Odysseus Elytis

(Greek, November 2, 1911—March 18, 1996)

MARINA OF THE ROCKS

 

You have a taste of tempest on your lips—But where did you wander
All day long in the hard reverie of stone and sea?
An eagle-bearing wind stripped the hills
Stripped your longing to the bone
And the pupils of your eyes received the message of chimera
Spotting memory with foam!
Where is the familiar slope of short September
On the red earth where you played, looking down
At the broad rows of the other girls
The corners where your friends left armfuls of rosemary.

But where did you wander
All night long in the hard reverie of stone and sea?
I told you to count in the naked water its luminous days
On your back to rejoice in the dawn of things
Or again to wander on yellow plains
With a clover of light on you breast, iambic heroine.

You have a taste of tempest on your lips
And a dress red as blood
Deep in the gold of summer
And the perfume of hyacinths—But where did you wander
Descending toward the shores, the pebbled bays?

There was cold salty seaweed there
But deeper a human feeling that bled
And you opened your arms in astonishment naming it
Climbing lightly to the clearness of the depths
Where your own starfish shone.

Listen. Speech is the prudence of the aged
And time is a passionate sculptor of men
And the sun stands over it, a beast of hope
And you, closer to it, embrace a love
With a bitter taste of tempest on your lips.

It is not for you, blue to the bone, to think of another summer,
For the rivers to change their bed
And take you back to their mother
For you to kiss other cherry trees
Or ride on the northwest wind.

Propped on the rocks, without yesterday or tomorrow,
Facing the dangers of the rocks with a hurricane hairstyle
You will say farewell to the riddle that is yours. 

Translated by Edmund Keeley and Philip Sherrard

From: Orientations

____________________

A sziklák Marinája

Ajkadon a tenger vihar íze — De hol kóborolsz
egész nap? A sziklák és a tenger közt milyen kemény bolyongás!
Sashordozó szél lemeztelenítette a dombokat,
lemeztelenítette a vágyadat egész a csontig,
pupillád kitágul, mint aki rémeket lát,
jeges szél borzolja fel emlékezeted.
Hol a szelíd szeptemberi domb kékjében elmerülve
s lila árnyat vetett az odu, hova rozmaringcsokrokat vittek a lányok.

De hol bolyongtál
egész éjjel? Kő és tenger közt milyen könyörtelen bolyongás!
Mondtam neked, hogy számold meg a meztelen vízben a fénylő napokat
és hanyat fekve örülj a dolgok hajnalának,
vagy járd be megint könnyű léptekkel a sárga mezőket,
melleden háromlevelű fény, ó, te, ének hősnője!

Ajkadon a tengeri vihar íze
és piros ruha rajtad mint a vér,
mélyen a nyár aranyában
és jácintok illata testeden... De hol bolyongtál
leereszkedve a tengerekig, a nádas öblökig?

Ott hideg tengeri fű nőtt a homályban,
de még mélyebben: emberi érzés, mely vérzett,
és meghökkenve nyitottad ki kezed, a nevét mondtad—
innen felfele mentél fürgén, egész addig, hol a mélységek átragyognak:
ott ringott a mélységek ölében a te csillagod.

Hallgasd: a szó a végső dolgok értelme
és az idő az ember szenvedélyes szobrásza
és a nap fölötte fut a remény vadjaként,
és te elszántan szorítod szerelmedet magadhoz,
mert a tengeri vihar hagyta ízét az ajkadon.

Nem vagy te arra való, te, aki kék vagy a csontodig, hogy tervezz más nyarakat:
kedvedért a folyók megváltoztatják folyásukat,
kézen fogva odavisznek anyjukhoz,
hogy csókkal árassz el mindig más és más cseresznyefákat.

Odaszegezve a sziklához, tegnap és holnap nélkül
a sziklák veszélyei közt, míg fésül a vihar:
elbúcsúztatod végleg titkodat.

Képes Géza fordítása

______________

In: A bolond gránátalmafa,  Újgörög költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1984
Fotó: Bettmann/CORBIS

Rainer Maria Rilke

.

INITIALE

Gib deine Schönheit immer hin
Ohne Rechnen und Reden.
Du schwelgst. Sie sagt für dich: Ich bin.
Und kommt in tausendfachem Sinn,
kommt endlich über jeden.

Aus: Das Buch der Bilder / Des zweiten Buches erster Teil (1906) 

*

INITIAL

Simply give away your beauty
without talk and reckoning.
You are still. She says for you; I am.
And comes in meaning thousandfold,
at last comes over everyone.

M. D. Herter Norton

*

INICIÁLÉ

Add szépségedet, s ha odaadod,

ne számíts, ne nyisd szóra szádat.

Te hallgatsz. De ő szól: vagyok.

S ezernyi értelemben felragyog,

míg végül mindenre kiárad.

Szabó Ede fordítása

INICIÁLÉ

Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rádragyog,
ezernyi árnyalatban.

Kányádi Sándor fordítása

__________

Rainer Maria Rilke versei, Európa Könyvkiadó, 1983

Illyés Gyula

(Hungarian, Nov. 2, 1902 - Apr. 15, 1983)

.

(...)

in tyranny's domain
you are the link in the chain,
you stink of him through and through,
the tyranny IS you;

like moles in sunlight we crawl
in pitch darkness, sprawl
and fidget in the closet
as if it were a desert,

because where tyranny obtains
everything is vain,
the song itself though fine
is false in every line,

for he stands over you
at your grave, and tells you who
you were, your every molecule
his to dispose and rule.

(1950)

 -from A Sentence About Tyranny, translated by George Szirtes
(Hungarian Quarterly)

GLORIA VICTIS 1956 - The Response of Poets Throughout the World to the Hungarian Fight for Freedom of 1956 (pdf)

Illyés Gyula

Egy mondat a zsarnokságról 

(részlet)

"... hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál."

1950

(Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)

  

  A vers Sinkovits Imre előadásában / Recited by Imre Sinkovits

(via artur1126) 

*

GLORIA VICTIS 1956 - AZ 1956-OS MAGYAR SZABADSÁGHARC KÖLTŐI VISSZHANGJA A NAGYVILÁGBAN (pdf)

Örkény István

(Hungarian, 1912-1979)
.
There’s always hope
(Die Hoffnung stirbt nie)

"Of course a crypt will cost you, especially along the main route," the clerk cautioned his new customer. "It doesn't have to be on the main route," the customer explained. "Provided the lining is made of concrete."
"Did you say concrete?" the clerk asked, visibly taken aback. "That is a most unusual request. But it can be attended to."
He pushed the standard price list to the side and made new calculations on a fresh slip of paper. A crypt lined with concrete, even without a tombstone thrown in, and lying on a side path, would still come with a stiff price tag. But the customer said he did not mind. Then he began to bite his nails.
"By the way," he added after some time. "The crypt will have to have a funnel."
"What sort of funnel?" the clerk, who we might add was appropriately dressed in black, asked.
"I'm not sure," the customer confessed. "Something like a chimney. Or a conduit. Or like what they have on boats. Or in wine cellars, if you know what I mean."
The clerk did not know what the customer meant. The engineer who was summoned at this point was not much help either. He had to have everything explained to him twice over, and even then he just hemmed and hawed.
"If I may ask," he ventured, "what should this funnel be made of?"
"That is entirely up to you," the customer said. "You are the expert."
"May I suggest slate?" the engineer said. "Or would you prefer brick? Or plain metal?"
"What do you recommend?" the customer asked. "Frankly," the engineer said, "I don't understand any of this. Why not stick to slate?"
"Slate will do just fine," the customer said, relieved they had got that out of the way at last. Then occupied with some new problem, he fixed the engineer with his eye. "Ah … just one more thing," he added. "The crypt must be wired for electricity." "Electricity?" the clerk and the engineer piped in unison. "What on earth for?"
"To light up the place," the customer said. "I have a mortal fear of the dark."

Translated by Szöllősy Judit

Örkény István (c. 1968-69)

Mindig van remény

– Egy kripta különben sem olcsó – közölte a tisztviselő. – A legkevésbé a főútvonalon.
– Nem kell neki a főútvonalon lenni – mondta az érdeklődő. – Az a fontos, hogy betonozva legyen.
– Betonozva? – hökkent meg a tisztviselő. – Szokatlan, kérem. De azért lehet.
Félretette a gépelt árjegyzéket. Egy blokklapon gyors számvetést csinált; a betonozott kriptának, sírkő nélkül, a mellékútvonalon is elég borsos volt az ára. Az érdeklődő azonban kijelentette, hogy nem baj.
Rágta a körmét. Gondolkozott.
– Továbbá – mondta – kell bele egy cső.
– Miféle cső? – kérdezte a fekete ruhás tisztviselő.
– Magam sem tudom. Mint egy kémény. Mint egy kürtő. Mint a hajókon. Vagy amilyen a borospincékben van.
A mérnök, akit a tisztviselő odahívott, elég lassú észjárású volt. Kétszer is elmagyaráztatta magának a dolgot, s még utána is csak hümmögött.
– Ha meg szabad kérdezni – kérdezte –, miből legyen az a cső?
– Azt már önöknek kellene tudni – mondta kissé türelmét vesztve az érdeklődő.
– Palából jó lesz? – kérdezte a mérnök. – Vagy inkább kitéglázzuk? Vagy legyen egyszerűen valamilyen fém?
– Ön mit ajánl? – kérdezte az érdeklődő.
– Én semmit sem értek az egészből – mondta a mérnök. – De a legkézenfekvőbb volna a pala.
– Legyen pala – mondta az érdeklődő, és mélázva nézte a nehéz felfogású mérnököt. – Továbbá – mondta aztán – be kellene vezetni a villanyt.
– A villanyt? – bámultak rá mind a ketten. – Minek oda villany?
– Jó kérdés – mondta bosszúsan az érdeklődő. – Hogy ne legyen sötét.

_________

Örkény István: Egyperces novellák, Palatinus, 2000

C. P. Cavafy

 (Greek, 1863 –1933)
 .

Voices

Ideal voices and beloved
of those who have died, or of those
who are lost to us like the dead.

Sometimes, within our dreams, they speak;
sometimes the mind can hear them in our thoughts.

And with their sound for an instant return
sounds from the early poetry of our life –
like music in the night, faraway, that fades.

Translated by Evangelos Sachperoglou
__________
C. P. Cavafy: The Collected Poems, Oxford University Press, 2007


*

Konsztandinosz P. Kavafisz

Hangok

Eszményi hangjai, s amiket úgy szerettünk,
azoknak, kik meghaltak, vagy kik nem kevésbé
elvesztek számunkra, mint a halottak.

Néha álmunkban megszólalnak ők,
néha eszünk hallja őket, gondolatunkban.

S hangjukkal egy-egy percre visszatérnek –
hangok életünk legelső költészetéből –
mint zene, éjszaka, nagy messze, elhalón.

Somlyó György fordítása

_____________
K. P. Kavafisz: ALEXANDRIA ÖRÖK, Kalligram, Pozsony, 2006

Kányádi Sándor

(born 1929) is an ethnic Hungarian poet and translator in Transylvania, Romania.

Armenian Gravestones

there is a land where in the countryside
a crumbling church an old name is your guide
armenian garden jew's lane magyar square
armenian people used to live down there
the jews' and szeklers' tales are still retold
about these local residents of old

there is a land where only grasses know
the names of those who slumber down below
the crosses have decayed without a trace
for jewish ashes try another place
and who can read today the mossy chipped
embossments of the old armenian script

there is a land its tombs are marble-paved
with every corner gracefully engraved
into the figure of a clover leaf
carved centuries ago in low relief
they gather dewdrops and soak up the rains
those marble-topped armenian remains

there is a land where when the drought is hard
the birds fly to the cemetery yard
to land on gravestones rank with moss and dock
and quench their thirst upon a marble block
then soaring once again wings widely spread
they sing a grateful chorus for the dead

Translated by Peter Zollman

*

Örmény sírkövek

vannak vidékek hova már utat

csak romos templom s régi név mutat

örmény-kert zsidó-sor magyar-telek

örmények zsidók lakták székelyek

s akad még itt-ott ki a néhai

honosokról tud ezt-azt mondani

vannak vidékek ahol csak a hant

tudhatja már hogy ki nyugszik alant

régen kikorhadt fejtől a kereszt

a zsidók hamvát meg ne itt keresd

s ki érti már a megmohosodott

márványon az örmény föliratot

vannak vidékek hol a sírlapok

négy sarkában finoman faragott

négylevelű lóhere mélyed és

századok óta nincs egy repedés

esőcsöppöt és harmatcsöppöket

gyűjtögetnek az örmény sírkövek

vannak vidékek hol a madarak

a temetőben oltják szomjukat

ha szárazság van vagy éppen aszály

a gaz-felverte mohos sírra száll

iszik s hálából mikor égre kel

a holtakért a madár énekel

1982

 Brassaï (Halász Gyula): La flamme, c. 1932 / RMN

John Keats

(English, 31 October 1795 – 23 February 1821)

.

When I Have Fears...


WHEN I have fears that I may cease to be
Before my pen has glean'd my teeming brain,
Before high piled books, in charact'ry,
Hold like rich garners the full-ripen'd grain;
When I behold, upon the night's starr'd face,
Huge cloudy symbols of a high romance,
And feel that I may never live to trace
Their shadows, with the magic hand of chance;
And when I feel, fair creature of an hour!
That I shall never look upon thee more,
Never have relish in the faery power
Of unreflecting love!—then on the shore
    Of the wide world I stand alone, and think,
    Till Love and Fame to nothingness do sink.

John Keats by Benjamin Robert Haydon 1816 / NPG

La Belle Dame Sans Merci

 

Ah, what can ail thee, wretched wight,

    Alone and palely loitering;

The sedge is wither'd from the lake,

    And no birds sing.

Ah, what can ail thee, wretched wight,

    So haggard and so woe-begone?

The squirrel's granary is full,

    And the harvest's done.

I see a lily on thy brow,

    With anguish moist and fever dew;

And on thy cheek a fading rose

    Fast withereth too.

I met a lady in the meads

    Full beautiful, a faery's child;

Her hair was long, her foot was light,

    And her eyes were wild.

I set her on my pacing steed,

    And nothing else saw all day long;

For sideways would she lean, and sing

    A faery's song.

I made a garland for her head,

    And bracelets too, and fragrant zone;

She look'd at me as she did love,

    And made sweet moan.

She found me roots of relish sweet,

    And honey wild, and manna dew;

And sure in language strange she said,

    I love thee true.

She took me to her elfin grot,

    And there she gaz'd and sighed deep,

And there I shut her wild sad eyes—

    So kiss'd to sleep.

And there we slumber'd on the moss,

    And there I dream'd, ah woe betide,

The latest dream I ever dream'd

    On the cold hill side.

I saw pale kings, and princes too,

    Pale warriors, death-pale were they all;

Who cry'd — "La belle Dame sans merci

    Hath thee in thrall!"

I saw their starv'd lips in the gloam

    With horrid warning gaped wide,

And I awoke, and found me here

    On the cold hill side.

And this is why I sojourn here

    Alone and palely loitering,

Though the sedge is wither'd from the lake,

    And no birds sing.

La Belle Dame Sans Merci  /  Valentin Silvestrov: Silent Songs

via karlmaitre

____________

La belle dame sans merci

 

Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón.—
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.

Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? —
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.

A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.

Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.

Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.

Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.

S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam — jaj! talán
utolsó álmom — a hideg
domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!"

És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyilni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,

És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.

Babits Mihály fordítása

*

Ha félelem fog el...

Ha félelem fog el, hogy meghalok
s nem aratom le termő agyamat,
s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok
nem őrzik meg az érett magokat;
ha látom a csillagos éjszakán
a nagy regény ködös jelképeit
s érzem, hogy árnyait leírni tán
a sors mágikus keze nem segít;
ha azt érzem, te percnyi tünemény,
hogy többé majd nem nézhetek terád
s a gondtalan, tündér szerelmet én
nem ízlelem, akkor a szép világ
   partján tűnődve állok, egyedül,
   s Hír, Szerelem a semmibe kerül.

Vas István fordítása 

____________
In: Szerb Antal: Száz vers, Magvető, Budapest

Ezra Pound

(American, 30 October 1885 – 1 November 1972)
.

∆ὡpia

(Doria)

BE in me as the eternal moods    
        of the bleak wind, and not    
As transient things are —    
        gaiety of flowers.    
Have me in the strong loneliness           
        of sunless cliffs    
And of gray waters.    
        Let the gods speak softly of us    
In days hereafter,    
        the shadowy flowers of Orcus    
Remember thee.
 

* 

THE TREE

I stood still and was a tree amid the wood,
Knowing the truth of things unseen before;
Of Daphne and the laurel bow
And that god-feasting couple old
that grew elm-oak amid the wold.
'Twas not until the gods had been
Kindly entreated, and been brought within
Unto the hearth of their heart's home
That they might do this wonder thing;
Nathless I have been a tree amid the wood
And many a new thing understood
That was rank folly to my head before.

* 

A GIRL   

The tree has entered my hands, 
The sap has ascended my arms, 
The tree has grown in my breast- 
Downward, 
The branches grow out of me, like arms. 

Tree you are, 
Moss you are, 
You are violets with wind above them. 
A child — so high — you are, 
And all this is folly to the world. 

*

ERAT HORA

‘Thank you, whatever comes.' And then she turned 

And, as the ray of sun on hanging flowers

Fades when the wind hath lifted them aside,

Went swiftly from me. Nay, whatever comes

One hour was sunlit and the most high gods

May not make boast of any better thing 

Than to have watched that hour as it passed. 

 

∆ὡpia*

Zord szelek szüntelen zúgásaként
   élj bennem, és ne mint
A tűnő dolgok —
   virágok vigadalma.
Naptalan szirtek és szürke vizek
   roppant magányán
Vallj magadénak.
   Mondhassák el nevünket az istenek
Késő korokban,
   s emlékezzenek rólad Orcus
Sötét virágai.

Somlyó György fordítása 

Ezra Pound  

Photo by Man Ray (1923)   

A FA

Álltam némán, erdőn fa voltam én,
Tudtam dolgok nem sejtett titkait;
Daphnét s a babért; istenek
Jóltartóit: azt a két öreget,
Kit szíllé-tölggyé változtattak ők.
S e csoda nem is esett meg előbb,
Csak midőn forró kérlelés után
Szívük mélyének tűzhelyéig is
Bejuthattak az églakók;
Ám az erdőn mégis fa voltam én,
S világos lett ezer oly új titok,
Mely egykor tiszta hóbort volt nekem. 

Szemlér Ferenc fordítása 

*

FIATAL LÁNY

A fa belement a kezembe,
A nedv fölszállt a karomba,
A fa belenőtt a szivembe —
S odalentről
Kinőttek belőlem az ágak, mint a karok.

Fa vagy te
És moha vagy,
És ibolya vagy, mit borzol a szél.
Gyerek vagy — lásd, mennyire becsüllek,
S a világ számára mindez ostobaság.
 
Somlyó György fordítása

*

ERAT HORA

Bármi jön, köszönöm! — majd elfordult,
S ahogy elhalványul a nap sugara
Csüngő virágon, mit meglebbent a szél,
Ment, ment tőlem el. Ám bármi jön is,
Volt egy napos óra, s a nagy istenek
Mi különbbel lehetnének nagyra,
Mint hogy látták, hogyan múlik el.

Bendes Rita fordítása

Photo by Franz Larese, Erker-Galerie, Easter 1971, Burano, Italy (PennSound)

(Read more)

_______________

 Ezra Pound versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991

- 

*∆ὡpia - a görög szó jelentése lehet 'dórea' = 'ajándék', vagy 'Dóreia' = 'dór modorban'.  

Pound egyik életrajzírója szerint  'Dória' nem más, mint Dorothy Shakespear, a költő felesége. 

Paul Valéry

(French poet and philosopher, October 30, 1871 – July 20, 1945)
.

Paul Valéry, c. 1935

Photo by Hulton Archive/Getty Images

• Le cimetière marin

• The Graveyard By The Sea - Translated by C. Day Lewis

• Tengerparti temető  - Kosztolányi Dezső fordításában

A tengerparti temető 

Somlyó György fordítása


                    
                     Kedves lélek, ne halhatatlan létre
                     áhítozz, hanem arra, hogy a lehetségest elérd.
                     Pindarosz: III. Püthói óda
 
Sima tető, hol galambok lebegnek,
Sírok s fenyők között bújkálva reszket;
Dél, az igaz, tűzből teremti meg
A tengert, csak a tengert, mindig újra!
Ó végiggondolt gondolat jutalma:
Az istenek nyugalmán csügg szemed!

Felvillanó szikrák mily tiszta műve
A hab, csupa gyémánttá köszörülve,
S mily béke az, mit itt születni látsz!
Mikor napot tükröz mélyén az örvény,
Egy örök ok tiszta rendjét betöltvén,
Az Idő fény s a Sejtelem tudás!

Nem-romló kincs, Minerva templomául,
Csönd tárháza, amely elénkbe tárul,
Gondterhelt Víz, Szem, amely tüzelő
Fátyla alatt káprázatokba szédül,
Hallgatásom!... Benn a lélekben épül,
De arany-csúcs száz cserepe, Tető!

Temploma az Időnek, puszta sóhaj,
Köröttem a tenger látnivalóval
E tiszta fok magáévá avat;
S mint istenek felé szálló fohászom,
A mélybe megvető fölényt sugárzón
Szikrázik a felhőtlen boltozat.

Mint a gyümölcs magát gyönyörre váltja,
S élvezetté alakul át hiánya
Egy szájban, hol formája szétomol,
Úgy lélegzem be itt illó jövendőm,
S az ég a megtört lélekhez a zengőn
Váltakozó partok hangján dalol.

Szép ég, igaz ég, nézz rám, változóra!
Annyi gőggel telt s annyi tétlen óra
Múltán, de mely erőtől duzzadott,
Feloldódom e tündöklő terekben,
Árnyékom a holtak házán lebeg fenn,
És engem is ingó léptére fog.

Napfordulat, lelkem feléd emelvén,
Felfoglak én, fáklya, könyörtelen fény
Felfegyverzett, félelmes igaza!
Székhelyeden ragyogva visszaverlek:
Hogy lásd magad!... De a fénybe vetettnek
Árnyba borul komor túloldala.

Ó csak magam, magamban és magamnak,
Egy szív mellett, hol versfőim fakadnak,
Az úr s a tiszta történés között,
Várom, hogy nagy bensőm visszhangja feltör,
S kiszólítja e zord, sötét üregből
A lélekben megkonduló jövőt!

Tudod-e, mondd, lombok foglyát ki játszod,
Öböl, mohón falva a gyönge rácsot,
Húnyt szememen kápráztató titok,
Mily test taszít engem e tunya végre,
Mily homlok húz e csontos föld ölére!
Szikra villan halottaimra ott.

A föld e zárt, szent, fényre tárt karéja,
Anyagtalan tűz könnyű martaléka,
Tetszik nekem e láng-ölelte hely,
Mely csupa kő, arany és fák homálya,
S annyi márvány dől rengve annyi árnyra;
Sírjaimon a hű tenger delel.

Pompás Szuka, ne hagyj bálványt imádnom!
Míg pásztori mosolyra int magányom,
S terelgetem, rejtélyes barmokat,
Sírköveim szelíd, fehér juhnyáját,
Hessentsd el az angyalkák hiú álmát,
Az óvatos-bámész galambokat!

Itt a jövő veszteglő, renyhe parlag.
Fényes rovar túrja a száraz aljat;
Minden kisült, széthullott, csenevész,
Felszívta egy szigorú égi lényeg...
A puszta lét nemléttel telve részeg
S édes a keserű s éles az ész.

Földbe rejtve, jól vannak a halottak.
Melegétől titkuk lassan kiszikkad.
Dél odafönn, Dél, meg se moccanón
Magába néz s beéri önmagával...
Tökéletes fő, pazar koronával,
Tebeléd én a változást lopom.

Félelmeid itt gyűlnek össze, bennem!
Bűnbánatom, gátlásaim, keservem
A kis hiba órjás-gyémántodon...
De lakva lenn a márványterhes éjben,
A kósza nép a gyökérszövevényben
Lassan ott áll már, a te pártodon.

Létük sűrű nemlétnek adva vissza,
A fehér fajt vörös agyag felissza,
Virágba szállt az éltető özön!
Hol a holtak meghitt hanghordozása,
Furcsa lelkük különvaló varázsa?
Látva sző ott, ahol csordul a könny.

A lány-sikoly, amely kéjben kiröppen,
A szem, a fog, a pillák páraködben,
Mely a tűzzel játszik, a drága mell,
A vér, amely a nyíló ajkra ráég,
S mit óv a kéz, a legvégső ajándék,
Mind földbe száll, s újból játékra kel.

S te, nagy lélek, olyan álmot remélsz-e,
Mely nem játszik a hazugság szinébe,
Mint testi szem előtt tajték s arany?
Dalolsz-e még, ha léted ködre válik?
Hagyd! Fut minden! Ittlétem mállva mállik,
Meghal a szent vágy is, a nyugtalan!

Sötét-arany, sanyarú kis öröklét,
Ki a halált anyamellé pörölnéd,
Szörny babérral ékes vigasztalónk,
Ó a kegyes csalás, s a szép hazugság!
Van-e, ki még nem ismer és nem unt rád,
örök vigyor, kongó koponyacsont?

Mély ősatyák, lakatlan fejeteknek,
Amelyet oly sok föld alá temettek,
Hogy földdé lett, mindegy már, rajt ki jár,
Az igazi, elűzhetetlen féreg,
Ti, kő alatt alvók, nem a tiétek,
Életből él, s nem hagy magamra már!

Szerelem tán, vagy gyűlölet, mi rávall?
Oly közel van hozzám titkos fogával,
Hogy bármilyen néven nevezhetem!
A fő, hogy lát, tapint, testemre vágyik,
Engem kiván, s egész a közös ágyig
Ez élőhöz köt, élvén, éltem!

Zénón! Zénón! Kegyetlen Eleáta!
Szárnyas nyilad szivemet eltalálta,
Sziszegve száll, csak száll, és mégse száll!
E hang szült, és e nyíl öl meg galádul!
Ó nap!... Lélek: Achillész, kire ráhull
A teknőc-árny, míg futna, s futva áll!

Nem, nem!... Tovább! A folytonos jelenben!
E töprengő formát vesd szét te, testem!
Mellem, csak idd a születő szelet!
A tengerről áramló friss lehellet
Új lelket ad... Hatalma sós elemnek!
Beléd bukom, s új létre serkenek!

Igen! Tenger, te tébolyult nagy elme,
Vad párducbőr, foltos klamisz, amelybe
A nap éget ezer s ezer jelet,
Őshidra, ki, kék húsodtól berugva,
Farkadba marsz szikrázva újra s újra,
E zajlásban, amely a csönddel egy,

Felkél a szél!... Meg kell próbálni élni!
A roppant lég könyvem lapokra tépi,
Porzó habok verik a szirteket!
Szálljatok szét, lapok, a levegőbe!
Csapj fel, vizár! Csapj a sima tetőre,
Mit orrvitorlák csőre csipkedett!


__________________

In: Somlyó György: AZ UTAZÁS, Magvető, Könyvkiadó, Budapest, 1984

Dylan Thomas

(Welsh, 27 October 1914 – 9 November 1953)
 

Dylan Thomas, 1941
Photographer:  Bill Brandt

Poem in October

It was my thirtieth year to heaven

Woke to my hearing from harbour and neighbour wood   

      And the mussel pooled and the heron

                  Priested shore

            The morning beckon

With water praying and call of seagull and rook

And the knock of sailing boats on the net webbed wall   

            Myself to set foot

                  That second

      In the still sleeping town and set forth.

      My birthday began with the water-

Birds and the birds of the winged trees flying my name   

      Above the farms and the white horses

                  And I rose   

            In rainy autumn

And walked abroad in a shower of all my days.

High tide and the heron dived when I took the road

            Over the border

                  And the gates

      Of the town closed as the town awoke.

      A springful of larks in a rolling

Cloud and the roadside bushes brimming with whistling   

      Blackbirds and the sun of October

                  Summery

            On the hill’s shoulder,

Here were fond climates and sweet singers suddenly   

Come in the morning where I wandered and listened   

            To the rain wringing

                  Wind blow cold

      In the wood faraway under me.

      Pale rain over the dwindling harbour

And over the sea wet church the size of a snail   

      With its horns through mist and the castle   

                  Brown as owls

            But all the gardens

Of spring and summer were blooming in the tall tales   

Beyond the border and under the lark full cloud.   

            There could I marvel

                  My birthday

      Away but the weather turned around.

      It turned away from the blithe country

And down the other air and the blue altered sky   

      Streamed again a wonder of summer

                  With apples

            Pears and red currants

And I saw in the turning so clearly a child’s

Forgotten mornings when he walked with his mother   

            Through the parables

                  Of sun light

      And the legends of the green chapels

      And the twice told fields of infancy

That his tears burned my cheeks and his heart moved in mine.   

      These were the woods the river and sea

                  Where a boy

            In the listening

Summertime of the dead whispered the truth of his joy   

To the trees and the stones and the fish in the tide.

            And the mystery

                  Sang alive

      Still in the water and singingbirds.

      And there could I marvel my birthday

Away but the weather turned around. And the true   

      Joy of the long dead child sang burning

                  In the sun.

            It was my thirtieth

Year to heaven stood there then in the summer noon   

Though the town below lay leaved with October blood.   

            O may my heart’s truth

                  Still be sung

      On this high hill in a year’s turning.

Illustration: László Nagy
Nagy László illusztrációja  

OKTÓBERI VERS

   Már harminc év emelt az égnek,
Felvert a dokkon s a szomszédos erdőkön át
   S a kagylókelyhes, kócsagpapos
         Partokon
     Miséző hajnal
Vízmormolás, sirálysikoly meg szárcsa-szó
S hálós móló-falakra koccanó hajók zajával,
     Hogy lábraálljak
         Azonnal
    S az alvó városon útra váljak.

    Indult a nap: vizimadár-sereg
És szárnyas fák madárhada surrogta nevem
    Tanyák s fehér lovak felett
         S felkeltem
     A lucskos őszben
S baktattam mindennapjaimnak záporán.
De már az ár s a vizimadár letűnt, ahogy kiléptem
      Túl a mezsgyéken
         S kapuin át
A városnak, mely ébredezett éppen.

    Pacsirta-zuhatag a hömpölygő
Felhőben és bokrok csordultig füttyögő
    Rigóval és az októberi nap
         Nyári-mód
      A dombok vállán:
Lágy évszak kelt elő édesded dalosokkal
E reggelen, hol bandukoltam és figyeltem
     Záporba pergő
          Szeleket
    Az erdőn messze lent alattam.

    Fakó esőbe mosódott a móló
S a tengernyirkos templom, mely csigányi csak
    Ködökbe tolva szarvát és a kastély
         A barna bagoly –
      De minden kerten
Tavasz meg nyár virult mágus meséken át
A mezsgyén túl, pacsirtabujtató felhők alatt.
      Ím, csodálhattam
         Születésnapom,
    Habár ború kerített távolabb.

    De elkerült a fénylő táj felől.
És lent az új fuvalom és a kékre vált égbolt
    Ontotta már a nyári csodát,
         Sok almát
      Körtét és ribizkét –
S oly tisztán láttam bennük egy gyerek
Elfeledt reggeleit, midőn anyjával lépkedett
      A napsugár
          Árkádjain
    És zöld kápolnánk legendáiban

    A kétszer mondott gyerekkori tájon,
Hogy könnye elöntött s szive megmoccant szívemben:
    Ez a folyó volt, ez a tenger és az erdők,
         Hol a gyermek
      A holtak fülelő
Nyarában fáknak és halaknak és köveknek
Suttogta el boldogsága igazát.
      És a volt-varázs
         Élve zengett
    Az árban és dalos madárban.

    Ím, csodálhattam születésnapom,
Habár ború kerített távolabb. S a rég halott
    Gyerek igaz öröme lángolt és dalolt
          A napban.
     Már harmincadik
Évem emelt az égnek, álltam a nyári délben,
Míg a városra lombot szórt az októberi vér.
     Ó, bár szólna itt
          E szív igaza
    E dombtetőn az új évfordulón.

Tellér Gyula fordítása

Nagy László illusztrációja

_______________
Dylan Thomas Összegyűjtött Versei. 
Illusztrálta: Nagy László
Európa Könyvkiadó, Bp., 1966