztendő

A gyermekkor sötétlő csendje. Zöldelő kőrisfák alatt

mereng a kékszemű szelídség: arany nyugalom.

Ibolyaillattól ittas homály: imbolygó búzakalászok

az estben, búzaszemek s mélabú aranyszín árnyai.

Gerendát farag az ács; alkonyi messzeségben

jár a malom; bíbor száj duzzad a mogyoróbokorban,

pirosló férfivágy hajol a néma víz fölé.

Csöndes az ősz, az erdő szelleme; aranyszínű felhő

követi a magányos alakot, az unoka fekete árnya.

Napszállta a kőfalú szobában; vén ciprusok tövében

forrássá gyűltek a könnyek éjjeli képei;

a kezdet arany tekintete, sötét türelme a végnek.

Kálnoky László fordítása

~

(Az eltávozott éneke)

___________

Georg Trakl válogatott versei, Kozmosz Könyvek, 1972
Fotó

Kosztolányi Dezső / II

(Hungarian, March 29, 1885 – November 3, 1936)

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

1912

(via maria0914)

Willst Du Immer Spielen?

Sag, willst du meine Spielgefährtin sein,
Und willst du immer, immer wieder spielen,
Willst zweisam gehn ins Düstere Hinein,
Wie Kinderherzen dich so wichtig fühlen
Und tiefernst obenan zu Tisch dich setzen,
Das Wasser und den Wein mit Maßen füllen,
Die Perlen werfen, dich am Nichts ergötzen
Und stöhnend dich in schlechte Kleider hüllen?
Willst all das spielen, all das Leben hier,
Den langen, langen Herbst, des Winters Schnee;
Ist’s möglich, Tee zu trinken stumm mit dir,
Den dampfenden, rubinrotfarbenen Tee?
Ob herzensrein zu leben du gewillt,
Zu schweigen rief, zuweilen furchterfüllt,
Wenn der November über’n Ring heran,
Der Straßenkehrer, schleicht, der alte Mann,
Vor unsrem Fenster pfeifend immerzu?
Willst Schlange spielen und das Vöglein du,
Ein Schiff, die Eisenbahn und weite Reisen,
Die Weihnacht, Träume; gute Sachen preisen?
Die glückliche Geliebte spielen, schönen
Geschmückten Friedhof vortäuschen, mit Tränen?
Sag, willst du leben, leben für und für,
Im Spiele leben, das zur Wahrheit ward?
Willst unter Blumen ruhn auf Erden hier
Und spielen, spielen auch den Todes Part?

Übersetzt von Ferdinand Klein-Krautheim

Would You Like To Play?

Tell me, would you like to be my playmate?
How would you like to play always and ever?
With a child's heart, looking very clever,
would you like to hide in the dark till very late?
Solemnly to sit at the head of the table
pouring out water and wine with restraint,
yet throwing around beads and pearls and be able
to enjoy trifles and clothes that look funny and quaint?
All these things that make life -- would you like to play
a snowy winter and a long-long autumn day,
together, silently, sipping our cups of tea,
with yellow steam, the drink the coulour of ruby?
With a pure, full heart, would you like to live
and between long silences sometimes to give
a sigh of fear, when this old man, November,
is strolling on the boulevards and under
our window he whistles now and again?
Would you like to play being a serpent or a bird,
a long voyage on a ship or on the train,
all the good things, a Christmas and dreams
and a happy lover, too, who only seems
to cry, who only pretends feeling blue?
To live inside a play which has become fully true,
how'd you like living like that forever and ever?
And here is a scene: between flowers you lie
on the ground... Would you like to play that we die?

Translated by Thomas Kabdebo

Kosztolányi Dezső

(Hungarian, March 29, 1885 – November 3, 1936)

Kosztolányi Dezső, 1935

Fotó: Székely Aladár

Őszi reggeli 

 

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

*

Autumn Breakfast 

These autumn brings. Refreshing fruits
on a glass tray. Heavy, deep emerald
of grapes, pears huge and jasper-lit,
and all its lavish and refulgent gems.
A juicedrop slithers from a berry's globe
and rolls away, bright as a diamond.
This pomp is short of sympathy, serene,
perfection turning in upon itself.
Better to live. And yet, beyond, the trees
already wave their golden arms to me.

Translated by Alan Dixon 

*

Frühstück im Herbst

Der Herbst hat kühle Früchte aufgetischt
in einer Form aus Glas. Smaragden schwer
die Trauben, Jaspisglanz der Riesenbirnen,
all seine reichen Schätze strahlen hell.
Ein Wassertropfen rinnt von einer Beere
und setzt als Edelstein die Laufbahn fort.
Grandios ist dieses Fest, gelöst und distanziert,
hat die Vollendung zu sich selbst gefunden.
Mehr wert wär es zu leben. Jenseits winken
jedoch die Bäume mit der Goldhand mir.

Übersetzt von Brigitte Struzyk

*

Déjeuner d’automn

Voici ce que l’automne apporte. Des fruits frais
sur un plateau de verre. De lourds raisins,
Émeraude foncé, des poires aux reflets de jaspe,
Tous ses joyaux éclatants, somptueux.
D’une grosse baie glisse une goutte d’eau
Qui va rouler comme un brillant.
C’est cela le luxe: la perfection,
Sereine, implacable, en soi-même se mirant.
Mieux vaudrait vivre, mais là-bas, les arbres
De leur main dorée déjà me font signe.

Traduit par Eugène Guillevic

__________ 
Kosztolányi Dezső összes versei, Osiris, 1999
Fotó: axioart