Pages

October 16, 2010

Oscar Wilde

.

LE RÉVEILLON

The sky is laced with fitful red,
The circling mists and shadows flee,
The dawn is rising from the sea,
Like a white lady from her bed.

And jagged brazen arrows fall
Athwart the feathers of the night,
And a long wave of yellow light
Breaks silently on tower and hall,

And spreading wide across the wold
Wakes into flight some fluttering bird,
And all the chestnut tops are stirred,
And all the branches streaked with gold.

*
TRISTITIAE

Aιλινον,  α΄ι  λινον ειπα, το  δ΄ ιν  νιxατω

O well for him who lives at ease
With garnered gold in wide domain,
Nor heeds the splashing of the rain,
The crashing down of forest trees.

O well for him who ne'er hath known
The travail of the hungry years,
A father grey with grief and tears,
A mother weeping all alone.

But well for him whose foot hath trod
The weary road of toil and strife,
Yet from the sorrows of his life.
Builds ladders to be nearer God.

*

SYMPHONY IN YELLOW

An omnibus across the bridge
Crawls like a yellow butterfly
And, here and there, a passer-by
Shows like a little restless midge.

Big barges full of yellow hay
Are moored against the shadowy wharf,
And, like a yellow silken scarf,
The thick fog hangs along the quay.

The yellow leaves begin to fade
And flutter from the Temple elms,
And at my feet the pale green Thames
Lies like a rod of rippled jade. 

____________________

LE RÉVEILLON

Vörös az égen a szegély,
Fut a köd és a párafátyol,
Mint fehér hölgy patyolatágyból
A reg a vízből égre kél.

Borzonganak az ércnyilak
Az éjszakának kusza tollán
S a sárga fényhab, szertefolyván,
A tornyon, a falon kihat.

És árad-ömlik hangtalan,
Egy bús madár száll félig-ébren.
A gesztenyefa ing a szélben
És minden ága sárarany.

*
TRISTITIAE

Aιλινον,  α΄ι  λινον ειπα, το  δ΄ ιν  νιxατω

Ó boldog az, ki gazdagon
Él birtokán kincsek között
S nem bánja, hogy eső zörög
És földre reccsen a pagony.

Ó, boldog az, ki sanyarú
Éh kínját nem ismeri,
Anyát, ki gonddal van teli
S apát, kit megőszít a bú.

De boldog az, kit bánat öl,
Az élete harc és teher
S jajából lajtorját emel
És Istenhez hág rajta föl.

*

SÁRGA SZIMFÓNIA

Az omnibusz a hidra bú,
Mint sárga pille s szerteszét
Sürög-forog, jár-kél a nép,
Izeg-mozog, akár a szú.

Bárkákat sárga széna föd,
Egyik-másik a révben áll
S mint sárga, selymes puha sál
Takarja a partot a köd.

A szilfa sárga lombja zúg
S a Templéről idelebeg.
A haloványzöld Themze meg
Mint egy opálos, hosszú rúd.

Kosztolányi Dezső fordításai

______________
Kosztolányi válogatott műfordításai - Oscar Wilde: Költemények
Szerkesztette: Vas István, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.

Friedrich Nietzsche

(German, October 15, 1844 – August 25, 1900)

  
 Friedrich Nietzsche by Edvard Munch (1906)


____________________

ABSCHIED
[VEREINSAMT]

Die Krähen schrein
Und ziehen schwirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein –
Wohl dem, der jetzt noch
Heimat hat!

Nun stehst du starr,
Schaust rückwärts ach! wie lange schon!
Was bist Du Narr
Vor Winters in die Welt – entflohn?

Die Welt – ein Tor
Zu tausend Wüsten stumm und kalt!
Wer Das verlor,
Was du verlorst, macht nirgends Halt.

Nun stehst du bleich,
Zur Winter – Wanderschaft verflucht,
Dem Rauche gleich,
Der stets nach kältern Himmeln sucht.

Flieg', Vogel, schnarr'
Dein Lied im Wüsten – Vogel -Ton! –
Versteck', du Narr,
Dein blutend Herz in Eis und Hohn!

Die Krähen schrein
Und ziehen schwirren Flugs zur Stadt:
Bald wird es schnein,
Weh dem, der keine Heimat hat.


__________________

ELHAGYATVA

A varjúraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
boldog, kinek van otthona.

Sötéten állsz,
s hátra meredsz – mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?!

Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.

Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.

Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!

A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
jaj, akinek nincs otthona.

Képes Géza fordítása


„Kleiner Nietzsche-Kopf“
Radierung von Hans Olde nach der Fotoserie „Der kranke Nietzsche“
1899
________________
Friedrich Nietzsche versei, Európa Könyvkiadó, 1989
1 2 

October 13, 2010

Alain Bosquet

(born Anatole Bisk - March 28, 1919 Odessa, Ukraine – March 8, 1998 Paris)
.

Why must the day

Why must the day
undo its eve,
autumn summer,
grown years the years agrowing?
Gardens under these
have rotted.
Suns like cast-off
raiment perish
beyond this noontide.
He has no more questions.
There is a music he loves.


Translated by Samuel Beckett

[Alain Bosquet, No Matter No Fact]
google book
*

Pourquoi faut-il que les lundis
étranglent les dimanches;
et l'automne, l'été;
et l'heure adulte, l'heure la plus jeune?
Sous les jardins,
d'autres jardins ont expiré.
Derrière le soleil,
d'autres soleils succombent,
comme de vieux habits dans une armoire.
Il n'interroge plus:
il aime une musique.


*

100 jegyzet egy magányhoz
100 NOTES POUR UNE SOLITUDE
/részlet/

A hétfőknek miért kell
letaglózni a vasárnapokat;
s az ősznek a nyarat;
s a felnőtt órának az ifjú órát?
Kertek alá
más kertek temetődnek.
A nap mögött
napok roskadnak össze,
mint szekrényben avitt ruhák.
Semmit se kérdez többé:
egy dallamot szeret.

Somlyó György fordítása

Alain Bosquet, 1954
Studio Harcourt /  RMN
Villégiature

Voulez-vous prendre des vacances
dans mon poème?
C'est en toutes saisons que mes chambres se louent,
donnant au choix sur l'infini et sur l'extase.
Je ne suis pas très cher: un long silence, un bref soupir,
et je vous fais mes locataires 
jusqu'à la mort des temps.
Invitez vos amis:
plus on est de rêveurs, plus on s'abuse,
et il faut s'abuser devant ce siècle froid,
n'est-ce pas votre avis?
Mon poème est gratuit comme un hôtel de luxe
ouvert aux grands oiseaux.

*

Nyaralás
Villégiature

Akarsz-e nyári szabadságra
versembe jönni?
Minden évszakban vannak kiadó szobáim
a végtelenre s az önkívületre nézők – tetszés szerint.
Nem vagyok drága: hosszú csend, rövid sóhaj
és lakóm lehetsz
az idők végezetéig.
Közöld barátaiddal is:
mentől álmodozóbb valaki, annál inkább csalódik,
s kell a csalódás hideg századunkban,
nem így gondolkozol te is?
Versem ingyenes, mint egy luxusszálloda,
amely nagy madarakra néz.

Képes Géza fordítása

 

With Max Ernst, Huismes, 1959














With Man Ray and Dorothea Tanning, Paris, 1960



Alain Bosquet, Paris, 1984

____________

Somlyó György: Az Utazás, Magvető, Budapest, 1984
Alain Bosquet: ÁLOMGYÁR, Európa Könyvkiadó, 1977
Alain Bosquet: Le Mot Peuple, 1974
Alain Bosquet: No Matter No Fact, New Directions Publishing Corporation; 1988

October 12, 2010

Parti Nagy Lajos

(Hungarian, born October 12, 1953)


It’s fall today and Sunday,
a leafy smell, I’m smoking,
in earthenware beside me
the firmament is steaming,
in a wrought-iron armchair
I sit on the posh terrace
stirring a cup of weak coffee
while on its lazy mirror
hazes of cream, thawing sugar
in slow volutes of gossamer –
my mood’s celestial copy.
Fall is good here after all,
enclosing and prospecting,
like an owner on his lands,
the meadow and the garden,
what to level, where to dig
and the winter house to build
from these hazels and russets
where your absence hurts so much,
since it’s just for you, if once,
if once more, for you alone,
a country house with vistas,
a lazy sun-dial needle,
wherein the stretching shadows
will happily thread themselves,
and sew in, for the evening,
the glowing autumn moon
into my worn coat pocket.

Translated from the Hungarian by Kinga Dornacher and Stephen Humphreys

*

Monument

Like slippers, woven of corn husk,
so as not to step on cold stone.
naked feet already point up,
so immovable, so alone,
in the callous hospital dusk.

A monument to two soles, a nose,
a groin, body, syringe, all of those
necessities of exit, the bed,
no longer warm, the wrinkled bedspread,

trembling in the draughts that blow
from the other side, the hair caught
in the teeth of the fingernail comb
at the curt sigh, as if it ought
even there to continue to grow,

on the Lethe a ripple subsides,
the waters flow on, and he mingles
in them, as already he glides
through the void, like soap through one’s fingers.

Translated from the Hungarian by Thomas Cooper

*
/Auszug/

Im Ballhaus brennt jede Nacht das Klavier
letztlich spielt jeder vierhändig
letztlich ist jeder ein Zimmerbrand
letztlich nur ein Geklimperroman

Übersetzt von Zsuzsanna Gahse



 
Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszú kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszú árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.

*

/részlet/

a bálban minden este ég a zongora
végtére minden ember négykezes
végtére minden ember szobatűz
végtére oly klimpiromán

*


Emlékmű


Mint háncspapucs, hogy mégse kőre lépne,
oly elhagyott, oly megmozdíthatatlan,
égnek mered már szúrós, pőre lépte
a bőrkemény, kórtermi alkonyatban.
Két rüszt, egy orr, egy ágyék műemléke.
Test, ágy, kanül, a gyűrött ágyhuzat van
hűlő helyén, az exit pár kelléke,
a léten túlról áramló huzatban
meglebbenő, a körmök fésűjébe
a kurta sóhajtáskor bennszakadt haj,
mintha még ott is, most is nőni kéne,
hol gyűrűt vet és elsimul a Léthe,
hol fut tovább, s ő elvegyülni abban
már siklik át az űrön, mint a szappan.



_____________
Parti Nagy Lajos: GRAFITNESZ, Budapest: Magvető, 2003
Parti Nagy Lajos: SZÓDALOVAGLÁS, Pécs: Jelenkor
Fotó: Szilágyi Lenke

Erich Kästner

(German, 23 February 1899 – 29 July 1974)
.
Die Entwicklung der Menschheit

Einst haben die Kerls auf den Bäumen gehockt,
behaart und mit böser Visage.
Dann hat man sie aus dem Urwald gelockt
und die Welt asphaltiert und aufgestockt,
bis zur dreißigsten Etage.

Da saßen sie nun, den Flöhen entflohn,
in zentralgeheizten Räumen.
Da sitzen sie nun am Telefon.
Und es herrscht noch genau derselbe Ton
wie seinerzeit auf den Bäumen.

Sie hören weit. Sie sehen fern.
Sie sind mit dem Weltall in Fühlung.
Sie putzen die Zähne. Sie atmen modern.
Die Erde ist ein gebildeter Stern
mit sehr viel Wasserspülung.

Sie schießen die Briefschaften durch ein Rohr.
Sie jagen und züchten Mikroben.
Sie versehn die Natur mir allem Komfort.
Sie fliegen steil in den Himmel empor
und bleiben zwei Wochen oben.

Was ihre Verdauung übrigläßt,
das verarbeiten sie zu Watte.
Sie spalten Atome. Sie heilen Inzest.
Und sie stellen durch Stiluntersuchungen fest,
daß Cäsar Plattfüße hatte.

So haben sie mit dem Kopf und dem Mund
den Fortschritt der Menschheit geschaffen.
Doch davon mal abgesehen und
bei Lichte betrachtet sind sie im Grund
noch immer die alten Affen.



AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSE

Kezdetben a csupaszőr, rusnya pofák
faágak közé telepedtek.
Majd kényelmetlenné váltak a fák,
aszfaltborítást kapott a világ,
s húsz meg harminc emelet lett.

S nem bujtat már bolhát a szőrbozont
légfütéses szoba-hallban.
Agyontárcsázzák a telefont.
De mindnek olyan a modora pont,
mint a fák bogán volt hajdan.

Mind messze hall. Távolba lát.
És végcélt és végokot észlel.
És modernül lélegzik. És mossa fogát.
A föld egy teljesen kikulturált
csillag - vízöblítéssel.

Csöveken lövik a leveleket.
És mikróbát nevelnek magnak.
És konfortosítják a természetet.
És égbe repülnek felhők felett,
és két hétig fenn maradnak.

Mit emésztőszervük meghagyott,
abból gyúrják és gyártják a vattát.
Boncolják a lelket. S az atommagot.
S hogy lúdtalpas volt Cézár, s bütyke-fagyott,
stílusából kimutatják.

Igy folyt le az emberi fejlődés,
s így nőtt csupa bölcs, csupa bajnok.
De ettől eltekintve és
lényegileg ez édeskevés,
mert most is a régi majmok.

Békés István fordítása
________________
Erich Kästner, SZÍV A TÜKÖRBEN, Magyar Helikon, 1959

October 11, 2010

Hervay Gizella




LÓDENKABÁT KELETEURÓPA SZEGÉN

sorba mindnyájan belebújunk
a közös esőben
hull a szemét a szánkból
hajunkból a rozsdás szegek
arcunkról a vakolat
fejünk felett összecserélhető
lódenkabát az égen
összecserélhető sorsok térképei
összecserélhető halálok
összecserélhető hitek rézgombjai
összecserélhető népek belei
összecserélhető szerelmek rúzsfoltjai
összecserélhető kampók kiakasztott
lódenkabátok a szélben...
_______________
Hervay Gizella: Az idő körei. Összegyűjtött versek
Bukarest-Kolozsvár: Kriterion, 1999


*

A Trenchcoat on Eastern Europe's Nail

one by one we all sneak into them
in the common rain
trash falls from our mouths
rusty nails from our hair
plaster from our faces
a changeable trench-coat
hangs over our heads in the sky
maps of
changeable destinies
changeable deaths brassbuttons of
changeable faiths intestines of
changeable nations rouge-stains of
changeable loves
changeable hooks hanging out
trench coats in the wind...


Special thanks to Gábor G. Gyukics and Michael Castro for the translation.
Source 

October 10, 2010

Léopold Sédar Senghor

(Senegalese poet, 9 October 1906 – 20 December 2001)


CHANT POUR SIGNARE
(Chants pour Naëtt)

(pour flûtes)


Une main de lumière a caressé mes paupières de nuit
Et ton sourire s'est levé sur les brouillards qui flottaient monotones sur mon Congo.
Mon cœur a fait écho au chant virginal des oiseaux d'aurore
Tel mon sang qui rythmait jadis le chant blanc de la sève dans les branches de mes bras.
Voici la fleur de brousse et l'étoile dans mes cheveux et le bandeau qui ceint le front du pâtre-athlète.
J'emprunterai la flûte qui rythme la paix des troupeaux
Et tout le jour assis à l'ombre de tes cils, près de la Fontaine
Fidèle, je paîtrai les mugissements blonds de de tes troupeaux.
Car ce matin une main de lumière a caressé mes paupières de nuit
Et tout le long du jour, mon cœur a fait écho au chant virginal des oiseaux.
 




Naëtthez

(fuvolákra)

Fényből szőtt kéz cirógatta szemhéjam éjét
Mosolyod szállt a ködök fölé mind az én Kongómon gomolyogtak.
Szívem visszhangot vert a hajnali madarak szűzi énekére
Két karom ágaiban vérem lüktette hajdan a nedvek fehér énekét.
Ím a pusztai virág fürtjeim csillaga s a pásztor-óriás homlokán a diadém.
Kölcsön veszem a nyájak békéjét dúdoló fuvolát
S naphosszat pilláidnak árnyékában üldögélek a Fimla forrás mellett.
Hűségesen legeltetem a te nyájaid szőke bégetését.
Mert ma reggel fényből szőtt kéz cirógatta szemhéjam éjét
S naphosszat szívem visszhangot vert a hajnali madarak szűzi énekére.

Rába György fordítása

_________________
In: A Világirodalom legszebb versei, II. kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1978

Mário de Andrade

(Brazilian, October 9, 1893 – February 25, 1945)
.
THE MOUNTAINS OF ROLLING-GIRL

The Mountains of Rolling-Girl
Had not that name before…

They were from the other side,
They rode  to town to marry.
And they crossed the mountains,
The bridegroom with his bride,
Each one on a horse.

Both of them were happy,
In the heavens all was peace.
Along the narrow trails
He rode ahead and she behind.
And they laughed. O how they laughed!
They laughed for no reason at all.

The Mountains of Rolling-Girl
Had not that name before.

The red tribes of evening
Rapidly rode away
And hurriedly hid themselves
Down down in the caves,
Afraid of the coming night.

But both of them continued,
Each one on a horse,
And they laughed. O wow hey laughed!

And their laughter married
With laughter of the pebbles
Which leaped so lightly
From the narrow path
Towards the precipice.

Ah, Fortune inviolate!
One hoof has stepped in error.

The bride and her horse vaulted
Headlong down the chasm.
Not even the thud was heard.
There is only the silence of death.
In the heavens all was peace…
Spurring and whipping his horse,
The bridegroom vaulted headlong
Into the void of the chasm.

And the mountains of Rolling-Girl
Rolling-Girl were named.

Translated by John Nist
_____________
Modern Brazilian poetry: an anthology, Kraus Reprint, 1968




A LÁNYBUKTATÓ-HEGY
A SERRA DO ROLA-MOCA

A Lánybuktató hegyének
nem ez volt a neve rég...

A faluba lakzit ülni
tulfelől jött át a pár
a hegynek magasán át,
vőlegény menyasszonyával,
ki-ki a maga lován.

Mielőtt az est leszállott,
indultak is vissza már,
Búcsút vettek mindenektől,
s útra keltek mind a ketten
át a bércen, át a hágón,
ki-ki a maga lován.

Mentek boldogan a hegynek
béke-ülte magasán,
szűk ösvényeken haladtak,
az ifjú nyomán a lány.
És kacagtak. Hogy kacagtak!
Többet is tán, mint elég.

A lánybuktató hegyének
nem ez volt a neve rég.

Véres fényei az estnek
szélsebesen szétfutottak,
és elrejtőztek sietve
barlangoknak üregében
a közelgő éj elől.

Hanem mentek ők tovább,
ki-ki a maga lován,
és kacagtak. Hogy kacagtak!
Kacagásuk mennyegzőt ült
a kövecsek kacajával,
mik az ösvényről leválva
könnyedén a mélybe szöktek
a tátongó meredélyen.

Ó Fortuna, sérthetetlen!
Félrecsúszott a patkó.
A menyasszony és a ló
lebuktak a szakadékba.
Nem is hallszott zuhanásuk.
Halálos nagy csend terült szét.
Béke honolt a hegyen...
Sarkantyúzva paripáját
követte őt vőlegénye
a szakadék mélyibe.

A Lánybuktató hegyének
innen támadt a neve.

Tótfalusi István fordítása
_________________
In: HESPERIDÁK KERTJE, II. kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1971


October 8, 2010

Marina Tsvetaeva

(Russian poet, 8 October 1892–31 August 1941)
.

I like the fact that you’re not mad about me,
I like the fact that I’m not mad for you,
And that the globe of planet earth is grounded
And will not drift away beneath our shoes.
I like the fact that I can laugh here loudly,
Not play with words, feel unashamed and loose
And never flush with stifling waves above me
When we brush sleeves, and not need an excuse.

I like the fact that you don’t feel ashamed
As you, before my eyes, embrace another,
I like the fact that I will not be damned
To hell for kissing someone else with ardor,
That you would never use my tender name
In vain, that in the silence of the church’s towers,
We’ll never get to hear the sweet refrain
Of hallelujahs sung somewhere above us.

With both, my heart and hand, I thank you proudly
For everything,
although you hardly knew
You loved me so: and for my sleeping soundly,
And for the lack of twilight rendezvous,
No moonlit walks with both your arms around me,
No sun above our heads or skies of blue,
For never feeling
  sadly! mad about me,
For me not feeling
sadly! mad for you. 

Translated by Andrey Kneller

*

Мне нравится, что Вы больны не мной,
Мне нравится, что я больна не Вами,
Что никогда тяжелый шар земной
Не уплывет под нашими ногами.
Мне нравится, что можно быть смешной

Распущенной и не играть словами,
И не краснеть удушливой волной,
Слегка соприкоснувшись рукавами.

Мне нравится еще, что Вы при мне
Спокойно обнимаете другую,
Не прочите мне в адовом огне
Гореть за то, что я не Вас целую.
Что имя нежное мое, мой нежный, не
Упоминаете ни днем ни ночью
всуе...
Что никогда в церковной тишине
Не пропоют над нами: аллилуйя!

Спасибо Вам и сердцем и рукой
За то, что Вы меня
не зная сами!
Так любите: за мой ночной покой,
За редкость встреч закатными часами,
За наши не-гулянья под луной,
За солнце не у нас на головами,
За то, что Вы больны
увы! не мной,
За то, что я больна
увы! не Вами.

*

TETSZIK, HOGY NEM MAGÁTÓL LÁNGOLOK...

Tetszik, hogy nem magától lángolok,
Tetszik, hogy nem miattam ég a láztól,
Hogy Földgolyónkon bizton állhatok,
S magát sem féltem semmi sorscsapástól.
Tetszik, hogy bárhogy bármit mondhatok,
És nemtörődöm lomposság se gátol,
Nem önt el pír, s csöppet sem izgulok,
Ha ujjunk néha összeér magától.

Tetszik továbbá az, hogy fesztelen
Ölelget bárki mást, hiába nézem,
S nem vetne kárhozat tüzére sem,
Ha nem magával csókolózom éppen.
Hogy, kedvesem, kedves, szelíd nevem
Sem éjjel, sem nappal nem ejti – semmiképpen...
Hogy halleluját ünnepélyesen
Nem értünk zengnek templom hűvösében.

Most tiszta szívemből hálát adok,
Hogy – öntudatlan! – ezt kapom magától,
Hogy éjjelente nyugton alhatok
A naplementi gyér találkozástól,
Hogy kint a holdfény nem reánk ragyog,
Hogy nap fejünk fölött sosem világol, –
Hogy – sajnos! – nem magától lángolok,
Hogy – sajnos! – nem miattam ég a láztól!

Galgóczy Árpád fordítása
Marina Tsvetaeva, 1914



 

Verse für Blok

1

Dein Name ist der Spatz in meiner Hand.
Dein Name ist ein Eiskorn auf der Zunge.
Eine Bewegung nur der Lippen ist schon ganz
Dein Name, in vier Buchstaben gebunden.
Ein Bällchen, das gefangen ist im Flug,
Und eine Silberschelle tief im Mund.

Der Stein, hineingeworfen in den Teich,
Gluckst deinen Namen und im leich-
ten Trappeln, wenn des Nachts sich Pferdehufe
Nähern, hört man deinen Namen rufen.
Er wird an unsrer Schläfe auch genannt
Von der Pistole, deren Hahn man spannt.

Dein Name ist, – ach niemals wird's geschehn! –
Dein Name ist's, wenn du die Augen küsst,
Der zarte Frost auf unbewegtem Lid.
Dein Name ist es, den man küsst im Schnee.
Ein Schluck aus blauer Quelle, eisig, rein.
Mit deinem Namen stellt der tiefe Schlaf sich ein.

15. April 1916
Übersetzt von Eric Boerner
*
Стихи к Блоку

1
Имя твое – птица в руке.
Имя твое – льдинка на языке.
Одно-единственное движение губ.
Имя твое – пять букв.
Мячик, пойманный на лету,
Серебрянный бубенец во рту.

Камень, кинутый в тихий пруд,
Всхлипнет так, как тебя зовут.
В легком щелканье ночных копыт
Громкое имя твое гремит.
И назовет его нам в висок
Звонко щелкающий курок.

Имя твое – ах, нельзя! –
Имя твое – поцелуй в глаза,
В нежную стужу недвижных век.
Имя твое – поцелуй в снег.
Ключевой, ледяной, голубой глоток.
С именем твоим – сон глубок.

15 апреля 1916

 Marina Tsvetaeva, Moscow, 1939
 

VERSEK BLOKHOZ
 
1
Neved madárfiók tenyeremben.
Neved mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved négy betű...
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.

Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.

Neved
tudod, mi nekem?
Neved csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.

1916. május 15

Rab Zsuzsa fordítása
_________________
Marina Cvetajeva versei, Európa Könyvkiadó, 2007
Orosz Költők Antológiája, Magyar Könyvklub, 2001 

October 7, 2010

Mario Vargas Llosa

(Peruvian-Spanish writer, essayist, journalist, born March 28, 1936)  
Nobel Prize Laureate in Literature, 2010
-


"The defining characteristic of the literary vocation may be that those who possess it experience the exercise of their craft as its own best reward, much superior to anything they might gain from the fruits of their labors."
*
"A successful fiction or poem will always contain an element or a dimension that rational critical analysis isn’t quite able to encompass. This is because criticism is a labor of reason and intelligence, and in literary creation other factors, sometimes crucial to the work intuition, sensitivity, divination, and even chance intervene and escape the very finest nets of literary criticism."

Mario Vargas Llosa: Letters to a Young Novelist, translated by Natasha Wimmer

***

A HOLTAK SZELLEME ŐRKÖDIK
Mataiea, 1892. április
/részlet/

Belépett a kunyhóba és a küszöböt átlépve gyufát keresett a zsebében. Meggyújtott egy szálat, és az ujjai közt felszikrázó kékes lángocska fényében meglátta a képet, amelyet soha többé nem felejtett el, és amelyet a következő napokban és hetekben megpróbált megörökíteni, abban a lázas önkívületben dolgozva, amelyben a legjobb képeit festette. A látványt, amely hosszú idő elteltével is úgy maradt meg az emlékezetében, mint tahiti életének egyik olyan kivételes, látnoki pillanata, amelyben ha néhány másodpercre is, de megérinthette, átélhette mindazt, amiért a déltengeri tájakra utazott, amit Európában nem találhatott meg, mert a civilizáció megsemmisítette. A földre terített matracról a meztelen, hason fekvő Teha’amana kerek farát felemelve, ívben meghajlott háttal, arcát félig feléje fordítva, olyan végtelen rettegéssel nézett rá, hogy a szeme, a szája, de még az orra is a páni félelem fintorába torzult. A férfi keze is nedves lett az rémülettol. A szíve hevesen kalapált. El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindig ugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a félelemtol kővé dermedt arckifejezéssel nézett rá.
[...]
Egy hétig magába zárkózva, pihenés nélkül dolgozott. Csak délben hagyta el a műtermet, hogy a kunyhó mellett álló, árnyas mangófa alatt megegyen néhány szem gyümölcsöt, vagy egy konzervet, aztán festett tovább, amíg a fény ki nem hunyt. A második napon odahívta Teha’amanát, levetkőztette és lefektette a matracra abban a pózban, amelyben rátalált, amikor a lány tupapau-nak vélte. Azonnal megértette, hogy így nem lehet. A lány soha többé nem nyújthatja azt a látványt, amelyet ábrázolni akart: azt a vallásos rémületet, amely a régmúltból eredt és amely elébe varázsolta a szellemet, azt a félelmet, amelynek ereje tupapauvá tudta változtatni. A lány most nevetett vagy visszafojtott kuncogással próbált a férfi kérésének megfelelő, ijedt kifejezést erőltetni az arcára. A teste sem volt olyan feszült, a háta íve nem emelte a farát abba a pózba, amelynél izgatóbbat Koke még sosem látott. Ostobaság volt arra kérni, hogy álljon modellt. Az alapanyag ott volt az emlékezetében, a kép, amelyet újra látott, valahányszor behunyta a szemét, és a fellobbanó vágy azokban a napokban, amíg a Manao Tupapaut festette és javítgatta, arra késztette, hogy minden este, sőt olykor még napközben is magáévá tegye a vahinéjét a műteremben. Amíg festette, minden korábbi alkalomnál biztosabban érezte, mennyire igaz volt, amit egyszer Bretagne-ban azoknak a fiataloknak mondott, akik a Gloannec fogadóban nagy lelkesedéssel hallgatták és a tanítványainak vallották magukat: "Az igazi festőnek le kell ráznia magáról a civilizációt, amelyet magunkon viselünk, és felszínre kell hoznia a bennünk lakozó vadembert".  

 Paul Gauguin: Manao Tupapau, The Spirit of the Dead Keeps Watch, 1892

*

NEVERMORE
Punaauia, 1897. május
/részlet/

A verssorokra nem emlékezett, csak a verssorokat lezáró refrénre - Nevermore, Soha már - meg a versben elbeszélt történetre. A vers hozzád szól, Koke, a tahiti vademberhez, életednek éppen ebben a pillanatában. Úgy érezted, te vagy az a diák, aki előtt a ködös éjjelen, amikor töprengéseibe és olvasmányaiba merül, és a szíve majd' meghasad szeretett Lenórája halála miatt, hirtelen felbukkan a holló. [...] Festened kell, Koke. Hosszú ideje nem fogott el az a szellemi bizsergés, amely most újra ott követelőzött, és görcsös, nyughatatlan emberré tett. Igen, igen, festened kell.
[...]
Amikor átvágott a hálószobán a bejárat felé, ahol a boroshordó állt, a tekintete végigsiklott Pau'ura meztelen testén, ahogy az oldalán feküdt, arccal a falon vágott négyszögletes nyílások felé, amelyeken át a kobaltkék égen felbukkantak az első csillagok. A vahinéje tekintete egy pillanatra megállt rajta, szenvtelenül, aztán nyugodtan és minden érdeklődés nélkül visszatért az égre. Pau'ura állandó kedvetlenségében, amellyel bármit csinált, volt valami titokzatos, kiismerhetetlen, ami izgatta Kokét. Megtorpant, odament az asszonyhoz, és állva figyelni kezdte. Különös érzés fogott el, valami előérzetféle.

Ezt a látványt kell megfestened, Koke. Most azonnal. Szótlanul bement a műterembe, fogta a vázlatkönyvet és néhány széndarabot, visszament a hálószobába, és lehuppant a gyékényszőnyegre Pau'urával szemközt. Az asszony nem mozdult, nem kérdezett semmit, ő pedig biztos kézzel két, három, négy vázlatot is rajzolt az oldalán fekvő lányról. Pau'ura néha lehunyta a szemét, mert elnyomta az álmosság, aztán újra kinyitotta, és egy pillanatra Kokéra függesztette a tekintetét, a legkisebb kíváncsiság nélkül. Az anyaság teltebbé, gömbölyűbbé tette a csípőjét, a hasának pedig méltóságteljes súlyt kölcsönzött, amely Ingres ernyedt hetéráinak hasára és csípőjére, Rubens és Delacroix királynőire és mitológiai nőalakjaira emlékeztettek. De nem, Koke, nem, nem. Ez az aranyba játszó, teaszín bőrű, csodálatos test, a harmonikusan megformázott, erős lábszárban folytatódó két kemény comb nem európai, nem nyugati és nem francia volt. Hanem tahiti. Maori. Az volt az a szabad lazaság, amellyel Pau'ura feküdt, az az önkéntelen érzékiség, amely minden pórusából áradt, még a fekete hajtincseiből is, amelyeket a sárga párnahuzat az intenzív aranyszín az őrült hollandus féktelen arany árnyalatait juttatta eszedbe, amelyekről annyit vitatkoztatok ti ketten, Arles-ban még feketébbé tett. A levegőben izgató, vágykeltő illat szállt. A szinte kézzelfogható nemiség jobban megrészegített, mint a bor, amelyet inni indultál, amikor megláttad a meztelen vahinédet abban a gondviselés adta pózban, amely megmentett a depressziótól.

Érezte, hogy felmered a hímtagja, de nem hagyta abba a munkát. Szentségtörés lett volna éppen akkor abbahagyni, mert a varázslat nem térne vissza. Mire elkészült a kellő mennyiségű alapanyaggal, Pau'ura már elaludt. Ő maga is holtfáradt volt, de kellemes érzés töltötte el és végtelen nyugalom. Holnap újrakezded a képet, Koke, most már tétovázás nélkül. Pontosan tudtad, milyen vásznat fogsz festeni. És azt is, hogy azon a vásznon, az ágyon fekvő és fejét egy sárga párnán nyugtató, meztelen, aranyló nőalak mögött egy holló ül majd. A címe pedig az lesz, hogy Nevermore.

Paul Gauguin: Nevermore, 1897

___________________
Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl, (részletek)
fordította Tomcsányi Zsuzsanna, Európa Könyvkiadó, 2003, p. 32-35. / 212-214.