Pages

October 30, 2010

Ezra Pound

(American, 30 October 1885 – 1 November 1972)
.


∆ὡpia
(Doria)

BE in me as the eternal moods    
        of the bleak wind, and not    
As transient things are —    
        gaiety of flowers.    
Have me in the strong loneliness           
        of sunless cliffs    
And of gray waters.    
        Let the gods speak softly of us    
In days hereafter,    
        the shadowy flowers of Orcus    
Remember thee.
 


I stood still and was a tree amid the wood,
Knowing the truth of things unseen before;
Of Daphne and the laurel bow
And that god-feasting couple old
that grew elm-oak amid the wold.
'Twas not until the gods had been
Kindly entreated, and been brought within
Unto the hearth of their heart's home
That they might do this wonder thing;
Nathless I have been a tree amid the wood
And many a new thing understood
That was rank folly to my head before.
 
A GIRL   
 
The tree has entered my hands, 
The sap has ascended my arms, 
The tree has grown in my breast- 
Downward, 
The branches grow out of me, like arms. 

Tree you are, 
Moss you are, 
You are violets with wind above them. 
A child  so high  you are, 
And all this is folly to the world. 
 
*
ERAT HORA

‘Thank you, whatever comes.' And then she turned 
And, as the ray of sun on hanging flowers
Fades when the wind hath lifted them aside,
Went swiftly from me. Nay, whatever comes
One hour was sunlit and the most high gods
May not make boast of any better thing 
Than to have watched that hour as it passed. 
 
 



∆ὡpia*

Zord szelek szüntelen zúgásaként
   élj bennem, és ne mint
A tűnő dolgok —
   virágok vigadalma.
Naptalan szirtek és szürke vizek
   roppant magányán
Vallj magadénak.
   Mondhassák el nevünket az istenek
Késő korokban,
   s emlékezzenek rólad Orcus
Sötét virágai.

Somlyó György fordítása 
 
 
 
 

Ezra Pound  
Photo by Man Ray (1923)   
 
 
A FA

Álltam némán, erdőn fa voltam én,
Tudtam dolgok nem sejtett titkait;
Daphnét s a babért; istenek
Jóltartóit: azt a két öreget,
Kit szíllé-tölggyé változtattak ők.
S e csoda nem is esett meg előbb,
Csak midőn forró kérlelés után
Szívük mélyének tűzhelyéig is
Bejuthattak az églakók;
Ám az erdőn mégis fa voltam én,
S világos lett ezer oly új titok,
Mely egykor tiszta hóbort volt nekem. 

Szemlér Ferenc fordítása 

*

FIATAL LÁNY

A fa belement a kezembe,
A nedv fölszállt a karomba,
A fa belenőtt a szivembe —
S odalentről
Kinőttek belőlem az ágak, mint a karok.

Fa vagy te
És moha vagy,
És ibolya vagy, mit borzol a szél.
Gyerek vagy — lásd, mennyire becsüllek,
S a világ számára mindez ostobaság.
 
Somlyó György fordítása
 
*
 
ERAT HORA

Bármi jön, köszönöm! — majd elfordult,
S ahogy elhalványul a nap sugara
Csüngő virágon, mit meglebbent a szél,
Ment, ment tőlem el. Ám bármi jön is,
Volt egy napos óra, s a nagy istenek
Mi különbbel lehetnének nagyra,
Mint hogy látták, hogyan múlik el.

Bendes Rita fordítása

Photo by Franz Larese, Erker-Galerie, Easter 1971, Burano, Italy (PennSound)
(Read more)
 
_______________
 Ezra Pound versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991
- 
*∆ὡpia - a görög szó jelentése lehet 'dórea' = 'ajándék', vagy 'Dóreia' = 'dór modorban'.  
Pound egyik életrajzírója szerint  'Dória' nem más, mint Dorothy Shakespear, a költő felesége. 



Paul Valéry

(French poet and philosopher, October 30, 1871 – July 20, 1945)
.
Paul Valéry, c. 1935
Photo by Hulton Archive/Getty Images






A tengerparti temető 

Somlyó György fordítása


                    
                     Kedves lélek, ne halhatatlan létre
                     áhítozz, hanem arra, hogy a lehetségest elérd.
                     Pindarosz: III. Püthói óda
 
Sima tető, hol galambok lebegnek,
Sírok s fenyők között bújkálva reszket;
Dél, az igaz, tűzből teremti meg
A tengert, csak a tengert, mindig újra!
Ó végiggondolt gondolat jutalma:
Az istenek nyugalmán csügg szemed!

Felvillanó szikrák mily tiszta műve
A hab, csupa gyémánttá köszörülve,
S mily béke az, mit itt születni látsz!
Mikor napot tükröz mélyén az örvény,
Egy örök ok tiszta rendjét betöltvén,
Az Idő fény s a Sejtelem tudás!

Nem-romló kincs, Minerva templomául,
Csönd tárháza, amely elénkbe tárul,
Gondterhelt Víz, Szem, amely tüzelő
Fátyla alatt káprázatokba szédül,
Hallgatásom!... Benn a lélekben épül,
De arany-csúcs száz cserepe, Tető!

Temploma az Időnek, puszta sóhaj,
Köröttem a tenger látnivalóval
E tiszta fok magáévá avat;
S mint istenek felé szálló fohászom,
A mélybe megvető fölényt sugárzón
Szikrázik a felhőtlen boltozat.

Mint a gyümölcs magát gyönyörre váltja,
S élvezetté alakul át hiánya
Egy szájban, hol formája szétomol,
Úgy lélegzem be itt illó jövendőm,
S az ég a megtört lélekhez a zengőn
Váltakozó partok hangján dalol.

Szép ég, igaz ég, nézz rám, változóra!
Annyi gőggel telt s annyi tétlen óra
Múltán, de mely erőtől duzzadott,
Feloldódom e tündöklő terekben,
Árnyékom a holtak házán lebeg fenn,
És engem is ingó léptére fog.

Napfordulat, lelkem feléd emelvén,
Felfoglak én, fáklya, könyörtelen fény
Felfegyverzett, félelmes igaza!
Székhelyeden ragyogva visszaverlek:
Hogy lásd magad!... De a fénybe vetettnek
Árnyba borul komor túloldala.

Ó csak magam, magamban és magamnak,
Egy szív mellett, hol versfőim fakadnak,
Az úr s a tiszta történés között,
Várom, hogy nagy bensőm visszhangja feltör,
S kiszólítja e zord, sötét üregből
A lélekben megkonduló jövőt!

Tudod-e, mondd, lombok foglyát ki játszod,
Öböl, mohón falva a gyönge rácsot,
Húnyt szememen kápráztató titok,
Mily test taszít engem e tunya végre,
Mily homlok húz e csontos föld ölére!
Szikra villan halottaimra ott.

A föld e zárt, szent, fényre tárt karéja,
Anyagtalan tűz könnyű martaléka,
Tetszik nekem e láng-ölelte hely,
Mely csupa kő, arany és fák homálya,
S annyi márvány dől rengve annyi árnyra;
Sírjaimon a hű tenger delel.

Pompás Szuka, ne hagyj bálványt imádnom!
Míg pásztori mosolyra int magányom,
S terelgetem, rejtélyes barmokat,
Sírköveim szelíd, fehér juhnyáját,
Hessentsd el az angyalkák hiú álmát,
Az óvatos-bámész galambokat!

Itt a jövő veszteglő, renyhe parlag.
Fényes rovar túrja a száraz aljat;
Minden kisült, széthullott, csenevész,
Felszívta egy szigorú égi lényeg...
A puszta lét nemléttel telve részeg
S édes a keserű s éles az ész.

Földbe rejtve, jól vannak a halottak.
Melegétől titkuk lassan kiszikkad.
Dél odafönn, Dél, meg se moccanón
Magába néz s beéri önmagával...
Tökéletes fő, pazar koronával,
Tebeléd én a változást lopom.

Félelmeid itt gyűlnek össze, bennem!
Bűnbánatom, gátlásaim, keservem
A kis hiba órjás-gyémántodon...
De lakva lenn a márványterhes éjben,
A kósza nép a gyökérszövevényben
Lassan ott áll már, a te pártodon.

Létük sűrű nemlétnek adva vissza,
A fehér fajt vörös agyag felissza,
Virágba szállt az éltető özön!
Hol a holtak meghitt hanghordozása,
Furcsa lelkük különvaló varázsa?
Látva sző ott, ahol csordul a könny.

A lány-sikoly, amely kéjben kiröppen,
A szem, a fog, a pillák páraködben,
Mely a tűzzel játszik, a drága mell,
A vér, amely a nyíló ajkra ráég,
S mit óv a kéz, a legvégső ajándék,
Mind földbe száll, s újból játékra kel.

S te, nagy lélek, olyan álmot remélsz-e,
Mely nem játszik a hazugság szinébe,
Mint testi szem előtt tajték s arany?
Dalolsz-e még, ha léted ködre válik?
Hagyd! Fut minden! Ittlétem mállva mállik,
Meghal a szent vágy is, a nyugtalan!

Sötét-arany, sanyarú kis öröklét,
Ki a halált anyamellé pörölnéd,
Szörny babérral ékes vigasztalónk,
Ó a kegyes csalás, s a szép hazugság!
Van-e, ki még nem ismer és nem unt rád,
örök vigyor, kongó koponyacsont?

Mély ősatyák, lakatlan fejeteknek,
Amelyet oly sok föld alá temettek,
Hogy földdé lett, mindegy már, rajt ki jár,
Az igazi, elűzhetetlen féreg,
Ti, kő alatt alvók, nem a tiétek,
Életből él, s nem hagy magamra már!

Szerelem tán, vagy gyűlölet, mi rávall?
Oly közel van hozzám titkos fogával,
Hogy bármilyen néven nevezhetem!
A fő, hogy lát, tapint, testemre vágyik,
Engem kiván, s egész a közös ágyig
Ez élőhöz köt, élvén, éltem!

Zénón! Zénón! Kegyetlen Eleáta!
Szárnyas nyilad szivemet eltalálta,
Sziszegve száll, csak száll, és mégse száll!
E hang szült, és e nyíl öl meg galádul!
Ó nap!... Lélek: Achillész, kire ráhull
A teknőc-árny, míg futna, s futva áll!

Nem, nem!... Tovább! A folytonos jelenben!
E töprengő formát vesd szét te, testem!
Mellem, csak idd a születő szelet!
A tengerről áramló friss lehellet
Új lelket ad... Hatalma sós elemnek!
Beléd bukom, s új létre serkenek!

Igen! Tenger, te tébolyult nagy elme,
Vad párducbőr, foltos klamisz, amelybe
A nap éget ezer s ezer jelet,
Őshidra, ki, kék húsodtól berugva,
Farkadba marsz szikrázva újra s újra,
E zajlásban, amely a csönddel egy,

Felkél a szél!... Meg kell próbálni élni!
A roppant lég könyvem lapokra tépi,
Porzó habok verik a szirteket!
Szálljatok szét, lapok, a levegőbe!
Csapj fel, vizár! Csapj a sima tetőre,
Mit orrvitorlák csőre csipkedett!



__________________

In: Somlyó György: AZ UTAZÁS, Magvető, Könyvkiadó, Budapest, 1984





October 27, 2010

Dylan Thomas

(Welsh, 27 October 1914 – 9 November 1953)
 
Dylan Thomas, 1941
Photographer:  Bill Brandt


Poem in October


It was my thirtieth year to heaven
Woke to my hearing from harbour and neighbour wood   
      And the mussel pooled and the heron
                  Priested shore
            The morning beckon
With water praying and call of seagull and rook
And the knock of sailing boats on the net webbed wall   
            Myself to set foot
                  That second
      In the still sleeping town and set forth.

      My birthday began with the water-
Birds and the birds of the winged trees flying my name   
      Above the farms and the white horses
                  And I rose   
            In rainy autumn
And walked abroad in a shower of all my days.
High tide and the heron dived when I took the road
            Over the border
                  And the gates
      Of the town closed as the town awoke.

      A springful of larks in a rolling
Cloud and the roadside bushes brimming with whistling   
      Blackbirds and the sun of October
                  Summery
            On the hill’s shoulder,
Here were fond climates and sweet singers suddenly   
Come in the morning where I wandered and listened   
            To the rain wringing
                  Wind blow cold
      In the wood faraway under me.

      Pale rain over the dwindling harbour
And over the sea wet church the size of a snail   
      With its horns through mist and the castle   
                  Brown as owls
            But all the gardens
Of spring and summer were blooming in the tall tales   
Beyond the border and under the lark full cloud.   
            There could I marvel
                  My birthday
      Away but the weather turned around.

      It turned away from the blithe country
And down the other air and the blue altered sky   
      Streamed again a wonder of summer
                  With apples
            Pears and red currants
And I saw in the turning so clearly a child’s
Forgotten mornings when he walked with his mother   
            Through the parables
                  Of sun light
      And the legends of the green chapels

      And the twice told fields of infancy
That his tears burned my cheeks and his heart moved in mine.   
      These were the woods the river and sea
                  Where a boy
            In the listening
Summertime of the dead whispered the truth of his joy   
To the trees and the stones and the fish in the tide.
            And the mystery
                  Sang alive
      Still in the water and singingbirds.

      And there could I marvel my birthday
Away but the weather turned around. And the true   
      Joy of the long dead child sang burning
                  In the sun.
            It was my thirtieth
Year to heaven stood there then in the summer noon   
Though the town below lay leaved with October blood.   
            O may my heart’s truth
                  Still be sung
      On this high hill in a year’s turning.


Illustration: László Nagy
Nagy László illusztrációja  

OKTÓBERI VERS

   Már harminc év emelt az égnek,
Felvert a dokkon s a szomszédos erdőkön át
   S a kagylókelyhes, kócsagpapos
         Partokon
     Miséző hajnal
Vízmormolás, sirálysikoly meg szárcsa-szó
S hálós móló-falakra koccanó hajók zajával,
     Hogy lábraálljak
         Azonnal
    S az alvó városon útra váljak.

    Indult a nap: vizimadár-sereg
És szárnyas fák madárhada surrogta nevem
    Tanyák s fehér lovak felett
         S felkeltem
     A lucskos őszben
S baktattam mindennapjaimnak záporán.
De már az ár s a vizimadár letűnt, ahogy kiléptem
      Túl a mezsgyéken
         S kapuin át
A városnak, mely ébredezett éppen.

    Pacsirta-zuhatag a hömpölygő
Felhőben és bokrok csordultig füttyögő
    Rigóval és az októberi nap
         Nyári-mód
      A dombok vállán:
Lágy évszak kelt elő édesded dalosokkal
E reggelen, hol bandukoltam és figyeltem
     Záporba pergő
          Szeleket
    Az erdőn messze lent alattam.

    Fakó esőbe mosódott a móló
S a tengernyirkos templom, mely csigányi csak
    Ködökbe tolva szarvát és a kastély
         A barna bagoly –
      De minden kerten
Tavasz meg nyár virult mágus meséken át
A mezsgyén túl, pacsirtabujtató felhők alatt.
      Ím, csodálhattam
         Születésnapom,
    Habár ború kerített távolabb.

    De elkerült a fénylő táj felől.
És lent az új fuvalom és a kékre vált égbolt
    Ontotta már a nyári csodát,
         Sok almát
      Körtét és ribizkét –
S oly tisztán láttam bennük egy gyerek
Elfeledt reggeleit, midőn anyjával lépkedett
      A napsugár
          Árkádjain
    És zöld kápolnánk legendáiban

    A kétszer mondott gyerekkori tájon,
Hogy könnye elöntött s szive megmoccant szívemben:
    Ez a folyó volt, ez a tenger és az erdők,
         Hol a gyermek
      A holtak fülelő
Nyarában fáknak és halaknak és köveknek
Suttogta el boldogsága igazát.
      És a volt-varázs
         Élve zengett
    Az árban és dalos madárban.

    Ím, csodálhattam születésnapom,
Habár ború kerített távolabb. S a rég halott
    Gyerek igaz öröme lángolt és dalolt
          A napban.
     Már harmincadik
Évem emelt az égnek, álltam a nyári délben,
Míg a városra lombot szórt az októberi vér.
     Ó, bár szólna itt
          E szív igaza
    E dombtetőn az új évfordulón.

Tellér Gyula fordítása

Nagy László illusztrációja
_______________
Dylan Thomas Összegyűjtött Versei. 
Illusztrálta: Nagy László
Európa Könyvkiadó, Bp., 1966

October 16, 2010

Oscar Wilde

.

LE RÉVEILLON

The sky is laced with fitful red,
The circling mists and shadows flee,
The dawn is rising from the sea,
Like a white lady from her bed.

And jagged brazen arrows fall
Athwart the feathers of the night,
And a long wave of yellow light
Breaks silently on tower and hall,

And spreading wide across the wold
Wakes into flight some fluttering bird,
And all the chestnut tops are stirred,
And all the branches streaked with gold.

*
TRISTITIAE

Aιλινον,  α΄ι  λινον ειπα, το  δ΄ ιν  νιxατω

O well for him who lives at ease
With garnered gold in wide domain,
Nor heeds the splashing of the rain,
The crashing down of forest trees.

O well for him who ne'er hath known
The travail of the hungry years,
A father grey with grief and tears,
A mother weeping all alone.

But well for him whose foot hath trod
The weary road of toil and strife,
Yet from the sorrows of his life.
Builds ladders to be nearer God.

*

SYMPHONY IN YELLOW

An omnibus across the bridge
Crawls like a yellow butterfly
And, here and there, a passer-by
Shows like a little restless midge.

Big barges full of yellow hay
Are moored against the shadowy wharf,
And, like a yellow silken scarf,
The thick fog hangs along the quay.

The yellow leaves begin to fade
And flutter from the Temple elms,
And at my feet the pale green Thames
Lies like a rod of rippled jade. 

____________________

LE RÉVEILLON

Vörös az égen a szegély,
Fut a köd és a párafátyol,
Mint fehér hölgy patyolatágyból
A reg a vízből égre kél.

Borzonganak az ércnyilak
Az éjszakának kusza tollán
S a sárga fényhab, szertefolyván,
A tornyon, a falon kihat.

És árad-ömlik hangtalan,
Egy bús madár száll félig-ébren.
A gesztenyefa ing a szélben
És minden ága sárarany.

*
TRISTITIAE

Aιλινον,  α΄ι  λινον ειπα, το  δ΄ ιν  νιxατω

Ó boldog az, ki gazdagon
Él birtokán kincsek között
S nem bánja, hogy eső zörög
És földre reccsen a pagony.

Ó, boldog az, ki sanyarú
Éh kínját nem ismeri,
Anyát, ki gonddal van teli
S apát, kit megőszít a bú.

De boldog az, kit bánat öl,
Az élete harc és teher
S jajából lajtorját emel
És Istenhez hág rajta föl.

*

SÁRGA SZIMFÓNIA

Az omnibusz a hidra bú,
Mint sárga pille s szerteszét
Sürög-forog, jár-kél a nép,
Izeg-mozog, akár a szú.

Bárkákat sárga széna föd,
Egyik-másik a révben áll
S mint sárga, selymes puha sál
Takarja a partot a köd.

A szilfa sárga lombja zúg
S a Templéről idelebeg.
A haloványzöld Themze meg
Mint egy opálos, hosszú rúd.

Kosztolányi Dezső fordításai

______________
Kosztolányi válogatott műfordításai - Oscar Wilde: Költemények
Szerkesztette: Vas István, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.

Friedrich Nietzsche

(German, October 15, 1844 – August 25, 1900)

  
 Friedrich Nietzsche by Edvard Munch (1906)


____________________

ABSCHIED
[VEREINSAMT]

Die Krähen schrein
Und ziehen schwirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein –
Wohl dem, der jetzt noch
Heimat hat!

Nun stehst du starr,
Schaust rückwärts ach! wie lange schon!
Was bist Du Narr
Vor Winters in die Welt – entflohn?

Die Welt – ein Tor
Zu tausend Wüsten stumm und kalt!
Wer Das verlor,
Was du verlorst, macht nirgends Halt.

Nun stehst du bleich,
Zur Winter – Wanderschaft verflucht,
Dem Rauche gleich,
Der stets nach kältern Himmeln sucht.

Flieg', Vogel, schnarr'
Dein Lied im Wüsten – Vogel -Ton! –
Versteck', du Narr,
Dein blutend Herz in Eis und Hohn!

Die Krähen schrein
Und ziehen schwirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein,
Weh dem, der keine Heimat hat.


__________________

ELHAGYATVA

A varjúraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
boldog, kinek van otthona.

Sötéten állsz,
s hátra meredsz – mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?!

Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.

Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.

Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!

A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
jaj, akinek nincs otthona.

Képes Géza fordítása


„Kleiner Nietzsche-Kopf“
Radierung von Hans Olde nach der Fotoserie „Der kranke Nietzsche“
1899
________________
Friedrich Nietzsche versei, Európa Könyvkiadó, 1989
1 2 

October 13, 2010

Alain Bosquet

(born Anatole Bisk - March 28, 1919 Odessa, Ukraine – March 8, 1998 Paris)
.

Why must the day

Why must the day
undo its eve,
autumn summer,
grown years the years agrowing?
Gardens under these
have rotted.
Suns like cast-off
raiment perish
beyond this noontide.
He has no more questions.
There is a music he loves.


Translated by Samuel Beckett

[Alain Bosquet, No Matter No Fact]
google book
*

Pourquoi faut-il que les lundis
étranglent les dimanches;
et l'automne, l'été;
et l'heure adulte, l'heure la plus jeune?
Sous les jardins,
d'autres jardins ont expiré.
Derrière le soleil,
d'autres soleils succombent,
comme de vieux habits dans une armoire.
Il n'interroge plus:
il aime une musique.


*

100 jegyzet egy magányhoz
100 NOTES POUR UNE SOLITUDE
/részlet/

A hétfőknek miért kell
letaglózni a vasárnapokat;
s az ősznek a nyarat;
s a felnőtt órának az ifjú órát?
Kertek alá
más kertek temetődnek.
A nap mögött
napok roskadnak össze,
mint szekrényben avitt ruhák.
Semmit se kérdez többé:
egy dallamot szeret.

Somlyó György fordítása

Alain Bosquet, 1954
Studio Harcourt /  RMN
Villégiature

Voulez-vous prendre des vacances
dans mon poème?
C'est en toutes saisons que mes chambres se louent,
donnant au choix sur l'infini et sur l'extase.
Je ne suis pas très cher: un long silence, un bref soupir,
et je vous fais mes locataires 
jusqu'à la mort des temps.
Invitez vos amis:
plus on est de rêveurs, plus on s'abuse,
et il faut s'abuser devant ce siècle froid,
n'est-ce pas votre avis?
Mon poème est gratuit comme un hôtel de luxe
ouvert aux grands oiseaux.

*

Nyaralás
Villégiature

Akarsz-e nyári szabadságra
versembe jönni?
Minden évszakban vannak kiadó szobáim
a végtelenre s az önkívületre nézők – tetszés szerint.
Nem vagyok drága: hosszú csend, rövid sóhaj
és lakóm lehetsz
az idők végezetéig.
Közöld barátaiddal is:
mentől álmodozóbb valaki, annál inkább csalódik,
s kell a csalódás hideg századunkban,
nem így gondolkozol te is?
Versem ingyenes, mint egy luxusszálloda,
amely nagy madarakra néz.

Képes Géza fordítása

 

With Max Ernst, Huismes, 1959














With Man Ray and Dorothea Tanning, Paris, 1960



Alain Bosquet, Paris, 1984

____________

Somlyó György: Az Utazás, Magvető, Budapest, 1984
Alain Bosquet: ÁLOMGYÁR, Európa Könyvkiadó, 1977
Alain Bosquet: Le Mot Peuple, 1974
Alain Bosquet: No Matter No Fact, New Directions Publishing Corporation; 1988

October 12, 2010

Parti Nagy Lajos

(Hungarian, born October 12, 1953)


It’s fall today and Sunday,
a leafy smell, I’m smoking,
in earthenware beside me
the firmament is steaming,
in a wrought-iron armchair
I sit on the posh terrace
stirring a cup of weak coffee
while on its lazy mirror
hazes of cream, thawing sugar
in slow volutes of gossamer –
my mood’s celestial copy.
Fall is good here after all,
enclosing and prospecting,
like an owner on his lands,
the meadow and the garden,
what to level, where to dig
and the winter house to build
from these hazels and russets
where your absence hurts so much,
since it’s just for you, if once,
if once more, for you alone,
a country house with vistas,
a lazy sun-dial needle,
wherein the stretching shadows
will happily thread themselves,
and sew in, for the evening,
the glowing autumn moon
into my worn coat pocket.

Translated from the Hungarian by Kinga Dornacher and Stephen Humphreys

*

Monument

Like slippers, woven of corn husk,
so as not to step on cold stone.
naked feet already point up,
so immovable, so alone,
in the callous hospital dusk.

A monument to two soles, a nose,
a groin, body, syringe, all of those
necessities of exit, the bed,
no longer warm, the wrinkled bedspread,

trembling in the draughts that blow
from the other side, the hair caught
in the teeth of the fingernail comb
at the curt sigh, as if it ought
even there to continue to grow,

on the Lethe a ripple subsides,
the waters flow on, and he mingles
in them, as already he glides
through the void, like soap through one’s fingers.

Translated from the Hungarian by Thomas Cooper

*
/Auszug/

Im Ballhaus brennt jede Nacht das Klavier
letztlich spielt jeder vierhändig
letztlich ist jeder ein Zimmerbrand
letztlich nur ein Geklimperroman

Übersetzt von Zsuzsanna Gahse



 
Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszú kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszú árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.

*

/részlet/

a bálban minden este ég a zongora
végtére minden ember négykezes
végtére minden ember szobatűz
végtére oly klimpiromán

*


Emlékmű


Mint háncspapucs, hogy mégse kőre lépne,
oly elhagyott, oly megmozdíthatatlan,
égnek mered már szúrós, pőre lépte
a bőrkemény, kórtermi alkonyatban.
Két rüszt, egy orr, egy ágyék műemléke.
Test, ágy, kanül, a gyűrött ágyhuzat van
hűlő helyén, az exit pár kelléke,
a léten túlról áramló huzatban
meglebbenő, a körmök fésűjébe
a kurta sóhajtáskor bennszakadt haj,
mintha még ott is, most is nőni kéne,
hol gyűrűt vet és elsimul a Léthe,
hol fut tovább, s ő elvegyülni abban
már siklik át az űrön, mint a szappan.



_____________
Parti Nagy Lajos: GRAFITNESZ, Budapest: Magvető, 2003
Parti Nagy Lajos: SZÓDALOVAGLÁS, Pécs: Jelenkor
Fotó: Szilágyi Lenke

Erich Kästner

(German, 23 February 1899 – 29 July 1974)
.
Die Entwicklung der Menschheit

Einst haben die Kerls auf den Bäumen gehockt,
behaart und mit böser Visage.
Dann hat man sie aus dem Urwald gelockt
und die Welt asphaltiert und aufgestockt,
bis zur dreißigsten Etage.

Da saßen sie nun, den Flöhen entflohn,
in zentralgeheizten Räumen.
Da sitzen sie nun am Telefon.
Und es herrscht noch genau derselbe Ton
wie seinerzeit auf den Bäumen.

Sie hören weit. Sie sehen fern.
Sie sind mit dem Weltall in Fühlung.
Sie putzen die Zähne. Sie atmen modern.
Die Erde ist ein gebildeter Stern
mit sehr viel Wasserspülung.

Sie schießen die Briefschaften durch ein Rohr.
Sie jagen und züchten Mikroben.
Sie versehn die Natur mir allem Komfort.
Sie fliegen steil in den Himmel empor
und bleiben zwei Wochen oben.

Was ihre Verdauung übrigläßt,
das verarbeiten sie zu Watte.
Sie spalten Atome. Sie heilen Inzest.
Und sie stellen durch Stiluntersuchungen fest,
daß Cäsar Plattfüße hatte.

So haben sie mit dem Kopf und dem Mund
den Fortschritt der Menschheit geschaffen.
Doch davon mal abgesehen und
bei Lichte betrachtet sind sie im Grund
noch immer die alten Affen.



AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSE

Kezdetben a csupaszőr, rusnya pofák
faágak közé telepedtek.
Majd kényelmetlenné váltak a fák,
aszfaltborítást kapott a világ,
s húsz meg harminc emelet lett.

S nem bujtat már bolhát a szőrbozont
légfütéses szoba-hallban.
Agyontárcsázzák a telefont.
De mindnek olyan a modora pont,
mint a fák bogán volt hajdan.

Mind messze hall. Távolba lát.
És végcélt és végokot észlel.
És modernül lélegzik. És mossa fogát.
A föld egy teljesen kikulturált
csillag - vízöblítéssel.

Csöveken lövik a leveleket.
És mikróbát nevelnek magnak.
És konfortosítják a természetet.
És égbe repülnek felhők felett,
és két hétig fenn maradnak.

Mit emésztőszervük meghagyott,
abból gyúrják és gyártják a vattát.
Boncolják a lelket. S az atommagot.
S hogy lúdtalpas volt Cézár, s bütyke-fagyott,
stílusából kimutatják.

Igy folyt le az emberi fejlődés,
s így nőtt csupa bölcs, csupa bajnok.
De ettől eltekintve és
lényegileg ez édeskevés,
mert most is a régi majmok.

Békés István fordítása
________________
Erich Kästner, SZÍV A TÜKÖRBEN, Magyar Helikon, 1959

October 11, 2010

Hervay Gizella




LÓDENKABÁT KELETEURÓPA SZEGÉN

sorba mindnyájan belebújunk
a közös esőben
hull a szemét a szánkból
hajunkból a rozsdás szegek
arcunkról a vakolat
fejünk felett összecserélhető
lódenkabát az égen
összecserélhető sorsok térképei
összecserélhető halálok
összecserélhető hitek rézgombjai
összecserélhető népek belei
összecserélhető szerelmek rúzsfoltjai
összecserélhető kampók kiakasztott
lódenkabátok a szélben...
_______________
Hervay Gizella: Az idő körei. Összegyűjtött versek
Bukarest-Kolozsvár: Kriterion, 1999


*

A Trenchcoat on Eastern Europe's Nail

one by one we all sneak into them
in the common rain
trash falls from our mouths
rusty nails from our hair
plaster from our faces
a changeable trench-coat
hangs over our heads in the sky
maps of
changeable destinies
changeable deaths brassbuttons of
changeable faiths intestines of
changeable nations rouge-stains of
changeable loves
changeable hooks hanging out
trench coats in the wind...


Special thanks to Gábor G. Gyukics and Michael Castro for the translation.
Source 

October 10, 2010

Léopold Sédar Senghor

(Senegalese poet, 9 October 1906 – 20 December 2001)


CHANT POUR SIGNARE
(Chants pour Naëtt)

(pour flûtes)


Une main de lumière a caressé mes paupières de nuit
Et ton sourire s'est levé sur les brouillards qui flottaient monotones sur mon Congo.
Mon cœur a fait écho au chant virginal des oiseaux d'aurore
Tel mon sang qui rythmait jadis le chant blanc de la sève dans les branches de mes bras.
Voici la fleur de brousse et l'étoile dans mes cheveux et le bandeau qui ceint le front du pâtre-athlète.
J'emprunterai la flûte qui rythme la paix des troupeaux
Et tout le jour assis à l'ombre de tes cils, près de la Fontaine
Fidèle, je paîtrai les mugissements blonds de de tes troupeaux.
Car ce matin une main de lumière a caressé mes paupières de nuit
Et tout le long du jour, mon cœur a fait écho au chant virginal des oiseaux.
 




Naëtthez

(fuvolákra)

Fényből szőtt kéz cirógatta szemhéjam éjét
Mosolyod szállt a ködök fölé mind az én Kongómon gomolyogtak.
Szívem visszhangot vert a hajnali madarak szűzi énekére
Két karom ágaiban vérem lüktette hajdan a nedvek fehér énekét.
Ím a pusztai virág fürtjeim csillaga s a pásztor-óriás homlokán a diadém.
Kölcsön veszem a nyájak békéjét dúdoló fuvolát
S naphosszat pilláidnak árnyékában üldögélek a Fimla forrás mellett.
Hűségesen legeltetem a te nyájaid szőke bégetését.
Mert ma reggel fényből szőtt kéz cirógatta szemhéjam éjét
S naphosszat szívem visszhangot vert a hajnali madarak szűzi énekére.

Rába György fordítása

_________________
In: A Világirodalom legszebb versei, II. kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1978